Part 16

Megszokta a vírrasztást, megszokta a szenvedést, megszokta a mások szenvedésének látását… Idegei megerősödtek, nyugodtan tudja hallgatni a lázbeteg őrjöngését, a jajgatást, sirást, átkozódást egyformán. Nem hatja meg a betegnek sem könyörgése, sem fenyegetése. Megszokta már mindegyiket; épen e kitünő tulajdonságai tették oly ajánlatossá az orvos urak előtt. Fényes bizonyítványai vannak minden kórháztól és a legelőbbkelő családoktól. Pontos, lelkiismeretes szolgálatában; el nem mozdul a beteg ágya mellől, nem reszket a keze a legkegyetlenebb műtételeknél sem, s arról szó sincs, hogy elszédülne vagy elájulna, a mi különben kedvencz foglalkozása az asszonyi nemnek. Kerekesné asszonyság izmos, tenyeres-talpas hölgy, erős idegekkel, álmatlan szemekkel, s az az iskola, melyen keresztűl ment, épen arra való volt, hogy kitünő betegápolóvá tegye.

Az a sápadt, éhes, szenvedő asszony, ki hajdan nehéz éjszakákat vírrasztott át részeges férjét várva a kocsmából, vagy hosszú betegségében ápolva, vagy gyermeke halálos ágya mellett, buta kétségbeeséssel lesve a halál lépteinek kopogását; az az erős idegzetű, éber asszony, ki mesterség gyanánt űzi most a női erények legszebbikét, s pénzért pótolja az anyát, hitvest vagy testvért: maga sem tudja, hogy szívtelen közömbössége folytonos boszúállás az emberiség ellen a társadalom igazságtalanságáért.

ZAVAROS TÖRTÉNET.

Bocsásson ki engem innen, orvos úr, nem vagyok én őrült. Hiába rázza fejét, hiába erőlteti arczára ezt a semmit sem tudó kifejezést: engem el nem ámít. Nem aludtam ám, mikor ide hoztak, szememet hunyva tartottam ugyan és hosszú lélekzetet vettem, de csak azért, hogy nyugodtan kilessem, mit akarnak velem tenni. Hogy kaczagtam magamban, hogy dörzsöltem a kezemet, mikor szemem félig nyitott szegletéből láttam a sürgő-forgó alakokat, és hallottam suttogó beszédöket, mikor vigyorogva mondogatták egymásnak: hála istennek, hogy nem ébredt föl; csak még addig maradjon így, míg a nagy folyosón végig viszszük, nehogy észrevegye a pántos ajtókat, rácsozott ablakokat. Hahaha! észrevettem, mindent láttam és kezemet dörzsöltem és kaczagtam teljes erőmből, és szerettem volna fölugrani s megfojtani a nyomorultakat, ha nem tartozott volna tervemhez, hogy nyugodtan maradjak s nyomára jőjjek az egész ármánynak, melyet ellenem koholtak.

Látja, tudom, hogy az őrültek házában vagyok, tudom, hogy ön az orvos, kinek föladata engem kigyógyítani. Nevetnem kell. Jogom volna ugyan haragudni, törni, tépni, fojtani, de lássa, én csak nevetek. Orvos létére így elámíttatni magát! Menjen, tépje szét a diplomáját, ha még azok a tudatlan nyomorultak is annyira rá tudták szedni. Ugyan szedje hát össze minden tudományát, s álljon vitába velem és mutassa ki tudományos érvekkel, hogy őrült vagyok. Nem mer, ugy-e? Fél a vitatkozástól, ugy-e? Nem is tanácsolnám, hogy velem kössön ki. Nagyobb bölcsek tették le előttem fegyveröket s vallották be vereségöket. Ind bölcsek, perzsa máguszok, egyiptomi hierofanták, filozófok és irástudók viaskodtak már velem és suttogtak fülembe hosszú álmatlan éjszakákon, és akarták erővel rám bizonyítni, hogy megőrülök – megőrülök – és csúfolódtak, ingerkedtek, kaczagtak, s hosszúszakálas fejüket gúnyosan rázva, mondogatták: úgy kell a vakmerőnek, a ki közénk akar tolakodni. De én kihívtam valamennyit, szembe szálltam valamennyivel, és megmutattam, hogy azért sem őrülök meg, azért sem, akárhogy szédítik fejemet és sütögetik izzó vastollal homlokomat… azért sem őrülök meg, hanem legyőzöm valamennyiöket, és ők meghunyászkodva húzódtak be redős palástjaikba; enyésztek, enyésztek… és egyszerre nagy megszégyenüléssel borjúbőr-kötésű, kirágott levelű nagy könyvekké változtak, és akkor én kaczagtam, hogy a könnyem kicsordúlt, épen úgy, mint most…

Ugyan kérem, törülje ki szememet, a nagy nevetéstől egészen elöntötte a köny, alig látok tőle… törülje már ki, látja, hogy én nem tehetem, ez a különös hálókabát, melyet rám adtak, egészen leszorítja a kezemet. Micsoda őrült szabónak jutott eszébe ilyen kabátot készíteni, melyben az ember karját sem mozdíthatja? Elcsapom a gazembert, megfojtom, megnyúzom, bőrébe köttetem könyveimet. Ez lesz ám a szép kötés… Törülje meg, kérem, az arczomat is, valami nagyon áztatja, olyan, mintha veríték volna, hagyja rá, hogy az; de önnek bizalmasan megsúgom, hogy vér… vér… azért olyan nyúlós, olyan csípős; de ne mondja meg senkinek, a buta emberek még megijednének; csak mi tudósok értjük, hogy az asszonyi vér vasrészei biztos gyógyszert tartalmaznak az őrülés ellen… törülje már le… úgy, köszönöm… No csak ne kapja el a kezét, nem akarom megharapni, nem azért nyitottam ki a számat, nem azért csattogtattam meg a fogamat. Csak meg akartam mutatni, hogy megharaphatnám, ha őrült volnék… de ne féljen, nem vagyok az.

Nem vagyok őrült, ne nézze óráját, ne tapogassa üteremet, jobban értek én hozzá. Megvallom, valaha féltem attól, hogy megőrülök, de az már rég elmúlt, most már biztos vagyok, föltaláltam a csalhatatlan gyógyszert, be is vettem. Sok fejtörésbe, sok kínba, sok fáradságba került, de mégis föltaláltam végre, és most nyugodt vagyok. Megérdemlem ezt a nyugodalmat, eleget szenvedtem. Tudja ön, mit tesz az, szakadatlanul a világ legnagyobb bölcseinek társaságában lenni, velök vitatkozni, veszekedni és valamennyit legyőzni? Az önhöz hasonló apró embereket, ugy-e, a hideg rázza, mikor egy kis rigorózumra mennek? Gyerekjáték! Én minden este Plato, Libánius, Zoroaster, Ammonius előtt tettem rigorózumot. Mit is nevezzem a többit? Minek szégyenítsem meg őket? Legyen nagylelkű a győztes, levert ellenségeivel szemben. Elég az hozzá, hogy a büszke Philot megaláztam, a bőbeszédű aquinoi barátot elnémítottam. Az ifjukor fecsegő filozófjairól nem is szólok. Az volt a dicsekvésük, hogy senki sem érti őket, az volt az erejök is; én megmutattam, hogy megértettem őket és összedöntöttem hipothéziseiket. Hahaha! Hogy tépték a szakálukat, hogy csikorgatták a fogaikat! Oh, nincs a világon gőgösebb, bosszúállóbb faj a tudósoknál! Hogy akartak rajtam is bosszút állni! De nem sikerült, kijátszottam őket, mert valamennyinél nagyobb bölcs, nagyobb tudós vagyok…

Ugyan kérem, kergesse el az ablaktól azt a leskelődő alakot. Nem látja? Ott, a másik ablaknál, a vasrács közt dugja be fejét és olyan borzasztó fájdalommal néz rám, hogy kivenne türelmemből, ha a tudós nyugalmát egyáltalán meg lehetne zavarni. Mondja neki, menjen el, nem akarom ismerni. Ott van, nem látja? Ősz haja rendetlenül hull le vállára, itt-ott meg is van tépve, azt mondja, én téptem meg. Nem lehetetlen… de küldje már el, látása bosszant. Ha még szemrehányásokat tenne, nem bánnám; de az a fájó szeretet, melylyel könnyes szemét rám szegzi, az végre is fölingerel. Azt mondja, hogy az anyám… hallja, mily szomorúan szólít fiának, édes fiának? Ne higyjen neki, ámítás az egész, csak azért néz rám, csak azért suttog, csak azért üldöz szeretetével, csak azért üldöz fájdalmával, hogy őrültté tegyen, mert ő is a bosszúálló tudósok bérében áll, ő is az összeesküvők közé tartozik, kik erővel őrülésbe akarnak hajtani… Kergesse el, kergesse el!

Vagy legalább takarja el a szememet, látja, hogy én nem mozdíthatom kezemet. Jól van, köszönöm, most már nyugodt vagyok… Ott van még az ablaknál?… Ne csaljon meg, ne mondja, hogy nincs ott; csendes zokogást, halk fuldoklást hallok… oh jól ismerem e szörnyű hangot, ez is az átkos tervbe tartozik, melyet a bosszúálló tudósok főztek ki. Mondja neki, hallgasson el… Nem hallgat?… Hadd nézzek szemébe, majd elnémítom én! Vegye el kezét szememről vagy megharapom… Úgy, most látom… látlak… ne integess, ne hívogass, ne csábíts, nem ismerlek, nem követlek, nem, azért sem őrülök meg!… Ah!…

… Szeretném tudni, orvos úr, mikor lesz vége ennek az ízetlenkedésnek? Magam sem tudom, mióta ülök itt; azt hiszem, aludtam is… ön is aludt? Nem csodálnám, oly társaságban, mint az öné, bátran elalhatunk mindaketten. Nem akarok személyeskedni, de sértés nélkül kimondhatom, hogy az ön társasága mélyen alul áll színvonalomon. Bocsásson hát haza, láthatja, nincs semmi bajom. Úgy néz rám, olyan kérdéseket tesz, hogy valóban méltóságomon alul volna, ilyesmire felelni. Hogy mit álmodtam? Mikor? Most? Hát valóban aludtam? Jól aludtam-e? Nem fáj-e fejem? Mit kérdezi ezt tőlem? Mit szorgoskodik körülöttem e nevetséges gondossággal? Nem vagyok én gyermek, sem őrült!

Őrült… őrült!… Mit hajtogatják szüntelen, mit súgják, sikoltják, kiáltják, ordítják mindig fülembe ezt a kiállhatatlan szót? Hát az egész világ összeesküdött már ellenem? Nem elég, hogy a holt tudósok szellemei bosszantottak vele szüntelen, most már az élő bolondok is azzal állanak elő? Nem akarok személyeskedni, orvos úr, de utoljára is, a mi sok, az sok.

Nézzen csak az ablak felé, nincs-e még ott valami öreg asszony? Nincs?… Kár, ha ott volna, megkérdezhetné tőle, s ő megmondaná, hogy teljes életemben üldöztek, boszantottak, kínoztak ezzel a nevetséges szóval… Őrült!… Tudna ő is valamit regélni róla; mert valaha, mikor már nagyon elfáradtam magányos küzdéseim alatt, hozzá mentem panaszkodni, neki mondtam el nehéz gyötrelmeimet. Igen, neki! Akkor még nem nyilt meg a szemem, még azt hittem, anyám… Hiszen úgy tudta tettetni magát, és én nem emelkedtem még a bölcseség színvonalára, melyen most állok… Azt mondta, tudóst akar belőlem neveltetni, mert én vagyok az ő büszkesége, szívének egyetlen öröme!… Hahaha! Nevessen hát, látja én majd megfulok a kaczagástól… Hamar egy pohár vizet! De bele ne tegyen abból a fehér porból, mert a szeme közé szórom.

Igyék előbb ön a pohárból, máskép nem iszom. Ne gondolja, hogy engem rászedhet. Így már jó, most már én is innám, de már nem kell. Tegye csak félre a poharat és hallgasson rám… Hol is maradtunk? Segítsen már!… Nem akarok személyeskedni, de önnek igen lassú észjárása van… Hogy anyám tudóst akar belőlem neveltetni? Hogy meri ezt az asszonyt anyámnak nevezni? Ha akkor tudtam volna azt, a mit most tudok, kezébe haraptam volna és letéptem volna ruháját, mikor kezemnél fogva első tanítómhoz vezetett. Hogy sírt, midőn elbucsúztunk, hogy csókolt, hogy biztatott! És én bolond, hogy csókoltam vissza, hogy fogadkoztam, hogy esküdöztem! Azt mondta, hogy szegény özvegy létére éjjel-nappal fog dolgozni, koplalni, csakhogy én tanuljak, tudós legyek, nagy ember legyek, és ez lesz az ő boldogsága… És én nem sikoltottam fel: «Őrültté akarsz tenni, meg akarsz ölni!» Nem! Nem kapaszkodtam hajába, nem kaczagtam szemébe, nem ordítottam fülébe. Ezt kellett volna tennem. Később megtettem…

Mit kopognak az ajtón? Micsoda illetlenség ez, megháborítni az embert, ha orvosával konzultál? Ha már rám fogták, hogy beteg vagyok, hallgasson ki, tegye meg kötelességét, aztán bocsásson útamra. Rendelhet is valamit, az illendőség kedveért be is vehetem, se nem árt, se nem használ. Nem akarok személyeskedni, de az egész orvosi tudomány nem ér egy hajító-fát. De ha már itt vagyok, szolgálja meg bérét, s hallgasson ki. Hanem akkor ne kopogtassák az ajtót; az ember alig hallja saját szavát is. Ugyan kergesse már el az alkalmatlant! Senki sincs az ajtónál? Nyissa ki végig, hadd lássam; engem meg nem csal senki! De hát akkor hol kopognak? Hallom, jól hallom, nem vagyok őrült, hogy nem szóló hangokat halljak! Nézze csak a fejemet, nem ezt kopogtatja valaki nehéz kalapácscsal? Senkit sem lát? Micsoda beszéd ez! Mintha nem érezném, élesen, súlyosan, fájdalmasan! Kop – kop – kop – oh, mily nehéz ütések!

És nekem tűrnöm kell, tűrnöm… Emlékszem rá, ismerem izzó, metsző vasát… ez a kalapács sokszor verte már össze agyvelőmet… Oh mint fáj! Mit tett rá?… Kissé enyhűlt a fájdalom, de emlékét el nem mossa hidegvizes rongyával. Ez a pőröly kopogott agyamon, mikor gyermekkoromban, álmatlan éjszakáimon egymásután vettem sorra könyveimet és tanultam, jajgattam, sóhajtottam, imádkoztam, hogy tudós legyek, nagy ember legyek, ne veszszen kárba anyám véres verítéken szerzett pénze. Féltem, hogy elalszom: a kályha mellé álltam, s ha elbódított a kerülgető álom, a kályha éles vasába vertem bólongató fejemet, és a kalapács ütni kezdett – kop – kop – és én tanultam, tanultam – a fagygyú-gyertya lángja körül vörös karika képződött – egyre nagyobb lett, nagyobb, emberi formát öltött, vigyorgott, hívogatott – és én tanultam; a kalapács ütött – és a vigyorgó rém suttogni kezdett: meg ne őrülj! meg ne őrülj!

Először hallottam e szót… Föl sem vettem, tanultam tovább, oh! mert nehezen ment, nagyon nehezen! Tanítóim azt mondták: gyönge fejem van, nagyon megerőltetem magamat, tehetségem nem áll egyenlő fokon nagyravágyásommal. – Bolondok – nem bolondok, gonoszak! Tudták ők, miért beszélnek így… Féltek tőlem, féltették bálványozott bölcseiket, kiknek eldobott csontjain rágódtak… A megrémült szellemek fölkeresték őket éjjelenkint s ellenem uszították irígységöket. Ki akartak marni… azért sem engedtem magamat… tanultam – tanultam – akárhogy ütött a kalapács – kop – kop – tudtam jól, kinek karja vezeti, nem féltem tőle, megvetettem – hiába tánczolta körben körűl szobámat tüzes karika alakjában – tanultam és győztem, tudtam és kaczagtam a tehetetlen erőlködéseken.

Ismerte azt a tanáromat… hogy is hívják?… nem jut eszembe; pedig hányszor emlegettem nevét küzdéseimben, átkaimban!… Segítsen már kitalálnom; itt kóvályog most is tüzes lidércz alakjában – ott száll föl s alá – nem látja? Sovány, mint az éhség, sápadt, mint az irígység, szeme olyan, mint a pápaszemes kígyóé… Ott sziszeg az ön feje fölött; vigyázzon, agyvelejébe ne ereszsze fulánkját… Velem megtette, tüzes volt és mérges, csak úgy sustorogtam tőle, alig tudtam a kékes sárga lángot eloltani… Vigyázzon, az ön gyenge feje ki nem állaná, és én is csak nagynehezen hevertem ki… Kergesse, kergesse ki gyorsan a szobából, úgy, nyissa ki az ablakot, hajtsa kendőjével… úgy, úgy, már kiosont, tegye be hamar az ablakot, nehogy visszajőjjön. Kitelhetik tőle, mindig nagy kedve telt benne, ha kínozhatott.

Beszélt önnel valamit? Ne tagadja, láttam, hogy suttogtak. Rólam beszélt, rágalmazott. Ne higyjen neki. Azt mondta, ugy-e, hogy kaptafa, rőf való nekem, nem a könyv? Mindig ezt mondta, és én megmutattam, hogy hazudik a lelke, hazudik a szája. Azért is fényesen kiálltam minden vizsgálatot, és magasan föléje emelkedtem. Ott ültem vele szemben, gyönyörködtem sápadozó, pironkodó arczában, kaczagtam tettetett szánakozásán. A kalapács egyre verte agyamat, a tüzes karikák egyre lejtettek előttem… mit bánom én, elértem czélomat, álmatlan éjszakáim enyhe hajnalát…

Álmatlan éjszakák? Oh, csak mi nagy bölcsek tudjuk, mi az álmatlan éjszaka! Mikor minden élő állat pihen, csak a csillagok kaczérkodnak képmásaikkal a tavak tűkrében, és a szél rázza kívülről az ablakot. De milyen szél az? Sírból kelt, dohos szagú, halálos leheletű; éget is, fagyaszt is: körmével kaparja az üvegtáblát s besikolt az ablakrepedésen: meg ne őrülj! meg ne őrülj! Aztán az ajtónak kerül, bemászik a kulcslyukon, körűllebegi a gyertya lángját, lecsap a nyitott könyv lapjára, összekuszálja betűit; és a nehezülő szem riadtan olvassa: meg ne őrülj! meg ne őrülj!

Mennyiszer hallottam, mennyiszer olvastam ezt. A világ, az emberek, az elemek összeesküdtek ellenem, és ezt rikoltották fülembe szüntelen. Félni kezdtem. Ha a kalapács ütései már nagyon erősek voltak, kezemre hajtottam összezúzott, összeégetett szegény fejemet és elgondolkoztam. Vajjon csakugyan meg kell nekem őrülnöm? Ha az egész világ úgy akarja, engednem kell-e parancsának? Sikoltottam, hajamat téptem, körmömet haraptam, fogamat csikorgattam. Nem akarok, nem fogok megőrülni. A tüzes karikák nagyot ugrottak a légben, a szellemek gúnyosan kaczagták fülembe azért is: jer velünk, mienk vagy! Felkaptam az asztalról papirvágó késemet, hogy kivájjam szememet… de mit ér az? Ha többé nem látok, oda van tudományom, diadalt ülnek az irígy szellemek. Látni akarok, és szemébe nézek minden rémnek, akármit mutasson, akármivel ijeszszen.

Hiábavaló hetvenkedés! Most, hogy a veszélyen túl vagyok, megvallhatom, hogy akkoriban nagyon féltem a megőrüléstől. Láttam, hogy az egész világ ellenségem, irígyem; az emberek mohón megragadták volna a legkisebb alkalmat, hogy elnémítsanak, befalazzanak, lánczra verjenek, mint a vad állatot. Hah! még most is borzongat a hideg, ha eszembe jut, mily jeleneteket láttam az őrültek házában. Igen, oda mentem, meglátogattam, kíváncsi voltam rá. Valami különös vágy egyre oda csalogatott. Sokáig küzdöttem ellene. Ha az útczán elmentem mellette, behunytam szememet, s csak tapogatózva haladtam tovább, befogtam fülemet, nehogy valami sikoltást halljak, melyben a magam hangjára ismerjek. Haszontalan erőlködés! Engednem kellett a vágynak. Szépen feketébe öltöztem, rojtos nyakkendőt kötöttem, úgy kopogtattam be az igazgatóhoz. Nagy tisztelettel fogadott. Ismertek a városban, tudományomnak híre ment, szép állásom is volt… ugyan micsoda is voltam?… Segítsen már kitalálnom, oly szórakozott vagyok. Tanító? Igen, igen… de nem egészen helyesen tetszett mondani… okleveles tanító voltam. Nem akarok személyeskedni, de egy tudós tanító mindig felér tíz tudatlan doktorral…

Mit zavarja mindig össze eszméimet? Nem tudja, hogy a rendszeres gondolkozás alapja minden tudománynak?… Hol is maradtam? Nézzen csak rám, olyan ismerős arcza van, mintha épen önről beszéltem volna… Mit mond? Ön is emlékszik rám, mikor meglátogattam?… Emlékszik?… Ugyan mire emlékszik, mit látott? Látta a külsőt, egyebet semmit… Látta azt, mint kaczagott lelkem, mikor ön – ha ugyan ön volt – tisztelettel kezet fogott velem, s komolyan kérdezte, miben lehet szolgálatomra? Látta azt a hosszú szakálú sovány rémet, a ki bal vállamon ült, s nyakamat átkarolva, folyton suttogott jobb fülembe? Hallotta, mit sugdosott? «Mondd, hogy zárjon a többi közé! Mondd, hogy te is őrült vagy!» Ezt sugta vigyorogva, és vékony lábaival rugdalózott a levegőben, és hegyes sarkával verdeste mellemet. Szerettem volna fölsikoltani, szerettem volna földhöz vágni magamat, hogy agyon nyomjam az undok rémet, de vigyáznom kellett, nehogy észrevegyen ön valamit, mert tudtam, hogy szintén ellenségeim közé tartozik. Ugy-e komolyan, illendően viseltem magamat, míg végig vezetett a betegek szobáin, s megmutatta őrültjeit? Hahaha! Szépen kijátszottam önt. Pedig ha tudta volna, mennyit szenvedtem az alatt, mennyit viaskodtam láthatatlan kísérőimmel? Most már megvallhatom, vége minden veszélynek, nincs már mit félnem az őrültségtől.

De akkor féltem, nagyon féltem. Ha eszembe jutottak azok a sápadt, meredt tekintetű alakok, kiket ön nekem oly naiv jóhiszeműséggel mutogatott és elgondoltam, hogy ha csak egy pillanatra elvesztem lélekjelenlétemet, én is közéjük kerűlhetek, elfutotta a vér fejemet, és minden módon halni akartam. Oh, sokszor gondoltam erre! Ha fölmentem a toronyba vagy magános sétáimon magas hegyoromra jutottam, lenéztem a mélységbe, és valami ismerős hang úgy hívogatott, úgy biztatott: jer ide, jó itt nálunk, elmúlik itt minden szenvedés. Ha fa alatt állottam vagy szöget láttam a falon, ha nyakkendőmet megkötöttem vagy föloldottam, mindig azt sugta valami nyájas biztató hang fülembe: egy kevéssel szorosabban, egy kevéssel magasabban, egy kis vonaglás és minden szenvedésnek örökre vége lesz. Ha kenyeret szeltem késemmel vagy az iskolában tanítványaim tollait igazítottam, az éles kés csak általam értett hangon egyre azt sivalkodta: egy kis szúrás, egy-két vércsepp, s minden gyötrelemnek vége. Olyan jót kaczagtam néha magamban, ha eszembe jutott, mily visítást mívelnének a kis pofók gyerkőczök, ha a lúdtollról egyszerre szívembe szaladna késem… De erőt vettem jó kedvemen, megtartottam komolyságomat s megóvtam tekintélyemet.

No, mit bámul rám oly hitetlen kifejezéssel? Ugy-e sajnálja, hogy nem hallgattam a csábító suttogásokra, nem ugrottam le a toronyból, nem akasztottam föl magamat, nem ütöttem oldalbordámba késemet? Tetszett volna ugy-e önnek is, többi ellenségemnek is, az embereknek is, a szellemeknek is? Oh, mert nekem vesztemre tör az egész látható és láthatatlan világ, s szeretne megszabadúlni tőlem! Épen ezért nem tettem. Nem akartam ezt az örömet megszerezni ellenségeimnek. Hadd agyarkodjanak, hadd csikorgassák fogaikat, hadd üldözzenek, hajszoljanak, azért is daczolok velök, nem veszek el, nem őrülök meg. Tudományom utoljára is fog oly biztos gyógyszert fölfedezni, mely örökre megment a megőrüléstől.

Föl is fedeztem. Nem hiába tanultam, éjszakáztam, szenvedtem én annyit. Kíváncsi ugy-e? Szeretné megismerni e csalhatatlan gyógyszert, hogy hírre kapjon, meggazdagodjék általa? Nem mondom meg. Szenvedjen ön is annyit, mint én, ha meg akarja tudni. Oh, mert én nagyon sokat szenvedtem, míg végre tökéletes biztosságba jutottam. Óvatosnak kellett lennem, nehogy eláruljam benső kínjaimat, s ellenségeimnek alkalmat adjak megbuktatásomra. Harczban, háborúban állottam éjjel nappal, ébren, alva, emberekkel, szellemekkel, beszéltem, vitatkoztam, szabadkoztam, gúnyolódtam, könyörögtem, sikoltottam, imádkoztam, kaczagtam, átkozódtam… de ellenségeim, kik lesve lesték minden áruló mozdulatomat, nem vettek észre semmit. Kijátszottam őket, és ez volt egyetlen örömem, büszkeségem. Boruljon előttem a porba és bámulja bennem a megtartóztatás, a tettetés valódi hősét. Látott engem az iskolában, tanítás közben? Hogyne látott volna? Hiszen azok közt a vigyorgó ábrázatok közt, melyek folytonosan rám bámészkodtak az iskola ablakán keresztűl, s hunyorogtak, mutogattak felém, ott láttam gyakran az ön tisztességes ábrázatát is. No, csak ne szabadkozzék, nem akarok szemrehányásokat tenni. Csak azért kérdem, hogy látott-e már engem az iskolában, magyarázat közben? Mit látott? Azt látta, hogy komolyan, okosan beszélek, higgadtan kérdezek, oktatok, nagy tekintélyt tartok. De azt nem látta, mily nagy erővel kapaszkodom az asztalba, mily görcsösen fonom lábamat a szék lába körűl, nehogy a gyerekek közé rohanjak, s a legvastagabbikat lábánál megragadva, úgy paskoljam vele össze a többieket, azután a szellemeket, azután az ablakon bámészkodó czudarokat. Dicső mulatság lett volna, csak úgy dagadt keblem a kéjes élvezettől, ha rá gondoltam. De erősen az asztalba, széklábba kapaszkodtam, mert tudtam magamon uralkodni, mert nem akartam megőrülni. Hát azt látta, milyent rugtam néha-néha az asztal alatt? Hogy látta volna? Hiszen az ott gunnyasztó rémet sem látta, kihez oda-oda rugtam, ha suttogása már zavarni kezdte nyugodt előadásomat. Bizony hiába leskelődtek, hiába bámészkodtak rám, nem kaptak rajta semmin. Félszemmel mindig önökre vigyáztam, és uralkodtam magamon. Láttam, mily mohón lesik mozdulatomat, midőn fölemeltem a nehéz vasléniát, hogy a táblán valamit mutassak egyik-másik buta gyereknek. Tudom, azt várták, mikor ütök már vele a gyerek fejére? De az én arczom nyugodt volt, kezem nem reszketett, pedig azalatt egyre azt számítottam magamban, hány vonalnyira kellene a léniának keresztűlhatni a koponya csontján, hogy a velőből kiugraszszon minden idegen elemet? Örökre éleseszűvé tettem volna ezzel a buta parasztfiút, de tartózkodnom kellett a szokatlan experimentumtól, mert önök ott az ablakban félreértettek volna, s rám fogják, hogy megőrültem.

Mit mosolyog ön? Azt hiszi, nem veszem észre? Engem el nem ámít, keresztűllátok szívükön, agyvelejükön. Jól ismerem ezt a mosolygást, sokszor láttam átsuhanni azok arczán, kikkel dolgom akadt. Azt gondolták, nem veszem észre, és igyekeztek komoly, udvarias arczot vágni, de én mindent láttam, s kaczagtam lelkemben gyáva képmutatásukon és megvetettem a nyomorúltakat. Azt hitték, félénk, ügyetlen, tartózkodó vagyok, és előzékenyen iparkodtak képzelt zavaromból kisegíteni, pedig én csak óvatos voltam és akkor is kijátszottam őket. Szavaim lassan, nehezen, botorkálva jöttek ki számon… a nyomorúltak mosolyogtak, épen úgy, mint ön mosolyog most, s azt gondolták, nem tudok beszélni. Pedig csak hallottak volna, mikor a szellemekkel vitatkoztam! De rájuk hagytam, gondoljanak, a mit akarnak. Ez épen tervembe vágott, senki sem gyanította, hogy ezalatt az őrültség kísértetével birkózom életre, halálra.