Part 2

– Kihez legyen szerencsém? – kérdé aztán Gombos úrtól nagy udvariassággal, de nem csekélyebb következetlenséggel, a mennyiben előbbi gúnyos megjegyzése eléggé sejteté, hogy jól ismeri a jelenlevő bűnöst.

Az öreg hölgy azonban harczi kedvében nem sokat törődött a következetességgel, s mivel Gombos úr e kérdésre hirtelen meglepetésében semmit sem felelt, újra kérdezé engesztelhetetlen udvariassággal:

– Kihez legyen szerencsém?

– Nem ismer kedves néném? – kérdé Gombos úr ártatlanúl.

– Ismerlek, jó madár, – tört ki az öreg asszonyság, egyszerre kiesve udvarias szerepéből, s ama meglepő gyorsasággal, mely öreg és ifjú hölgyeknek közös sajátja, szökve át egyik végletről a másikra. Ismerlek, jó madár; bár soha se ismertelek volna. Mit akarsz itt? Ki hívott? Vigyen el az ördög.

– Kérem, édes néném, csak egy perczre hallgasson meg, – esengett Gombos úr, Debora asszonyság felé nyujtogatva a kezében tartott hívatalos iratot.

– Vigyen el az ördög, – ismétlé az erélyes asszonyság.

De mivel az ekképen utasított titkos fekete hatalmasság e másodszori konjuráczióra sem jelent meg, hogy Gombos urat elvigye, az ingerlékeny agg hölgy felhagyott ez irányban minden további kísérlettel, és székére roskadva, heves könyekre fakadt.

– Megöl ez az ember, meggyilkol, – zokogá panaszos hangon. – Pedig még el sem temethetnek; elverte a temetési költségeket is. A temető árkában fognak elásni.

E borzasztó gondolat ismét visszaadni látszott előbbi harczi kedvét, mert felugorva székéről, újra szembeszállt sírontúli nyugalmának bűnös megrontójával.

– Mit akarsz? – kérdezé lángoló haraggal.

– Csak ezt az írást méltóztassék elolvasni s némi tanácsot adni, – mondá Gombos úr, ismét feléje nyujtva idézőlevelét.

– Nem tudok olvasni, – mondá fagyos ironiával a kérlelhetetlen agg hölgy.

Gombos úr nem merészelt nagynénje tudományos képességeinek diskussziójába bocsátkozni, hanem minden további vitatás nélkűl, kiindulási pontúl véve a fennebbi önmegalázó nyilatkozatot, kitárta a többször említett okiratot, és mély, ámbár jelentékenyen reszkető hangon elejétől végig fölolvasá, mialatt az engesztelhetetlen asszonyság mindkét fülét erősen befogta kezével. Hogy azonban e hadi csel daczára is jól megértett mindent, elárulá ama rövid, de lesujtó nyilatkozata, melyet amen fejében a felolvasáshoz csatolt s mely állt e két szóból:

– Úgy kell!

Gombos úr alázatosan kérdé, – mit legjobb ily esetben tenni?

– Úgy kell, megérdemled, mondá Debora néni minden felelet helyett. – Te voltál az oka, te hoztad magadra és mindnyájunk fejére ezt a szégyent. Fiatal leányt kellett elvenned vén ember létedre, mikor volt saját felnőtt leányod, ki elbírta volna háztartásodat? Most edd meg, a mit főztél. Te cziczomáztad, te czifráztad azt a drágalátos menyecskét. Más vén ember, ha már elköveti ezt a bolondságot, legalább kordában tartja feleségét; de te vak voltál, vagy tán, uram bocsá’! magad tanítottad a hiúság tudományára. Gyönyörködtél benne, gyönyörködjél most is. Hiszen azért költötted rá mindenedet, azért juttattad tönkre egyetlen gyermekedet és hoztál szégyent az ő nevére is, azért fosztottál meg másokat még a tisztességes temetéstől is, hogy örömet csinálj neki. Most meg van az öröme. Gazdag, előkelő asszonyság lesz. Érd be vele.

Gombos úr vígasztalanúl mellére hajtá fejét s megtört hangon mormogá, hogy ő mindig jót akart.

– A mit akartál, az bekövetkezett, – mondá az öreg asszonyság szigorúan. – És most elég a jóból; nekem ezzel ne alkalmatlankodjál többet. Te vagy az oka mindennek, viseld békességes türéssel, és ha elválasztanak a feleségedtől, adj hálát az istennek, mert ez a legkisebb baj, mit esztelen fejed megérdemel. Hanem ebbe a házba többé ne tedd a lábadat. Eleget vétkeztél eddig is leányod ellen, legalább ne öld meg egészen szerencséjét. Egyik derék fiatal kereskedő tisztességes szándékkal jár a házhoz, de ha itt gyakran találkoznék veled, attól félek, nem merné ily rosszhírű ember leányát elvenni. A legjobb, a mit leányoddal tehetsz, az, ha minél inkább elfelejteted a világgal, hogy apja vagy. Ha már rád ujjal mutogatnak az emberek, legalább lányodra ne mutassanak. És most isten hírével!

S ezzel a keményszívü asszonyság visszaereszkedett székére és buzgón hozzáfogott félbenhagyott kötéséhez, ez által kijelentve, hogy vége van az audiencziának. Gombos úr megfordúlt és kitántorgott az ajtón. A kegyetlen szavak még egyre zúgtak fülében, mintha tenger fenekén járna és a torlódó hullámok szakadatlan moraját hallaná. Lábait egymás után rakta a földre, közönséges emberi szokás szerint, de mégis úgy érzé, mintha a szoba padozatja vinné őt kifelé, mintha a föld is megindúlt volna, hogy őt messzire feldobja a légbe. Kábúltságában fölfelé tekintett, a mint a boltozatos tornáczon végigment és csodálkozott, hogy még mindig nem ütötte fejét a boltozatba. Hanem azért valami mégis nagyon súlyosan nyomta fejét. Levette kalapját, de a teher egyre nehezebb lett s attól félt, hogy szétnyomja agyát. A tornácz túlsó végén mintha leánya alakját látta volna, mintha feléje sietne, mintha csókot hintene felé ujjával – Gombos úr félénken a tornácz falához lapúlt s leosont a lépcsőn, nehogy megmételyezze közellétével az ártatlan gyermeket. A kapu alól ismét visszatekintett – hátha csak káprázatot látott, mert érzé, hogy fejében, szemében valami idegen elem van, melyről nem tudta, hogy mi; de annyit tudott, hogy elszédíti agyát, nem létező dolgokat láttat szemével. Mire visszafordúlt, már elfeledte, mit akart látni: de látott csodálatos, ismeretlen színeket tánczolni a légben és a ház falán, és hallotta fülében azt a zsibbasztó zúgást, minőt gyermekkorában sokszor hallott, ha üres kagylót tartott füléhez. Gombos úr visszaemlékezett erre, s csodálkozott, ki ismétli most vele e gyermekkori kedvtelését? De ezen sem töprenkedett sokáig, egyszerre eszébe jutottak nénje kegyetlen szavai s félénken körűltekintve, lassan, óvatosan, tolvajmódra kiosont a kapun.

III.

És ment tovább, tovább, merre ingatag lába vitte. Nem tudta merre megy, azt sem tudta, ha egyátalában megy-e; csak annyit sejtett homályosan, hogy a házak falai két oldalt el-eltünedeznek mellőle és hogy valami titkos erő feltarthatatlanúl ragadja tovább ismeretlen irányban. Agyát egyetlen kínzó, nehéz gondolat tölté be, mely mint a lázbeteg álma, újra meg újra elülről kezdődött és soha sem tudott befejezést érni. Homloka tűzben égett, mintha gyors időközökben izzó vassal sütögetné valaki; többször hozzá is kapott, hogy elhárítsa a gyötrő fájdalmat; de csak a nehéz verítéket törölhette le róla. Majd meg azt sejté, hogy a gyalázó bélyeget ütik homlokára, mely nénje szava szerint őt teljes joggal megilleti. Körűlnézett, ha nem veszi-e észre a járó-kelők arczán, hogy valami feltűnőt, valami visszariasztót látnak homlokán? Épen egy hangos beszédű társaság haladt el mellette s homályosan nevét is hallá a sok szószaporítás közt. A mint megállt, az emberek is észrevették, egy-kettő mosolygott, más elfordítá fejét, de mindnyájan elhallgattak és tovább mentek; nehány percz mulva azonban Gombos úr hangos kaczagást hallott amaz irányban. Bizonyosan rajta nevettek, róla beszéltek. Ki is lehetne más a világ nevetségének, a jók megbotránkozásának tárgya? Gombos úr most már nem mert az útcza közepén haladni, félt az emberek itéletét ily vakmerőség által kihívni; a házak falához lapúlt s így osont tovább, tovább, czéltalan útján, lelkében ama szorongással, szemében azzal a félénk riadozással, melyet a páriák érezhetnek, midőn véletlenűl egy buzgó brahmin város útczáin kell végig lopózniok.

De hát miért? – kiáltott ekkor egy elkeseredett hang lelkében, a mint reszkető lábbal egy ház csukott kapujához dőlt s rongyos kendőjével letörlé a verítéket arczáról. – Mit vétett ő, hogy veszett vadállatként kell az emberek elől menekülnie? Mi ütötte homlokára azt a csúfos bélyeget, melyre ujjal mutogatnak az emberek? Körűlnézett nehezülő szemével, mintha választ keresne kérdésére. Az útcza néptelen volt, a ritkuló házak azt mutatták, hogy már közel jár a város végéhez. Csodálkozott, hogy ide jutott s nem foghatta fel, mi hozta erre? Az égre nézett; a nap már leáldozóban volt. Gombos úr bámulva kezdé sejteni, hogy több óra óta van útban s el nem képzelheté, hol járt, mit mívelt annyi idő óta. Hiszen alig volt dél, midőn bátyja házát elhagyta. Bátyja házát! Ott mondták szemébe a kegyetlen igazságot, hogy ő rosszhírű ember, kinek saját leányát kerűlnie kell, nehogy megrontsa jó nevét és szerencséjét. S ő ezt eddig nem tudta. Azt hivé, a világ szerencsétlen embernek tartja, ki felett szánakozni kell; s ime, most hallja, hogy az emberek őt okolják mindenért, őt tartják felesége megrontójának, ő rá mutatnak ujjal, mint a város botránykövére. Feje elszédűlt e gyötrő visszaemlékezésre, ébredni kezdő eszmélete elaludt, mint a gyönge láng – és ismét megindúltak lábai, függetlenűl akaratától s vitték tovább, tovább.

De a lázadó hang ismét felsikoltott lelkében. Miért? Mit vétett ő? Szeretett, nagyon szeretett – egyebet semmit sem követett el. Oly nagy bűn a szerelem? Ismét eszébe jutottak nénje szavai. Vén ember volt, – hogy mert szeretni, hogy merte a természet rendjét felbontani? Az ő szerelme bűn is volt, őrültség is volt. Magához kötött egy fiatal bájoló leányt, kinek nem tudta szívét betölteni, kit mintegy erővel ráhajtott a romlás ösvényére, míg ő azt hitte őrültségében, kielégítheti tökéletesen, ha cziczomázza, dédelgeti, mint a gyermek a bábut, és ezalatt tönkre tette önmagát, megrabolta leányát, szégyent, nyomorúságot hozott családjára, nevetséget és átkot saját bolond fejére. Miért szeretett, oh miért szeretett, ha az ő szerelme bűn volt és őrültség?

Egészen beesteledett már, midőn Gombos úr hosszas öntudatlan vándorlása után megállapodott s a fennebbi nehéz kérdést tevé fel magának, melyre a világ nagy bölcsei sem tudtak megfelelni. Világos tehát, hogy ily szegény, tanulatlan, öreg bukott szatócs hasztalan kereste volna rá az illő választ. Gombos úr is megelégedett azzal, hogy nehányszor keményen mellbe és főbe ütötte magát s szigorúan megtépte rendetlen szürke haját. Miután így illendőképen megbünteté magát elkövetett bűneiért, annyira magához tért, hogy a külvilágra is némi figyelmet kezdett fordítani. Kinn volt az országúton; a város végső házait jó messzire elhagyta már. Az éj ugyan leszállt, de a tele holdvilág mellett elég tisztán lehetett látni a vidéket. Szemben ama fával, melyhez Gombos úr támaszkodott, magas úri lak emelkedett, mindkét oldalán erős kőfallal, mely mögűl a kert koronái kandikáltak ki az országútra. Gombos úr tompa érzéketlenséggel bámult a díszes úri lakra, szórakozottan megolvasta kivilágított ablakait s csodálkozott, mért nem világítják meg valamennyit. Valami megfoghatatlan érdeklődés nem engedé szemét a házról elfordítni; úgy sejté, hogy sokszor látta, jól ismeri – s aztán egy hirtelen nyilalás szívében – megmagyarázta, micsoda ház előtt áll.

És mintha e belső sugalatot külső jel is akarná erősíteni, a kertből vídám, ezüstcsengésű nevetés hangzott ki a néma országútra. Gombos úr nagyon jól ismerte e kedves kaczagást, hajh! sokszor gyönyörködött valaha benne, talán épen ezen a helyen is, midőn hajdanában szép vasárnap délutánokon erre sétáltak s együtt tréfáltak, együtt nevettek a köpczös Bialréthy úr kurta lélekzete fölött. Gombos úr figyelmesen előre nyujtá nyakát, ha vajjon nem kaphatna-e el megint egy pár hangot abból az ezüstcsengésű nevetésből? Legalább még egyszer szeretné hallani. Leült a nedves fűre és a fa törzséhez támasztotta fejét. És a törzsben lakó erdei szellemek suttogni kezdtek fülébe. Gombos úr álmélkodva hallgatott rájuk; az soha sem ötlött volt eddig eszébe, a mit most a szellemektől hallott. Hogy ez a szívtelen hiú asszony nem azért hagyta őt el, mert nem volt képes szívét betölteni, hanem azért, mert a fény, a kincs csábította, mért pénzen adta el lelkét, önmagát; hogy ez a teremtés épen úgy nem szereti mostani kedvesét, mint nem szerette őt, kit tönkre tett, meggyilkolt, és épen úgy elhagyná azt, mint elhagyta őt, ha nagyobb árat kinálnának értte. Gombos úr csak hallgatta, hallgatta a szellemek lázító suttogását, és úgy érezte, hogy gyűlölni kezdi ezt az asszonyt, és feszülten figyelt, ha nem hallaná-e legalább még egyszer nevető hangját, s halkan felelt a szellemeknek, hogy gyűlöli, meg tudná ölni ezt a szívtelen asszonyt.

Hazudtál, szegény öreg csalódott szerelmes! Nem gyűlölted te őt; szeretted, akkor is őrülten szeretted.

IV.

Gombos úr egész éjjel ott ült a fa tövében, beszélgetett a szellemekkel és leste hiába felesége hangját. A mythologikus őskorban reggelig bizonyára örökkön könyező forrássá változott volna; de mivel Gombos úr a jelen józanirányú korszak fia volt, melyben a megcsalt férjek nem változnak kővé, forrássá vagy panaszos dalú fülemilévé, hanem törvényes úton bíró által döntetik el szívbeli pöreiket, – a fakadó hajnallal ő is fölemelkedett éjjeli őrtanyájáról, s tökéletesen elcsigázva, a hűlés következtében szerzett erős náthával haza vánszorgott nyomorúlt pinczelakásába.

A válópör pedig belépett a maga törvényes folyamába. Gombos úrnak, mint minden ingó és ingatlan vagyon hiányában szűkölködő embernek, a törvényszék hívatalból rendelt ki ügyvédet. Az ügyvéd úr nevetve fogadta el a sok tréfával kínálkozó ügyet s kollégáival azon melegében számos talpra esett élczet közölt a komikus kliens rovására. Gombos úr maga is szerencsés volt e kitünő élczek néhányát szerző saját ajkáról élvezhetni, midőn irodájában megjelent. Legjobb volt ezek között a szerelmes vén bak regéje, melynek finom czélzásai fölött az ügyvéd úr torkaszakadtából nevetett, s igen rossz néven vette, hogy Gombos úr, kinek kizárólagos mulattatására beszélte el a humoros regét, még el sem mosolyogta magát. E fölötti haragjában kissé kurtán bánt el vele, s miután tudtára adá, hogy ügyét bizonyosan el fogja veszteni, megvígasztalá ama biztató igérettel, hogy a pert minél továbbra húzza. Ez által – mondá – legalább megszekirozzák a szerelmes párt s présbe szorítják Bialréthy urat.

Gombos úr nem fogta fel ugyan e mysztikus szavak értelmét, de nem is kereste sokáig. Annyit látott, hogy ügyvéde is neveti őt, mint nevette mindenki, a ki nem fordúlt el tőle megvetéssel. Midőn a törvényszék elé lépett, a bíró urak is összemosolyogtak, sőt a fiatal jegyző azonnal sikerült torzképet is rajzolt róla, mely kézről kézre járt mindenkinek nagy gyönyörűségére, míg Gombos úr félszemmel folytonosan kísérte a torzkép vándorlását s a megfelelő vidám arczkifejezéseket. Hozzászokott már mindenhez s nem is hihette, hogy máskép is lehessen. A mint az indus pária tökéletesen meg van győződve arról, hogy megvetett állapota a természet rendjének szükségszerű következménye, s távolról sem vonja kétségbe a jámbor brahmin jogát, midőn az őt kedélyesen leszúrja: azonképen Gombos úr is egészen rendén levő dolognak vette azt, a mi vele történik. Ha az útczán járt s túlsó végén hangos kaczagást hallott, bizonyosra vette, hogy rajta nevetnek s szépen kitért más útczába; ha pedig valaki feje fölött hangosan becsapott egy ablakot, szentűl meg volt győződve, hogy ez az ő megjelenése fölött való méltatlankodásból történik s a falhoz lapúlva csöndesen tovább lopózott, nehogy jelenléte által még jobban felingerelje a haragos egyéniséget.

Bátyja házához sem mert többé menni, nehogy rossz hírbe hozza ártatlan leányát. Szegény Mártha nem tudta mire vélni apja elmaradását, és sokszor fölkereste őt pinczelakásában. De Gombos úr ilyenkor bezárta ajtaját, s midőn a leány az ajtón keresztűl sirva kérlelte és hizelgő szavakkal esengett, hogy bocsássa legalább egy pillanatra maga elé, Gombos úr megkeményíté szívét s haza küldé. Legalább azt a terhet ne viselje lelkén, hogy megrontotta leánya szerencséjét. Azzal kárpótolta magát, hogy éjjelenkint bátyja háza elé lopózott s órákig elnézte az ablakot, mely mögött leánya aludt. Különben is többnyire csak éjjel járt ki, a napokat pedig nedves földalatti lakásában tölté.

Ide kopogtatott be egy nap Gombos Menyhért úr. A válópör mozgásban volt egy pár hónap óta már s az egész város róla beszélt. Sok tanú lépett föl Gombos úr ellen, nehéz bűnöket bizonyítottak rá, de vagy a bűnök nem voltak elég súlyosak, vagy a tanúk elég kifogástalanok, elég az hozzá, hogy Gombos úr ügyvéde derekasan húzta-halasztotta az ügyet s többször mondá kliensének leereszkedő vállveregetéssel, hogy Bialréthy úr nemsokára présbe kerűl.

Mindennek különben semmi köze Menyhért úr látogatásához. A tudományos úr ugyan szintén bőségesen hallotta úton-útfélen öcscse viselt dolgait, hanem egyes tagolatlan morgásokon kívül eddigelé még senki előtt sem nyilvánítá magánvéleményét. Sőt mostani látogatása által fényesen megmutatta, hogy a testvéri szeretet magasan felűl áll a világi szerencsétlenségeken.

– Hogy vagy? – kérdé a tudós férfiú, miután komolyan kezet fogott öcscsével s tudományos szórakozottságában egy fölfordított dézsára ült.

– Köszönöm, jól, – viszonzá Gombos úr gépileg.

Menyhért úr erre mély hallgatásba merűlt s álló egy óráig tudós problemák megoldásán látszott fejét törni. Egy óra mulva ismét a földi dolgokra irányzá szemét, melyet az utolsó negyedben mereven a szoba szegletét bevonó pókhálóra szegzett volt; fölemelkedett a dézsáról, megrázta öcscse kezét jóakaró komolysággal, és a következő meglepő szavakban adta elő bölcsészi elmélkedésének rezultátumát:

– Hogy vagy?

S miután pár perczig hiába várt feleletre, megfordult, fölvette kalapját s lassan kiment a szobából. De azonnal ismét visszatért s minden magyarázat nélkül a felfordult dézsára ült.

– Igaz, majd elfeledtem, – mondá a tudós férfiú. – Márthát megkérte egy fiatal ember.

Gombos úr nagyot sóhajtott. Tehát mégis használt leányának az ő visszavonulása. Hála istennek, legalább őt nem tette boldogtalanná.

– Neve Deszkási Imre, – folytatá Menyhért úr nagy megfontolással. – Szép név és jól hangzik.

Gombos urnák nem volt semmi kifogása a név hangzása ellen.

– De a fiú apja – folytatá Menyhért úr még nagyobb megfontolással, – nem akar a házasságba egyezni – mert – mert –

– Mert az én leányom, – egészíté ki Gombos úr keserű sohajjal.

A tudós férfiú meglepetve nézett öcscsére, kiről soha sem tett volna föl ennyi találékonyságot.

– Nemcsak ez a baj, – mondá aztán vígasztalólag. – Ezt még elnézné, ha a leánynak legalább pár ezer forintja volna.

– Pár ezer forintja! – sóhajtott Gombos úr, s körülnézett nyomorult odujában.

Menyhért úr óriási tudománya nélkűl is könnyen ki lehetett találni, hogy e tekintet azt akarja mondani: ebből nehéz volna pár ezer forintot összehozni. A tudományos úr jó sokáig gondolkozott e tétel fölött, s végre hosszas számítás és szemlélődés után e következtetésre jutott:

– Nekem sincs.

S mivel Gombos úr ez orákulumra csak szomorú fejbólintással felelt, a tudós férfiú ismét felállt a dézsáról, komolyan kezet fogott öcscsével s most az egyszer valósággal eltávozott.

Alig telt el azonban egy negyedóra, ismét látogató lépett Gombos úr földalatti barlangjába, nem oly nagy philosoph, mint az előbbi, de sokkal előkelőbb és finomabb. Az ügyvéd úr volt.

Az ügyvéd úr rendkívül vidámnak látszott. Kedélyesen megveregette Gombos úr vállát s pálczájával tréfásan lelökte az asztalról azt a penészes kenyérdarabot, mely Gombos úr mai ebédjét képezte.

– Jó hírt hozok, – kiáltott jókedvűen. – A mit előre jósoltam, beteljesedett. Bialréthy urat már szorítja a prés, erősen szorítja.

Gombos úr nem látszott ezzel törődni.

– Sőt többet mondok, – folytatá az ügyvéd lassúbb hangon. – Már ki is sajtoltuk belőle, a mit lehetett. Bankót sajtoltunk ki. Hahaha! Mindenre kész. Hahaha! A szerelmes öreg urak mindenre készek.

E kettős vágású finom czélzás annyira megnyerte a humorisztikus ügyvéd tetszését, hogy Gombos urra tekintve, hangos kaczagásba tört ki. Azután lecsendesülve, folytatá előbbi bizalmas hangján:

– Bialréthy úr ajánlatot tesz önnek, Gombos úr. Ha elismeri ama vádakat, melyeket neje ön ellen fölhozott s így azonnal véget vet a hosszadalmas válópörnek, fizet önnek készpénzben négyezer forintot. Szép ajánlat. Készpénzben azonnal négyezer forint, s nem kell érte egyebet tenni, mint irásban elismernie, hogy ön könnyelmű, pazarló és kicsapongó. Csak a nevét kell aláírnia. Szép honorárium, hahaha! ennyiért még apagyilkosságot is vállalna magára, úgy-e.

És mindezt oly kedélyes meggyőződéssel mondá az öreg ember szemébe, mintha teljes lehetetlennek tartaná, hogy ez ajánlatot még vissza is utasíthatná. Gombos úr érzé jól e nagy megalázást. Neki lehet bátran ily ajánlatot tenni. Mit is várhatna egyebet? Talán azt, hogy önérzetet, becsületérzést tegyenek föl róla? Nevetség!

– No hát, mikor jő hozzám, fölvenni pénzét? – sürgeté az ügyvéd türelmetlenűl.

De hátha megmutatná, hogy még sem oly komisz ember, a milyennek tartják? Volt idő, midőn ismerős szerény körében mindenki tisztelte őt s becsületes embernek tudta. Sokan emeltek előtte kalapot az útczán s előkelő nagy kereskedők nyilvánosan kezet fogtak vele. Mit tett azóta, hogy ennyire sülyedt mindenki szemében? Hátha fölemelkednék régi nemes önérzetében, s úgy dobná ki ajtaján e szemtelen embert, hogy megtanulná, mi az, becsületes embernek ily ajánlatot tenni?

– Megnémult, Gombos úr? – nógatá az ügyvéd, nem is sejtve, mily nyájas szándékkal gondolkozik felőle e pillanatban a hallgató ember. – Vagy tán kevesli az összeget? – Gondolja meg – négyezer teljes jó forint – minden levonás nélkül, még én is lemondok az engem illető honoráriumról, – a mi igen nagylelkű tett volt az ügyvéd úr részéről, tekintve, hogy Bialréthy úrtól ő sem kapott többet négyezer forintnál.

Ah! nem, nem. Neki nincs már joga ily nemes felbuzdulásra. Vele tehetnek már akármit, nem alázhatják le. Négyezer forint nagy pénz; épen elég volna leányának. Boldoggá lehetne általa, akármily módon jutott hozzá apja. Egyforma a pénz értéke, akár tiszta akár piszkos, és a mi szégyen belőle származik, csak az ő fejét érheti, a kit már semmi sem szégyeníthet meg.

– Szóljon már, atyafi! – kiáltott az ügyvéd haragosan. – Mikor akarja fölvenni pénzét?

– Mentől elébb, – mondá Gombos úr.

– Jőjjön hát azonnal hozzám, – viszonzá az ügyvéd. – De az utczán három lépésre mögöttem maradjon. Menjünk.

El is mentek. Gombos úr aláirta bűneinek bevallását, el sem olvasva mit ír alá, aztán zsebre rakta kialkudott bérét, vette kalapját s alázatosan ajánlotta magát. Az ügyvéd úr hátat fordított s kinézett az ablakon, mintha nem hallaná Gombos úr búcsúzását. Az öreg bűnös ezt is egészen rendén valónak találta, szép csendesen kicsúszott az ajtón, halkan betette maga után s leosont a lépcsőn.

És ugyane tolvajlépésekkel, a házak falaihoz lapúlva, mellékutczákon sietett bátyja lakása felé. Érezte, most már ellenmondás nélkűl érezte, hogy nincs joga fejét fölemelni, a becsületes emberek szeme közé nézni. Megtapogatta zsebében a pénzcsomagot – ott volt – nem égette meg ujját, be sem piszkolta, de azért nem mert föltekinteni. Tudta, hogy homlokára van ütve visszavonhatatlan gyalázata; nem merte a tisztességes emberek méltó boszúját arczátlanúl kihívni. Sietett, sietett, a mennyire lába bírta, megmegriadva, ha egyes szavakat vagy lépteket hallott maga mögött. Egészen elfuladt lélekzete, midőn a Menyhért úr kapuján belépett s az udvaron ténfergő szolgálótól leánya után kérdezősködött.

– A kisasszony a szobájában van, – mondá a szurtos konyhahölgy, bámulva meredvén a lihegő öreg ember verítékes arczára. Gombos úr megriadva fordult el a bámész tekintettől, mintha ez is gyalázatát vetné szemére. Megkeményíté szívét, vidám, nyugodt kifejezést erőltetett vonásaira és gyorsan benyitott Mártha szobájába.

A leány örvendező sikoltással ugrott apja nyakába. – Csakhogy itt vagy, csakhogy újra láthatlak! Miért taszítál el oly sokáig magadtól? Hisz én mindig szerettelek, tiszteltelek. Oh mily jó vagy, hogy ismét fölkerestél, édes, drága, szegény atyám!