Part 18

Szeretett volna tovább kérdezősködni a házmestertől, de ezen hivatalos személyiséggel némi kapunyitási és borravalói differencziák miatt feszűlt lábon állván, jobbnak tartá, ismét visszatérni emeletére és személyesen rekognoszczirozni az ellenség haderejét.

A falépcső baljóslatúan csikorgott léptei alatt, a mint lélekzetvétel nélkül, gyorsan, de óvatosan felosont lakásába. A tornáczra érve, megállt egy pillanatra a rejtélyes lakás előtt s hallgatózott ajtaján. Rémes csend és némaság uralkodott az ajtón belül, mely épen nem volt arra való, hogy Laska úr gonosz sejtelmeit eloszlassa. Erősen föltevé tehát magában, hogy azonnal megkezdi vizsgálódásait s addig nem nyugszik, míg meg nem tudja egész bizonyossággal, minő ember az a gyanús Nagy János, és lehet-e veszély nélkül egyedűl lakni mellette egy ócska ház második emeletén?

Hosszú ideje múlt, hogy Laska úr ennyire kijött rendes kerékvágásából. Nyugalom volt jelszava, nyugalom az egyedűli boldogsága. Azért nem házasodott meg, mert sejté, hogy nincs az a nő a világon, ki mellett nyugodtan lehetne élni. Ha tehát a házas élet gyönyöreiért sem szándékozott oda adni negyven éves agglegénysége nyugalmát; nem lehet csodálni, hogy egy betolakodó rejtélyes idegen kedvéért sem akarta feláldozni. Sötét gyűlölettel tölt el keble ez ismeretlen ellenség iránt, s szobájába érve újra föltevé magában, hogy addig nem nyugszik, míg minden gazságának nyomára nem jött.

Azon hangok, melyeket a túlsó lakásból a vékony közfalon keresztűl hallott, épen nem voltak arra valók, hogy megnyugtassák és jobb véleményt gerjeszszenek benne Nagy János úr iránt. Csodálatos, rejtelmes, ijesztő hangok voltak azok. Majd mintha sivító kis gyermeket szorítanának a dunyha alá, majd mintha egy igen magas hangú macska farkán végeznének chirurgiai műtéteket. Egyszer úgy vélte Laska úr, mintha valami fojtogatott élőlény rekedt hörgését hallaná, máskor ismét, mintha egy torokgyíkban szenvedő papagály gyakorolná hangját a legmagasabb futamokban. Egy ízben megesküdött volna rá, hogy jajveszéklést hall, de még ideje sem volt kellően megdöbbenni, midőn vidám fütyölés hangzott a tornáczon, s nyomban rá csengetyűhang, miből Laska úr meglepő logikai következtetési erővel azon meggyőződésre jutott, hogy valami látogató csenget Nagy János úr ajtaján.

Laska úr gyorsabban, mint a czikázó villám, saját ajtajához futott, s félrevonva a tolvaj-ablak tábláját, óvatosan kitekintett a tornáczra. A másik ajtó előtt nyolcz éves fiú állt, még mindig éles hangon fütyölve egy illetlen tartalmú népdalt s közben-közben felágaskodva és megrántva a csengetyűhúzót. Laska úr rejtekéből éles vizsgálat alá vette a fütyülő ifjú urat, s úgy vélte észre venni, hogy merész vonásain valami cynismus ül, melyet az emberi fajnak ily zsenge sarjadékainál nem igen lehet látni. Öltözete hanyag volt, tartása kihívó, fütyölése hamis. Zsebei duzzadtak voltak s szürke köpönyege alatt valami terjedelmesebb tárgyat látszott rejtegetni.

– Ez a kölyök bizonyosan valami tolvajbanda tagja, gondolá magában Laska úr. Most hozza a lopott jószágot az órgazdához. Szépen vagyunk.

Nem folytathatta komor elmélkedését, mert a másik ajtó hirtelen kinyílt, s egy vörösképű zömök öreg úr baljóslatú alakját mutatta Laska úr megkövülő szemének. A vörösképű zömök öreg úr első üdvözletűl keményen pofon vágta az ajtaja előtt álló ifjú urat, s miután üstökét nehányszor megrázta, berántotta magához minden szó nélkül, ismét bezárta az ajtót és Laska úr csak az ajtón keresztűl hallá a dulakodás tompa moraját, melyet egy-egy hangosabb csattanás élénkebb zenei festéssel illusztrált. Mindez szó nélkül s oly meglepő gyakorlottsággal történt, mintha a vörösképű zömök öreg úr és a fütyülő ifjú úr jól kipróbált szerepeiket játszották volna el Laska úr külön mulatságára.

Laska Fábián úr leshelyén maradt, erősen el lévén határozva, hogy most már nyomára kell jönnie a titoknak. A dulakodás moraja lassanként elnémúlt, de a közfalon keresztűl ismét felhangzottak a kísérteties vastag és vékony hangok. – Laska úr képtelen volt magának megmagyarázni e vadregényes hangok eredetét, de annyit érzett, hogy valami vérfagyasztó van bennük, a minthogy az ő vére valósággal fagyni is kezdett és haja szálai az ég felé meredtek. Hogy emberi hangok, arról meg volt győződve; de hogy a gyötrelmek, s a testi és lelki kínok micsoda irtózatos nemei által idéztetnek elő, arra csekély tapasztalása a kínzó szerek alkalmazásának bakói tudományában, nem volt képes feleletet adni.

– Nem tudok mást képzelni, gondolá magában Laska úr, mialatt szemével folytonosan kifelé leskelődött, füle pedig borzongva fogta fel a nem szűnő kísérteties hangokat, – nem tudok mást képzelni, mint hogy ez a vén vörös órgazda, kis gyermekekből szervezett tolvajbandát, s azok zsákmányait tartja itt. De mit jelent e jajgatás? Talán ártatlan gyermekeket csal ide, s kínvallatás útján veszi ki belőlük az úri házak benső titkait? Vagy tán a kis zsebmetszőket bünteti, hogy nem jártak el ügyesen alávaló mesterségükben? szörnyűség!

Laska urat ép oly mértékben kínozta a kíváncsiság, mint a borzalom. E kettős indulat ellentétes lökései oda lapíták az ajtóhoz s nem engedék szemét elfordítni a tolvajablaktól. Határzata szilárdan állt: nyomára jönni a rémes titoknak s aztán kiköltözni a házból. A rendőrséghez nem akart fordulni, sem a titok fölfedezése előtt segélyért, sem a titok fölfedezése után boszúért, mert mondtuk már, hogy a törvény őreitől nem kevésbbé irtózott, mint megszegőitől. Azon téves rögeszmében szenvedett, hogy a kettő közt nincs semmi különbség, s mindkettő csak arra való, hogy a békés ember nyugalmát megzavarja.

A kísérteties hangok lassanként elenyésztek, s egy kimondhatatlanúl hamis és éles nyikkantás után egészen megszűntek. Az ajtó ismét kinyílt, s vihogva, ugrálva, fütyülve kiszökött rajta az előbbi nyolcz éves ifjú úr, egy másik hasonló korú, hasonló viseletű fiatal gonosztevő társaságában. A megnyilt ajtón keresztűl egy pillanatra felvillant a haragos öreg úr vörös képe is, mint felhők közűl az alkonyodó nap; de a felhők ismét összecsapódtak, az ajtó bezárult és a két ifjú úr merész tartással a lépcső felé indult. Most már egyik sem vitt köpönyege alatt valami terjedelmes tárgyat, egyiknek zsebei sem voltak duzzadtak, mi véglegesen megerősíté Laska urat azon meggyőződésében, hogy a fiatal tolvajok a vörösképű öreg órgazdánál hagyták zsákmányaikat. Laska úr hirtelen kinyitá ajtaját s hősi elhatározással a fütyülő ifjak elé lépett.

– Hová mentek? kérdé Laska úr fenyegető hangon.

A két fiatal gonosztevő megállt s oly higgadt elszántsággal nézett fel Laska úr szemébe, hogy akármely világfinak becsületére vált volna. Feleletük azonban egyszerű pantomimikából állt. Az egyik Laska úr felé ölté nyelvét, a másik pedig orrához illeszté hüvelykét, mialatt többi ujját kecsesen mozgatá a levegőben. Laska úr nem ismervén a tolvajnyelvet, nem érté meg e gyanús jeleket, s azért újra, még nagyobb szigorúsággal kérdé:

– Hová mentek?

– Kopasz, kopasz! kiáltott a két fiatal gonosztevő, s Laska úr jobb és baloldala mellett lesurrant a lépcsőn. Az első emeleti tornáczra érve, ismét visszakiálták a jelszót: Kopasz! kopasz! – s azzal rohantak le az udvarra, és Laska úr onnan is hallani vélte, mint a szélben elenyésző hangot: Kopasz! kopasz!

Lehet, hogy e szó valami tolvaj jelige volt, melylyel a fiatal gonosztevők egymást közös akczióra figyelmeztették; lehet, hogy illetlen czélzás akart lenni Laska úrnak tarkóig érő tisztes síma homlokára: elég az hozzá, hogy az ifjú tolvajok eltüntek, és Laska úr kénytelen volt egyenesen az öreg órgazda barlangjába hatolni, ha borzongó kíváncsiságát ki akarta elégíteni.

Hősi lélekkel és vértanúi elszánással lépett tehát a rémes ajtóhoz és meghúzta a csengetyűt. Az ajtó kinyílt s a vörösképű öreg úr fölemelt ököllel rohant ki rajta, egyenesen Laska úrnak tartva. De meglátva a nevezett férfiú alakját s elszánt arczát, hirtelen leereszté öklét, alázatosan mormogva:

– Azt gondoltam, a gyerekek jöttek vissza.

– Beszélni szeretnék uraságoddal, mondá Laska úr szigorúan.

– Tessék besétálni, mondá a vörösképű öreg úr.

Laska úr nem minden titkos félelem nélkül lépett be a rémes bűnbarlang ajtaján, bár arczán egyedűl szigorúság és hősi elszántság látszott. Kíváncsi pillantást vetett szét a konyhában, melyen keresztűl mentek, de itt semmi gyanúsat nem látott, mint a tűzhelyen két igen csorba lábast. Az első szobába érve, a vörösképű öreg úr leülteté Laska urat egy aszkóros székre s alázatosan várta nyilatkozatát.

– Két gyermeket láttam innen távozni, kezdé Laska úr a vallatást, miután kíváncsi tekintettel körűlnézve az órgazda barlangjában, csupa oly tárgyakat látott, melyeket a legkétségbeesettebb tolvaj sem tartana érdemesnek ellopni.

– Igen, tanítványaim – nagy zsiványok – mondá a vörösképű öreg úr.

– Az arczátlan, még nyiltan be meri vallani, gondolá magában Laska úr, s erősen megmarkolá zsebében a pisztoly agyát, melylyel óvatosságból ellátta magát.

– Én Laska Fábián magánzó vagyok, folytatá szigorúan Laska úr. Szomszédságában lakom.

– Örvendek, mondá a vörösképű öreg úr.

– A falak igen vékonyak e házban, minden hang áthallatszik rajtuk, mondá Laska úr metsző gúnynyal.

– Valóban? Tetszett hallani? Talán… mondá a vörösképű öreg úr; szemében a remény szikrája csillámlott fel, s megragadva Laska úr kezét, egymás után kezdte ujjai hajlékonyságát próbálni.

– Mittesz az úr! kiáltott Laska úr megrettenve.

– Jó ujjak, hajlékonyak, nagyon hajlékonyak, megpróbálhatjuk, mondá mohón a vörösképű öreg úr.

– Az én ujjaim hajlékonyak! mondá Laska úr nagy méltatlankodással.

– Nagyon hajlékonyak, használhatók, – mondá biztatólag a vörösképű öreg úr.

– Használhatók! kiáltott Laska úr még nagyobb méltatlankodással.

– Kitünően, mondá a vörösképű öreg úr.

– Talán engem is tanítványának fogadna, mint azt a két kis zsiványt, mondá Laska úr lesujtó iróniával.

– A legnagyobb örömmel, mondá a vörösképű öreg úr.

– Igazán? mondá Laska úr.

– Azonnal megpróbálhatjuk, mondá a vörösképű öreg úr; a másik szobába futott s csakhamar egy hegedűvel tért vissza, melyet az elszörnyedő Laska úr kezébe nyomott.

– Mi ez? mondá Laska úr.

– Hegedű, mondá a vörösképű öreg úr.

– Mit akar vele? mondá Laska úr.

– Uraságod mondá, hogy tanítványom kíván lenni, mint az a két kis zsivány, kiknek épen most adtam órát, mondá a vörösképű öreg úr.

– Igaz, mondá Laska úr nagy lélekjelenléttel, s elereszté zsebében a pisztoly agyát. Majd később megbeszéljük a dolgot.

Laska úr büszkesége nem engedvén, hogy elárulja csalódását, megtanult hegedűlni.

AZ ARANYHAJ.

Senkinek sem volt több oka a sors igazságtalansága ellen panaszkodni, mint Berkes Dániel úrnak. Ez a megfoghatatlan és kérdőre nem vonható titkos hatalmasság születésétől fogva üldözte, és olyan csínyeket követett el ellene, melyekre csakis efféle homályos jellemű, pogány származású lény vetemedhetik, a kit már a régi bölcsek is vaknak neveztek. Ez a vak végzet, mely hajdanában csupa szeszélyből sziklává és ökörré változtatta a tisztességes embereket, legújabban Berkes urat szemelte ki áldozatúl; s ámbár nem vitte rajta véghez a föntebbi természetrajzi műveleteket, de talált ki ellene oly boszantásokat, melyek sokkal jobban megfeleltek az előhaladott jelenkor jellegének, s talán még gonoszabbak voltak, mint a hajdani klasszikus zamatú csínyek. Már születése órájában azzal fogott ki rajta, hogy meg sem kérdezte szándékát; és így történt, hogy Berkes úr egy szegény csizmadia udvari lakásának hátulsó szobájában látta meg a napvilágot, s ezt is olyan pislogó minőségben, a milyen az udvart körűlálló magas tűzfalaktól csak kitelhetett; holott ha rajta állt volna, s ha megkérdik szándékát, legalább is egy dúsgazdag herczegi törzset választott volna családfául. Ez első megbántást azután egyre-másra követték az újabb csínyek, melyeknek kitalálásában valóban bámulatos leleményességet mutatott a fáradhatatlan szeszélyű végzet. Beoltotta szívébe a nagyratörő vágyakat, és nem adott hozzájok elegendő tehetséget; megtömte fejét tudománynyal, s aztán úgy összezavarta valamennyit, hogy egyiknek sem tudta jóravaló hasznát venni; fölruházta nemes büszkeséggel, de a világot nem görnyesztette alázatosan lábához, hogy meglegyen kettejök közt a helyes arány; és így történt, hogy Berkes úr mindenbe belefogott és mindennel fölsült, meg akarta hódítani a világot és nem tudta a jóllakásig vinni, meghasonlott a világgal, és megátkozta a végzetet.

Legalább ez az elégtétele megvolt; mint minden élhetetlen embernek, a kinek olyan jól esik, hogy van valaki, a kit vádolhat, szidhat, átkozhat, ha nem tud boldogulni. Széles háta van a végzetnek, eltűrheti az ütéseket, melyekkel a henyék, tehetetlenek, elégedetlenek, magok vígasztalására bőségesen ellátják. Berkes úr is a végzetet szidta, mikor egymásután kellett változtatnia a hivatalokat, mert mindenütt azt akarták, hogy alul kezdje, és senki sem tudta megérteni, hogy egy olyan embert, mint Berkes Dániel, azonnal a legmagasabb polczra kellene ültetni. Akkor is a végzetet vádolta, mikor a helyett, hogy egy milliomos bankár egyetlen örökösét vegye nőül, beleszeretett egy kilenczedik osztályú számtiszt hét leánya közűl a hetedikbe, a kiből igen derék, szorgalmas és hű feleség lett ugyan, de a számtiszti tradicziókat átvitte Berkes úr családjába is, szintén hét gyermek apjává tévén ez elkeseredett urat. Akkor is a végzetet átkozta, mikor sok hányatás és csalódás után végre megfeneklett egy rongyos kis falu jegyzői irodájában, és egy pár évi zúgolódás, álmadozás, elégedetlenség és hanyagság után ezt a hivatalát is elvesztette, s hét gyermekével együtt kenyér nélkül maradt.

– Elmegyek a fővárosba, mondá Berkes úr, miután szíve szerint lehordta ősi ellenségét, a vak végzetet. Ott a nagy világban bőséges alkalom nyílik tehetségeim érvényesítésére.

Nem nyílt azonban egyébre bőséges alkalma a nagy világban, mint hogy újra és egyre hevesebben átkozza a végzetet, mely itt sem szűnt meg üldözni. Kezdve attól, hogy csak a legutolsó külváros egyik legpiszkosabb útczájában volt képes szállást venni, egész addig, hogy álló két esztendei várakozás után sem tudott tehetségeinek más elismerést szerezni, mint csak olyant, mely szégyennel tölté el büszke szívét, s nem is lehetett egyéb, mint a gonosz végzet legármányosabb szeszélye.

Mert hogy két esztendeig egyre-másra folyamodott minden állásra, mely csak valamennyire előkelőnek volt nevezhető; hogy minden kikutatható befolyásos úrnál tisztelgő látogatásokat tett és nagylelkűleg fölajánlotta szolgálatát a köz- és magán-hívataloskodás minden elképzelhető ágában, mely nagy tehetségeinek csak némileg is megfelelő volt; hogy minden nap hosszú sétákat tett mindazon helyeken, hol az előkelő világ megfordult, s látásból valamennyi nagy emberét ismerte a fővárosnak; és hogy mind ennek daczára nem tudott egyébhez jutni, mint néhány udvarias és sok goromba elutasításhoz: ez még nem keserítette volna el annyira, mert, mint búskomor mosolylyal mondani szokta, ilyesmiben már régi ismerősök az átkos végzettel; de azt még ettől a sokszor megátkozott régi ismerősétől se várta volna, hogy Bobiczky Jónást is ellene uszítsa s általa mérje büszkeségére a leghalálosabb csapást.

Bobiczky Jónás úrnak nagy szállítóüzlete volt, s raktára épen abban az útczában állt, hol Berkes úr volt kénytelen a hozzá méltatlan egyszobás udvari lakással megelégedni. Mikor sétáiról hazatért, sokszor látta a köpczös szállítót, a mint nagy társzekereket rakatott meg s parancsokat osztogatott egy egész munkásseregnek. Sokszor tett keserű összehasonlítást saját sorsa és e köpczös, meredt szemű, buta arczkifejezésű úr jóléte közt; de azt sohasem merte volna lehetőnek képzelni, hogy e tudatlan ember egyszer csak megállítsa az útczán, vállára veregessen és felügyelői állással kínálja a rakodó munkások mellett.

Pedig megtette, vastag arany lánczát morzsolva ujjaival, és a legszemtelenebb pártfogói tekintettel; és nem sűlyedt el, sőt el sem sápadt a lesujtó pillantásra, melylyel Berkes úr a megalázó ajánlatot viszonozta.

– Szomszédjától tudom, mondá oly nyugodtan, mintha egy hozzá hasonló emberrel beszélne, – szomszédjától tudom, a borbélytól, hogy nincs semmi állása, s hogy írni és olvasni tud. Igaz-e? Tud jól írni és olvasni?

– Talán, felelt sötét gúnynyal Berkes úr.

– Akkor felfogadom. Tízenkét forint fizetés hetenként. Újévkor és nevemnapján öt forint ajándék. Munka nyolcz óra naponként. Többi óráért felűlfizetés.

Nem folytathatta azonban e csábító programmot, mert Berkes úr néma megvetéssel elfordult és szó nélkül ott hagyta Bobiczky urat társzekerei és nagy ládái közt. Előbb le akarta ütni vakmerőségeért; de meggondolva, hogy átkos végzete ezért még a rendőrséget is nyakára zúdíthatná, elégnek tartá a néma megvetést. Egy Bobiczkyval csak nem fog verekedni!

Hanem a borbélynak, ki hívatlan pártfogásával ily szégyent hozott rá, kereken kijelenté, hogy kikéri magának kelletlen jóakaratát, és máskor ne merjen vele ilyent tenni, mert megbánja. Egy házban laknak ugyan, a borbély az útczai, ő az udvari lakásban, de ha már a sors azt a csapást mérte rá, hogy egy borbélynak jobb lakása legyen, mint neki, azért semmi esetre sem fogja eltűrni, hogy egy borbély pártfogói szerepet játszék irányában.

– Nincs más baja? kérdé Cziróka úr, a hegyes orrú borbély, miután szakmaszerű gúnyos nyugalommal végig hallgatta Berkes úr heves szemrehányásait.

– Nincs, felelt komoran Berkes úr. Kimondtam akaratomat, s elvárom, hogy tiszteletben fogja tartani. Nincs szükségem pártfogására.

– Inkább köszönje meg, hogy kenyeret akartam szerezni az úrnak és éhező családjának, feleselt Cziróka úr. Bobiczky úr igen derék ember, és pontosan fizet, az állomás pedig tisztességes. Tizenkét forint hetenként nagy pénz, kivált mikor hét gyermek kér enni és csak egy tud szerezni. Ne féljen, nem az urat értem. Hanem ha olyan büszke, ugyan mondja meg, a büszkeségével fog ezen a kemény télen fűteni, a büszkeségét fogja szegény gyermekeinek föltálalni?

Berkes úr nem felelt a nyelves borbély tolakodó kérdésére, talán nem is hallotta. Ettől is néma megvetéssel fordúlt el, mint Bobiczky úrtól. Ily emberek számára nem lehet más válasza, a mi pedig a fűtésre és a tálalásra vonatkozó kérdést illeti, ehhez senkinek semmi köze. Még neki sincs. Nem is jut eszébe rá gondolni, sokkal inkább elfoglalják nagyratörő tervei, látogatásai a befolyásos nagy uraknál és mindennapi sétái az előkelő világban, hogysem ily apró gondokra ráérhetne. Azt látja, hogy gyermekei élnek és nőnek, és neki minden nap meg van a maga ebédje és vacsorája. Igaz, hogy többnyire igen sovány és nem a legválogatottabb ételekből áll, a mit nem is mulaszt el mogorván szemére hányni legnagyobb leányának, a ki a háziasszonyi tisztet viseli.

Mert Berkes úr felesége, mihelyt megszülte a hetedik leányt, s ezáltal eleget tett családi hagyományainak, sietett itt hagyni ezt a siralmas világot, hol már nem volt semmi föladata. A háziasszonyi gondok a legnagyobb leányra maradtak, a ki már szépen fölserdűlt hajadon volt, mikor apja a fővárosba kerűlt. Tudott is egyet-mást; sütni, főzni még odahaza megtanult boldogult anyjától, holmi kézimunkához is értett, és szeme nemcsak a legszebb égszín volt, hanem elég erős is arra, hogy egy rossz fagygyúgyertya mellett akár éjfélig se fáradjon el az öltésekben, tűzögetésekben s más efféle szemrontó munkában. Szüksége is volt rá, mert kis testvérei akármilyen vékony, szűk gyomrú, apró teremtések voltak, egyszer napjában mégis csak megéheztek, Berkes úr előkelő sétáiról pedig rendesen hatalmas étvágygyal tért haza, s nagyon rosszkedvű volt, hogy mindig a legolcsóbb ételekkel kell táplálkoznia.

– Klára, mondá Berkes úr kedvetlenűl, a mint az ebéd végén leánya gyöngéden vállára hajolt, s félénken kedves egészségére kívánta az ebédet, – Klára, attól félek, hogy az ebéd nem válik egészségemre. Minden nap főzelék, egyre-másra csak főzelék – hisz ez paraszt gyomornak való. Rosszul gazdálkodol, nem tudsz a pénzzel bánni.

– Majd jobban vigyázok, atyám, felelt a leány szelíden.

– Hiszen nem kívánok sokat, folytatá az önző ember, de legalább olyan gazdaasszony lehetnél, mint boldogult anyád volt. Az nem tömött agyon csupa kolompérral, meg paszulylyal. Olyan ember, mint én, néha napján pecsenyét is ehetnék.

– Majd jobban fogok gazdálkodni, atyám, felelt Klára félénken, és elfordult, nehogy apja észrevegye a könyet, mely lassan végigpergett arczán.

És a szép égszín szemek még tovább virasztottak a rossz faggyúgyertya mellett, és még többet fáradtak az öltésekben, tűzögetésekben, és a kis testvérek szűk gyomrocskái egyre szűkebbre szorultak, és az apró éhes teremtések egyre mohóbb szemekkel nézték apjokat, ha napi sétája után jó étvágygyal a párolgó tál elé ült.

– Mi már jól laktunk, szokta mondani Klára, ha Berkes úrnak nagy ritkán eszébe jutott megkérdezni, hogy nem éhesek-e?

– Majd megjön az idő, mondá a derék férfiú és megvetőleg eltaszítá maga elől a kiürült tálat; majd megjön az idő, mikor nem ilyen komisz ételekkel fogjuk gyomrunkat rontani. Ne féljetek gyermekek, a világ utoljára is belátja, mennyit érek, s hozzám méltó állásra fog emelni. Akkor majd más ebédetek lesz, mint ez a silány borsó.

És Berkes úr ilyenkor fényes színekkel festé gyermekei elé a szép jövőt. Milyen nagy házban fognak lakni, milyen szép szobáik lesznek, fényes bársony butorokkal és földig érő tűkrökkel; az asztal egész nap terítve lesz a legfínomabb holmikkal, sültekkel, tortákkal, édes borokkal. Az apró éhes teremtések köréje gyűltek, s nyitott szájjal hallgatták az elragadó festéseket, közben-közben fölszedegetve az asztalról, földről a morzsákat, melyek apjok ebédjéből oda hulltak; és Klára hallgatva, szomorúan kefélte az ajtónál apja kopott felső kabátját, mert ebéd után ismét sétálni megy, s több látogatást is fog tenni befolyásos nagy uraknál.

– Klára, mondá Berkes úr, a mint leánya rásegítette a felső kabátot, s kalapját kezébe adta; a múlt éjjel majd megfagytam. Nem tudsz jobban befűteni?

– Majd veszek ma egy mázsa fát, felelt a leány halkan.

– Mázsát, mázsát! mondá nagy lenézéssel Berkes úr. Látszik, hogy rossz gazdasszony vagy. Mért nem veszed ölszámra a fát? akkor sokkal kevesebbe kerűlne.

– Nincs annyi pénzünk, mondá Klára félénken.

– Mert rosszul gazdálkodol, felelt Berkes úr szigorúan.

– Majd igyekezni fogok, atyám.

– Jobb is lesz, ha több gondot fordítsz a háztartásra és nem sétálsz annyit az udvaron. Már többször vettem észre, mikor haza jöttem, hogy avval a haszontalan borbélylyal súgtál-búgtál. Mi dolgod van vele? Miről beszéltetek?

– Semmiről, felelt a leány nagyon elpirulva.

Berkes úr atyai szeme nem vette észre gyermeke arczán az éhség halványságát, de ezt az égő pírt meglátta.

– Reménylem, mondá komoran, nem fogsz szégyent hozni fejemre. Még csak az kellene, ennyi sorscsapás közt, hogy leányom –

– Atyám, ne szóljon így! kiáltott Klára, és égő arczát az önző ember vállára hajtá.

– Mi az? Mért ijedtél meg? mondá Berkes úr, magához vonva leánya arczát, hogy szemébe nézzen. Mért pirulsz, mért sírsz?

– Oh atyám! még kérdheti? Az a gyanú –

– Gyanú, gyanú! mondá bosszúsan Berkes úr. Én nem gyanúsítlak, de mint szerető, jó, gondos atyád köteles vagyok reád, jövődre gondot viselni. És azért nem tűröm, hogy avval a borbélylyal, avval a Czirókával szóba állj. Még rossz hírbe hozhat; arra pedig csak nem mer gondolni, hogy téged, egy Berkes-leányt nőül vegyen?

– Oh atyám! erről sohasem volt szó.

– Reménylem is, mondá a gondos apa, és elvárom, sőt parancsolom, hogy ezután még szóba se állj vele. Értetted?

És miután ily szeretően eleget tett apai kötelességének, Berkes úr sétálni ment rendes útczáiba, az előkelő világ helyére, s néhány látogatást tett befolyásos nagy uraknál. De senkit sem talált otthon, sőt az egyik palotában az egyenruhás portás gorombán rárivalt, hogy a cselédlépcsőn járjon, a mi Berkes urat újabb átkokra ragadta a végzet ellen. Rossz kedvét épen nem enyhítette Cziróka úr látása, ki megint az udvaron ténfergett, mikor Berkes úr estefelé fáradtan és átfázva haza ért.