Part 8

Zsombék úr e vigasztalással aludni ment. Aludni? Nem épen a szó legszorosabb értelmében. Ősi, elévűlhetetlen joga a szerelemnek, hogy rabszolgáit megfoszthatja az álomtól. Zsombék úr sem állt oly magasan, hogy e közös adófizetés alól kivonhatta volna magát. Nem aludott; hanem azért álmodott, szép és őrült álmokat, a minő már minden álom szokott lenni. A hazugság valóság lett az álom képeiben, és a nyugtalanul hánykolódó ember gyönyörrel festette lelke elé a jövő boldogság mosolygó színeit. Pontosan felosztotta idejét, a hívatal kötelességeinek, és a jól teljesített munkának nyugodt érzésével sietett haza az édes, boldog otthonba, hol a virágos ablakban rég lesik érkezését az epedő szemek. A régi ágy fájdalmasan elcsikorogta magát, a mint nyugtalanul másik oldalára fordult, és égő homlokát a hideg falhoz szorította. Az öreg asszony halkan lecsúszott ágyáról s lábújjhegyen fia mellé lopózott, és megállva az ágy lábánál, hosszú ideig szemlélte, leste aggodalmas tekintettel minden mozdulatát. Zsombék úr behunyta szemét, s egyenlő mély lélekzetvétellel igyekezett megcsalni az öreg asszony nyugtalanságát. Sikerűlt is neki, hiszen egész élete nem volt egyéb, mint gyakorlat a folytonos csalásban. Az öreg asszony visszalopódzott ágyába, lefeküdt, de ő sem aludt. Összetette paplanja alatt kezeit s csendesen imádkozott az istenhez, hogy tegye fiát minél előbb tanácsossá; mialatt a tanácsosság jelöltje, párnájába temetve fejét és erőszakosan mozdulatlanságra kényszerítve lázas nyugtalanságát, tovább álmodott, álmodott, megvalósult hazugságról, lehetetlen boldogságról.

Ezeket a bohó álmakat folytatta, szőtte tovább a 233-ik szám, a mint másnap korán reggel ismét oda dőlt a régi ház falához. Ha meséje, melylyel öreg anyját boldoggá tette, valóság lett volna, hogy őt is boldogíthassa. Ha úri rangja, tisztes hívatala jogot adott volna neki, hogy belépjen abba a házba s szíves fogadtatásra találjon, hová most a szolgák is csak füttyentve hívják be, mint a kutyát. Ha leülhetett volna arra a pamlagra, melyet képzelete annyiszor helyettesített a régi ház falával, ha megfoghatná a szép kisasszony fehér kezét, epedő szemébe tekinthetne és megsughatná, hogy szereti…

– Vigye ezt a levelet a postára és adja föl azonnal. Itt van a bére is, – szólal meg mellette egy harsányhangú öreg úr, – és levelet nyom kezébe.

A 233-ik szám siet dolgára, még egy búcsúpillantást vetve a bűvös ablak zárt táblái felé. A postán nagy a tolongás, mindenki először akarja föladni levelét, a pápaszemes haragos úr ott az ablakban alig győzi dologgal és gorombasággal. Ide-oda taszigálják a 233-ik számot, lábára hágnak, rámordulnak, élelmes héber ifjak négyszer elkapják előle a jó alkalmat, mikor már rákerűlt volna a sor s az ablak felé nyujtotta levelét. Végre ezzel is elkészűl, és siet vissza állomására, útközben fogadásokat ajánlva Zsombék Mihály úrnak, hogy az ablak még most sincs nyitva.

Megnyerte volna fogadását. Sőt nemcsak az ablak volt zárva, hanem a boltajtó is, a mely pedig ilyenkor már rendesen tárva szokott állni, s alkalmat adni a hetyke vasáros-legényeknek, hogy az ajtó előtt elhaladó szobalányokkal úriasan enyelegjenek. A 233-ik szám megdöbbent, s mint a család barátja, azon kezdett aggódni, hogy a merevnyakú vasáros úr talán csődöt mondott. De nem, még sem ez a katasztrófa tarthatja zárva a bolt ajtaját; mert ime a ház ablakait egymás után nyitogatják, s odabenn oly élénk sürgés-forgás mutatkozik, mely inkább vidám mulatságra való készülődéshez, mint árveréshez hasonlít. A ház kapuján is egymás után lépnek be különböző korú urak és hölgyek, de valamennyien díszes öltözetben, fölkeztyűzve, fölbokrétázva, mely kellékek tudvalevőleg nem okvetetlenűl szükségesek az árveréshez. A ház előtt lassankint úri hintók, bérkocsik gyülekeznek; az ácsorgók tetemesen megszaporodnak és kétfelől hullámzó sorfalat képeznek. A 233-ik szám közéjük elegyűl, és nem hal szörnyet, csak az arcza sápad el mód fölött, a mint hallja, hogy esküvőről, menyasszonyról beszélnek minden oldalról.

Menyasszony? Ki a menyasszony? Kinek a menyasszonya? Lelke riadva felesel érzékeivel, hevesen szemökre hányva, hogy meg akarják csalni, hogy hazugság az, a mit látás, hallás által el akarnak vele hitetni. De a szem, a fül még hevesebben felesel vissza és bizonyolja igazmondását. Újabb meg újabb vendégek mennek be a kapun, még jobban összetorlódnak a kocsik, egyre többet beszélnek körülötte az emberek. Itt szépségét emlegetik, amott ruhája valószinű szabását találgatják, emitt két öreg hölgy azon tanácskozik, hogy a mátkák évszámait talán hálásabb volna lutriba tenni, mint a holtakéit. Az úri hintók kocsisai leszállnak bakjaikról s előkelő nyujtózkodások közt kiabálnak egymáshoz fínom megjegyzéseket. Az egyik egyenruhás úrnak fontos beszélnivalója van hátrább álló kollégájával; oda füttyenti hát a 233-ik számot, s kezébe adja a gyeplőt, míg maga dolgát végzi.

– Jönnek már, jönnek már, – morajlik a 233-ik szám füle körűl a tengerhullámok zúgása. Kíváncsi megtudni, igazuk van-e a haboknak, s erősen tartva a gyeplőt kezében, a kapu felé fordítja tekintetét. Milyen szép menyasszony! Igaz, halavány egy kissé, de így annál jobban illik rá a fehér fátyol, fehér csipke, fehér koszorú. Reszketve halad hintója felé egy sajtszínű fiatal úr karján, és a 233-ik szám a tüszkölő lovak fején keresztül feszült figyelemmel lesi szemét, hogy egy utolsó sugárt fogjon fel belőle. De a menyasszony hosszú szempillája csak egy pillanatra lebben meg, s a selyemszálak mögűl kivillanó sugár a 233-ik szám feje fölött elhaladva, az átellenes ház ablakában törik meg. A 233-ik szám tekintete mohón követi az átvillanó sugárt, s észre veszi az ablakban, sápadtan, a függönyök közé rejtőzve, régi vetélytársát, Gontrant.

Tehát nem ő a vőlegény! Ez a gondolat fájó örömmel tölti el lelkét, s nyugodtabban tartja a kezére bízott gyeplőt. Nem Gontran a vőlegény. Nem bizony, hanem az a szigorú tekintetű, nyírott bajszú úr, ki épen most ül a második hintóba s igen rosszúl látszik magát érezni a fecsegő nyoszolyólány mellett. A 233-ik szám nagyot sóhajt, és szomorú elégtétellel vet egy félig szánakozó, félig diadalmas pillantást a rejtező Gontran felé.

– Adja ide a gyeplőt, atyafi. – Itt van egy hatos fáradságáért; igya meg a szép menyasszony egészségére.

Az egyenruhás kocsis úr előkelő könnyedséggel bakjára pattan, és a többi hintóval együtt elrobog. Az ácsorgók is sietnek, hogy a templomban még egyszer lássák a menyasszonyt, s hallják, mily fönhangon mondja az esküt. A 233-ik szám nem megy velök. Minek is? Felébredt már álmából, és az álmaknak nincs több folytatásuk. Visszatér helyére, és azon gondolkozik, megtartsa-e ezt az állomást, vagy mással cserélje föl? Igen, elhagyja, elhagyja azonnal, még ma, mert érzi, hogy a menyegzői víg zenétől megőrülne.

Elég volt, a mit eddig látott; neki szüksége van két kezére, ép eszére, mert a hónap elsejére össze kell szerezni a fogalmazói fizetést.

De hol keressen új állomást? Mindegy, akárhol, csak messze innen, olyan messze, hová el nem kísérik az észvesztő szellemek. A vasárosbolt öreg szolgájától, ki ünneplő kabátjában a kapu alatt állt és várta a lakodalmas nép visszatértét, valami megbízás ürügye alatt megtudakolta a nyírott bajszú, vastag vőlegény nevét és lakását. Poroszlai Szilárdnak hívták és a Dunaparton lakott. Ezt meg kellett tudnia, nehogy tévedésből Mathild új lakása előtt foglaljon állomást. Nem szabad többé látnia, véget kell vetni a képzeleti látogatásoknak, enyelgéseknek; míg leány volt, tehette; de most már másé, törvény szerint másé, és az ő vágyó pillantásainak nincs többé semmi keresnivalójuk az új lakás ablakában.

Hosszú két esztendő múlt el e nevezetes menyegző óta, és a 233-ik szám új állomásán már észrevehetőleg kezdtek kidomborodni alakjának plasztikai vonásai, és az öreg asszonyság odakinn a város végén még mindig buzgón imádkozott az istenhez, hogy tegye fiát minél előbb tanácsossá. A miniszter lányáról többé nem esett szó köztük; hallgatag megegyezéssel abban állapodtak meg, hogy e kérdés tárgyalását elhalasztják a tanácsosi kinevezésig. A 233-ik szám végezte rendesen mindennapi dolgát, és ha szívében tövis maradt, azt ott hagyta és nem mutogatta senkinek; és ha néha, mint hajdan azon a sötét esős estén, eszébe is jutott, hogy jobb volna meghalni: odahaza a szegény öreg asszony boldogsága minden este megtanította arra az igazságra, hogy még az olyan elveszett életnek is, mint az övé, nagy haszna lehet ezen a világon.

Rút esős, szeles, hideg este volt megint, mint akkor, midőn a 233-ik szám hiába leste a virágos ablak nyilását. Most is volt előtte elég ablak, ki világos, ki sötét; de az ő szeme nem törődött többé velök. Mélyen homlokára húzta piros sipkáját, s elmélyedve kísérte szemével az útczai gázlángok ingó viszfényét a meggyűlt esővíz tűkrében. Az útczán csak nagyritkán futott végig egy-egy didergő alak, de a 233-ik szám nem sokat törődött velük. Azt a női alakot sem vette észre, ki már kétszer végig ment az útczán, s tétovázva nézett mindenfelé, mintha keresne valakit. Hosszú, sötétszínű felöltőbe volt burkolva, fátyola arczára volt eresztve; egész viseletéből látszott, hogy nem igen szokott ily késő este egyedűl járni az útczán.

– Hordár úr, kérem hordár úr, – mondá félénken a rejtélyes nő, – és megállt a 233-ik szám előtt.

A 233-ik szám felkapta fejét, mintha ágyút sütöttek volna el mellette, pedig ez a félénk hang oly csendes, szelid volt, a minő csak egy van a világon. Egyetlen egy szót hallott valaha e hangon, de zenéjét soha el nem felejtette; sűrű fátyol borította a halvány arczot, de egy pillanattal megismerte. Reszketve állott előtte, és vonagló kezével leemelte a sipkát fejéről.

– Kérem, tegye fel sipkáját, – mondá félénken Mathild. – Egy levelet szeretnék valahová küldeni; szíves lesz elvinni?

Egész tengere az érzelmeknek tódult csapongó hullámokban a 233-ik szám ajakára, de kínosan összeszorult fogai közűl csak egy szó tudott levegőre jutni.

– Igen.

– Itt van a levél, – folytatá suttogva Mathild s félénken körültekintve. – A czím rá van írva. Tud olvasni?

– Tudok, – mondá rekedten a 233-ik szám.

– Vigye el, kérem, azonnal; én ez útczában fogok várni a válaszra, – mondá Mathild, s izgatottan egy pénzdarabot nyomott a 233-ik szám markába.

Újabb ár tódult a 233-ik szám ajkára; szólni, kiáltani, zokogni akart, de nem volt képes egyébre, mint megemelni sipkáját és elsietni.

A legelső lámpa alatt megállt és elolvasta a levél czímét. Azután megnézte a pénzdarabot, melyet még mindig ujjai közé szorítva tartott. Arany volt; meg akarta csókolni, már ajka felé emelte, de előbb visszanézett, s úgy vélte észrevenni, hogy Mathild még mindig előbbi helyén áll s aggodalmasan tekint utána.

Szégyenkezve visszavette fele-útjáról az aranyat és zsebébe rejtette. Majd máskor, majd ha egészen egyedűl lesz.

Most sietnie kell útjára. Vajjon kinek szólhat a levél. Mi lehet benne, hogy egy aranyat adtak elviteléért? Vére megfagyott a gondolatra, hogy e levél Gontrannak szólhat. Mentől inkább kergette magától a gondolatot, annál makacsabb kegyetlenséggel tért vissza kínzására. Hátha eldobná a levelet, s ma vissza sem térne állomására? Mathild úgy sem tudja számát. Hátha úgy venné, hogy neki szól ez a levél, keblére tenné s belefeküdnék vele a Duna hideg ágyába? És míg e gondolatok tépték, égették agyát, sietett, rohant előre és belépett a kijelölt ajtón.

Csakugyan Gontran volt. Szeretett volna visszarohanni és felgyujtani a házat, hanem azért átadta a levelet és levett sipkával állva maradt az ajtóban.

Gontran felbontotta a levelet, s egy önkénytelen mozdulatot tett, melyben annyi öröm és boldogság volt kifejezve, hogy a 233-ik szám szeretett volna rárohanni és ízekre tépni. A fiatal úr különben nem árult el többé semmi felindulást, s nyugodtan kérdé:

– Maga viszi a választ?

– Igen, – felelt a 233-ik szám.

Ha Gontran tudta volna, hogy míg asztalánál ülve sietős sorokat vet a papirra, mily gondolatokkal kíséri mozdulatait az ajtó mellett álló hordár, bizony felugrott volna az asztal mellől s mindenféle lövő és vágó fegyverekkel torlaszolta volna el magát. De sietve írt, nem volt ideje a hordár lelki állapotát vizsgálni. A 233-ik szám ezalatt azon töprenkedett, megölje-e ezt az embert, vagy kikémlelje, mit ír Mathildnak? Az utóbbit helyesebbnek és hívatalos minőségével megegyezőbbnek tartván, lábújjhegyen az íróasztalig lopódzott, s a leborított lámpa fölött egy rabló pillantást vetett a papirra.

– Mi az? Mit akar? – kiáltott Gontran felriadva.

– Azt gondoltam, hogy már készen van a levél, – mondá a 233-ik szám.

– Takarodjék az ajtó mellé, – s várjon, míg előhívom, – mondá Gontran boszúsan és tovább írt.

A 233-ik szám visszament az ajtó mellé. Csak egy pár szót rabolt el a levélből, de meg volt elégedve zsákmányával. Éjfél után ő is ott lesz, ne féljenek, és meg fogja menteni a nőt, a kit…

– Itt a válasz, siessen vele, – mondá Gontran, s kezébe adta a lepecsételt levelet.

Nem kellett a 233-ik számot sietésre nógatni, eléggé űzte őt előre az az égő izgatottság, mely testét-lelkét tűzfolyamként száguldta át. Még akkor sem volt elfogult, mikor a levelet átadta Mathildnak s másodszor hallotta köszönő szavát. Utána sem ment, mikor gyorsan elsietett az útczából s a túlsó szögleten álló bérkocsiba ült. Egészen más gondolat tartotta most lefoglalva minden érzékét. Sietett egyenesen a 154-ik szám lakására, s a rendes időnél korábban magára öltötte fogalmazói jelmezét, s azután még rohamosabb sietséggel felkereste a házat, hová kevés idő előtt levelet vitt, és a kapu mögé rejtőzött.

Messze volt még az éjfél, de soha az idő oly gyorsan nem haladott, mint ma éjjel, mintha azzal a tüzes korbácscsal verték volna ezt is sietős haladásra, a mely az ő agyát, vérét csapkodta. A toronyórák kongásai oly gyorsan követték egymást, mintha ércznyelvű óriás asszonyok feleselnének, s egyik sem akarná a másiknak engedni az utolsó szót. Nagy perlekedéssel kongták el az éjféli tizenkettőt is, mikor a ház kapuja csendesen kinyilt s a fiatal ember az útczára lépett.

– Mi ez? Mit akar? – kiáltott meglepetve, midőn egy kopott fekete-kabátos, kürtőkalapos furcsa alak hirtelen elébe lépett és mellen ragadta.

– Ne kiáltson, ha kedves élete, – hörgött a kopott alak. – Menjen vissza lakására, s ma éjjel ne tegye többé lábát az útczára.

– Megőrült ön? – kérdé Gontran susogva, kinek szintén nem volt érdekében zajt ütni.

– Nem őrültem meg, hanem meg akarom menteni a nőt, kit ön el akar veszteni, – mondá a kopott alak s görcsösen megszorította a meglepett ifju karját.

– Mi köze hozzá? – kiáltott Gontran egészen megfeledkezve helyzetéről.

– Mert azt a nőt én szeretem, – mondá a kopott alak fuldokolva. Testével egészen a kapuhoz szorította a megréműlt ifjut, s forró leheletével csaknem megperzselte arczát. – Azt a nőt én szeretem, és meg akarom menteni becsületét.

Mindig erősebben, erősebben szorította a kapuhoz a megrémült Gontrant, hogy a nehéz tölgyszárnyak megrecscsentek és a rozsdás sarkak csikorogni kezdtek. Megöllek, megöllek, – lihegett őrült lázzal a 233-ik szám, s míg mellével és egyik karjával a kapuhoz szorította ellenfelét, a másik kezével torkát kereste. De a fiatal ember fürge volt és ügyes birkozó; míg esetlenebb ellensége egész testével ránehezedett, hirtelen szökéssel hóna alá csúszott, felütötte karját, s felhasználva pillanatnyi meglepetését, derékon ragadta s erősen a kapu sarkához vágta.

Azután többé hátra sem tekintve, elrohant, és a 233-ik szám ott maradt a kapu előtt elterülve. Betört fejéből vastagon szivárgott a fekete vér s összekeverte rendetlen szürke haját. Ajkai félig nyitva voltak, mintha a bősz kiáltás, melyet aléltsága mellébe fojtott, erővel útat akarna törni magának. Nyugodtan feküdhetett ott, senki sem jött pihenését zavarni. Különben nagy szerencse volt fogalmazói rangjára nézve, hogy a rendőrség dícséretes szokása szerint, óvatosan elkerűlt minden helyet, a hol kénytelen lett volna veszekedő honfiak polgári szabadságának gátot vetni; így csak reggel felé akadt rá nehány szállingózó munkás.

A sok locsolásra, sopánkodásra magához tért s kinyitotta szemét egy pillanatra. Önkénytelenűl megtapogatta ruháját, s látva, hogy fogalmazói jelmezében van, gyönge hangon megnevezte lakását s kérte ápolóit, vigyék haza. A hely ugyan csúfosan messze van, mint az egyik munkás költőileg megjegyzé, hanem azért mégis akadtak négyen, kik vállalkoztak, hogy elviszik odáig; útközben a 233-ik szám ismét elájult, s midőn újra magához tért és bámész szemmel körűltekintett, saját ágyában feküdt, körűlrakva orvosságos üvegekkel, mellette anyja ült, az ágy lábánál pedig a reszketős fejű öreg asszonyság.

– Hála legyen az istennek, – kiáltott a jó Zsombékné asszonyság, örömében nevetve és sirva, mikor fia gyöngéden megfogta kezét s anyjának szólította. – Hála istennek, ez az első józan szó, melyet két hét óta tőled hallok. Most már meg vagy mentve, édes fiam, azt mondta a doktor úr.

– A doktor úr? – kérdé csodálkozva Zsombék úr.

– Doktor járt a házhoz, kétszer napjában, – szólt közbe a reszketős fejű öreg asszony nagy büszkeséggel.

– Volt rá pénzünk, meg az orvosságra is, – sietett megjegyezni Zsombékné asszonyság. – Eleget tettem félre egészséges korodban, még maradt is belőle. Csakhogy meggyógyultál, édes fiam. Oh, mennyit sirtam, mikor ott feküdtél hánykolódva, és félrebeszélve Mathildról, Gontranról.

– És a 233-ik számról, – tevé hozzá a reszketős fejű asszonyság. – Kár, hogy nem lehet a lutriba tenni.

Még egynehány hétbe került, míg Zsombék úr annyira megerősödött, hogy ismét 233-ik szám lehetett belőle. Hanem most már sietnie kellett a munkára, mert a megtakarított pénz nagyon fogytán volt, s a miniszteriumnál az a rossz szokás uralkodik, hogy a fogalmazók nem kapnak fizetést betegsegök alatt.

De nem tért vissza előbbi állomására. Új helyet választott, a Dunaparton, szemben azzal a házzal, hol a nyírott bajszú, szigorú tekintetű Poroszlai úr lakott. Nem ugyan azért, mintha tovább akarná folytatni a női becsület védelmének lovagias feladatát. Elmult már ez, gyilkosságra sincs többé kedve; őrült láza, mely azon a borzasztó éjszakán megfosztotta eszétől, elmult betegsége alatt, és a szegény öreg asszony látása bűnbánatos szégyennel töltötte el keblét. De azért látni akarta Mathildot; tudni akarta, fenn hordja-e még fejét, mosolyog-e még ajka? Hiszen már nem félhetett attól, hogy vágyó tekintete, képzeleti látogatásai meg fogják rontani a nő tisztaságát.

Várt napról napra a ház előtt, leste az ablakokat, várta a gyűlölt, az imádott alak feltűnését, de hiába várta. Sok fő nézett ki az ablakokon, de egyik sem hozta gyorsabb dobogásba a szívét; sokan jártak ki és be a kapun, de egynek láttára sem állt el lélekzete. Az idő mult, hetek hetek után futottak el, de a 233-ik szám nem látott más ismerőst, mint a nyírott bajszú, szigorú tekintetű Poroszlai urat, és egy gagyogó kis leányt, kit pesztrája naponkint járni tanított a ház előtt, a verőfényes útczán. Ezt a kis leányt megismerte a 233-ik szám, és valódi apai gyöngédséggel kísérte ődöngő mozdulatait; s ha egy-egy vídám kiáltását elkaphatta, csaknem boldogan ment a 154-ik szám lakására ruhát változtatni.

Végre nem állhatta tovább a bizonytalanság kínjait, és annyira erőt vett büszkeségén, hogy udvarolni kezdett a kis lány pesztrájának. Megemelte sipkáját előtte, kisasszonynak szólította, beszélt vele az időről és dícsérte a kis lány ügyes járását. A fitos-orrú, fonatos hajú ifjú hölgy, ki nem rég kerűlt fel valahonnan Kecskemét tájékáról, nagyra volt a piros sipkás fővárosi úr ismeretségével, és szívesen elbeszélgetett vele egyről-másról, a rangjabeli hölgyek szokása szerint, legszívesebben a ház beldolgairól. Hogy bánik vele a nagyságos asszony? Bizony jól bánt vele az áldott lélek, hanem magával nem bántak ám legjobban. Hogyhogy? Jaj, az a nagyságos úr kiállhatatlan egy ember, igazán jól tette a nagyságos asszony… Mit tett? Hát elszökött a szeretőjével. Elszökött! Külső országba akartak menni, hanem a nagyságos úr utolérte őket, és agyonlőtte a fiatal urat. Úgy kell neki! De bizony a szegény asszonyság rosszúl járt, mert a nagyságos úr bepanaszolta a törvénynél, elválasztották, nem szabad többé férje nevét viselni, még gyermekét sem szabad többé látnia. Hová lett? Isten tudja, erre a tájékra soha sem jő, a házban pedig soha sem emlegetik a nevét. Hanem a nagyságos urat, a mint hallja, be fogják csukni. Úgy kell neki.

Olyan nyugodt volt a 233-ik szám arcza, mintha valami idegen ember közömbös történetét hallaná; pedig minden szó egy-egy tövist ütött szívébe. De nem árulta el fájdalmát, jól értett a tettetéshez, hiszen egész élete nem volt egyéb, mint csalás és tettetés. Csupán annyi nyilatkozást engedett meg érzelmeinek, hogy gyöngéden megsímogatta a gagyogó kis lány fejét; de azt a könycseppet, mely erőszakosan szemébe tolakodott, nagy képmutatással visszafojtotta.

De a kis leány fejét ezután sokszor símogatta, s mikor lehetett, mindig szóba állt pesztrájával; miáltal a fitos orrú, fonatos hajú ifjú hölgyet meglehetősen kompromittálta ugyan a szomszédok előtt, de legalább mindennap megsímogathatta Mathild gyermekét. Mathild gyermekét! Az ő szőke haját, epedő szemét, gyöngéd arczát látta újra. Erre jobban fog vigyázni, ezt jobban meg fogja őrizni; ő legalább boldog legyen, ha szegény anyja nem lehetett.

Mult az idő, nap és éj egyhangúlag váltogatta egymást a természet rendje szerint. Abban az esti homályban sem volt semmi rendkívüli, mely nehézkesen ereszkedett le a Dunára; és a 233-ik szám, ki elgondolkozva támaszkodott egy lámpaoszlophoz, mégis úgy megrázkódott egyszerre, mintha a világ végét hirdető trombiták szólaltak volna meg füle mellett.

Pedig csak egy szelíd, gyönge hang félénk suttogását hallotta.

– Hordár úr, kérem az istenre, úgy-e ön beszélget mindennap Poroszlai úr szolgálójával?

– Én, – felelt a 233-ik szám reszketve.

– Egy kis gyermek van vele, egy szép kis leány, – hallatszott újra a félénk suttogás.

A 233-ik szám csak most mert megszólítója felé tekinteni. Egészen be volt burkolva nagykendőjébe, és sűrű fátyol fedte arczát. Reszkető kezében egy kis pénzes tárczát tartott, melyet félénken a 233-ik szám felé nyujtott.

– Oh ha lehívhatná őt az útczára, s vele a kis leányt, csak egy pillanatra – örök hálára kötelezne, – suttogott tovább s esdekelve nyujtotta tárczáját a 233-ik szám felé.

– Köszönöm, – mondá rekedten a 233-ik szám, elhárítva kezével a tárczát. – Mindjárt kihívom őket.

És ingadozó léptekkel a házba sietett. Jesszus! kiáltott a fitos orrú ifjú hölgy, midőn plátói széptevőjét meglátta a tornáczon, hová eddig soha sem tette lábát. Hátha meglátná a szakácsné, meg a szobalány? Nem férnék a nyelvöktől. Menjünk hát a ház elé sétálni egy kissé, szép este van, nem fog megártani a kis lánynak. Aztán nagy mondanivalóm van; furcsa dolgokat hallottam a szobalányról. Ne mondja! nézze meg az ember! és hogy fennhordja az orrát. Menjünk gyorsan, alig várhatom már a nagy újságot.

A 233-ik szám valami furfangos történetet beszél a szörnyűködő fitos orrú ifjú hölgynek, erősen a Gellérthegyre irányozván figyelmét, mint az elbeszélt események szinhelyére. Egyik sem látja, mi történik hátuk mögött; de a 233-ik szám tudja, hogy a reszkető női alak oda rohan a kis lányhoz, átkarolja, és zokogva ezer meg ezer csókkal borítja. És mire a szobalány történetének vége van s mindketten elfordulnak a Gellérthegytől, a kis leányt már egyedűl találják, csak a távol homályban látszik valami futó árnyék.

– Megállj! – ordít eszeveszetten a 233-ik szám, és utána fut, maga sem tudja miért. De az éjszakában kísértő árnyakat nem lehet utólérni, nem lehet megfogni. Ez is eltünik a 233-ik szám szeme elől, hiába keresi, hiába kérdezősködik utána egész éjszaka.

És azóta a 233-ik szám minden este izgatottan várja állomásán, mikor szólal meg újra mellette a félénk, suttogó hang; és valahányszor megbízásait végzi, mindenütt figyelmesen néz és kutat, vajjon nem látja-e meg újra a futó árnyékot?