Part 17

Senki sem gyanította, még ön sem, akármilyen tudós orvosnak képzeli magát. Úgy ám, hiába mosolyog, hiába ránczigálja ingerkedve karomat. Mit ránczigálja a karomat? Kijelentem, hogy ily gyermekes tréfát komoly férfiútól nem vártam volna! Hogy ön mozdulatlanúl ül székén s hozzám sem nyult? De hát akkor ki ránczigál? Egyre erősebben… hevesebben… Nézzen oda, én nem merem arra fordítni arczomat… Talán ő, megint ő! Most már a szobába jött. Hogy merte bebocsátni? Mondtam már, nem akarom ismerni, hiába sir, hiába símogat, hiába hízeleg. Kergesse el, nem látja, hogy egyre erősebben rázza karomat, hogy már vállamra hajlik? Forró lehellete kiégeti szememet, tüzes könnyei megperzselik arczomat. Szürke haja hozzám súrolódik és lehorzsolja bőrömet. Vigye már el; hogy engedheti orvos létére, hogy így kínozzon? Vagy legalább szabadítsa ki karjaimat ez őrült-kabátból, hadd űzzem el magam őt!

Hallja, hallja, már beszél is! Ne higyjen neki, fogja be fülét, tömje be az én fülemet is… Hallja, milyen ámítólag tud beszélni? Nem csoda, az ős bölcsek szellemei tanították rá. Te voltál egyetlen boldogságom, édes drága fiam! Benned volt minden reményem, szegény elhagyott özvegynek… Körmeimmel ástam, vájtam össze a pénzt, hogy fölneveljelek… Nem igaz! nem igaz! Fogja be a fülét… Hosszú éjjeleken vakká dolgoztam magamat… éretted, fiam, éretted… Nem igaz! nem igaz! Tömje be a száját…! Ne űzd el magadtól anyádat, tűrj meg házadban, tűrj meg a legutólsó zugban. Szolgálója leszek nődnek, engedelmes rabotok leszek, csak tűrd el, hogy láthassalak, csak engedd meg, hogy szolgáljalak, hogy szeresselek… Hazudsz! hazudsz! Gyűlöltél, eszemet akartad venni… Fiam, ne higyj az oly nő szerelmében, ki anyádat ki akarja szívedből üldözni… önző, rágalmazó! Irígyled boldogságomat… Ne higyj a nőnek, ki szerelme föltételéül azt köti ki, hogy anyádat elűzd magadtól… Nem vagy anyám! Ne hallgasson rá!… Fiam, fiam, ne emeld anyádra kezedet… fiam, fiam, inkább ölj meg! Hallgass, ne sikolts, ne csúszszál a földön, ne fogd át a térdemet, nem hiszek neked, ne üldözz, nem vagy anyám, rossz szellem vagy, ki őrültté akar tenni. El, el! Vigye már el innen, vagy igazán megőrülök…

Oh! mily jól esett e hűs ital! Kérek még egy pohárral… Egészen megkönnyebbűlt utána fejem, mellem. Nézze csak, itt van még az az öreg asszony! Nincs? Hála istennek! Őrült szegény, rögeszméi vannak, ne higyje egy szavát se. Azt mondta ugy-e, hogy az anyám? Boszankodnám, ha nem kellene inkább nevetnem. Mintha nem tudná az egész világ, hogy az én anyám a szép és bölcs Hypatia volt. Tisztán emlékszem még, mikor Alexandriában megkövezte a csőcselék; ott álltam mellette, ruhájába kapaszkodtam, s hirtelenében fölszürcsöltem kiömlő vérét, hogy minden bölcseségét magamba szívjam. Egy kő engem is homlokon talált, elszédűltem, ellenségeink akkor megragadtak és ennek a vén asszonynak adtak át nevelésre. Meghagyták neki, hogy mindenképen őrültté tegyen, mert féltek tőlem. Sikerűlt volna bizonynyal gonosz tervük, ha anyám vére meg nem óv rendszeres gazságuk ellen. De ez még nem volt elég, másra is szükségem volt, és ebben akart az öreg asszony álnoksága meggátolni. Be ne ereszsze többé, mert nem állok jót magamról.

Olvasta Buddhas híres könyvét, a Thesaurust, melyet a ravasz Mani álnokúl magának tulajdonított? Hogy olvasta volna? Nem akarok személyeskedni, de az a felséges könyv nem való minden féltudósnak. Én olvastam és megtaláltam benne a mit éveken át nehéz gyötrelmek közt kutattam. De nem beszélek róla, úgy sem értene meg… Miről is volt szó? Hogy lehet oly szórakozott, hogy minduntalan elszalasztja a beszéd fonalát? Ez az öreg asszony egészen kivett sodrunkból… Hallja, megint kopog az ajtón? Menjen, mondja neki, hogy már elmentem innen, máskép meg nem szabadulunk tőle. Mit felelt? Megnyugodott és haza ment? Hahaha! Ezt szerencsésen leráztuk nyakunkról. Higyje el, nagyon unalmas volt örökös pityergésével. Bizonyosan megint szerelmemről akart beszélni. Természetesen, ettől féltek legjobban ellenségeim, ezt kellett minden áron megakadályozni.

De nem sikerült. Átláttam terveiken és kijátszottam. Szerettem, azért is szerettem! Hah! az ön arcza is elborúl, önnek is ellenére van, mint az egész világnak? Tudják is önök, mi a szerelem? Senki sem tudja azt, csak én. Bölcseségem vitt rá. Lementem a Vezuv torkába, összehalmoztam mind azt a lávát, mely századok óta egybetorlódott benne; aztán betömtem a hegy tölcsérét és égő kanóczot dobtam a láva közé. Nagy pukkanással szétrobbant a hegy, darabjait ezerfelé hajította az óriási lökés; ömlött, zuhogott a lobogó láva, lángja felcsapott az égig és megperzselte a csillagokat, végig rohant a földön és kiszárította a tengereket, tavakat, tüzes nyelve végig nyalta a sziklákat és megolvasztotta. A röpködő sziporkákból elkaptam egyet, lelkembe oltottam és ott egyszerre nőni, dagadni kezdett, végig szaladgált ereimen, szemembe szökött és onnan világított olthatatlan lánggal, ajkamig csapott és parázsként izzóvá szította. Kezem tapintása égetett, szemem villanása gyujtott, ajkam érintése perzselt… és a szőke leány reszketett, megijedt a lángtól, megriadt a hévtől, szeme vakult, lélekzete fuladt; sirva kérdezte: mi ez? Kigyuladt a pokol kéménye, vagy olvadva hull le az égről a nap? És én azt sugtam neki: ez a szerelem!

Hallotta ezt a sikoltást? Nézze meg, valaki hallgatózik az ablaknál. Olyan ismerős e sikoltás, de még sem merem ráfogni, hogy az övé, ő nem lehet itt, azt én tudom. Nézzen ki az ablakon, ki van ott? Senki? Ne ámítson, mert dühbe jövök és fejére döntöm ezt a házat. Volt valaki, de már távozik? Ez már más, nézzen utána, milyen formája van? Nem tudja jól kivenni a távolból? De azt csak kiveheti, férfi-e vagy nő? Mondja hamar, ne tegyen türelmetlenné! Férfi…? Úgy már más. Mindjárt gondoltam, hogy nem lehetett az ő sikoltása, pedig hasonlított hozzá…

Ismerem jól ezt a bizonyos sikoltást, egyszer hallottam, többször nem fogom hallani. Tettem róla. Szeretné tudni, hogyan? Nem mondom meg. Ez az én titkom, összefüggésben áll Buddhas könyvével és csalhatatlan gyógyszeremmel az őrültség ellen. Hiába mesterkedik, nem csalja ki tőlem titkomat. Egyátalában nem tudom, micsoda jogon avatkozik ön szívem benső ügyeibe? Semmit sem szólt, azt mondja? De látom szeméből, mit gondol, és én megtiltom e bántó gondolatokat. Nem elég, hogy az az öreg asszony is szakadatlanúl ezzel boszantott, hogy a kínzó szellemek is folyton ezt sugták, rikoltották fülembe: ön is azt meri már mondani, a mivel úgynevezett jó barátaim üldöztek úton-útfélen? Nem szeret ez a lány, hátam megett kicsúfolja esetlen mozdulataimat, hóbortos beszédeimet, gúnyt űz belőlem, szerelmemből, csak azért jő utánam, mert azt hiszi, nemcsak hiszi, mondja is, hogy férjnek épen elég bolond vagyok…? Vakok, őrültek, nyomorúltak! Jobban olvasok én az ő szívében, mint ti ábéczés könyveitekben.

A míg némán ülök vele szemben, s ti azt vélitek, a félénkségtől nem tudok szólni, én azalatt tanulmányozom őt, egybevetem szemével, színével, ajka reszketésével, keble hullámzásával Buddhas könyvének adatait és mindent rendén találok. A kínzó szellemek vállamon, hátamon ülnek, sarkantyúzzák oldalamat, székem alá bújnak és föl-fölemelgetik, de engem nem hoznak zavarba. Fogaik csikorgatásából, dühös rugdalódzásaikból látom kétségbeesésöket, mert ők is érzik már, kezdek kisiklani körmeik közűl, ütött a szabadulás órája, nem kínoznak többé, megtaláltam gyógyszeremet, nem őrülök meg, nem őrülök meg! Most már föl sem vettem apró boszantásaikat, biztos voltam magamról, tanulmányoztam és olvastam a lány szívében.

Nem csodálom, hogy üldözőim megijedtek és minden áron igyekeztek visszariasztani a leánytól. Azért fogtak rá minden rosszat, azért rágalmazták. Még az ő lelkét is megejtették, s rá birták, hogy egy időre zsoldjukba álljon. Mintha én nem tudnám a csukott táblán keresztül is elolvasni, mi van a könyvben. Mintha nem látnám, hogy mikor megvetőleg elfordítja fejét, visszarántja tőlem kezét, arczát fintorgatja látásomra és szemembe kaczag szerelmes szavaimra: akkor az az elfordított fej kopaszhomlokú, nagyszakálú, az elrántott kéz csontos és szőrös, a fintorgatott arcz ránczos és pergament-bőrű, az a kaczagás rekedt torokból, fogatlan szájból kihangzó röhögés; mintha nem látnám, hogy az üldöző rémek foglalják el helyét és saját csúf alakjukat mutatják helyette elkápráztatott szememnek! De nem káprázott ám el! Bölcseségem kifogott a rémek együgyű cselén. Hiába borítottak rá szürke felhőt, azon is keresztűlláttam én, láttam mosolygó szemét, feslő ajkát, piruló arczát, éreztem puha keze meleg szorítását, hallottam vágyó lihegését, és boldog voltam, és kaczagtam üldözőim meghiúsult ármánya felett.

Mit mond ön? Hogy meri ezt mondani? Ki ne ejtse többé, mert megfojtom, kiharapom gégéjét, mint kiharaptam az övét, a kit emlegetett! No csak ne mentegetőzzék, látom, hogy nem bűnös, félrevezették a rémek, mint félre akartak vezetni engem. Nekem is ezt suttogták fülembe untalan, nappal utánam kiabálták az útczasarkokról, háztetőkről, éjjel kiránczigáltak vele ágyamból. Hogy ez a mosoly nem nekem szól, ez ajak nem számomra feslik, a puha kéz nem érettem melegszik! Hányszor röhögték ezt fülembe és mutogattak gúnyos orrfintorgatással arra a tejfeles ifjonczra, a kire ön is czélzott. Mit kérdi tőlem a nevét? Mintha nem tudná… Valóban nem ismeri? No, nem sokat vesztett. Tudatlan, együgyű írnokocska volt, iskolákat sem végzett, akárhogy sütögette a haját, akárhogy rugta tánczával a levegőt… Szeretné látni…? Nem fogja látni! Nem fogja többé senki sem látni…! Tettem róla…!

Látom, hogy örül neki. Ön jó ember, ha nincs is épen valami sok esze. De jó ember, és azért jutalmúl adok önnek egy jó tanácsot. Soha se törődjék a testi szépséggel. Higyje el, nem ér semmit a fényes szem, síma arcz, bodros haj, fehér fog. Egy szorítás az én kezemtől, egy harapás az én fogaimtól, és a fényes szem sötét üregébe pondró rakja petéit, göröngy töri fel az arcz símaságát, gyíkok fonnak kötelet a bodros haj szálaiból… Értem a férfiakat, mert a nőknek nem árt a szépség, úgyis ez az ő egyetlen tőkéjük… De a férfiúnak van esze, bölcsesége, nem szorúlt a szépségre… Mit használt neki az ő szépsége? Legyőztem őt, enyém lett az arany alma, és mikor ő bele akart harapni, én haraptam az ő torkába… Hahaha! Ne kérdje nevét, vagy ha épen tudni akarja, kérdezze meg a gyíkoktól, pondróktól, százlábúaktól… azokkal van most, azokkal ölelkezik, azokkal csókolózik…

Soha sem szenvedhettem, bántott hetyke viselete, boszantott haszontalan ugrifüleskedése. S még engem mert ő lenézni, velem mert félvállról beszélni! Tudták jól a gonosz rémek, hogy a világon legkevésbbé állhatom ki, azért mindig vele boszantottak, az ő alakját mutogatták… Ha menyasszonyom házába léptem, a túlsó ajtón bizonyára az ő alakja suhant ki; ha a szőke lány hirtelen elugrott keblemről, és az ablakhoz futott, az útczán bizonyára az ő árnyéka suhant át. Pedig csalódás volt az egész, a rémek űztek velem játékot, szemeimet kápráztatták, csakhogy mindenütt őt lássam. De nem szedtek rá. Felismertem terveiket s kaczagtam rajtuk. Még arra is vetemedett egyikök, hogy a kert lugasában alvó menyasszonyomnak félig nyilt ajkai közé rejtőzött, s mikor én a lugasba léptem, annak a másiknak nevét sugta halk, epedő sóhajtással. De hangjára ismertem a nyomorúltnak s kinevettem. Azt gondolta, elámít, féltékenynyé tesz, az alvó leányra rohanok, megfojtom, és vége lesz szerelmemnek, vége lesz házasságomnak. Átláttam ármányán s azért sem tettem meg. Nem volt még itt az ideje.

Mit mondtam? Csitt! Ne mondja utánam e szót, véletlenűl szaladt ki ajkamon. Nem értettem alatta semmit, ne ügyeljen rá. Hallgasson meg helyette egy tanulságos mesét s okuljon belőle, ha van hozzá való esze. Volt egyszer, hol nem volt, nem mondom meg, hol volt, egy nagy bölcs, a ki tudott mindent a világon, csak egyet nem tudott. Ismerte a csillagokat és összeköttetésben állt a hold lakóival, lejárt a föld gyomrába és kileste a tűz születését, beszélt a szellemek nyelvén, megértette az oroszlán ordítását, az egér czinczogását, a falevél susogását, az egész természet örökös moraját tagolt hangokra szedte, énekelt mint a madár, zúgott mint a tenger, sivított mint a vércse. Elolvasta a hyeroglipheket, csak egy írást nem tudott elolvasni; ismert minden titkot, csak egynek nem tudott nyomára jönni… Untatja mesém? Ha untatja, nem mondom tovább. Nagyon érdekesnek találja? Az már más. Hol is maradtunk? A nagy bölcsről volt szó? Micsoda bölcsről? Ah! igaz, értem már, mire czéloz. Csakhogy nem bölcs volt az, hanem bolond.

Különben nincs nagy különbség e kettő között. Szomszédok; csak egy vékony mesgye választja el őket egymástól. Tudja, mi ez a mesgye? Az asszony. Ha a bölcs átugorja a sövényt, bolond lesz, ha a bolond visszaugrik, bölcs lesz. Tudja, mi ugratja át a bölcset? Úgy hívják, hogy szerelem. Tudja, mi ugratja vissza a bolondot? Nem mondom meg, hiába kérdi, hiába kémkedik. Csak titkomat akarja kicsalni, hogy eláruljon. De nem csal meg. Hallom a láncz csörgését, érzem a börtön dohos szagát, látom a bárd villanását… ni, hogy csikorog a torony kakasa… akasztott emberek lelkei tánczolnak rajta… Nem mondom meg, nem mondom meg, nem árulom el magamat!

Oh! nagy bölcs volt az én bölcsem, és nagy bolond lett belőle. Mindent ismert ezen a világon, csak az asszonyi szívet nem ismerte. Bántotta büszkeségét ez a hiány, meg akarta tanulni ezt is, tanulta – tanulta – és megbolondúlt. Szégyelte bolondságát, ellenségei egyre boszantották vele, zsebébe bujtak, párnája alá rejtőztek, és nappal-éjjel szüntelen kaczagták és csúfolták. Úgy kell neked – nem volt elég a tudomány, – megvetetted a bölcseséget – asszonyt akartál ismerni, – szeresd hát – légy bolond, mint a többi bolond, – mi elhagyunk, – tudományod elhagy, – bölcseség és szerelem, tűz és víz… Egyre ezt morogták fülébe, és a szegény bölcs megijedt… Megbánta, hogy az asszonyba kötött, belátta, hogy nő és szerelem, szerelem és nyugtalanság, nyugtalanság és őrültség elválhatatlan szemei egy erős vasláncznak… le akarta rázni magáról a lánczot, szeges volt és megvérezte, tüzes volt és megégette… mennél jobban rázta, annál inkább körűlfogta, karjaira, lábaira fonódott, mellét nyomta, agyát szorította… érezte, hogy kiéget belőle minden tudományt… esze tűnik, agyveleje fogy… nem akart tudatlanná lenni, sikoltott és rázta, taposta a lánczot, addig ütötte, míg végre összetörte… Hogyan törte össze? Szeretné tudni, ugy-e? De nem mondom meg, olvassa el Buddhas könyvében, ott meg van írva, ő is onnan tanulta.

Ne gondolja, hogy velem történt ez. Hogy gondolhat ilyet? Bizonyosan megint az a vén asszony hazudott. Elment már a házból? Nézze, most fordúl ki a kapun, szemére szorítja kötőjét, kis ládában viszik utána holmiját. Hová megy lakni? Bánom is én, akárhová. Minek állt meg az útcza közepén, mért fordúl vissza? Talán meg akar átkozni? Tessék, nem fog rajtam. Fölemel kezét, mintha áldást mondana rám; kell is nekem az ő áldása! Ne áldj meg, ne sirj, ne imádkozzál, inkább átkozz meg, csak ne mutasd, hogy szeretsz, hogy megbocsátsz… nem kell, nem kell… nem akarom… Oh! vigyék már el, kergessék el. Tilos a koldulás…

Látott ön már menyegzőt? Hát tulkot látott, midőn nagy ünnepen koszorús fővel vezetik a vágóhídra? Hát macskát látott egérrel játszani? Hát azt látta, hogy sétál be a czinege a madárfogóba? Hát legyet látott mézes lépveszszőn vergődni? Miért kérdem ezeket összevissza? Csak úgy jutottak eszembe, minden czélzás nélkül.

Nézze csak azt a szűz virágkoszorút. Ugy-e szép? Hát az a fehér fátyol, az a lesütött szem, az az apró lépés? Vigyázzon, csalánból van a koszorú, az a fehérség rajta nem virág, hanem kígyó-tajték, azok a zöld pontok pedig bazsiliskus szemek. Nézze, nézze, hogy villognak, hogy hunyorognak, hogy szórják a sárga szikrát, hogy lesik a martalékot! Félre ne hajtsa a fátyolt, rút csontváz bújt alája, azért lépdel oly aprókat, nehogy elárulja zörgése, azért süti le szemét, nehogy koponyája közepébe lássanak rajta. Szép dolog a menyegző, szól a muzsika, peng a sarkantyú, huhog a bagoly, pirul a menyasszony, int és mosolyog, hívogat a szeme, hullámzik a keble, csattog a csókja… a bolond bölcs ül a könyve mellett, s töri fejét a nagy problemán: van-e hű asszony a világon?

Van bizony, hogyne volna, az enyém hű. Oh mint szeret, oh mily boldog vagyok! Hiába beszéltek, irígy szellemek, hiába kaczagtok, hiába húzogatjátok félre az ablak függönyeit. Tudom jól, mi van ott, a ti gonoszságtok űz ott kápráztató játékot. Érzem én karja ölelését, ajka mézes melegét, engem illet az, én vagyok az, a kit ölel, a kit csókol, hiába toljátok közénk ezt a gyűlölt alakot, hiába változtattok engem át! Én vagyok az, két alakom van, az egyiket öleli, a másik meglesi, az egyiket csókolja, a másik hallgatja, az egyiket símogatja, a másik az ajtót nyitja… Én vagyok ez is, amaz is…

Engem szeret, engem egyedűl; hiába kápráztatjátok szememet, gonosz rémek, hiába mutattok karjai közt arra a másik alakra. Csak ujongjatok, csak kaczagjatok, csak ugráljatok: most őrülsz meg! most őrülsz meg! Nem igaz, épen most gyógyulok meg örökre…

Légy áldott, Buddhas aranykönyve. Te tanítottál meg a legnagyobb bölcseségre. Megtaláltam a biztos gyógyszert, nem őrülök meg. Egyetlen egy nő van a világon, a ki igazán hű… Járd be utána a mindenséget, és ha ráakadtál, igyál szíve kelyhéből három vércseppet, és örökre bölcs maradsz, és soha meg nem őrülsz… Soha, soha!… Drága, hű nőm, édes gyógyítóm, isteni orvosságom! Oh, mint lüktet a szíved… Ne sikolts, ne sikolts, ne vergődjél, csak három csepp, csak három csepp! Nyugodtan, mindjárt megvan és akkor karjaimba szorítlak, és nyugodtak, boldogok leszünk mindörökre… Ne lökd félre kezemet – nem fáj a szúrás – csak a szíved közepébe – vékony, mint a tű – meg sem érzed… Ne kapaszkodjál belém – lásd, a képmásom mily nyugodt, meg sem mozdúl, leereszti karját, lehunyja szemét… Oh! mily édes, oh, mily forró!… Édes, drága, hű nőm. Köszönöm, köszönöm, ide karjaimba – meggyógyultam örökre, – boldog vagyok… Ah! segítség! meghalok a nagy boldogságtól!…

*

Isten hozta, tisztelt asszonyság, tessék helyet foglalni. Megint kérdezősködni jött szegény betegünk felől? Jól van, nagyon jól van, négy nap óta nyugodt. Keveset beszél, nem dühöng, csak aludni nem tud. Négy nap előtt volt utolsó rohama, azóta csendes; de akkor sok bajunk volt vele. Az egyik ápoló kezét meg is harapta. De négy nap óta egészen elcsendesűlt; tapasztalásom azt mondja, hogy most valami nagy terven töri fejét…

Nem, fájdalom, nem, e reménynyel nem biztathatom. Nem fog kigyógyúlni soha. Minek áltassam hiú biztatásokkal? Az elmekór, mely ily alakban lép föl, gyógyíthatatlan. Észleléseim után s azok szerint, miket kegyed mondott felőle, az a meggyőződésem van, hogy betegsége már ifjú korában kezdődött. Nagyon megerőltette agyát a túlságos tanulással – mert – hogy is mondjam – kissé gyöngefejű volt. Akkor kezdődtek már hallucinatiói – bocsánat e diák szóért – rájár a nyelvem – idegrendszere meggyöngült, a folytonos izgatás lassankint egészen feldúlta. Betegsége sokáig lappangott s csak némi különösségeiben nyilatkozott, míg végre neje hűtlensége annyira megrázkódtatta agyát, hogy egy pillanat alatt teljes erővel tört ki a rettenetes betegség…

Nem lehet, nem bocsáthatom hozzá. E találkozás újra fölizgatná. Tetszik tudni, egyik rögeszméje az, hogy kegyed nem anyja neki, sőt legnagyobb ellensége. Azt hiszem, lelkiismerete furdalásai, melyek ön iránti rossz bánásmódját szakadatlanúl szemére vetik, nagyban hozzájárultak e szörnyű kitöréshez. Kérem, szüntesse könnyeit, tisztelt asszonyság. Nem akartam fájdalmas emléket költeni, hiszen tetszik tudni, ő szegény nem hibás, nem volt már beszámítható állapotban, mikor azt tette…

Természetes, hogy e részről nem lesz semmi baja. A törvényszékhez már benyujtottam szakértő véleményemet, s kimutattam, mit épen most volt szerencsém említeni, hogy szegény fia régóta nem volt beszámítható állapotban, legkevésbbé akkor, midőn hűtlen nejét s ennek kedvesét megölte. Nem, nem, legyen nyugodt, e részben nem lesz semmi baja, még akkor sem, ha meggyógyulna, a mivel, fájdalom! nem merem biztatni…

Ki kopogtat az ajtón? Bocsánat, annyi itt a dolog, hogy alig van egy percznyi időnk, tisztelt látogatóink elfogadására. Bizonyosan ismét valamelyik betegünkhöz hívnak… Szabad…! No mi baj? Beszéljen halkan…? No, ez csakugyan váratlan… Jól van, elmehet…

Erősítse meg szívét, tisztelt asszonyság s nyugodjék meg isten akaratában… Igen, úgy van, kérem, csak bátorság! Gondolja meg, hogy szegény fiára ez valódi jótétemény, bármily fájdalmas reánk nézve s megalázó intézetünkre. Szegény fia felhasználva a perczet, melyben ápolója magára hagyta, kiugrott az ablakon és… Nagy ég, elájul! Ovatosabban kellett volna tudtára adnom… Térjen magához, tisztelt asszonyság… Rá nézve valódi szabadulás volt ez… Igaz, nem csodálom, hogy az anya szíve mégis… Kérem, szüntesse zokogását… Legyen nyugodt, a hanyag ápolót azonnal elcsapom szolgálatából…

AZ ÚJ LAKÓ TITKA.

A kapuról eltünt a czédula, mely ember-emlékezetet haladó idők óta hirdeté, hogy «ezen házban két szobából álló lakás konyhával és pinczével kiadandó». Évek előtt, mikor e czédula még nem képezte a ház homlokzatának lényeges alkatrészét, újdonsága által egyszer-másszor magára vonta az átmenők figyelmét, többen megállottak, elolvasták, s nehányan be is mentek megnézni a kínálkozó lakást. De valamennyien fejcsóválva jöttek ki, és a rejtélyes czédula helyén maradt, míg az esztendők folytán végre egészen elmosta betüit az esővíz, s a ráülepedett por komor egyiptomias színezettel ruházta fel. Nem volt az a halandó szem, mely képes lett volna betűit elolvasni, de erre nem is volt szükség. A ki megszámlálhatatlan évek óta keresztűl ment az útczán s elhaladt e ház előtt (pedig középszámítással tíz év alatt a város minden lakója végig ment rajta legalább egyszer), tehát a ki megfordult e tájékon, az mind könyv nélkül tudta az ódon czédula szövegét, s annyira hozzá szokott, hogy bizonyára rendkívül meg lett volna lepetve, ha egyszer csak nélküle látja a rozzant kormos ház homlokzatát, melynek egyedüli díszét képezte. Ebben a meglepetésben részesült mindenki, a ki egy esős novemberi reggelen megfordult a szerecsen-útczában, és a keblét egyszerre elfogó kínos szorongás okát kutatva, észrevevé, hogy valamije hiányzik, s e valami nem egyéb, mint a 13-ik szám kapuján díszlett czédula svéd runái.

De valamennyinél jobban meg volt lepetve Laska Fábián úr, midőn kilépve a 13-ik szám kapuján, gyanútlan nyugalommal égre emelé szemét, hogy a lucskos felhők állását komolyan megvizsgálja. Szeme azonban nem jutott a felhőkig, útközben megállapodott s hosszú ideig mozdulatlan bámulattal meredt egy négyszögletű foltra, melynek körvonalai az eltünt czédula jól ismert alakjára emlékeztették. Laska úr lelkét nemcsak a meglepetés, bámulat és hitetlenség érzelmei hozták hullámzásba. Aggodalom és rettegés szállta meg keblét; a kiadott lakás épen az ő szomszédjában volt, s ismerve annak sivár zordonságát, hihetetlennek tartá, hogy tisztességes ember képes legyen bele költözni. Mily szomszédot kaphatott? Laska Fábián úr békeszerető, nyugalmas polgár volt, egész életében nagy óvatossággal ügyelt arra, nehogy érintkezésbe jőjjön a törvény őreivel és a törvény megszegőivel és mostani lakását is épen azért tartá meg kiváló előszeretettel, mert az egész második emeleten még csak ez egy üres lakás állt kívüle, melyről emberileg lehetetlennek látszott, hogy valaha lakót kapjon.

Laska úr visszarohant a házba és a házmester szobájába nyitott.

– Kicsoda vette ki mellettem az üres lakást? kérdé Laska úr dobogó szívvel és izgatottságtól reszkető hangon.

– Nagy János úr, mondá a házmester.

Laska úrnak úgy rémlett, mintha már hallotta volna e nevet, de nem emlékezett tisztán, hol és mily körűlmények közt. Az is meglehet, hogy az újságban olvasta, összeköttetésben valami útonállással vagy rablógyilkossággal; az is meglehet, hogy a hívatalos újságban olvasta, a vaskorona-rend lovagjai közt. A név mindenesetre nem látszott ismeretlennek, s ez csak növelte aggodalmát.