Part 4

– Nem adhatja el a nagyságos úr, felelt az öreg úr, megátalkodott ironiával e magas czímet adva Barkó úrnak, mely talán még sem illette meg hivatalos rangját, a mint Barkó úr sietett is szerényen tiltakozni, ámbár minden valamire való eredmény nélkűl. – Nem adhatja el a nagyságos úr. Magam fogom átvenni, elég erős vagyok még hozzá. Az űzlet a családban marad; nem azért alapította a nagyapám, hogy holmi nagyságos urak elkótyavetyéljék. Alázszolgája nagyságos úr; reménylem, többet nem lesz szerencsém.

És folytonosan bókolva kituszkolta vejét az útczára s úgy bezárta utána az ajtót, hogy később alig tudta kinyitni.

Barkó úr hazafelé indúlt; sikertelen útja nem verte le, kitagadtatása nem vette el kedvét; sőt némi bánatos örömet érzett, meggondolván, hogy hivatalos állásának már meghozta az első áldozatot, midőn szakított családja hagyományaival. Az áldozattal, bármily nagy legyen, mindig együtt jár valami fájdalmas elégtétel, mely megnyugtat és kárpótlást ad az elveszettért. Barkó úr érzé, hogy most lett tulajdonképen felavatva a közügy apostolává, midőn hazafiúi kötelességének feláldozta családi összeköttetéseit; s ez öntudat boldogsággal és büszkeséggel tölté el keblét. Körűlnézett az útczán, ha vajjon az emberek arczán nem vesz-e valamit észre azon köztiszteletből, mely kiválóbb egyéniségek önfeláldozásának egyetlen jutalma polgártársaik részéről. Az emberek közömbösen haladtak el mellette, s egyik sem látszott róla tudomást venni, kivéve egy haragos öreg urat, kinek lábára hágott. Barkó úr fájdalmas megdöbbenéssel vette észre polgártársai közömbösségét, nem is ügyelve a haragos öreg úr dörmögésére; de csakhamar megnyugodott azon gondolatra, hogy a hivatalos újság még nem közölte az új kinevezéseket s az emberek nem tudhatják felmagasztaltatását.

Másnap megtörtént ez is. A hivatalos újság első lapján ott ragyogott Barkó Kelemen úr neve, nyomtatásban; senki sem tagadhatta el. A kitüntetett férfiú le nem tudta kezéből tenni az újságot, a mint a kávéház ablakában ült, s szemét majd az útczán jártatá, majd a kávéház nyüzsgő népsége felé fordítá, majd ismét megújuló gyönyörrel a bűverejü nyomtatott sorokra szegzé, elringatózva a hatalom megittasító érzetében. Szemben vele egy sovány epés tekintetü úr ült, félóra óta lesve a hivatalos lapot, s öt perczenkint metsző hangon kérdezve az átfutó pinczértől, hogy valaki talán könyv nélkül akarja megtanúlni a kérdéses újságot? Barkó úr nem hallotta a gúnyos czélzásokat, s ha hallja, sem veszi magára, mert nem tartotta volna lehetségesnek a közhatalomnak ily egyenes megsértését nyilvános helyen. Az epés arczú sovány úr végre kimondhatatlan haraggal távozott a kávéházból, s úgy becsapta maga után ajtaját, hogy még Barkó úr is felriadt boldog merengéséből. Letette a hirlapot s egy félreeső szögletbe vonúlva leste a hatást, melyet a nevezetés újság gerjeszteni fog. Egy kövér öreg úr fölvette a lapot, rápillantott s néhány percz múlva megvető mozdulattal a tekéző asztalra dobta. Bizonyosan bukott pályázó, gondolá magában Barkó úr, s megjegyzé magának a forradalmi hajlamú kövér öreg urat. Jöttek, mentek mások, fölvették a lapot, elolvasták meg letették: Barkó úr szakadatlan figyelemmel kísért minden mozdulatot s az arczok kifejezéséből fürkészte a hatást. Egyszerre beszélgető csoport közé kerűlt az újság; egyik olvasni kezdte, a többi föléje hajtott fővel hallgatta. Bizonyosan a kinevezésről beszélgetnek, gondolá Barkó úr, s igen meg volt elégedve, midőn látta, hogy az egyik hirtelen kiveszi a lapot a másik kezéből s egy ideig nagy érdekkel olvas valamit. A kinevezés megtette hatását, mondá magában Barkó úr, előjött szegletéből, s közönyös arczczal négyszer végig sétált a beszélgető társaság előtt, elfordítva szemét, nehogy elárulja, mintha sejtené a társalgás tárgyát. Azután elégedetten és méltóságos tartással eltávozott a kávéházból, előbb fényes borravaló igérete mellett meghagyva a pinczérnek, hogy a hivatalos lap mai számát gondosan tegye el részére, ha mind kiolvasták.

Barkó úr új lakása felé indúlt, mert kérlelhetetlen nagybátyja még a múlt este beköltözött a szabó-műhelybe, gúnyosan fölkérve a nagyságos urat, hogy abban a nyomban méltóztassék kihurczolkodni. Barkó úr szerencsére már gondoskodott új lakásról, s így könnyen meghozhatta hivatásának ezen második áldozatot. Most tehát haza felé indúlt, szerényen a mellék útczákat választva, nehogy az emberek arról gyanúsítsák, mintha dicsősége első napján mutogatni akarná magát. De arról nem tehetett, hogy így is közfigyelmet gerjesztett, s közeledtére több ablak nyílt ki, mely körülmény egyedűl megjelenésének volt tulajdonítható, nem pedig annak, hogy épen most volt a takarítás ideje. Barkó úr leereszkedőleg veregette meg egy borzas kis fiú fejét, ki titokban nyelvét öltögetve haladt el mellette; s miután tévedésből magára vette és udvariasan viszonozta egy ábrándos tekintetű fiatal úr mély köszöntését, mely valóságban az ablakon kinéző fürtös kisasszonynak szólt: tökéletesen meg volt elégedve a hatással, melyet új rangja polgártársaira gyakorolt. Nem is fognak bennem csalódni, – gondolá magában Barkó úr, meghatottságtól dagadó kebellel – az ő javukra lesz irányozva minden működésem, övék lesz éjjelem és nappalom, s nem kell más jutalom, mint szeretet és bizalom polgártársaim részéről.

Haza érve tovább fűzte polgártársai javával foglalkozó gondolatait, s meleg szavakba önté jóakaró szándékait és a jövőt illető fényes terveit. A közjó lesz minden törekvésének végczélja, tisztelet és szeretet legnemesebb jutalma, elismerés, közbecsülés mindennapi kenyere. De a rangnak megvannak a maga kötelességei is; hallott vagy olvasott is erről valaha valami franczia közmondást, de nem jutott eszébe; mellesleg mondva, ha eszébe is jutott volna, nem mondhatta volna el, nem lévén beavatva az említett világnyelv titkaiba. A ranggal járó kötelességeket azonban szigorúan teljesíteni kell, nemcsak a hivatali működésben, hanem a magánéletben is. A társaságot ezentúl meg kell válogatni, a méltóságot fenn kell tartani. A jó előljáró kegyes és elnéző alattvalói iránt, de nem keveredik közéjök, nem teszi magát mindennapivá, ha tekintélyét, a társadalom ezen alapját, sértetlenűl meg akarja óvni. Mindenki maradjon a maga körében, – ez az ő véleménye. Hivatalában éljen embertársainak, legyen a közönség szolgája, de a magán életben maradjon a maga körében.

Egyetlen egy hallgatója volt Barkó úr ezen programmbeszédjének, s ez egy hallgató nem volt senki más, mint leánya. Hanem ez legalább mély figyelemmel ügyelt rá, mely szerencsében nem minden nyilvános szónoklat szokott részesülni. A hatás sem maradt el, csakhogy Barkó úr kimondhatatlan bámulatára, a lehető legkeservesebb zokogásban nyilatkozott.

– Julcsa, leány, mit jelent ez? Kiáltott Barkó úr, hirtelen megállapodva programmja kellő közepén, s nagy aggodalommal tekintve a zokogó leányra.

Julcsa felelni akart, de a könnyek nem engedték szóhoz jutni.

– Mi bajod van, miért sirsz kis leányom? Kérdé ismét Barkó úr, apai felindulásában elfeledve egy pillanatra hivatalos méltóságát.

A kis leány végre nagy nehezen elnyelte könnyeit, s nagy pisszegések közt megvallotta keserves zokogásának okát. A programm azon pontja volt ez, mely a távolság megválogatásáról szólt s mindenkit a maga körébe útasított. Sejté, hogy az ő körük ezentúl magasabb lesz a réginél, pedig ebben a régiben sokan vannak, kiktől ha el kellene válnia, megszakadna a szíve, például a Csordásék Marcsája, a Benkőék Lottija s számos más barátnéja… és… akart még valamit mondani, de veszedelmesen elpirúlt, s pisszegése és csuklása ismét heves zokogásban olvadt fel.

Barkó úr csendesen és jóakarólag mosolygott. Tudta ő ezt a titkot régen, nem volt szüksége bővebb magyarázatra. Igaz, hogy régi kollégája, Hörcsök Dániel szabómester maradt, s Károly fiával együtt, ki apja mesterségét követte, mély örvény által választatott el egy királyi tisztviselőtől, de ha már a fiatalok szeretik egymást, Barkó úr nem volt az az ember, ki társadalmi formáknak feláldozza egyetlen gyermeke boldogságát. Meg fogja ugyan kissé ijesztgetni a szerelmes fiatal embert, de csak azért, hogy annál nagyobb legyen a gyerekek boldogsága. A magasabb rangúak mindig emelhetnek magukhoz egyeseket az alsóbb rétegekből, s utoljára sehol sincs megírva, hogy Károly örökre szabó maradjon, és szerencsés házassági s családi összeköttetése által ne juthasson magasabbra.

Ilyenformán meg is vígasztalta kesergő leányát, s félig érthető czélzásokkal és jóakaró biztatásokkal annyira megkérlelte, hogy végre teljesen magához tért s osztatlan figyelemmel szentelhette magát fontos gazdasszonyi feladatának.

Mert Barkó úr nagy ünnepélyre készűlt. Másnap volt elfoglalandó hivatalát vele együtt kinevezett kollégáival, s e nagyfontosságú cselekmény reggeli kilencz órára volt kitüzve, a mint az inspector úr tegnapi köszönő és tisztelgő látogatása alkalmával tudtára adta. Barkó úr kellő díszszel szándékozott megünnepelni ez emlékezetes napot; estére nagy vacsorát rendezett, s hosszas fejtörés után akként intézte el meghívásait, hogy általuk némi hídat építsen, mely jelenlegi rangját összekösse multja hagyományaival. A meghívottak zömét természetesen rangbeli társai képezték; ezekhez csatolta még Hörcsök Dániel urat fiával, s végre világgyülölő nagybátyját. Nem fog ugyan eljönni – magyarázá leányának – de hadd lássa, hogy nem neheztelek rá, s mostani állásomban sem tagadom meg rokonaimat.

A hivatali beiktatás másnap reggel szerencsésen megtörtént. Az inspector maga elé rendelte az új végrehajtókat s hivatalos rövidséggel tudtokra adta, hogy pontosan végezzék dolgaikat, különben irgalom nélkül el fognak csapatni. Barkó úr valamivel több formalitást s némi ünnepélyesebb színezetet várt ugyan, de megnyugodott azon gondolatban, hogy a hivatalos eljárás fő feltétele a rövidség, s elhatározá, hogy működésében ő is az inspector úr határozott modorát fogja utánozni. Meg is kisérlette még az nap; mert az installatió után egy irnok-féle fiatal ember azonnal kezébe nyomott egy csomó adóintést, hogy illető helyeiken kézbesítse. Barkó úr oly természetes hűséggel utánozta az inspector úr rövid parancsoló modorát, hogy az első nap folyamán már két öreg úr s három özvegy asszonyság tett ellene panaszt az adóhivatalnál.

Barkó úr azonban mit sem tudott egyelőre hivatalos föllépésének ez első eredményéről, hanem befejezve körútját, meglehetős fáradtan, porosan és éhesen haza tért. Alkonyodni kezdett már s közelgett a díszlakoma ideje. Juliska nagy munkában volt, egész nap sütött, főzött, s oly díszesen terítette föl a vacsorázó asztalt, mintha valakinek a vendégek közűl nagyon ki akarná érdemelni tetszését. Hanem ha e szándékával a fiatal szabóra, s nem mint illett volna, az előbbkelő vendégekre czélzott, akkor bizony kárba veszett a szép terítés, meg az asztal közepén díszlő nagy virágbokréta, mert este felé azon izenettel köszöntött be a konyhába egy szurtos szolgáló, hogy tiszteli Hörcsök Dániel úr, meg Károly úrfi, de nem jöhetnek el vacsorára.

Eljöttek azonban a végrehajtók teljes számmal. Barkó úr arcza ragyogott a büszkeségtől, midőn végig tekintett a csupa királyi tisztviselőkből álló fényes társaságon. Volt köztük egy tönkrejutott földesúr, két bukott kereskedő, két kiszolgált őrmester, egy felfüggesztett tanító s négy más úr, ki azelőtt semmi határozott állást nem foglalt el a társadalomban, hanem azon nagy kiterjedésű osztályhoz tartozott, melynek tagjait magánzóknak szokták nevezni a fogadók vendéglajstromában. A társaság tehát díszes volt, csak egy kissé zajos. Juliska főzte nagy becsületet vallott, s a tönkrejutott földesúr, mint a társaság legelőbbkelő tagja, válogatott szavakkal föl is köszönté a bájos házi tündért, míg a fölfüggesztett tanító menten beleszeretett s utána ment a konyhába, honnan megkarmolt ábrázattal tért vissza. A mulatság tehát egészen a fínomabb körök módjára folyt le, s midőn a lakoma végén az úri vendégek kissé tántorogva léptek az útczára, a négy magánzó úr közűl kettőt határozottan a földön kellett húzni; ezen körűlmény sem szolgált a hivatalos tekintély csorbítására, mert éjfél után két órakor senki sem jár az útczán, s így nem is vehet tudomást a felsőség emberi gyarlóságáról.

Barkó úr későn feküdt le, következőleg kissé későn is kelt föl, úgy annyira, hogy reggelizésre való ideje sem maradt, s mégis fél órával később jelent meg hivatalos helyiségében, mint kellett volna.

– Maga már a negyedik végrehajtó, ki ma későn jön, mondá vigyorogva a hivatalszolga. Menjen csak be az inspector úrhoz, régen várja.

Barkó úr megdöbbenve nézett végig a vigyorgó hivatalszolgán. Igaz, hogy az is hivatalos személy, sőt egyenruhát is visel, de mégis vakmerőség tőle így szólni egy királyi tisztviselőhez. Röviden kikérte az ily bizalmaskodásokat, mire a vigyorgó hivatalszolga még impertinensebb vigyorgással felelt, egyszersmind kitárva az inspector úr írószobájába vezető ajtót.

– No ugyan szépen kezdi a dolgát! kiáltott rá az inspector úr, figyelmen kívül hagyva illedelmes köszöntését. – Mindjárt első nap elkésik! Ez nem megy, hallja, ez nem megy.

Barkó úr töredelmesen fogadá, hogy ezentúl pontos lesz.

– Akkor beszéljen, ha kérdezem, mondá az inspector úr. Nem elég, hogy maga késik el, még másokat is hanyagságra csábít. Hallom az este is valami dáridót csapott, az egész végrehajtó sereg ott dorbézolt reggelig. Hogy merte ezt tenni, hallja?

Barkó úr megemlékezvén, hogy a kérdésre felelnie kell, nemes önérzettel viszonzá, hogy nem dorbézolás volt nála, hanem csak új hivatalát akarta szerény vacsorával megünnepelni.

– Micsoda! még ezt is hivatalnak nevezi, kiáltott az ideges inspector úr epés kaczagással. Szép hivatal! Hogy meri ezt hivatalnak mondani, hallja?

Erre a kérdésre már nem tudott Barkó úr felelni. Elszörnyedt és elnémúlt. Az inspector úr, saját hivatalbeli főnöke mondja ezt szemébe. Az ő állása nem hivatal, ő nem királyi tisztviselő! Hát micsoda? Talán hajdú vagy szolga? Ha ezt világgyűlölő nagybátyja hallotta volna! De nem, az inspector úrból csak a harag beszél, s az igazságtalanná teszi az embereket.

Barkó úr kínos elmélkedését ismét félbeszakítá a haragos inspector úr hangja.

– Más panaszok is jöttek az úr ellen. Első nap már öt panasz. Szépen kezdi; gorombáskodik a publikummal. Hogy mer gorombáskodni, hallja?

Barkó úr alázatosan kérdé a panaszlók kilétét s az inspector mérgesen felnyitva egy tintafoltos könyvet, megnevezé a két öreg urat és három özvegy asszonyságot.

– Én nem gorombáskodtam velök, mondá Barkó úr nemes öntudattal. Ellenkezőleg, mindent az ő javukra óhajtottam elintézni; azért szólítottam föl erős szavakkal, hogy siessenek adójukat kifizetni. Kifejezéseim hivatalos színezetüek voltak; bátorkodtam az inspector urat, mint főnökömet utánozni.

– Micsoda! Hogy mer engem utánozni? Kicsoda az úr? kiáltott az inspector úr nagy méltatlankodással. Ha nem tekinteném ősz haját, tüstént elcsapnám. Engem utánozni, hallatlan!

Ezen vakmerő mímelési kísérlet annyira fölbosszantá az inspector urat, hogy jó ideig szóhoz sem tudott jutni. Végre oda állt Barkó úr kifent szürke bajusza alá, s ezen rövid és érthető szavakkal adta tudtára ultimátumát:

– A maga dolga, elvégezni azt, a mit rá bíztak, hallja! Udvariasnak lenni, de mentől több adót behajtani, hallja! Nem utánozni előljáróit, hanem tisztelni, hallja! És ha még egy panaszt hallok ellene, elcsapom, hallja! Mehet dolgára, hallja!

Barkó úr hallotta, de nem értette. Így lehordani őt iskolás gyerek módjára, a ki becsületben megőszűlt, tisztességes családapa volt mindig s becsülésben állt mindenki előtt. És miért? Mert hivatalos kötelességét teljesítette úgy, a mint legjobbnak vélte. Keserüséggel telt el szíve, de nem szólt egy szót sem, hanem megfogadva a mérges inspector úr végső útasítását, megfordult és ment dolgára.

De a mint tovább haladt az útczán, hóna alatt hosszú vékony nyomtatott jegyzőkönyvekkel, zsebében tintatartóval és mellényébe dugott irótollal, lassankint ismét fölébredt hivatalos minőségének öntudata s megvígasztalá előbbi keserűségét. Megesik ez másutt is, másokon is; alsóbb rangú tisztviselők akárhányszor kapnak orrot fölebbvalóiktól, de ez hivatalos titok marad s nem kerűl ki a közönség közé, tehát nem is járhat a tekintély kárával. Rajta sem látja most senki, hogy az inspector úr nem épen a legnagyobb tisztelet kifejezésével szólt hozzá. Csak polgártársai tiszteljék és szeressék, a színfalak közt előforduló kellemetlenségeket el fogja viselni; s ha polgártársai elismerik hivatalos tekintélyét, nem bánja, ha négy szem közt még hivatalos minőségét is kétségbe vonja szeszélyes főnöke.

Ezen vígasztaló gondolatok teljesen visszaadták megrendűlt önérzetét. Kellő méltósággal és tekintélylyel járta be kijelölt házait, jól figyelve mindenütt, nehogy ismét utánozni találja az inspector úr hivatalos modorát. Komoly volt, de udvarias; méltóságos, de gyöngéd. Udvariassága azonban nem talált mindenütt megfelelő viszonzásra. Egy helyen azt kérdezték tőle, az ajtón akar-e kimenni vagy az ablakon? Másutt lába elé dobták a nyájasan átnyujtolt adóintést, üléssel pedig egyáltalában nem kinálták meg sehol. A külvárosban egy indulatos csizmadia kutyáját uszította rá, a mint az udvarra lépett, s e forradalmi hajlamú állat menten elhasította Barkó úr szép új kabátját. Ugyanazon útcza másik házában, hova lefoglalni ment, a középkorú háziasszony két kis mosdatlan visító gyereket helyezett Barkó úr karjai közé, kijelentvén, hogy egyéb vagyona nincs, hanem ezt csak vigye el bátran executio nélkül. Barkó úr jóakaró méltósággal jobb anyai érzelmekre intette a középkorú asszonyságot, s jegyzőkönyvére azon hátíratot vezette, hogy két serdűletlen magzaton kívül egyéb ingóság nem találtatott; az inspector úr írnoka azonban széttépte a jegyzőkönyvet s kikérte máskorra az ily ostoba tréfákat.

Mindezen és számos egyéb tapasztalatait nem egy napon tette Barkó úr. Mintegy két hét mult már el hivatalos működése óta, alakja lassankint ismerős lett az adónemfizető honpolgárok köreiben. Méltóságos komolysága és udvariassága sok jó tréfára adott alkalmat, s egyik a másikat igyekezett fölülmúlni a tekintélyes tartású öreg végrehajtó kijátszásában. Barkó úr fájdalmasan kezdett meggyőződni polgártársainak forradalmi irányáról, s esténként gyakran kijelenté leánya előtt, hogy ez állapot nem tarthat sokáig, s a tekintélynek ezen általános megvetése okvetlenűl borzasztó társadalmi fölfordulásra fog vezetni.

Csak leányával közölhette ezen vészjósló előérzetét, mert más emberi lénynyel nem igen érintkezhetett bizalmasan. Azelőtt, míg az alsóbb osztályokhoz tartozott, esténként eljárt a kávéházba, volt társasága, hozzá hasonló mesteremberek, kikkel néha éjfélig elpolitizált, s kik előtt meglehetős tekintélyben állott. Most azonban társadalmi állása nem engedte, hogy régi körét fölkeresse, de ha meg is engedte volna, nem volt arra való pénze, hogy kávéházra, korcsmára jusson. Mint szabómester, hol többet, hol kevesebbet keresett, de meglehetős jó móddal élt mindig, most azonban napi díján kívül semmi egyebe nem volt, s ez bizony nagyon szűken fedezte a háztartás költségeit. A kis Juliska keményen dolgozott és cselédet sem tartott, mert arra nehezen jutott volna. Barkó úr néha-néha maga is érezte, hogy egyben-másban mintha hiányt szenvedne, kis leányát pedig igazán sajnálta, de nem segíthetett egyébbel, mint azon vígasztalással, hogy a rang áldozatokat kiván.

Juliska tehát nagyon sokat dolgozott és semmit sem mulatott. Lehet hogy ez volt oka folytonos szomorúságának, mert a fiatal leány bizony megkíván néha egy kis szórakozást is; de lehet, hogy talán egyéb okból is szomorkodott. Barkó úrnak sokszor szívébe nyilallott leánykájának bánatos tekintete, sokszor föl is tette magában, hogy alaposan ki fogja vallatni; de sohasem jutott rá elég ideje, mert reggeltől estig szakadatlanúl dolgában járt s este oly elcsigázottan vánszorgott haza, hogy rendesen a vacsoránál ülő helyében elaludt, s Juliskának úgy kellett őt levetkőztetni.

És daczára e szakadatlan munkának, fáradságnak, Barkó úrral még sem volt megelégedve a haragos inspector úr. Legalább ilyen formát kellett tapasztalnia a hónap vége felé, midőn egy reggel az inspector úr írnoka kiosztá a rendes napi munkát, s a többi végrehajtó jelenlétében szigorúan megfeddé Barkó urat.

– A hova az úr megy – mondá az inspector úr írnoka – onnan senki sem jő adót fizetni. Nem tud az emberekkel beszélni? Úgy látszik, csak tréfára veszik figyelmeztetését. Mért nem ijeszt rájuk?

– Az inspector úr udvariasságot parancsolt, mondá Barkó úr méltósággal.

– Tudja is maga, mi az az udvariasság, mondá az inspector úr írnoka megvetőleg. Nem gavallérnak tartjuk az urat, hanem végrehajtónak, s a hova küldjük, onnan pénzt kell behajtani jó vagy rossz szerével, érti? Ne legyen gyáva, érti?

– Ez már mégis sok, mondá Barkó úr méltatlankodva, míg kollégái hallhatólag vihogtak körülötte. Ha szigorú vagyok, gorombának mondanak; ha udvarias vagyok, gyávaságról vádolnak. Mit tegyek hát?

– Fogja be a száját, mondá az inspector úr irnoka, ki igen díszes fiatal ember volt, haját felsütve viselte és zsebkendőjét erős illatszerekkel szokta meghinteni. Jeles ifjú volt, szép előmenetelre számíthatott s a leányos polgári házaknál nagy becsben állott.

Barkó úr megfogadta a díszes ifjú úr hivatalos utasítását, befogta száját s kollégáinak vihogásától kísérve dolgára ment. El volt keseredve az emberiség iránt, melynél legjobb igyekezete mellett sem tud méltánylást találni. Hivatali főnökei üldözik és igazságtalanok iránta, alattvalói nem ismerik tekintélyét, sőt sokszor kézzelfoghatólag csúfot űznek vele. Bármint palástolta ez utóbbi körülményt Barkó úr, kénytelen volt titokban bevallani önmagának a rettentő igazságot. Polgártársai sem tiszteletet, sem szeretetet nem mutatnak iránta, hanem vagy megvetést vagy határozott gyűlöletet. Miért? Hiszen ő javokat akarja, egyedűl a közjó érdekében működik fáradhatatlanul s bizony nem valami nagy anyagi jutalomért, a mint foltos topánkája s feselni kezdő kabátja mutatja. Barkó úr nagyot sóhajtott, midőn műértő szemmel végignézett említett ruhadarabjain s elgondolá, hogy azelőtt nem kellett ily öltözetben mutatnia magát. Igaz, nem a ruha teszi az embert, s a királyi tisztviselő kopott külsőben sem veszti el benső méltóságát, de mikor ezt sem akarják az emberek elismerni, sőt előljárói valódi szolgaként bánnak vele! De jól van, legyen! – gondolá Barkó úr – ha jó akaratom nem kellett az embereknek, érezzék hatalmam teljes súlyát. Azon keserűség kezdett most Barkó úr keblében tanyát ütni, melylyel az alattvalók hálátlansága tölti el az uralkodók szívét, s mely a zsarnokokat teremti.

Ezen keserű érzelmek és zsarnoki elhatározások közt végezte be Barkó úr napi körútját. Fellázadt indulatai még akkor sem csillapúltak le, midőn este nagy fáradtan haza érkezett, s leánykája rendes szokása szerint kezébe adta töltött pipáját. Barkó úr szórakozottan tartá kezében a füstölgő instrumentumot, a helyett, hogy közönségesen elfogadott szokás szerint szájába dugná. Tekintete leányának halvány arczára, kisírt szemeire tévedt. Egy ideig kábúltan küzdött saját keserűségével, öntudatlan bámulattal meredve a leány szomorú arczára; de lassanként belopózott lelkébe e bús tekintet, kezdett határozottabb alakot ölteni, s végre megragadta szórakozott figyelmét a gondolat, hogy a gyermeknek valami nagy bánata van.

– Mi bajod van kis leánykám? kérdé Barkó úr nagy részvéttel.

– Semmi, mondá Juliska elfordított arczczal.

– Hogy ne volna? Hiszen most is sírsz, kiáltott Barkó úr, most már egészen megfeledkezve saját hivatalos bajairól. Megfogta két tenyerével a síró leány fejét, maga felé fordítá arczát és fájdalmas aggódással nézett mélyen szeme közé.

– Így, most már beszéljünk, mondá Barkó úr vigasztaló hangon. Ki bántott? senki…? Igen, értem, mindig a régi baj. De hiszen mondtam már, hogy semmi kifogásom ellene. Megmondhatod Károlynak, hogy ne féljen, jőjjön el és kérjen meg bátran. Én nem akadályozom gyermekem szerencséjét. Nem mondtad ezt neki?