Part 20

– Itt van az öreg Hamvas. Régi czimborám, minden előadásra kilátogat Pestről, hol tagja a szegények házának. Rendesen a bilét-kontrolt szoktam rábízni, de ma elvállalja a sugást is, mondá az igazgató.

– Tehát nincs mentség, játszanom kell? sóhajtott Bájligeti Zalán és neje Zelma.

– Menthetetlenűl, felelt Keszege úr.

Zelma megtapogatta ábrázatját s ijedten vette észre a négy napos szakál erős tüskéit. Borotválkozni akart előbb, de Keszege úr nem engedte, mert a közönség már gyülekezni kezd s a színpadot is föl kell állítani. És midőn Zelma vígasztalan arczkifejezéssel húzta végig kezét tüskés szakálán, megnyugtatá azon anthropologiai fölfedezéssel, hogy a marseillei nőknek bizonyosan ilyen arczbőrük van…

– Bátorság, öcsém uram, nagyon jól fog menni.

Az első jelenetet kihagyjuk, csak a másodikkal kezdjük, mikor a bankár belép. A többi aztán magától jön, mondá Keszege úr vígasztalólag.

– De a harmadik felvonást még el sem olvastam, szabadkozék Zelma.

– Odáig el sem jutunk, mondá az igazgató. Mihelyt a jegyzőné ásítni kezd, azonnal megcsináljuk a katasztrófát, én megölöm öcsém uramat, azután magamat; és a függönyt leeresztjük. Ennek hatása lesz, nagy hatása.

Keszege úr nem hallgatott többé semmi ellenvetésre, karon ragadta a vonakodó Zelmát és a nagy ivószobába vitte, hol épen a színpadot állították föl.

A színpad, mint a lángész minden találmánya, igen egyszerű volt, de annál czélszerűbb. A szoba felső végén egymás mellé állítottak három kerek kocsmai asztalt, ez volt a színpad. Előtte a falba kétfelől szöget vertek, ezt zsineggel összekötötték, a zsinegről lepedő lógott le s eltakarta a három asztalt a szoba többi részétől, ez volt a függöny. A gömbölyű asztalok természetesen úgy érintkeztek egymással, hogy közöttük hézag maradt, egy ilyen hézagban széket tettek a földre, rá ültették az öreg Hamvast a könyvvel, ez volt a sugólyuk és a sugó. Keszege úr fölmászott az asztalra, leeresztette a függönyt, lelkére kötötte az öreg Hamvasnak, hogy jól vigyázzon és el ne aludjék, meggyujtatott négy faggyúgyertyát, kettőt a nézőtéren, egyet a színpadon, egyet a sugólyuk mellett, és jelt adott, hogy nyissák ki az ajtót s kezdjék meg az ouverturet.

Az ablak alatt megszólalt egy kintorna dallamos hangja s a helyzethez illő búskomor nótát játszott. Az ajtó megnyílt s a közönség tódulni kezdett a színházba. Keszege úr félrevonta a lepedőt, s megigazítva orrán pápaszemét, figyelmesen és nagy érdeklődéssel kitekintett.

– Szép közönség lesz, mondá aztán Bájligeti Zelmához fordúlva, ki rövid rokolyában és nagy kendővel az egyik asztal végén állt a falhoz lapulva.

A vendégművész előre lépett, óvatosan, nehogy a sugólyukba essék az öreg Hamvas nyaka közé. Előre lépett s kíváncsi érdeklődéssel tudakozódott, hol vannak a fővárosi vendégek?

– Ott ni, mondá Keszege úr, kinyújtva kezét a félrevont lepedő mellett.

Bájligeti Zelma szívdobogva követte a kinyújtott kéz irányát. Egészen hátul, a szoba legtúlsó végén, hosszú falóczán állt egymás mellett hét vagy nyolcz gyanús egyéniség. Egyik almát evett és héját a földre dobta, nehányan szivaroztak, nehányan vakaróztak és ásitottak. Valamennyien azon előkelő hanyagsággal viselték magukat, melyet a nagyvárosiak szoktak magukra venni a vidéki közönséggel szemben.

– Ezek a fővárosi vendégek? mondá Zelma a csalódás keserűségével. Hisz ezek csirkefogók.

Keszege úrnak nem volt ideje megtorolni közönségének e sértő qualificatióját, mert a kintorna-nyitány elhallgatott, a közönség türelmetlen lábdobogással jelenté, hogy már részesülni akar a műélvezetben. A jegyzőné is megérkezett és sógornéjával az első rangú két zárszékre telepedett.

Keszege úr ismét a falhoz állította a remegő vendégművészt, lemordúlt az öreg Hamvashoz, hogy vigyázzon; aztán elővette pálczáját s egy üres poharat háromszor megkongatott vele. A harmadik csengetés után belebökte pálczáját a lepedőbe s földobta a zsinegre. A függöny fölemelkedett.

A közönség, meglátván a falhoz lapuló Adélt, tengerésznői kosztümjében és marseillei arczbőrével, óriási kaczagásban és tapsviharban tört ki, s a vendégművészt, mielőtt szerepéhez fogott volna, hétszer kitapsolta. Zelma zavartan és szégyenlősen hajtogatta magát, egyik kezével rokolyáját fogva, mert rémülten vette észre, hogy a kapocs lepattant róla.

– Van hatás öcsém uram, dörmögött Keszege úr, megigazítva orrán pápaszemét, a mint Zelma kezét fogva közösen hajtogatták magukat a tomboló közönség előtt. – Jőjjön előbbre, hadd lássák jobban!

– Nem mehetek, leesik a rokolyám, felelt Zelma a kétségbeesés lázas suttogásával és erősen a falhoz lapúlt.

– Sugj, mordúlt le Keszege úr a sugóbarlangba.

Hamvas bácsi tehát magasan föltartotta könyvét és ünnepélyes lassúsággal súgni kezdett, s a nagyszerű előadás kezdetét vette.

Egy darabig csak ment valahogy, Keszege úr nem sokat törődött, minő nyelvtani alakban adja vissza az alulról felhangzó szavakat; azt sem bánta, ha az öreg Hamvas közben-közben tubákolt s nagy ünnepélyességgel kifujta orrát. A bankár ezalatt oda fönn művészi pauzákat tartott, beárnyalta szemét kezével, végig nézett a közönségen s barátságosan integetett egyik-másik ismerősének.

Adél megható alakítás volt. Nem sokat hallott ugyan az öreg Hamvas földalatti dörmögéséből, de a falhoz lapuló helyzete s aggodalmasan rokolyáját fogó taglejtése, egyesülve ijedt hebegésével, oly művészi egészet nyújtott, hogy a tapsvihar újra meg újra kitört, s még a fővárosi vendégek, ott a lócza tetején is hangos rikoltásokkal jelenték megelégedésüket a műélvezet fölött.

A faggyúgyertyák ezalatt tragikus hangulatban lobogtak és valódi görög kalapot formáltak koppantatlan hamvaikkal.

Közeledett az első felvonás leghatásosabb jelenete. Keszege úr dúlt arczczal, de egyszersmind örvendező lihegéssel rohan a színpadra azaz a szélső asztalról a középső asztalra, és felkiált:

– Ő az! érzem, hogy ő! Mikép is lehete… (mi az? mordult le a sugóhoz) kérkednem (mi az? nem hallom –) lehete kétkednem? Örülj Adél! De mi bajod van? Olyan (mi az? nem hallom.)

– Ha nem látok, süsd meg! dörmög Hamvas bácsi a sugólyukban. – Koppantsd meg a gyertyát.

Keszege úr koppantót keres, de nem talál; utoljára azzal segít a dolgon, hogy megnyálazza két ujját s úgy veszi el a gyertya hamvát. A fővárosi vendégek tapsolnak s «ujrát» kiáltanak. Keszege úr felbátorítva az első siker által, megkoppantja a másik gyertyát is.

E művészi pauza alatt Zelma aggodalmasan iparkodik bekapcsolni rokolyáját, de csak azt nyeri vele, hogy még jobban megbomlik az egész kosztüm. A szerencsétlen vendégművész hideg verejtéket izzad s halálos gyötrelmek közt lesi a jegyzőné ásitását.

– Na most látsz már, súgj tovább, mordul le Keszege úr a sugólyukba. (Hamvas bácsi súg. Olyan halvány vagy és remegsz.) Olyan hablány vagy és mekegsz. (Mi az? Hangosabban!) És mekegsz! (Nyisd ki már a szádat.)

– Tintafolt van a könyvben, süsd meg, dörmög bosszúsan az öreg Hamvas, hasztalan nézve jobbról-balról a hyerogliph-szerű betűket.

– Fordítsd a végire, csak a végire, morog a bankár és új művészi pauzát tart.

Hamvas bácsi jó vastagon ujja közé fogja a lapokat, és a könyv legvégére fordít.

– Na súgj már, mordul rá a bankár… oh vaj… (Mi az? micsoda vaj?) (Hamvas bácsi súg: vajha gyermekem maradtál volna.) Oh gyermekem vajt haraptál volna! (Mi az? nem hallom.)

– Ásított a jegyzőné, sugja mohón Adél a tépelődő Granville bankár fülébe. Keszege úr ez örömhírre felsikolt és a kétségbeesett őrjöngés legmagasabb fokára jutva, mardosó szemrehányásokat tesz hűtlen nejének.

– Meghalunk mindketten, üvölt Keszege úr, és kirántva zsebéből drót pipaszurkálóját, meggyilkolja nejét, azután pedig saját szívébe mártja tőrét. Halálos vergődése közt észreveszi, hogy nincs szék a színpadon, lenyúl tehát a nézőtérre, fölemel egy üres széket, s reá ülve fájdalmas sóhajtással lehunyja szemét és meghal.

Zelma végjelenését hatásosabbá akarja tenni s nagyobb művészettel hal meg, csakhogy leroskadásában eltéveszti a középső asztalt és keményen főbe rugja az öreg Hamvast, ki a darab végét látva, épen ki akar emelkedni barlangjából. A tompa nyögés és az elfojtott káromkodás, mely a sugólyukból felhangzik, misztikus színt ad a tragédia befejezésének és viharos tapsokra ragadja a közönséget.

Keszege úr fellelkesülve az előadás sikere által, fölemelkedik székéről, az asztal szélére lép, meghajtja magát s a következő jelentéssel fejezi be a mai estét:

– Nagyérdemű-közönség! Köszönjük a szíves látogatást és további becses pártfogásába ajánljuk magunkat. Jövő vasárnap adatni fog egy híres franczia vígjáték, czíme: «A dijoni őrültek háza Párisban», dráma négy felvonásban!

KISVÁROSI PLETYKA.

Tornyai úr és neje haza érkeztek külföldi útjokból. Sokáig voltak oda, csaknem félévig; bejártak minden országot, melynek járt útjai vannak, megnéztek minden megnézhetőt, miről világot látott embernek beszélni kell és illik. Sokat fáradtak, még többet költöttek. Tehetik, van miből. Fiatalok még, elbírják a fáradságot; gazdagok, elbírják a költséget.

Rokonok, ismerősök alig győzik hazaérkezésüket várni. Két hét óta, mióta tudniillik Tornyai úr házmestere levelet kapott valóságos párisi póstabélyeggel és Tornyai úr lakásán megindúlt az ablaknyitogatás, padlósurolás és szőnyegkopogtatás, nem múlt el egyetlen egy nap sem, hogy egyik-másik tagja a nagyterjedelmű atyafiságnak és baráti körnek be ne szólott volna a hirtelen nagy nevezetességre emelkedett házmester füstös szobájába. «Megjöttek már?» volt a rendes reggeli és esti köszöntés. «Még nem» volt a rövid, de napról-napra bővebb kommentárokkal kísért válasz, és a házmester ünnepélyesen kinyította fényes almáriomának legfelső rejtett fiókját, s kegyeletes büszkeséggel hívatkozott Tornyai úr levelére a hiteles párisi póstabélyeggel, melynek csudájára bejártak még azok is, kik semmi összeköttetésben sem álltak a Tornyai családdal.

– Hétfőn reggel – volt a házmester állandó felelete az utolsó napokban egyre gyarapodó kérdésekre. Megjött a hétfő reggel, vidáman mosolygott a fölkelő nap széles piros ábrázata, de annál zordonabb volt a házmester álmos arcza, midőn az éjjeli virasztás, kirakodás, rendezkedés után egy kis órai édes szendergésre akart kényelmes karszékébe ereszkedni, de az első bólintás után felriasztá onnan a házmesterek kérlelhetetlen végzete, a csengetyű. «Még korán van kaput nyitni» dörmögött a nyugalmában háborgatott férfiú, de a csengetyű nem látszott nézetében osztozni, s mindegyre erősebben figyelmezteté, hogy a házmesteri méltóságnak is meg vannak a maga rossz oldalai.

A kinyílt kapun öreg asszonyság suhan be. «Tudom, haza jöttek már, egész éjjel lestem kocsijukat», mondja a házmesternek, és a lépcső felé siet. «Még nem keltek föl», akar tiltakozni a ház álmos őre; de az öreg asszonyság már a felső lépcső karfáján kihajolva kiált vissza, hogy «nem tesz semmit, a házi úr nagynénjének szabad bejárása lehet akármikor.»

– A háziúr nagynénjének – valóban sok kiváltsága van, a mivel nem minden halandó dicsekedhetik. Kiváltsága van arra, hogy fölverje az álmos szobalányt, kinyittassa vele a terem ajtaját s ismét aludni küldje. Kiváltsága van arra, hogy össze-vissza turkálja a terem székein, pamlagain, asztalain festői rendetlenségben heverő érdekes külföldi ritkaságokat, s míg azon töri fejét, melyiket kinek szánták – kiválaszsza a legszebbiket, mely bizonyosan az övé lesz. Kiváltsága van arra, hogy a mellékszoba ajtajához közeledjék s figyelemmel kísérje az onnan kihangzó beszédet: nem mintha hallgatózni akarna, hanem csak azért, nehogy a nem-használat által elévüljön kiváltsága – unokaöcscse és unokahuga titkaival megismerkedni.

A nagynéni hegyes orrú, hegyes állú, hamis fogú, hamis fürtü, hatvan éves ifjú hölgy. Füle nem hegyes, de jól tudja hegyezni, ha beszédet hall az ajtón keresztül; nyelve sem hamis, de azért elég hamisan tudja forgatni, ha füle hozzá juttatja valami forgatni valóhoz. Ez a két legkitünőbb érzéke; valódi művészettel használja mindkettőt. Most a fül foglalkozik; a nyelv sorát várja.

A másik szobában férfi és női hang váltakozik gyors menetű, szaggatott, drámai dialógban.

– Bécstől egész hazáig, ez mégis sok, – mondja a férfihang.

– Tehetek én róla? – válaszol a női hang.

– Te csaltad magaddal, – vádol a férfihang.

– Nem igaz, – védekezik a női hang.

– De mégis szereted, – hörög a férfihang.

– Mért ne szeretném? – daczol a női hang.

– Én nem tűröm, – zsarnokoskodik a férfihang.

– Én meg el nem hagyom, – lázong a női hang.

– El kell tőle válnod, – parancsol a férfihang.

– Inkább életemtől, – engedetlenkedik a női hang.

– Nem vagyok már férjed? – gúnyolódik a férfihang.

– Nagyon is érezteted, – panaszkodik a női hang.

– Vagy ő, vagy én, – kegyetlenkedik a férfihang.

– Önző, – zokog a női hang.

– Szörnyűség! – sopánkodik magában a nagynéni. Kétségbe van esve a hallottak felett, de a lelke örül, hogy valami titok nyomára jött, melyet mindenki csak az ő kezéből kaphat hamisítatlan, hiteles minőségben. Nyugtalankodni kezd, hangyák zsibongnak lábaiban, mozogni kell. Lelkét megkapja a nagy föltalálók láza, nem maradhat magában, nem tarthatja magának titkát, emberek közé hajtja a láz, közölnie kell azt, mit nem magáért, hanem az emberiség üdvére fedezett föl, talált föl.

Halkan az ajtó felé vonúl, de a másik ajtó megnyílik, s belép az ifjú házaspár. A néni nem mehet, rajta kapták, keresztűl kell esnie az első találkozás csókjain, ölelésein, kérdezősködésein. Szeretne már menni, de nem akarja rokonait megsérteni a hirtelen távozással; amazok sem bánnák, ha már elmenne, de azért tartóztatják. Egymás kedvéért vannak egymásnak s önmaguknak terhére. De a néni hangyái mindegyre tűrhetetlenebbűl zsibongnak. Mennie kell, csak egy pillanatra akarta kedves rokonait ölelni. – De miért oly gyorsan? Hisz alig beszéltek még valamit, pedig annyi mondani valójuk van. No de semmi; ma estére ugyis meghívják az egész rokonságot, akkor majd kibeszélhetik magukat.

A néni fényes példáját adja a hatvan éves üdeségnek, midőn az útczán végig siet. Nem is siet, hanem lebeg; nem is lebeg, hanem csak úgy elpárolog. Valami benső kényszerűség sarkalja, űzi, hogy mielőbb fogékony lélekre találjon, melylyel eszméit közölje. Ez a benső kényszerűség teremti az emberi szellem nagy műveit, ennek kérlelhetetlen sarkantyúját érzi most oldalában az alkotó szellemű öreg hölgy. Mily kár, hogy ily kora reggel még senkit sem talál az útczán. Már közel van lakásához, s nagy fölfedezése még mindig holt tőke az emberiségre nézve. Töprenkedik: kinél tehetne ily kora reggel látogatást legillendőbben; midőn a szomszéd útczából terjedelmes asszonyság alakja merűl föl, háta mögött kosarat vivő szolgálóval. A néni meg van mentve.

Kimondhatatlan nyájasan üdvözli a terjedelmes asszonyságot, mit ez elég balgán saját érdemének tulajdonit. Az idő, álom és piaczi árak másodrangú kérdésein hamar átesnek, a néni lázas sietséggel, de művészi beosztással törtet czélja felé. «Megjöttek már, épen tőlük jövök.» A terjedelmes asszonyság magánkívül van örömében. «Oh, az én kedves kis Tornyainém! Csakhogy újra látom! Mily színben van? Javára volt az útazás?» A néni baljóslatúan köhög. «Neki semmi baja, de a férje, szegény öcsém! Ki hitte volna?» A terjedelmes asszonyság fülét hegyezi, vadat szimatol. «Szent isten, mi baja van? Csak nem beteg?» A néni rémes nyugalommal rázza fejét; a terjedelmes asszonyság ujjongó kétségbeeséssel találgat tovább. «Nem beteg? Akkor tán neje, az én kedves, egyetlen kis barátném…? Nem, ez gondolatnak is borzasztó!» «Úgy van», felel a néni síri hangon. – «Ki hitte volna ezt az én kedves barátnémról!» sóhajt a terjedelmes asszonyság örvendező bánatában. – «Kegyednek elmondom, kedves Manduláné asszonyság, úgyis köztünk marad. Az asszonyka Bécstől idáig udvaroltatott magának egy fiatal emberrel.» «Szörnyűség!» «Férje szemeláttára!» «Mily elvetemült!» «És még szemébe mondja férjének, hogy nem hagyja el kedvesét.» «Hallatlan!»

– Hallatlan! – ismétlé magában a terjedelmes Manduláné asszonyság, a mint tovább gördűl a zöldséges piacz felé; míg a néni már a túlsó útczasarkon beszélget egy furfangos tekintetű sovány öreg úrral. «Hallatlan!» mondja századszor a terjedelmes asszonyság. «Összeadni magát egy huszárhadnagygyal, s hozzá még egész nyiltan, férje tudtával. Szegény kis barátném, mennyire sajnálom!»

Manduláné asszonyság a sajnálkozás legmagasabb fokát elég sajátságosan elégedett mosolylyal, kézdörzsöléssel és vidor kacsintással fejezi ki. A bánkódás ugyanezen symptomái jelentkeznek a kosarat vivő boglyas szolgálón is, ki nem csekély megbotránkozással hallotta az előbbi szóváltást. Nem is mulasztja el, a piaczon több, osztályához tartozó kosaras hölgynek titok pecsétje alatt elmondani, hogy Tornyainé asszonyság Bécsben megszökött férjétől egy katonatiszttel, de Tornyai úr elfogta és erővel haza hozta; míg a nem csekély térfogatú Manduláné asszonyság Gerezdiné és Csontosné asszonyságokkal közli titok pecsétje alatt, hogy Tornyainét férje titkos találkozáson kapta egy huszárkapitánynyal, és a dologból valószínűleg válóper lesz. Mindhárman benső meghitt barátnői a kedves kis Tornyainénak, s nem tudnak hova lenni örömükben és sajnálkozásukban.

A furfangos tekintetű sovány öreg úr, kit mély beszélgetésben láttunk egy útczasarkon a nénivel, fejcsóválva és a helyzetnek megfelelő drámai tartással vesz búcsút a hegyes tulajdonságokkal ellátott koros hölgytől. Gyömbéri urnak különben a furfangos tekinteten és soványságon kívül még más ismertető jelei is vannak. Charakter nélkül nyugalmazott főhadnagy és hősi tradiczióinál fogva természetes lovagja minden üldözött és rágalmazott női erénynek. Meghallgatta ugyan a néni fölfedezését, el is hitte a mint illik; de erős szándéka, védelmére kelni az elnyomott nőnek s oda dobni kesztyűjét bárkinek, ki ellene mer szólani. E dícséretes határozattal bejárja ismerős házait a délelőtt folyamában, lesve valami czélzást vagy elburkolt sértést, melyet lovagi módon megtorolhasson. Nem lelvén sehol kellő provokáczióra, hősi lélekkel önmaga hívja fejére a küzdelmet és veszélyt – elbeszélve mindenütt, hogy Tornyaiék el fognak válni és boszújával fenyegetve mindenkit, ki a nőt mondaná e szomorú katasztrófa okáúl.

A patika előtt nagy csoport úri ember áll. Beszélgetnek, szivaroznak, megjegyzéseket tesznek az átmenőkre. Ez a rendes napi foglalkozásuk; mely magában véve igen érdekes ugyan és magas szellemi élvekkel kínálkozik; de gyakori ismétlődése folytán kissé vesztett eredeti varázsából. Ma azonban élénk szavak kereszttüze váltakozik szakadatlanúl; találgatások, tréfák, czélzások, fogadások váltják föl egymást. Van a ki látásból ismeri Tornyainé kedvesét s esküt merne tenni rá, hogy a viszony régibb keletü. Néhány ügyvéd, tagja e díszes társaságnak, komoly elmélkedésbe merűl a kérdés fölött: ki nyeri el közülök e zsíros válópert. Egy merész tartású, kissé álmos tekintetü fiatal úr, pelyhedző állát símogatva sajnálkozik, hogy nem ismeri személyesen Tornyaiékat; akkor nem kellett volna a menyecskének Bécsből importálni oly czikket, mely nálunk is kapható. A fínoman elburkolt tréfa hangos kaczajt támaszt; az álmos tekintetü úr egyszerre nagy kópé hírére emelkedik, s több öreg úr komolyan fölteszi magában, hogy ezentúl óvatosabb figyelemmel kíséri az álmos fiatal urat, ha meglátja háza tájékán.

A borbélyműhelyben fürge hajművészek a legújabb botránynyal mulattatják vendégeiket. Az egyik azt is tudja, hogy Tornyai úr első kétségbeesésében borotvával akarta elmetszeni nyakát – oly élethíven mutatva saját borotvájával ez öngyilkos merénylet megfelelő taglejtéseit, hogy a beszappanyozott öreg úr, kinek épen orrát fogja és torkát vakarja, egy pillanatig halottnak véli magát.

Családapák délben erkölcsi tanításokat adnak felnőtt leányaiknak, összetett kezekkel kérve őket, őrizkedjenek minden rossz példától. Felnőtt leányok összesugnak, nevetnek, szörnyűködnek s nagyon szeretnék látni azt a veszedelmes hódítót. Öreg asszonyságok baljóslatúan csóválják fejöket s emlékeznek rá, hogy ezt mind előre megmondták. Féltékeny hajlamú férjek scénákat csinálnak otthon és sötét tekintettel kísérik feleségeik mozdulatait; sőt egy különösen gyanakodó természetű szatócs a pinczébe zárja nejét, mert rajta kapta, hogy az érdekes huszártiszt után leskelődött a boltajtóban.

A rokonok, ismerősök, kik a nap folytán látogatást tesznek a hazatért párnál, részvevő, szánakozó arczczal lépnek be, mint a halottas házba. Beszédökben óvatosak, kíméletesek, nehogy valami fájdalmas húrt érintsenek; hangjuk tompa, kimért, szomorú; tekintetök csak lopva keresi az ifjú pár arczán a szörnyű viharok nyomait. A nők feltünően hidegek a házi asszony iránt, a férfiak ellenben sokkal nagyobb figyelemben részesítik, mint eddigelé; sőt több középkorú és ifjú úr azon titkos reményben fog vele kezet, hogy a rejtélyes huszártisztet ki is lehetne ütni a nyeregből.

Este az ifjú házaspár fényes lakomával ünnepli meg hazatérését. Jelen vannak a rokonok, a jó barátok, teljes számmal és megfelelő gyászos tartással. Nem is lakoma ez, hanem tor, még pedig valami igen gazdag amerikai nagybácsi tora, ki után nagyon sokat örökölnek. Azért űl sötét gyász az arczokon, s rugdalózik csapongó öröm a szívekben. A társaságnak nincs központja, nincs vezéregyénisége, kire a többiek hallgatnának; Tornyai úr tett ugyan több hiábavaló kísérletet, hogy érdekes úti tapasztalásaival mulattassa a társaságot, de mindannyiszor siralmas hajótörést szenvedett. – Tornyainé is próbált kedves barátnéinak a legújabb párisi divatról eredeti tudósítással szolgálni; de nehány elfojtott s inkább Bécsre, mint Párisra vonatkozó czélzáson kívül nem mutathatott föl egyéb eredményt. A társalgás általában halk hangon s apróbb csoportok közt történik, s nincs mód, mely kizökkentse szigorú temetési hangulatából. Tornyainé mindent megtesz élénkítésére, és nem képes felfogni: miért lábatlankodik folytonosan körülötte egy furfangos tekintetű sovány öreg úr, s miért ajánlja fel már századszor lovagi szolgálatait, bármi vészben, bárki ellen?

A furfangos arczú sovány öreg úr lovagias nyilatkozatait fájdalmas, hosszú sikoltás szakítja félbe. A társaság baljóslatú tekintettel néz össze, kölcsönösen tudatva, hogy ily helyen egy fájdalmas sikoltásban nincs semmi váratlan. Gyömbéri úr udvariasan mentegetőzni akar, midőn nagy meglepetésére a fájdalmas sikoltást oly hangok követik, melyek a csalódásig hasonlítnak az ugatáshoz.

A háziasszony lehajlik és csitítólag símogatja a kis öleb hosszú fehér sörényét. A sivalkodó kis vadállat elcsendesűl s két lábra állva megcsókolja úrnője kezét; azután ismét visszaereszkedik természetes négylábú állapotába s apró fehér fogait megmutatja a furfangos tekintetű sovány öreg úrnak, ki lovagias buzgalmában kegyetlenűl rátaposott lompos uszályára.

Tornyainé nevetve fordúl a társasághoz. «Szegény kis kutyám, már az első nap megtámadják legérzékenyebb oldalán. Ha ezt sejti, bizonynyal nem jő erővel utánam. Képzeljék, ez a kis oroszlánfejű állatka a bécsi pályaudvarban erőnek erejével hozzánk csatlakozott s mivel gazdáját hiába kerestük, kénytelen voltam magammal hozni. Sajnáltam volna szegénykét a kocsikerekek közt hagyni. Olyan szép, hosszú sörényű, okos szemű, bolondos állatka. Volt is miatta elég bajom férjemmel, még a kocsi-ablakon is ki akarta dobni; azóta még mindig zsörtölődik. Pedig ugy-e, kedves kis bohó?»

Senki sem tartja méltónak, e hiábavaló szavakról tudomást venni. Legfölebb összemosolyognak, s magukban gondolják, hogy szegény Tornyai más valami bécsi találkozás miatt is zsörtölődhetik. A költői hajlamúak képletesen magyarázzák a hallott szavakat – jóllehet nem tartozik az elfogadott költői képek közé, egy huszártisztet kis fehér hosszúsörényű öleb alakjában festeni; sőt vannak, kik merészebb kombináló tehetséggel a többször említett kis négylábú állatot a rejtélyes huszártiszt tulajdonának tartják – köztudomású dolog lévén, hogy az ármádia legtöbb tagja el van látva efféle házi állatokkal.