Part 3

– Leányom, – mondá Gombos úr gyorsan, mint az iskolás fiú, ha leczkéjét mondja föl, – leányom, Menyhért bátyám ma nálam volt és tudtomra adta, hogy egy derék fiatal ember megkérte kezedet. Nincs ellene kifogásom, és fogadd apai szerencsekívánatomat… Áldást akart mondani, de akkor jutott eszébe, hogy az áldás gúnynyá vagy épen átokká válhat az ő ajkán.

Mártha szólni akart, de Gombos úr gyorsan folytatá:

– Tudom, hogy a fiú apja pár ezer forintot kíván. Azért jöttem; elhoztam. – Itt van, négyezer forint.

Mártha némán tekintett nagy meglepetésében a kezébe nyomott pénzcsomagra. De nem szólhatott, mert Gombos úr lélekzetvétel nélkül beszélt tovább.

– Ebből fizesd ki fönmaradt tartozásaimat. Nehány száz forintot tesz az egész. A többi legyen hozományod; azt hiszem, elég lesz. Isten áldjon meg, gyermekem.

– Atyám, – mondá a leány, megfogva Gombos úr kezét, a mint ki akart suhanni az ajtón. – Atyám, micsoda pénz ez?

– Jó pénz, – felelt Gombos úr sietve. – Én szereztem, – jó úton szereztem. Legyen a tiéd, számodra szereztem.

A leány kimondhatatlan fájdalommal és szeretettel nézett atyja szegény gyötrelmes arczába s csöndesen visszatette kezébe a csomagot.

– Mi az? – Miért vonakodol elfogadni? – kiáltott Gombos úr réműlten. – Ha mondom, hogy jó pénz, számodra szereztem. Vedd el gyermekem, a tiéd.

Mártha szomorúan rázta fejét s apja vállára borult.

– Haha! – kaczagott Gombos úr kínosan. – Talán attól félsz, hogy lopott pénz? – Ne félj, gyermekem, senkit sem öltem meg értte.

Mártha egyre hallgatott és szorosabban simult apja kebléhez.

– Vedd el, gyermekem, ne félj, – sürgeté Gombos úr nagy aggódással. – Elveheted, semmi rosszat sem tettem érte. Csupán a nevemet írtam alá. Csupán elismertem valamit, a mi úgyis igaz.

– Mi az? suttogá a leány.

– Csekélység, – mondá Gombos úr, enyelgő hangot erőtetve végső agoniájában. – Ha épen oly kíváncsi vagy, hogy máskép nem akarod elfogadni, megmondhatom. Csak – csak – azt írtam alá, a mivel az az – asszony vádol. Úgyis igaz, és legalább vége lesz a válópörnek. Meguntam már; így lerázom a nyakamról.

A leány kivette apja kezéből a pénzcsomagot és földre dobta. De ismét lehajolt értte, fölvette és visszatette Gombos úr kezébe.

– Add vissza neki ezt a pénzt, atyám, – mondá reszketve. Többet nem szólhatott, hangja elfuladt és heves sirással az asztalra hajtotta fejét.

Gombos úr vígasztalanúl tekintett majd rá, majd a pénzcsomagra. Többé nem merte szóval kínálni, csak némán s félénken nyujtogatá leánya felé.

– Szegény, – szegény drága atyám, – zokogott Mártha, elhárítva kezével a feléje nyujtott csomagot. – Vidd vissza, dobd lába elé. Oh, mint gondolhattad, hogy engem boldoggá tehet az a pénz, melyet te tiszta jó neved megtagadásával szereztél? Ily rossznak tartottál engem, atyám? – Oh, ezerszer drágább nekem a te mocsoktalan híred a világ minden kincsénél. Nem fogadom el ez áldozatot soha, soha. Vidd vissza, dobd arczába ezt a gyalázatos pénzt!

Nehány perczig csendesen zokogott a leány, azután fölemelé fejét, hogy még egyszer szegény szenvedő apja keblére boruljon. A szoba üres volt. Gombos úr már az útczán futott.

V.

Futott föltarthatatlanúl, de már nem félénken, nem czéltalanúl. Egyetlen egy gondolat űzte, melynek lázító mámorában elfeledett minden egyebet. Azt az asszonyt látni, szemébe dobni a bűndíjat. Hogyan jut elébe, mit fog mondani, mit fog azután tenni – nem tudta, nem is gondolt rá. Csak az az egy gondolat foglalta el agyát, hogy látni fogja őt, szemébe fogja dobni szégyene bérét.

Megállapodás nélkűl rohant tovább; a város házai ritkúltak, lassankint elmaradoztak, míg végre a jól ismert fa alá érkezett, hol egykor egy egy egész éjszakát virasztott át. Szemben vele büszkén emelkedett az úri lak, a fák koronái előkelő megvetéssel néztek rá a kert falán keresztűl. Még világos volt; Gombos úr nem tudta, hogyan jusson a házba. Bensejét nem ismerte, attól tarthatott, ha így vaktában bebotlik, a milyen rongyos, kopott ember, vagy az ebek fogják le, vagy a cselédek dobják ki a kapun. Meg kell elébb ismerkednie a helyiséggel. A fa tetejéről be lehet látni a kertbe s a nyitott ablakokon keresztűl a szobákba. Gombos úr gondolkozás nélkűl felkúszott a fára. Nehéz, vén ember létére máskor lehetetlennek tartotta volna e munkát, de most valami emberfölötti láz adott könnyűséget tagjainak. A fa sűrű lombjai eltakarták; leült egy vastag ágra és figyelmesen vizsgálódni kezdett.

Eleinte semmit sem látott, de a mint a nap nyugvó ágya felé közeledett s a hűs esti szellő megborzongatá a fák leveleit, a kertben két mozgó alakot vett észre. Megismerte mind a kettőt s erős reszketése úgy megrázta ülőhelye lombjait, mintha orkán ingatta volna meg a fát. Figyelmesen kísérte szemével a mozgó alakokat, a mint közelebb jöttek a kerítéshez, majd meg eltávoztak; el-eltűntek az árnyas fasorokban, majd ismét tisztás helyre léptek. Sokáig beszéltek, nagyon jól mulathattak, de végre mégis elváltak. Az egyik, az alacsonyabb és köpczösebb, a ház felé indult, a másik egy gyeppamlagra dőlt. Gombos úr szívdobogása csaknem elállt. Neje egyedűl maradt a kertben.

Gyorsan lecsúszott a fáról, de tövénél összeroskadt. Lába reszketett. Lélekzete elállt. Épen az az elfogultság vett rajta erőt, melyet akkor érzett, midőn először lépett eléje ama szándékkal, hogy nőűl kérje. Mi ez? Még most is szereti őt? Az a gondolat, hogy nehány percz mulva szemtől szembe fog vele állni, még most is megakasztja szívdobogását? Nem szerelem ez, hanem gyűlölet – erősíté Gombos úr – s összeszedve minden erejét, a falkerítéshez sietett.

Előbbi őrhelyéről kikémlelte volt, mint juthat legkönnyebben a kertbe. Közvetlenűl a falon kívül fa állt, melyre fölmászva a kerítés tetejére, onnan egy ugrással a kertbe juthat. Gombos úr könnyen megtette ez útat; ugortában meg sem ütötte magát. A bokrok közé kúszott s néhány percz mulva a gyeppamlag előtt állt.

A hölgy ijedt sikoltással ugrott föl helyéből, midőn a poros, megtépett, dúlt arczú alakot észrevette. Az alkony leszállt ugyan, de jól megismeré hajdani férjét. Szava elállt, nem kiálthatott segítségért. Mozdulatot tett, mintha el akarna futni.

– Ne félj, ne fuss el, nem bántalak, – suttogá Gombos úr fuladozva. – Csak azért jöttem, hogy ezt a pénzt visszaadjam.

S ezzel lába elé dobta a sokszor említett csomagot.

– Bocsásson el, vagy segítségért kiáltok, – hebegé az asszony reszketve, és ismét mozdulatot tett, hogy elfusson.

– Maradj itt, – mondá Gombos úr és megfogta kezét. – Vedd föl azt a pénzt és vidd vissza. Nem fogadom el, semmi vallomást sem teszek, nem akarok elválni.

– Hordja el magát, szemtelen ember, vagy cselédeimmel dobatom ki, – kiáltott az asszony, a mint látta, hogy nincs oka erőszakos támadástól félnie, s hangjával együtt visszatért bátorsága is.

Gombos úr erősen tartá neje kezét, maga felé vonta és merően arczába nézett. Eszébe jutott, mennyire szerette ő ez asszonyt, mint nevelte, ápolta, kényeztette, mint áldozta föl érte mindenét, és mivel fizetett ez vissza, mint dúlta föl életét, becsületét, földi és mennyei üdvösségét, mint bélyegezte meg a világ előtt s gyalázta meg saját gyermeke szemében; eszébe jutottak a gyötrelmek, melyeket miatta szenvedett és az örömek, melyeket mellette élvezett… egy rövid pillanat alatt a gondolatok, a visszaemlékezések ezrei torlódtak össze agyában; szerelem s gyűlölet korbácsolta vérét… feje szédűlt és szeme vérbe borúlt, s mindig erősebben vonta maga felé az ismét remegni kezdő asszonyt.

– Róza, – hörgé rekedt hangon – Róza, emlékkezzél, mid voltam én neked és mit tettél velem. – Gondold meg, még most sem késő. Jőjj vissza és én mindent megbocsátok, mindent elfelejtek.

– Segítség! – sikoltott a megréműlt asszony, hasztalanúl vergődve az őrjöngő öreg ember karjaiban.

– Még egyszer kérlek, jőjj vissza, s én jobban foglak szeretni, mint valaha, jobban mint bárki e világon, – hörgé Gombos úr, s ekkor már egészen magához szorítá a vergődő asszonyt.

– Segítség! – sikoltott ez, elfuló lélekzettel. A két kar vasfogóként szorítá nyakát, arcza erősen az öreg ember melléhez tapadt, és ez mindig keményebben, mindig őrültebben szorítá magához.

A kettős sikoltásra mozogni kezdtek a házban. Lámpafény közelgett, léptek zaja hallatszott. – Gombos úr nagy figyelemmel kísérte a hangok közelgését s látta, hogy már kevés ideje van. Sietnie kell.

– Jer velem, – hörgé ismét, – s magával kezdte vonni a vonagló alakot. Őrjöngésében nem vette észre, hogy már csaknem egészen megfojtotta. Még erősebben szorítá nyakát. Az asszony szeme kidüledt, arcza szederjes lett, ajka csak gyengén mozgott, de mintha fuldokolva ezt suttogta volna.

– Gyűlöllek, utállak…

A közeli bokrok már mozogtak a siető emberek lépteitől. Gombos úr látta, hogy pillanatig sem várhat. Elereszté a mozdulatlan alakot. Az összeesett minden hang nélkűl; a bokrokból emberek rohantak ki. Gombos úr nehány ugrással a falnál termett, hihetetlen erővel fölmászott, s épen midőn tetejére ért, hallá háta mögött az elszörnyedő kiáltást:

– Gyilkos! gyilkos!

Leugrott a túlsó oldalon s tovább futott. A szörnyű kiáltás folyton-folyton sarkában járt. Gyilkos! gyilkos! Többen a házbeliek közűl üldözésére eredtek, – talán ezek kiabálták utána a rettenetes nevet? De mégsem! – Gombos úr gyors rohantában egy árokra akadt s legjobbnak vélte, ha elrejtezik mélyében. A víz ugyan derekáig ért, de észre sem vette. Üldözői elhaladtak fölötte az árok pallóján, lépteik rég elhangzottak a sötét éjszakában, de valaki mégis szakadatlanúl kiáltotta az iszonyú szót. Gyilkos! gyilkos! Ki kiálthat? – Ki a gyilkos? Zavart fejével sokáig kereste a választ e kérdésre, míg végre eszmélni kezdett. – Tehát megölte őt, – nem fogja többé üldözni. Nem akarta, de nem bánja, hogy így történt. Kiterítik… s hosszan elgondolkozott, milyen fog lenni a ravatalon… Szép halott lesz, oh! hiszen életében is oly szép volt! Mégis kegyetlenség volt, ezt a fiatal szép életet kioltani… – Gombos úr borzongani kezdett, észrevette, hogy csipőig vízben áll. Még meghűtheti magát s megbetegszik, pedig szeretné a halottat még egyszer látni.

E gondolatra gyorsan kimászott az árokból s lucskosan a magányos úri lak elé vánszorgott. A ház ablakai mind ki voltak világítva, belűl erős sürgés-forgásban látszott lenni minden. Bizonyosan most terítik ravatalra a halottat, – gondolá Gombos úr, s elgondolkozott, hogyan láthatná meg. Legalább még egyszer, legalább utójára. Eszébe jutott az útszéli fa, melynek lombjai közt ma egyszer már jó őrhelyet talált. Ismét fölkúszott s eközben még el is mosolyodott ama gondolatra, hogy a mai napot csupa fáramászással tölté el. A lombok közt elhelyezkedve, megelégedéssel vette észre, hogy minden szobába kényelmesen beláthat. Csakhamar ráismert a halottas teremre. Legalább annak mutatta az a mozdulatlan alak, mely fehér lepellel betakarva az ágyon feküdt, míg mellette nyolcz viasz gyertya égett. Gombos úr figyelmesen megolvasta a gyertyákat s boszankodott a házi úrra, hogy nem tudott legalább tizenkettőt gyújtatni. Ily szép halott bizony megérdemelte volna. De az arczát nem láthatja, a fehér lepel egészen elfödi. Nem fogja többé látni soha, soha. Sem ő, sem más; a férgek fognak rajta lakmározni.

Hangos beszéddel haladt el a fa alatt nehány ember. Üldözői voltak, kik eredménytelen útjokról fáradtan tértek vissza a kastélyba s természetesen a gyilkosságról és a gyilkosról beszéltek.

– Elszalasztottuk, – mondá az egyik.

– Se baj, majd ráakadunk holnap, – mondá a második.

– Úgy is tudjuk, ki volt, – mondá a harmadik.

– De vajjon az a vén gazember volt bizonyosan? – kérdé a negyedik.

– Ráismertünk, – feleltek mindnyájan egyhangulag.

– De hová tünhetett? – kérdé az első.

– Talán az árokba esett s a pocsolyába fúlt, – találgatá a második.

– Ne félj, a ki akasztófára van szánva, nem fúl az a vízbe, – röhögött a harmadik.

Gombos úr feszűlt figyelemmel hallgatott a lassankint elhaló beszédre, s halkan, öntudatlan ismétlé az utóljára hallott szavakat: «A ki akasztófára van szánva, nem ful az a vízbe».

De majd elfeledkezett tulajdonképeni czéljáról. Még nem láthatta a halott arczát. Gyorsan ismét az ablakra fordítá tekintetét. Minden a régiben volt, a fehér lepel még mindig elfedte a mozdulatlan alakot. Gombos úrnak eszébe jutott, hogy látta ő máskor is tetőtől talpig fehérben ezt az alakot, csakhogy akkor narancsvirág-koszorú volt fején, élet ragyogott szemében, öröm mosolygott ajkán. De most, most…

Fölfelé nyujtá jobbját s egy kinyuló ágra akadt. Megpróbálta; elég erős volt. Az utoljára fülében maradt szavak nem akartak kimenni fejéből, szederjes ajka öntudatlanúl mormolá: «A ki akasztófára van szánva, nem fúl az a vízbe».

Kalandozó képzelete új alakokat hajtott szeme elé. Látta leánya siró, szégyenpírtól égő arczát, tudós bátyja komolyan hallgató ajkát s nagynénje félelmes alakját. Még az ügyvéd úr is előkerűl, a mint az útczán három lépésre maga mögé küldi s alázatos köszöntésére az ablak felé fordúl. Eszébe jut a négyezer forint viszontagságos története, s gondolkozik, vajjon megtalálták-e a kertben, és eközben leoldja nyakkendőjét, egyik végét a kiálló ághoz erősíti, a másikból hurkot fon.

De a halott arczát még most sem láthatja… Valahára! Valaki a szobába lép, köpczös alakjáról könnyen ráismer. Lassú léptekkel az ágyhoz megy, fölemeli a leplet. Gombos úr előre nyujtja nyakát, nehogy elszalaszsza a kedvező pillanatot. A köpczös alak lehajol s megcsókolja a halott homlokát.

– Megállj, – sikolt a leskelődő ember, – ne nyulj hozzá, csak nekem van hozzá jogom! – És óriási erővel a légbe lódítja magát, az ág megrecscsen, de erősen áll. Üveges szemmel halott nézi a halott arczát.

*

A válópernek pedig, fölperes és alperes hiányában, itélet nélkül vége lett.

A VÉGREHAJTÓ.

Barkó Kelemen úr nagyravágyó ember volt. Ha ezen emberi gyarlóság alól semmi halandó sincs kivéve, s egyiknél a hatalom után való törekvésben, másnál kincsek gyüjtésében vagy gyöngéd hódításokban nyilatkozik, Barkó úrtól sem vehette rossz néven senki, hogy nem tudott jobb lenni embertársainál, és szabómester létére azon nagyravágyó ábránd fészkelte magát szívébe, hogy polgártársai felett hatalommal és tekintélylyel uralkodjék. Sőt még önzőnek sem mondhatjuk nagyravágyását, mert egyedűl azon nemes szándék lelkesíté, hogy tehetségét és hatalmát polgártársai javára érvényesítse. A hatalom istentől van – okoskodék Barkó úr – s a hatalmasok nem magukért nyerték azt, hanem embertársaik javára, és csak akkor sáfárkodnak vele helyesen, ha egyedűl ezen czélt tartják szemük előtt.

A hatalomnak ily nagylelkű és nemes felfogása mellett valódi veszteség volt az emberiségre, hogy Barkó úr évek hosszú során keresztűl csupán a szabó-műhely szűk határai közt vihette át elméletét a gyakorlatba. Nem csoda, ha nem volt vele megelégedve. Izlése, hajlama és – merjük mondani – tehetsége egészen más irányt jelölt ki számára. A polgári társadalom élén állani, az ellenkező érdekeket kiegyeztetni, a rendet és nyugalmat fentartani és mindenkit – akár akar, akár nem – boldoggá tenni: ez volt a nagy hivatás, melyre a szükséges tehetségeket keblébe ülteté a bőkezű természet. Ámde a végzet mostohasága és egy világgyűlölő nagybátya kérlelhetetlensége már zsenge ifjúságában leterelte természetes ösvényéről, és ugyanazon világgyűlölő nagybátya műhelyébe kényszerítette. A sík földbe tévedt fenyő lehet, hogy eltengődik, de soha sem fogja feledni, hogy valódi helye ott fenn van a büszke bérczek oldalán: Barkó úr is beletörődött a szabó-mesterségbe, de soha sem feledte magasabb hivatását s jelenlegi állapotát nem szűnt meg ideiglenesnek tartani.

Az ideiglenesség azonban kissé sokáig tartott. Barkó úr ritkúlni kezdő fürtjeit már az ötvenedik tél dere csípte, de nagyravágyó ábrándja még mindig az ábrándok ködös országába tartozott. A lefolyt hosszú évek alatt Barkó úron nem történt semmi említésre való dolog, mi ily rendkívüli szellemet bizonyára megilletett volna. Csak olyan közönségesen haladt át a szabó-mesterség fejlődési fokain, mint akármilyen köznapi ember. Hogy inasból legény lett, hogy egynéhány országot bevándorolt, hogy remekelt és czéhbelivé lett, hogy világgyűlölő nagybátyja egyetlen leányát feleségűl s általa a műhelyt birtokba vette, hogy gyermekeket nemzett és temetett, hogy utoljára feleségét is eltemette s egyetlen leánynyal özvegyen maradt: ezek mind oly jelentéktelen dolgok, melyekre akármily közönséges szabó képes, s bizony kár volt Barkó úr magasabb rendű tehetségét rájuk pazarolni. Barkó úr várakozó állást foglalt, s fel-felpezsdülő geniusát azon vígasztalással csititgatá, hogy az ő ideje még nem jött meg.

De egészen ellenkező nézetnek hódolt idősb Barkó úr, a világgyűlölö nagybátya, ki átadván vejének a műhely dicsőségét és gondjait, a város végén komor külsejű házban vonta meg magát, hol kis megtakarított pénzéből élt s kedvére gyűlölte a világot. A sötét philosophia, melynek idősb Barkó úr hódolt, természetes következménye volt mesterségének, melyhez épen oly szenvedélyes bálványozással ragaszkodott, a mily megvetéssel viseltetett iránta az ifjabb Barkó. Ha pedig e sorok olvasója megdöbbenve keresné az összefüggést a világgyűlölet és a szabómesterség közt, idősb Barkó úr példájára hivatkozhatunk, ki hosszú pályája tapasztalásából megtanúlta, hogy az ember semmi, a ruha minden, s hogy az ember csak annyit ér, a mennyi értéket ruhája ad neki; és annyi emberi tökéletlenséget ismert meg, melyet a ruhának kell jóvá tenni, hogy utoljára, mint minden szenvedélyes szabó, tökéletesen lenézte és megvetette az embereket s csupán hivatalos minőségben érintkezett velök. Megszünvén e hivatalos összeköttetés, a komor lelkületű öreg úr egész napokat töltött el sötét barlangjában, a nélkűl, hogy vején és unokáján kívül egyéb emberi arczot lásson, s ezeket is sokszor csak nagy kérlelésre engedé maga elé.

Mert az öreg úr soha sem tartá igazi szabónak nagyravágyó rokonát, kit a vérség és házasság kettős köteléke fűzött családfájához, s azért mint félig-meddig laikus embert őt is meglehetősen lenézte és megvetette. Barkó úr tudta ezt jól s fájlalta régóta. De nem segíthetett rajta, bármint iparkodott is minden adott alkalommal meggyőzni mogorva nagybátyját hivatásának magasztosságáról s azon sok áldásról, melyet a közpályán áraszthatna az emberiségre. Az öreg úr nagy aristokrata volt; nála az ember nemcsak a szabónál kezdődött, hanem ott is végződött, s Barkó urat sajátságos philosophiája műnyelvén «ütött suhancznak» nevezte, mely homályos kifejezés, legbizalmasabb ismerőseinek magyarázata szerint, nem épen a leghizelgőbb bók volt Barkó Kelemen úr elmebeli állapotára.

Ezen névvel tisztelte meg az idősebb Barkó ambitiosus rokonát már harmincz év előtt; s mint minden nagy bölcsész, meglehetősen fukar lévén a szavakban, most harmincz év után is csak ezen kabalistikus szóval nyilatkoztatá ki változatlan meggyőződését az ötven éves suhancz felől, ki ezen szempontból az örök ifjúság adományával látszék bírni.

– Ütött suhancz! ismétlé idősb Barkó úr ezen napon már hetedszer, mialatt az ekképen megtisztelt férfiú a keskeny ablak mellett ülve, azon töprenkedett, kihúzza e zsebéből azt, a mi benne van, vagy ott hagyja?

A hetven éve daczára s a szakmájával járó véznasága mellett is még mindig erős és szenvedélyes öreg úr nagy keserűséggel ismétlé öcscsének fennebbi qualificatióját, cseppet sem törődve azzal, hogy ily bókok által lábbal tiporja a vendégszeretet törvényeit. Barkó úr nagy fontosságú ügyben látogatta meg ma sardonikus nagybátyját, a mi abból is látszott, mert nem távozott el, mint máskor, első kopogásának sikertelensége után, hanem az ajtóról az ablakra kerűlt, s onnan addig kérlelte a kályha mellett komoran és hallgatva bölcselkedő öreg misantropot, hogy végre beeresztette ajtaján, miután előbb egy párszor már onnan belülről megtisztelé rendes czímével.

Ezen kívül nem is váltottak egyéb szót eddig bár a látogatás már jó ideje tartott. Az ifjabb Barkó úr elfogúltnak látszott, s azon érdekes foglalkozásba volt elmerűlve, hogy negyedóránként hősi elhatározással zsebébe dugta kezét s félénk csüggedéssel ismét kihúzta; az idősebb úr pedig komor és feszűlt figyelemmel leste öcscse rejtélyes mozdulatait, szokott jelszavának ismétlése által tudatván, hogy résen áll s harczra készen várja az ellenségeskedések megindítását.

Végre megemberelte magát Barkó Kelemen úr, s több meghiúsúlt kísérlet után kivonta zsebéből a hivatalos lap egy régibb számát.

– Mi az? kérdé a misantrop, vészjósló köhintéssel.

– A hivatalos újság, viszonzá Barkó úr vegyes érzésektől remegő hangon, a mennyiben büszke is volt, hogy ily közhitelességű okmányt hord zsebében, de egy kissé borzadott is a bekövetkezendő magyarázattól.

– Úgy? Tán csődöt mondtál? kérdé az öreg úr hideg gúnynyal.

Barkó úr érzé, hogy mennél hosszabb bevezetést bocsát előre, annál jobban ki fogja venni sodrából a mogorva philosoph kérlelhetetlen ironiája; azért összeszedte minden önérzetét, nagyot fohászkodott, s kiterítve maga előtt a derekasan meggyűrődött újságot, csengő hangon, de lélekzetvétel nélkül felolvasta egyik pályázati hirdetését. A hazának adó-végrehajtókra van szüksége, s felszólítja polgárait ezen méltóság elfoglalására.

– Hát aztán? kérdé az öreg úr kétségbeejtő nyugalommal, midőn Barkó úr befejezte olvasását, s ismét a büszkeség és rettegés vegyes érzetével tekintett nagybátyja kifürkészhetetlen arczába.

– Pályázni szeretnék, mondá Barkó úr szilárd elhatározással, de reszkető hangon.

– Tessék? kérdé az öreg úr keserű gúnynyal.

– Pályázni szeretnék, ismétlé Barkó úr.

– Bolond, mondá az öreg úr.

Ezen kéttagú szó rendesen nem foglal ugyan magában valami megtisztelő vagy buzdító jelentést, de Barkó úr ez utóbbi értelemben látszék felfogni, mert előbbi nyilatkozatát ezzel toldá meg:

– Már be is adtam a folyamodást.

– Bolond, mondá ismét az öreg úr.

E második buzdításra Barkó úr hősi elszántsággal ismét zsebébe nyúlt, valami összehajtott írást vett ki belőle, büszkén fölemelte a légben s azután újra zsebébe sülyesztve, a hivatalos méltóság önérzetével s némi titkos remegéssel egészen felhajtá a valót takaró leplet.

Már meg is kaptam a kinevezésemet, mondá a régi vegyes érzelemmel.

A világgyűlölő philosoph némán fölkelt e rettentő szavak hallatára, az ajtóhoz ment, kinyitotta s oly mozdulattal nyujtotta kezét kifelé, hogy a legnehezebb felfogású ember is könnyen megérthette jelentését. Barkó úr is megértette s szívesen követte volna a kijelölt irányt, de itt kellett maradnia, mert jöttének tulajdonképeni tárgyát még nem is érintette. A szabóűzlet forgott kérdésben, melyet új méltóságában természetesen nem tarthatott meg. De el sem adhatta csak úgy könnyedén, mert még mindig az idősebb Barkó tulajdona volt. Ennek megegyezését kellett tehát előbb kicsikarni, s ezen kétségbeesett vállalathoz fogott most Barkó Kelemen úr, nagy tapintattal és ékesszólással.

Hajh! De érzéketlen kősziklára pazarolta el minden ékesszólását. Hiába festé megragadó színekkel a dicsőséget, melyet hivatalos rangja a Barkó család társadalmi állására fog árasztani; hiába hangsúlyozá a hazafiúi kötelességet, melynél fogva minden polgár köteles tehetségét a hon boldogítására értékesíteni; hiába hivatkozott megindúlt hangon egyetlen gyermeke jövőjére, mely bizonyára fényes és boldog lesz, ha apja mint királyi tisztviselő vezeti be őt a magasabb körökbe: sem a dicsőség, sem a hazafiasság, sem a szeretet nyilai nem tudtak áttörni a kemény pánczélon, mely az öreg úr keblét borítá engesztelhetetlenül; ott állt a nyitott ajtó mellett, kezével kifelé mutatva, mint valami mogorva útmutató, melytől csak annyiban különbözött, hogy néha-néha keserűen mosolygott, a mit az útmutatók nem szoktak tenni.

– Királyi tisztviselő – gondolja meg azt apám uram – fejezé be Barkó úr hosszas megindító szónoklatát, s látható tetszelgéssel hangsúlyozva e nagy méltóság minden egyes szótagját – királyi tisztviselő…

– Királyi bolond, morgott az öreg úr; aztán újra az ajtóra mutatott, a következő udvarias búcsuzzással:

– Ajánlom magamat, nagyságos úr, méltóztassék kieblábolni.

– Tehát eladhatom az űzletet? Kérdé Barkó úr, boldog tudatlanságot tettetve.