Part 7

A 233-dik szám szó nélkűl megfordúl, és e kétes értékű utalványnyal lehalad a lépcsőn. Megszokta már, nem először esik meg rajta, hogy csalódott reményekkel megy le a lépcsőn, melyen biztató bizalommal haladt fölfelé. Nagyobb uraknál, mint a haragos Vörös úr, ki utoljára sem volt egyéb, mint egy közönséges városi írnok. Híres ügyvédek, elnökök, polgármesterek, főispánok, tanácsosok, miniszterek ajtaján fordúlt ki félénk alázattal és csalódott reménynyel, a nélkűl, hogy csak egy vonása is mutatta volna a lelkében háborgó keserűséget. Hosszú ideig nem állt élete egyébből, mint folyamodványok készítéséből, tisztelgő látogatásokból, bizonyítványai mellékléséből s más efféle műveletekből, melyek biztos symptomái az eredménytelen hívatalkeresésnek. Folyamodott, pályázott, látogatott mindenfelé, de vagy a tudománya nem felelt meg az élet valódi követeléseinek, vagy a modora nem volt elég hajlékony és kellemes, vagy az ábrázata nem volt szemre való: elég az hozzá, hogy lassan-lassan félelmesen ismert alak lett a hívatalosztó körök előszobáiban, a kiket az inas urak minden különös utasítás nélkűl azzal az üdvözlettel szoktak fogadni, hogy: nincsenek itthon. Most sem jön ő Vörös úr szobájából, a mint lehajtott fővel, szomorú tekintettel lehalad a lépcsőn s kilép az útczára; azt a régi szomorúan nevetséges alakot látja, sötétkék ujjasa, piros sapkája helyett elvásott fekete kabátban, szőrehagyott kürtő-kalapban, a mint megint, talán századszor fordúl ki egy előkelő egyéniség ajtaján üres biztatással, szívében keserűséggel, szemében elfojtott könyekkel, gyomrában rikoltó ürességgel, és megy haza, megírni az öreg mosónőnek, hogy ügyei nagyon jól állanak, nemsokára szép hívatala lesz. És az öreg mosónő a házbeli úrfi által ezer meg ezer áldást írat vissza fiának, és ismerőseinek boldogan dicsekszik a jeles tudós ifju nagy jövőjével. S az évek elmúlnak, az éhség megaszalja az arczot, a töprengés dérrel hinti meg a főt, az akarat ellankad az eredménytelen küzdésben, a mindennapi szükség oda hajtja, a hol pártfogás nélkűl is lehet egy kis kenyeret keresni; hosszú fárasztó látogatások után végre megpihen és oda támaszkodik a régi ház falához.

Szemére húzza piros sipkáját és szomorú tekintettel bámul az átelleni ház egyik ablakára. Az ablak függönye le van eresztve, semmit sem lehet látni, de azért le nem veszi róla szemét. Egyebütt úgy sincs néznivalója, a közönség kegyét nem keresi, kollégáival szóba állni pedig nem engedi önérzete. Ha a sors mostohasága ez állomásra kényszerítette, azért soha sem felejti el, mivel tartozik nevelésének. Nem nézi ugyan le társait, hanem szóba sem áll velök a hívatalos érintkezéseken kívül. Csak egyiköket, a 154-ik számot méltatja némi bizalomra, a ki írástudó ember s üres óráiban újságot olvas a boltajtók lépcsőjén. Ezt is csak annyiban tiszteli meg bizalmával, hogy minden este, a hívatalos foglalatosság végével, lakására megy, ott leveti kék ujjasát, piros sipkáját s a régi időkből ismert fekete kabáttal és meztelen kürtőkalappal cseréli ki. E polgári öltözetben megy haza, de hogy hol lakik, azt sem megbízói, sem kollégái nem tudják, még a 154-ik szám sem. Nem is szükséges senkinek tudnia; kora reggel ott van megint a 154-ik szám lakásán, felölti hívatalos egyenruháját, s a rendes időben pontosan oda támaszkodik a régi ház falához.

Szemét még mindig az átellenes ház ablakára függeszti, de a függöny nem akar megmozdulni. Vagy talán lát is valamit a fehér függönyön, a mi az avatatlan szemlélők elől sűrű felhőbe rejtezik. Talán a mult idők ködképei jelennek meg ott s a régi emlékeket idézik vissza lelkébe. Talán magát látja, fáradtan, elcsigázva, nyomorultan, tehetetlenűl, s szemben egy másik alakot, egy összetöpörödött öreg asszonyt, a mint kimondhatatlan büszkeségtől csillogó szemét rajta legelteti és áldva simogatja fejét. A kép olyan élénk, hogy még a szavakat is hallja, tisztán érthetőleg hallja.

– Tudtam én, hogy nem hagy el az isten, és akkor segít meg, mikor legnagyobb szükségünk lesz rá, – mondja az öreg asszony. – Látod, édes fiam, már nem dolgozhatom, gyengék a lábaim, a szemem sem állja már ki a meleg gőzt. Mi lenne most belőlem, ha az isten meg nem segített volna téged?

– Igen, megsegített az isten, – felel a fáradt alak, s igyekszik elégedettnek, büszkének látszani.

– No, az isten segítsége mellett a magad érdemének is köszönhetünk valamit, – mondja az öreg asszony, kimondhatatlan anyai büszkeséggel szemlélve egy pár tintafoltot, mely valami levél írása után fia ujjain maradt. – Olyan tudományra, mint a tied, el nem maradhatott a jó hívatal.

– Nem is maradt el, – viszhangozza a fáradt alak, és valóban egészen boldognak látszik.

– Hát aztán micsoda hívatalod is van, hogy nevezik azt tudományos nyelven? – kérdi az öreg asszony lelkesülten.

– Miniszteri fogalmazó, – felel a fáradt alak merészen és minden habozás nélkűl.

– Milyen szépen hangzik, – mondja az öreg asszony, mennyei kéjjel ismételve e magas rangfokozat tudományos nevét. Hála istennek, nem veszett kárba sok esztendei fáradságom, nagy ember lett belőled. De hát milyen czímed van? Ha úgy valaki levelet küldene neked, hogy írná kívülről a nevedet? – teszi hozzá titkos remény és aggódás közt ingadozva.

– Tekintetes Zsombék Mihály miniszteri fogalmazó úrnak, – felel a fáradt alak biztató mosolylyal.

– Tekintetes úr! – mondja az öreg asszony; reszketve örömében, és ajkai ismételve halkan mormolják ez előkelő megszólítást. – Szegény apád, ha élne, milyen büszke lenne rád. Áldjon meg az isten, édes fiam, hogy ilyen boldogsággal jutalmaztad meg szegény anyádat. Most már megmondhatom, hogy mennyit fájt eddig a szívem miattad. Mikor láttam, hogy annyi fáradság után, annyi tudománynyal nem tudsz boldogulni. Megrepedt volna a szívem, ha a sok rossz ember tönkre tette volna előmeneteledet, nem magamért, édes fiam, hanem miattad. De most már nincs okom búsulni; a világ látom, megbecsüli érdemedet; szép hívatalod van, úgy-e fiam?

– Nagyon szép, – felel a fáradt alak, s megcsókolja anyja kezét, a kit könyekre indít e nagy megtiszteltetés.

– Milyen jó fiú vagy te, – mondja az öreg asszony zokogva; mennyire megbecsülöd szegény anyádat fényes rangodban is. És az a rosszlelkű, irigy Csordásné – tudod, a kövér mosónő szomszédunkban – mégis azzal keserített, hogy nagyúrrá lettél, szégyelni fogod anyádat és köszönjem meg, ha majd egy pár forint alamizsnát fogsz nekem küldeni. De én tudtam, hogy csak a rosszaság beszél belőle, úgy-e fiam?

– Fölmegyünk Pestre, anyám, nálam fogsz lakni, nyugalomban töltheted öreg napjaidat, – felel a fáradt alak biztató mosolylyal.

– Igen, de nem leszek-e terhedre? Fizetésed is olyan nagy, a milyen fényes a rangod? kérdi az öreg asszony aggódva.

– Olyan fizetésem van, hogy úri módon elélhetünk belőle mindketten s még félre is tehetünk, – felel a fáradt alak vidáman.

*

– Hej! hordár! jőjjön föl! – kiált egy visító hang a szomszéd ház harmadik emeleti ablakából.

A 233-ik szám kábultan föltekint, s a harmadik emeleti ablakban egy hegyes orrú, hegyes állú, középkorú hölgyet vesz észre, míg egy vékony, csontos kar merész hajlongásokat tesz a levegőben s kifejező mozdulatokkal kiséri a sivító hangot.

– Hordár! jőjjön fel! Nem hallja?

A 233-ik szám körűlnéz az utczán; kollégái mind távol vannak, a visító fölhívás csak neki szólhat. Felsiet a harmadik emeletre és sipkáját a folyosó párkányán hagyva, belép a szobába.

– Itt van valahára? – kérdi epésen a középkorú vézna hölgy. – No jó, vigyázzon arra, a mit mondok. Azort megnyírattam és most félek, hogy ebben a csúf esőben megfázik. Jól vigyázzon hát, nehogy megbetegedjék, mert magával fizettetem ki az orvost. Adja ide czéduláját. 233-ik szám? Furcsa, már miért nem 333? No de mindegy, hanem azt mondom, Azort jól betakarja ebbe a meleg nagy kendőbe és nehogy meg találja szorítani, mert akkor vonít… Csókollak, édes Karolinám; holnap délután látogass meg, mert én nem merek ilyen időben Azorral kijönni, arra meg nincs pénzem, hogy hordárt fogadjak mellé dajkának… No, hordár, megtalálta már Azort? Ott lesz az ágy alatt. Hívja ki, de szépen; nehogy a füléhez nyuljon, mert harap.

A 233-ik szám négykézlábra ereszkedik s igyekszik kicsalni az ágy alól az oda menekűlt kis fenevadat. Sok biztatás és czukorral való csábítás után végre kisompolyog rejtekhelyéből, épen úgy szégyenkezve meztelensége miatt, mint hajdan Ádám a paradicsomban. A sivító hangú, középkorú vézna hölgy meleg nagy kendőbe takarja a természetes mezétől megfosztott Azort, s a 233-ik szám karjaiba fekteti, lelkére kötve, hogy gyöngéden tartsa és nehogy megszorítsa, mert akkor valamennyi útczán végig fog vonítni. Azután összecsókolózik egy másik középkorú vézna hölgygyel, ki az asztalon a kiürűlt kávés findzsákat rendezgeti, s végre útjára indul, minden hatodik lépés után visszafordulva s megintve a nyomában haladó 233-ik számot, hogy Azort meg ne találja szorítani.

A 233-ik szám talán nem is hallja a középkorú vézna hölgy visító figyelmeztetéseit. Szeme az előbbi ködképek folytatását látja, s míg az utczák tolongásában nyomról-nyomra követi a fürgén tipegő vézna hölgyet, s óvatos gondossággal tartja karjában a finynyás kis vadat, mely meleg nagy kendőjében elaludt és mélyen szuszog: azalatt a csendes kis házra gondol, kinn a nagy város legeslegvégén, és a boldog öreg asszonyra, a ki sürögve-forogva jár a konyhában, szobában, belepillant a sustorgó lábasba, megteríti tiszta abroszszal az asztalt, hogy kész ebéddel várja fiát, mikor a hívatalból haza tér. Hosszú ideig tartanak a miniszteri hívatalos órák, a fogalmazó urak csak késő este juthatnak ebédhez; de az öreg asszonyság nagy gyönyörűséggel szokott hozzá ez új életmódhoz, jól tudván, hogy mentől nagyobb úr valaki, annál későbben ebédel. A családnak nincs más ismerőse, mint egy reszketős fejű öreg asszony, ki a tőszomszédos kis házban lakik, s minden este ellátogat a fogalmazó úr édes anyjához, segít egyet-mást a konyhában és megeszi az ebéd maradékát. A két öreg asszonyság sokáig elbeszélget a konyhában, mikor az asztal már meg van terítve, és a fogalmazó úr még mindig késik. A reszketős fejű öreg hölgy rendesen valami rejtélyes folyamodvány homályos sorsáról beszél, melyet ősidők előtt nyujtott be valami igen magas úrhoz, és ha valaha elintéztetnék, csaknem száz forintot kapna egyszerre, valami bonyolódott jogczímnél fogva. Zsombékné asszonyság biztatja, hogy forduljon fiához, a kinek nagy tekintélye bizonyosan rövid idő alatt el fogja intézni ügyét. A reszketős fejű öreg asszony nem meri ezzel terhelni a tekintetes fogalmazó urat; hanem azért egy este mégis csak elbeszéli Zsombék úrnak az egész rejtelmes dolgot, s pártfogását kéri, és a jó Zsombékné asszonyság szeme az öröm és büszkeség könyétől csillog, mikor fia kegyesen végig hallgatja a folyamodót, s megigéri, hogy utána fog járni dolgának. Áldva simogatja fia fejét s hálát mond az égnek, hogy ily boldoggá tette őt fiában.

Nehéz sohaj tört ki a 233-ik szám kebléből, s kezét önkénytelenűl szeméhez emeli, mintha valamit el akarna távolítani belőle. A szendergő kis vadállat fölébred e mozdulatra és boszankodva elvakkantja magát; a vézna hölgy visszafordul és éles hangon figyelmezteti a 233-ik számot, hogy jobban vigyázzon Azorra.

Ott a kis házban, a város legeslegvégén, semmit sem tudnak a 233-ik számról, ott csak Zsombék Mihály fogalmazó urat ismerik. Az öreg asszonyság mióta fia a fővárosba hozta, ki nem mozdult a házból, s gyenge lábai nem is igen vitték volna a kapun túl. Az az egynehány cserépfedelű ház és toronymagasságú vörös kémény, melyet ablakából látott, tökéletesen megfelelt a főváros nagyszerüségéről alkotott fogalmának; mikor pedig egy ízben épen lakása előtt megjelent egy csengős süvegű, hegyes szakállú furcsa ember, a ki piros ruhás majmot tánczoltatott és tudós kutyákkal valóságos színdarabot játszatott, az öreg asszonyság könyezésig nevetett az ablakban, és erősen meg volt győződve, hogy a nagyvárosi élvezetek kelyhét fenékig kiürítette. Nem volt más ismerőse, mint a reszketős fejü öreg asszonyság, s különben sem vetődött e tájékról soha senki abba az útczába, hol a 233-ik szám a régi ház falát támogatta. Piros sipka, kék ujjas soha sem került a kis házikóba, ott maradt ez a 154-ik szám lakásán, és a fogalmazó úr mindig fekete kabátban, magas kürtőkalapban jelent meg otthon, melyeket az öreg asszonyság nem győzött eléggé kefélni és bámulni, mint az előkelő férfidivat valódi mintaképeit.

Nem volt ugyan valami tenger pénzük, és az öreg asszony titokban néha arra is gondolt, hogy a miniszteri fogalmazóknak annyi tudományért nagyobb fizetésük is lehetne; de azért mégis elég volt arra, hogy az úri kényelemről alkotott eszményét megvalósítsa s még valamit meg is takarítson. A 233-ik szám minden este beadta napi keresményét irodájában, s a meggyűlt összeget a hónap elsején átadta anyjának. Ez volt a fogalmazói havi fizetés, melynek változó nagyságát igen szépen és hívatalos módon megmagyarázta az a körülmény, hogy a fogalmazóknak mellékjövedelmük is van, s ez egy hónapban több, a másikban kevesebb.

Bizony hazugság és csalás a 233-ik számnak egész élete, minden tette, és nagy megbántást követne el valaki a kényelmes erények díszes serege ellen, ha ezt a hazugságot és csalást szentnek nevezné.

– Tegye le Azort a pamlagra. Tessék, úgy oda vágta, hogy a kedves jószág most egész estig vonítni fog. Itt van bére, harmincz krajczár, ennyit sem érdemelne. No, ne haragudjál, drága kis Azorkám, kiment már az a csúnya ember.

A vézna hölgy sivító hangon kérleli a vonító kis fenevadat, a 233-ik szám zsebébe ereszti meg nem szolgált bérét, s a kettős sivalkodástól kísértetve, eltávozik a szobából. Siet vissza rendes állomására, mert az este közel van ugyan, de valami még hiányzik napjából, a mi nélkül nagyon nehéz szívvel menne haza. Oda támaszkodik ismét a régi ház falához, s szomorú szemét az átellenes ablakra függeszti. De az ablak függönye csak nem akar meglebbenni, a 233-ik szám hiába lesi, hiába olvassa meg redőit. Lassankint fölebb-fölebb emelkedik a ház falán az éj lopódzó árnyéka, most a rejtelmes ablakhoz ér, a függönyön belül lámpavilág, ingó árnyak látszanak egy pillanatra, azután bezárulnak a nagy fatáblák, és a 233-ik szám csak a sötét ablakot látja szemével, csak a sötét kétségbeesést viszi magával lelkében.

De hát mi baja van? Míg a 154-ik szám lakásán leveti nappali egyenruháját s fogalmazói jelmezét ölti magára, lelkében folytonosan azzal a gondolattal tépelődik, hogy jobb volna meghalni. Efféle fekete gondolatok csak a boldogtalan szerelmesek lelkében szoktak kísérteni; de a 233-ik szám csak nem szerelmes? Hogy is volna az? Soha távolról sem jutott eszébe ez a nevetséges gondolat. Mikor hátát először támasztotta a régi ház falához és életét a mindennapi csalás és hazugság szövevényévé tette: már akkor tisztában volt magával, hogy szerelemről, házasságról örökre le kell mondania. Föl is tette magában, hogy nem lesz szerelmes, meg is tartotta föltételét emberűl. És mégis – mégis – csak egy napja mult el a nélkül, hogy nem látta meglebbenni az átellenes ablak függönyét, s már is az jut eszébe, hogy jobb volna meghalni.

Abban az átellenes házban gazdag vaskereskedő lakott; a földszinti boltban sokszor akadt dolga a 233-ik számnak is, mikor nehéz vasrudakat kellett szekérre rakni. A vasáros úr kövér volt és büszke, s mindkét tulajdonsága egyesült arra, hogy nyakát keményen hátra szegezze s minden embert lenézessen vele. Ennek azonban semmi köze sincs a 233-ik szám halálvágyához; hanem a vasáros úrnak volt egy leánya is; mivel pedig az nem természeti törvény, hogy a vasárosok lányai mindenben papáikhoz hasonlítsanak; ez sem volt köpczös, nyakát sem szegezte hátra, hanem olyan szőke fürtű, epedő szemű szép leányka volt, a milyenhez fogható nem minden elsőemeleti ablakon néz ki. Abban az ablakban virágok is voltak, és a szép szőke lány nagyon szerette a virágokat öntözni; kalitka is függött kis madárral és a szép kisasszony maga étette czukorral a tollas állatok legboldogabbikát.

A 233-ik szám a maga állomásáról napról-napra szemlélte e virágöntöző, madáretető jeleneteket, és lassankint úgy tekintette magát, mint a család régi ismerősét. Képzeletében látogatásokat tett a vasáros úri termeiben, s azzal az érzéssel támasztotta hátát a régi ház falához, mintha odabenn ülne a selyem pamlagon, szemben a szép szőke leánykával, s enyelegve évődnék vele, s beszélgetne virágairól, madaráról. Nevet is adott neki, elnevezte Mathildnak, a mi nagyon szép név, s így hívták hősnőjét annak a regénynek is, melyet odahaza esténkint fel szokott olvasni anyjának, az öreg asszonyság nem csekély elragadtatására. Egyszer Mathild le akarta emelni a kalitkát, s a nyitott ablakon át az útczára ejtette; de még el sem hangzott ijedt sikoltása, midőn a 233-ik szám oda rohant, fölemelte, fölsietett vele az emeletre, s a megmentett madarat kalitkástól a kisasszony saját kezébe adta át. Mathild még az ijedtségtől pirosan, egy ezüst forintost nyomott a 233-ik szám tenyerébe, s azt mondta: «Köszönöm». Ezt az ezüst forintost a 233-ik szám nem csatolta fogalmazói fizetéséhez, és ezt a szót soha sem felejtette el.

De hát miért? Szerelmes volt talán Mathildba? Ez az őrült gondolat soha sem jutott eszébe; hanem azért naponkint megtette képzeleti látogatásait, s ha Mathild ablakánál állott, akkor a régi ház fala selyem pamlag támlája lett a 233-ik szám hátának. De ha nem gondolt szerelemre, annál inkább érezte a féltékenység gyötrelmeit. Egy deli fiatal úr, kit a 233-ik szám nem habozott Gontrannak nevezni el, naponkint számtalanszor tett lassú sétákat a vasáros háza előtt, s mindig olykor, mikor az ablak nyitva volt. Mathild ilyenkor elpirult, mosolygott, s a féltékeny leskelődő még a titkos jeleket is látta, melyeket egymással váltottak. Mint gyűlölte ezt a Gontrant, mint szerette volna megfojtani, mily mogorván útasította vissza egyszer kísérletét, mikor virágbokrétát akart általa a házba küldeni. Csak az a vígasztalása volt, hogy Gontran sem járatos a házhoz, s még azokat a képzeleti látogatásokat sem teheti, melyekben ő annyiszor enyeleg a szép leánynyal.

De ma egyszer sem nyilt fel az ablak, még ettől a látogatástól is elesett. Szomorúan öltötte magára kopott fekete kabátját, s mikor a kürtő-kalapot fejébe nyomta, újra eszébe jutott, hogy jobb volna meghalni. De hát miért akar meghalni? Egész teste megborzongott a feleletre, melyet valami gonosz szellem gúnyos hangon fülébe sugott: «Szerelmes vagy, Zsombék Mihály! Szerelmes vagy 233-ik szám!» – Kisietett az útczára, nem is viszonozva a 154-ik szám barátságos üdvözlését. A gúnyolódó szellem vele rohant, sőt úgy látszott, többeket is hívott magával; mert mindkét fülében hallatszott a csúfolódó suttogás és kaczagás. Ilyen nehéz még soha sem volt ez az ősi kürtő-kalap; levette fejéről, hogy megnézze, nem rejtettek-e valami mázsás követ belé, mely összenyomja agyvelejét? A nedves szél belekapott szürkülő hajába, s a csúfolódó szellemekkel versenyt sivított fülébe: «Szerelmes vagy, Zsombék Mihály! szerelmes vagy 233-ik szám!» – No igen, szerelmes vagyok, hát aztán? – felelt daczosan, a mint siető lépésekkel belemélyedt a külváros tekervényes szűk útczáiba, s egyik pocsolyából a másikba botlott, sárral csapkodva be fogalmazói fekete kabátját. Hát aztán? – mondá ismét daczosan, s összeszorítá ökleit. – «Aztán őrűlt vagy! aztán őrűlt vagy!» – feleseltek az üldöző szellemek, és kaczagtak, ugráltak körűlötte és kergették tovább, tovább, a sötét, esős éjszakában, a feneketlen pocsolyákban.

– Szent isten! mi lelt édes fiam? – kiáltott réműlten Zsombékné asszonyság, mikor a fogalmazó lucskosan, sárosan, hajadon fővel, kezében a kürtőkalappal, a konyhába támolygott.

– Semmi, anyám, csak eltévedtem és a pocsolyába estem, – felelt Zsombék úr és bágyadtan a tűzhely mellé ereszkedett.

– Már azt gondoltam, hogy összevesztél a miniszterrel és elvesztetted hívatalodat, – mondá aggodalmasan az öreg asszonyság, ki előtt ez volt a földi veszedelmek legszörnyűbbike.

Azután sürgölődve száraz ruhát adott fiának, gyöngéden megtörölte nedves haját, homlokát és feltálalta az ebédet.

A fogalmazó úr szórakozottan ült az asztal mellé, s csaknem erőszakkal kellett kezébe nyomni a kanalat.

– Édes fiam, neked valami bajod van, – mondá aggódva az öreg asszonyság, látva hogy konyhai művészetének dicsősége, a paprikás csirke, érintetlenűl hidegűl meg a fogalmazó úr tányérán.

– Nem, nincs semmi bajom, – mondá Zsombék úr.

– Jobban látom én azt, – mondá az öreg asszonyság növekedő aggodalommal. – Ha nem hívatalodban, akkor másutt ért valami veszedelem; de annyi bizonyos, hogy gondtól nehéz a szíved. Add a felét nekem, édes fiam. Ki vehetné el rólad bánatod terhét, ha nem anyád?

– Igazad van, – mondá Zsombék úr, megcsókolva anyja kezét. Kivel oszthatnám meg lelkem bánatát, ha nem anyámmal?

– Tehát mégis van valami nagy bajod? – kérdé az öreg asszonyság reszketve.

– Szerelmes vagyok, – mondá Zsombék úr sugva és mélyen elvörösödve.

– Ennyi az egész! – kiáltott az öreg asszonyság megkönnyűlt lélekzettel. – Hiszen ezen nem nehéz segítni. Vedd el feleségűl.

– Feleségűl! – mondá Zsombék úr megborzadva.

– Miattam ne töprengj, – vágott közbe mohón az öreg asszonyság. – Régóta kívánom én ezt titokban, és igazat mondva, az volt az egyetlen szomorúságom, hogy nem gondoltál a házasságra. Miért ne vennéd hát el? Szép fizetésed van, eltarthatsz egy asszonyt; ha ketten megéltünk belőle, háromnak is elég lesz.

– Oh anyám, az a kit én szeretek, gazdag, előkelő kisasszony, – mondá Zsombék úr sohajtva.

– Hát aztán? – mondá büszkén az öreg asszonyság. – Nincs-e neked szép állásod? Nem kérhet meg akármilyen leányt egy miniszteri fogalmazó?

– Ezt nem, – mondá Zsombék úr szomorúan. – Magasan, sokkal magasabban áll felettem, hogysem odáig merném emelni szememet.

– Magasabban, – mondá az öreg asszonyság megréműlve. – Csak – csak, az istenért, csak nem a miniszter leánya?

– De igen, a miniszter leánya, – mondá Zsombék úr fájdalmas mosolylyal.

– Szegény fiam, – mondá könyezve az öreg asszonyság, s megcsókolta fia redős homlokát.

És belátva, hogy ha valaki reménytelenűl szereti a miniszter leányát, csakugyan nem lehet nagy kedve paprikás csirkét enni, sóhajtva az asztal elszedéséhez fogott.

De munkája közben valami jó gondolata jöhetett, mert hirtelen ismét leült az asztal mellé, s megfogta és megsimogatta fia kezét.

– Nagy különbség van a fogalmazó és miniszter közt? – kérdé aggodalmasan.

– Véghetetlen, – mondá Zsombék úr.

– De hát mégis – folytatá az öreg asszonyság gondolkozva – hány állomás esik közbe, azaz, hogy hányféle hívatal van még a kettő között?

– Nagyon sok, – felelt Zsombék úr szórakozottan.

– És ezek közűl melyik van olyan közel a miniszterhez, hogy elvehetné a leányát? – folytatá vallatását az öreg asszonyság.

– Példáúl a tanácsos, – mondá Zsombék úr.

– Lehet-e a fogalmazóból tanácsos? – kérdé az öreg asszonyság feszűlten.

– Úgy gondolom, – felelt Zsombék úr.

– Imádkozni fogok az istenhez, hogy mentől elébb tanácsossá légy, – mondá az öreg asszonyság, és tovább folytatta az asztal elszedését. – Ne búsulj, fiam, akkor is meghallgatta imádságomat az isten, mikor fogalmazóvá lettél, most is meg fogja hallgatni. Elég tudományod van, hogy akárkinek tanácsot adhass.