Part 15

Első dolga volt a két gyanús egyéniséget, Csató urat és a konduktort jól elzáratni, hogy se egymással, se a külvilággal ne érintkezhessenek. Csató úr ugyan összetett kezekkel kérte a bíró urat, hogy legalább földesurát tudósítsák ez esetről, mert ő nagysága bizonyosan türelmetlenűl várja a tízezer forintot s rosszat fog gondolni róla, ha sem neki, sem a pénznek nem hallja hírét; Heveder úr azonban szokott maró sarkazmusával megjegyzé, hogy Csató úr semmit sem veszít azzal, ha földesura rosszat gondol róla, s hogy az efféle látszólag ártatlan izeneteknek tolvajnyelven mély jelentésük lehet, azért Csató úr sokszor lophat még tízezer forintot, míg őt rá fogja szedni.

A hegyes szakállú, hajlott orrú héber ifju torka szakadtáig kaczagott e sarkasztikus élczeken s még azon nap ki is nyomatta a legolvasottabb hazai német lapban.

– E rejtélyes bűnesetet csak úgy deríthetjük föl – mondá Heveder úr – ha lehető legnagyobb óvatossággal járunk el, s igyekszünk minél előbb megtalálni az asszonyt. A francziák keresik a nőt, én megtalálom. Igen, uraim, megtalálom, mert kétségtelen, hogy asszony van a dologban. A két gyanús egyén közül az az igazi bűnös, ki asszonynyal van összeköttetésben. Intézkedtem már, hogy Ligettől idáig minden állomás tisztviselőit és az egész vonal vasúti őreit kihallgassák a múlt éjszaka eseményei felől. Sőt többet tettem. Az egyik vádlottnak, Csató Bernátnak, mint vallomásából kitünik, felesége van; távirati úton rendelést adtam tehát, hogy föltünés nélkül és a legnagyobb kímélettel azonnal fogják el s biztos kíséret mellett hozzák ide. Holnap már itt lesz. A vasúti vezetőnek nincs neje; arra kell hát rájönnünk, van-e szeretője? És ha mind a két asszonyt megtaláltuk, akkor a rejtély kulcsát is megtaláltuk; az asszonyt pedig megtalálom, igen uraim, megtalálom.

Heveder úr nagy szellemi fensőséggel nézett végig írnokán s a hegyes szakállú, hajlott orrú héber ifjun, kiket ekként beavatott vala furfangos programmjába; s a legmélyebb titoktartást kötvén lelkökre, teljes erejével hozzálátott a rejtélyes bűneset lebonyolításához.

Először tanúlmányozni kezdte a sürgönyöket, melyek a vonal összes állomásairól érkeztek s a megtörtént kihallgatásokról tudósították. Legtöbbjében semmit sem talált, de két sürgöny teljes figyelmét költé fel. Az egyik szerint a 27-dik számú őr a múlt éjjel, épen midőn a vonat elrobogott állomása előtt, egyik második osztályú kocsi ablakán egy női kart látott kinyúlni, mely valamit a földre ejtett. A vonat távozása után az őr kíváncsiságból meg akarta nézni a földre ejtett valamit, de kutyája megelőzte, mert oda rohant, fölkapta az említett valamit s elfutott vele az éj homályában, és csak másnap reggel kerűlt vissza, igen megtörve és fáradtan, de természetesen semmit sem lehetett tőle megtudni. A másik sürgöny a 76-dik számú őrtől volt s még gyanúsabban hangzott. Ez a múlt éjjel tisztán látta, hogy midőn a vonat a legnagyobb gyorsasággal robogott el előtte, a vezető a lépcsőn állt s egy harmadik osztályú kocsi ablakán kihajló nővel beszélt; sőt kézmozgást is látott, de nem vehette ki tisztán, vajjon a vezető adott-e be valamit, vagy a nő adott ki valamit?

– Itt van az asszony, sőt mondhatnám, itt vannak az asszonyok, – mondá Heveder úr fejét vakarva, mert e túlságos sok a jóból kissé megzavarta. Legfölebb két asszonyra gondolt, s most a vasúti két nőalakhoz számítva Csató úr feleségét, ime három asszonynyal lesz dolga. Több világosság, mint kellene.

De a déli nap fénye is csak pillanatra vakítja el annak szemét, ki sötét pinczéből lép a verőfényre, pár pillanat múlva azonban annál ragyogóbb világításban tünteti eléje a tárgyakat; Heveder úr gyakorlott szemét is csak egy pillanatra kápráztatá el a bizonyítékok túlságos fénye; a következő perczben már tisztán látta maga előtt az egész rejtélyes bűneset szövevényét.

A dolog világos. Vagy a vezető a bűnös, vagy Csató Bernát. Ha az első lopta el a pénzt, úgy bűntársa az a rejtélyes nőszemély, kivel a harmadik osztályú kocsi ablakánál beszélgetett. Titokzatos mozdulata, melyet a 76-dik szám nem vehetett ki tisztán, bizonyosan abból állt, hogy a lopott pénzt akkor adta át kedvesének. E nőnek kell tehát nyomára jönnie s akkor megtalálta az asszonyt.

Vagy Csató Bernát a bűnös. És ebben Heveder úr a legmélyebb lélektani ismeretnek adta fényes bizonyságát. Éles szeme azonnal belátta, hogy Csató Bernát nem szökhetett el egyszerűen a tízezer forinttal, mert tudhatta, hogy utolérik és becsukják. Úgy főzte ki tehát a dolgot, hogy a pénzt kedvesének adja át, s magát megrablottnak mondván, még a gyanú árnyékát is elhárítja fejéről, s biztosságban költi el kedvesével az elsikkasztott összeget. Ez esetben a bűntárs az a nő, ki a 27-dik szám szeme láttára kinyújtá karját a második osztályú kocsi ablakán s a földre ejtett valamit. Ez a valami bizonyára a kiürített tüsző volt, melyet meg is találtak volna, ha a törvénytipró kutya el nem rohan vele az éj homályában. De ez oktalan állat beavatkozása daczára is, ha kézre kerűl ama nő, úgy megtalálták az asszonyt s vele a rejtély kulcsát.

Végre a harmadik lehetőség szerint Csató Bernátné asszonyság a főczinkos, és ez esetben a másik két nőnek vagy semmi, vagy valami szerepe van a bűnesetben. Így is, úgy is azonban nemsokára mindhárom asszony kezében lesz, egyik közülök bizonyosan az igazi asszony – és ha az asszonyt megtalálta, mindent megtalált.

Heveder úr nagy lelki gyönyörűséggel dörzsölte kezét, a mint e mélyre ható kombinácziók végére ért, s türelmetlenségében azonnal hozzá fogott a további eljáráshoz.

Először a vezetőt vitette maga elé.

– Hol lakik a szeretője? – kérdé tőle minden előleges kérdés nélkül, jól tudván hosszas gyakorlatából, hogy a makacs bűnösöket legkönnyebben ily hirtelen oldaltámadással lehet zavarba hozni. Sikerült is e cselfogása, mert a megzavarodott gonosztevő szégyenkezve azonnal megvallotta imádottjának nemcsak lakását, hanem nevét és társadalmi állását is. Selymes Lottinak hívták, és benső szobalány volt Rosenstock Adolf úrnál a három dob-útczában.

– Eleget tudok, visszamehet börtönébe, – mondá diadalmas mosolylyal a vizsgáló bíró, – s azonnal rendelést adott, hogy Selymes Lotti leányzót haladék nélkűl kísérjék be s kutassák ki minden holmiját.

Nemsokára eléje vezette egy rendőr a megréműlt leányt, egyszersmind jelentvén, hogy minden holmiját kikutatták s ládájában több rendbeli ruházaton kívül hét forint huszonöt krajczárt találtak, melyeket a törvényszéki épületbe szállítottak.

– Jól van, – mondá Heveder úr, – elmehet. – Aztán a reszkető leányhoz fordúlt s szigorúan szemébe tekintve folytatá:

– Hol van a többi?

– Micsoda többi, csókolom kezét? – mondá sirva Lotti kisasszony.

– A kilenczezerkilenczszázkilenczvenkét forint hetvenöt krajczár, – mondá szigorúan a vizsgáló bíró.

– Nem tudom, csókolom kezét, – mondá még nagyobb sirással Lotti kisasszony.

– Nem? Majd mindjárt segítek emlékező tehetségén, – mondá szokott sarkasztikus modorával Heveder úr. – Honnan érkezett meg ma reggel?

– Hazulról, Gyarmatról, otthon voltam édes apámnál, – felelt Lotti kisasszony.

– És miről beszélt az éjjel a konduktorral? – kérdé a vizsgáló bíró.

– Jaj istenem! – mondá Lotti kisasszony, eltakarva ábrázatát.

– Mindent tudok! – mondá kérlelhetetlen arczczal Heveder úr.

– Én nem vagyok hibás, csókolom kezét, – mondá hangos zokogással Lotti kisasszony. – Ő járt mindig utánam s azt igérte, hogy feleségül vesz.

– És hova tette a pénzt? – kérdé a vizsgáló bíró.

– Micsoda pénzt? – mondá bámulva Lotti kisasszony.

– A lopott pénzt! – dörgött a vizsgáló bíró.

– Hát lopott is! – sikoltott Lotti kisasszony. Nekem azt mondá, hogy borravalókból gyűjtötte, s mihelyt fölmegy száz forintra, mindjárt megtartjuk az esküvőt.

– Nem arról van most szó, engem el nem ámít, – mondá Heveder úr. – Hol a tízezer forint?

– Tízezer forint! – álmélkodék Lotti kisasszony.

– Mennyi álnokság és tettetés ily fiatal személyben! mondá méltatlankodva a vizsgáló bíró. – De bennem emberére talált. Egy éjszaka a börtönben majd nagyobb őszinteségre tanítja! Vezessék most el és zárják be, míg újra hívatom!

– Én ártatlan vagyok! – sikoltott kezeit tördelve Lotti kisasszony. – Csak az ablakon keresztűl beszéltem a konduktorral.

– És mit adott kezébe? – kérdé Heveder úr.

– Meggyet, – mondá Lotti kisasszony.

– Majd meglátjuk, holnap is meggy lesz-e? – mondá sarkasztikus mosolylyal Heveder úr. – Addig vezessék börtönbe!

– Határozottan gyanús, – mondá magában Heveder úr, miután a sikoltozó és zokogó leányt elvezették. – De most lássuk a másik asszonyt. Hozzák elő Csató Bernátot.

Csató úr tökéletesen meg volt törve, midőn a vizsgáló bíró elé vezették. Heveder úr tisztán láthatta beesett szemében, reszkető ajkán és borzas haján a tetten ért bűnös gyáva csüggedését. Nem is kerülgette tehát sokáig a kérdést, hanem hirtelen megrohanta szokott oldalvágásával:

– Kivel van viszonya?

– Viszonyom? – mondá elbámulva Csató úr. – Micsoda viszonyom?

– Szerelmi viszonya, – mondá Heveder úr.

– Szerelmi viszonyom! – kiáltott elszörnyedve Csató úr. – Ha ezt feleségem hallaná!

– Meg fogja hallani, – mondá gúnyosan Heveder úr.

– Még csak az kellene, – mondá ijedten Csató úr.

– De ha nekem megvallja nevét, igérem, hogy neje előtt örökre titok marad, – mondá csábos biztatás hangján a vizsgáló bíró.

– Kinek a nevét? – mondá hüledezve Csató úr.

– Kedvese nevét, – mondá szigorúan Heveder úr.

– Kedvesemét? – kiáltott rémülten Csató úr.

– A ki az éjjeli vonattal jött föl, – mondá jelentősen a vizsgáló bíró.

– Az éjjeli vonattal, – mondá hüledezve Csató úr.

– És karját kinyújtotta az ablakon, – mondá nyomatékosan Heveder úr.

– Kinyújtotta az ablakon, – kiáltott álmélkodva Csató úr.

– És a földre ejtett valamit, – mondá rettentő hangon Heveder úr.

– A földre ejtett valamit, – kiáltott hüledezve Csató úr.

– Ez a valami kezem között van, – mondá rémes arczczal Heveder úr, bírói buzgalmában eltérve némileg az igazságtól.

– Valóban? – mondá bámészan Csató úr.

– Hol lakik hát az a nő? kérdé új oldaltámadással a vizsgáló bíró.

– Micsoda nő! – kiáltott elképedve Csató úr, csaknem eszét vesztve e gyorsan váltakozó kérdések rémítő kereszttüze alatt.

– Résen áll a megátalkodott gonosztevő, – gondolá magában Heveder úr. – E kitanúlt tolvajjal nem oly könnyű elbánnom, mint a tapasztalatlan konduktorral.

Heveder úr valami új, meglepő oldaltámadásra készült, midőn az ajtó kinyílt s a hívatali szolga egy sürgönyt adott kezébe. A ligeti szolgabírótól jött és így szólt: Csató Bernátnét csendben és feltünés nélkül elfogattam s a vasútra tettem. Holnap megérkezik.

– Jól van, – mondá halk elégedett hangon a vizsgáló bíró. – Megvan a második asszony; ennek segítségével majd rájövünk a harmadikra is. Addig vezessék vissza börtönébe a vádlottat.

Csató Bernátné asszonyságnak hatalmas tenyere volt, csipője sem volt a vékonyak közül, hangja gyöngesége ellen sem panaszkodott soha senki, a kinek alkalma volt e tisztes asszonysággal valaha szóba állni. E hatalmas öklöket szorította hatalmas csipőire, midőn másnap reggel két rendőr Heveder úr irodájába vezette, és e hatalmas hang legmagasabb létráján kérdezte meg e nagytekintélyü jogtudóst, hogy micsoda dolog az, hogy minden ok nélkül, szabad országban, saját házában így megrohannak egy tisztességes tiszttartónét a hajdúk, vasútra pakolják és idegen városba viszik, törvény elé állítják, a nélkül, hogy megmondanák, miért? Muszkaországban élünk-e vagy mi, hogy így mernek bánni egy tisztességes nemes asszonysággal, azt szeretné tudni!

– A nemesség kiváltságai eltöröltettek, mindnyájan egyenlőek vagyunk a törvény előtt, – mondá ünnepélyesen Heveder úr, és élesen szemügyre vette a «második asszonyt».

Csató Bernátné asszonyság igen tekintélyes és tisztességes hölgy volt s a legjobb konyhát tartotta három vármegyében, de arczán az ötven tavasz rózsái némileg elhervadtak, s több volt rajta a gödröcske, hogysem határozottan szépnek lehetett volna mondani. Heveder úr éles szeme és merész kombináló szelleme egy pillantással látta, hogy ily asszonyért senki sem fog tízezer forintot lopni, s benne csak áldozatot láthat, de nem bűntársat. Ehhez képest tehát szánakozó tekintetet vetett a termetes asszonyságra, s búskomoly hangon mondá: Tessék helyet foglalni.

– Azért hozatott-e pandurok közt idáig, hogy leültessen? – mondá Csatóné asszonyság székre ülve s harcziasan körűlnézve az igazság templomában.

– Asszonyom, – mondá részvéttel Heveder úr, – legyen készen a legrosszabbra. Meg van csalva.

– Micsoda? – kiáltott Csatóné asszonyság fölugorva székéről. – Meg vagyok csalva?

– Gyalázatosan, – mondá Heveder úr gyászos fejrázással.

Heveder úr taktikája furfangos volt és nagy lélektani ismereten alapúlt. Föl fogja használni e terjedelmes hölgy féltékenységét s ez által jő a «harmadik asszony» nyomára. E tervéhez képest még gyászosabb arczczal nézett Csatóné asszonyságra s búsan rázta fejét.

– Igen, meg van csalva gyalázatosan, – mondá Heveder úr, – és pedig férje által, kinek titkos szerelmi viszonya van egy rosszhírű nővel.

– Csató Bernátnak? – kiáltott a termetes asszonyság.

– Igen, – mondá a vizsgáló bíró.

– A ligeti tiszttartónak? – kiáltott a meglepett hölgy.

– Igen, – mondá vészjósló hangon Heveder úr.

– Lehetetlen, – mondá megvető fejrázással az ötven éves asszonyság; tavaly ültük ezüstmenyegzőnket. Lehetetlen!

– Fájdalom, annyira lehetséges, hogy férje tegnap külföldre szökött kedvesével, magával vivén a tízezer forintot, melyet földesura számára hozott föl, – mondá nyomatékosan Heveder úr.

– A tízezer forintot! – mondá nagy meglepetéssel Csatóné asszonyság. – Hiszen azt nem is hozta magával.

– Micsoda? – kiáltott elbámulva Heveder úr.

– Ott felejtette a kis irodában, – mondá Csatóné asszonyság. – Kicsit sokat ivott és siettében elfelejtette felcsatolni a tüszőt, azt hivén, hogy már derekán van. A pénztárnok másnap reggel vette észre és azonnal sürgönyzött a földesúrnak.

Lehetetlen! – kiáltott haragosan Heveder úr.

– Tessék megkérdezni Saraglyai Dénes ő nagyságát, – mondá Csatóné asszonyság.

Heveder úr a nagy szellemek találékonyságánál fogva tüstént belátta, hogy a két vádlottat asszonyaikkal együtt alaptalanúl vette gyanúba. De nagyobb óvatosság kedvéért azonnal személyesen sietett Saraglyai úrhoz, s meggyőződvén a termetes asszonyság szavainak igazságáról, egy pillanatig sem habozott tényálladék hiányánál fogva szabad lábra bocsátni a vádlottakat, névszerint Csató Bernát urat, a vasúti vezetőt és Selymes Lotti kisasszonyt.

– Rendszerem fényesen igazolta önmagát, – mondá Heveder úr, szellemi fensőséggel tekintve végig írnokán és a hegyes szakállú, hajlott orrú héber ifjun. – Keresd az asszonyt, mondják a francziák; találd meg az asszonyt, mondom én. Megtaláltuk az asszonyt, s ime azonnal megtaláltuk az egész rejtélyes bűneset kulcsát is.

A BETEGÁPOLÓ.

Kerekesné özvegy asszonyság hatalmasan megtermett, tenyeres-talpas hölgy volt, kinek idegrendszerét egy kis sirás-rívás meg nem bolygatta. Sőt közelebbi ismerősei, kiknek többször volt alkalmuk a tenyeres-talpas hölgyet emberbaráti foglalkozásában látni, esküvel bizonyozták azon meggyőződésüket, hogy a nevezett asszonyságnak egyátalában nincsenek idegei; vagy ha vannak, úgy bizonyára oly erős vitorla-kötelekből készültek, hogy azokat nem egy kis pityergés szellője, de az emberi szenvedések leghevesebb viharja sem képes rezgésbe hozni. E természeti ritkaság mindenesetre érdemes volt a természetbúvárok mélyebb tanulmányozására; s meglehet, hogy Kerekesné asszonyság épen ez érdekes physiologiai tulajdonságánál fogva állt annyira az orvos urak kegyelmében. Annyi bizonyos, hogy ha valami nagy beteghez ápoló kellett, az első kérdő szóra az orvos úr ekként kiáltott fel: «Legjobb lesz Kerekesné asszonyság. Kitünő gyakorlata van a betegápolásban és képes egymás után három éjszakát átvírrasztani.»

Kerekesné asszonyság öntudatával bírt kiváló tehetségeinek, s mint minden nagy talentum, megkövetelte a megfelelő szellemi és anyagi elismerést. Nála is, mint egyáltalában a felkapott tehetségeknél, nemcsak a szolgálatot kellett megfizetni, hanem a reputatiót is. Pedig ő nem igért eget-földet, sőt épen nem igért semmit. Kevés beszédű volt és mogorva; megmondta ridegen föltételeit, tudniillik, mit kíván pénzben, élelemben, italban, kényelemben, tiszteletben, elismerésben; s viszont egy szóval sem érintette, mit fog mind e földi jók fejében tenni, hogyan fog a beteggel bánni? Ezekre nézve hagyta beszélni reputatióját. Azt sem tette, mi csekélyebb jelentőségű kollégáinál a behízelgés első lépése szokott lenni, hogy gyöngéden megsímogassa a beteg fejét, megigazgassa párnáját, paplanját, s nehány kedveskedő szóval illesse, midőn a beteg hozzátartozói először vezetik a kórágyhoz s úgyszólván installálják hivatalában. Kerekesné asszonyság megvetette a tehetetlen középszerűség kicsinyes cselfogásait. Zordon és komor volt az alkudozások alatt, zordon és komor volt a szerződés megkötésénél, zordon és komor volt a betegszoba birtokba vételénél. Nem szorúlt önmagának ajálgatására, eléggé ajánlotta hírneve, s ha néha-néha egyik-másik aggódó anya vagy feleség remegve merte őt erre is, arra is figyelmeztetni, mit a szegény beteg körül akkor meg ekkor tenni kellene, Kerekesné asszonyság mogorván mondá: «Kerekesné vagyok» – és ezzel úgy vége szakadt minden további okoskodásnak, mintha a csipkebokor lángja közűl szólalt volna meg a hang: «Én vagyok, a ki vagyok».

– Tessék az éj bármelyik órájában utánam nézni, s ha nem talál ébren és helyemen, vonja le fizetésem felét.

Legfölebb ennyit toldott még Kerekesné asszonyság előbbi rövid nyilatkozatához, s ezt is csak akkor, ha a hely olyan jónak látszott, hogy érdemesnek tartá érte nehány felesleges szó fényűzésébe bocsátkozni.

És a legfeketébb rágalom sem mondhatta volna Kerekesné asszonyság merész kihívását üres dicsekvésnek. Pedig irigye és rágalmazója volt feles számmal, a mit nem lehet csodálni; úgy lévén ez az életben mindenütt s az emberi hívatások mindenikében, hogy a kiváló s magasabbra emelkedő szellemek uszályát az alant maradó kartársak írigysége és rágalma képezi. Sovány, gyönge mellű betegápolók, kik magukba szívták a kóros szoba veszélyes levegőjét, álmos, beesett szemű betegápolók, kiknek szeme körűl fekete karikát vont az éjjeli vírrasztás; nyájas, tipegő betegápolók, kik kellemes kövérségre gyarapították testüket az édes karszékbeli szunnyadás által: valamennyien keserű mosolylyal és kétértelmű fejrázással beszéltek Kerekesné asszonyság tagbaszakadt termetéről, egészséges rézszínű arczáról, soha sem hunyorító szürkés zöld szeméről, és erős csontos kezeiről, melyekkel képes volt a legnehezebb csúzos öreg urat könnyedén megfordítni ágyában. De minden agyarkodásuknak sem sikerűlt Kerekesné asszonyságot rajta kapni, hogy a betegágy mellett csak egyetlen egyszer is elszundított volna.

– Soha sem szokott aludni Kerekesné asszonyság? kérdé egyszer-másszor egy-egy kíváncsiabb nő, ha reggel a betegszobába lépett, s a nevezett tenyeres-talpas hölgyet gigási fürgeséggel kávét főzve vagy kiürített findsáját öblögetve találta.

– Soha, felelt a tenyeres-talpas asszonyság mogorván, s nem hunyorító szürkés-zöld szemével úgy nézett, mintha soha életében le nem hunyta volna.

Meglehet, hogy Kerekesné asszonyság költői értelemben használta ez időhatározó szócskát, meglehet, hogy kevés beszédű hölgy létére válaszolt e kéttagú szóval, mely ha nem is illett egészen a valósághoz, de tökéletesen megfelelt a tenyeres-talpas asszonyság lapidáris stylusának: annyi bizonyos, hogy Kerekesné asszonyságnak volt elég módja leszokni az alvásról, s azért ha fennebbi merész állítását nem is fogadhatjuk el a szó nyelvtani értelmében, mint költői képletet épen nem mondhatjuk vakmerő túlzásnak.

Voltak éjszakák, mikor sikoltó szél rázta az ablakot s besüvöltött a kilyukadt papiros-ragasztékon; a patkán aléltan pislogott a hamvadó tűz s a dideregve tapogató kéz nem talált a sötétben egy kis fát vagy legalább forgácsot; sápadt, éhes tekintetű asszony guggolt a patka mellett, és hiába iparkodott fagyos lehelletével új életre gyujtani a hamvadó parazsat; hiába hajtotta fejét a nedves téglára, hogy álmában találja meg legalább egy pillanatra, miről ébren álmodozni sem mert: a meleget, a fényt, az örömet, a nyugalmat. A szemek nem akartak lecsukódni, e szegény hajlékban még az álom is fényűzési czikk volt. – A sápadt asszony vírrasztott, nem hunyorító szemével mereven nézve maga elé, s elmerengve, ábrándozva – miről? Talán semmiről. A miről ábrándozni, kellemes képeket alkotni lehet, azoknak fogalma sem volt meg benne, sohasem hallott róluk, senki sem beszélt felőlük, nem ismert, nem látott ő soha mást, mint a hideget, az éhséget, a szennyet és azt a durva részeges férjet, ki most is a kocsmában dorbézol és bizonyosan meg fogja verni, ha reggel felé haza tántorog.

A sápadt asszony vírraszt és mereven néz maga elé a semmibe, épen úgy mint Kerekesné asszonyság ül abban a karszékben, üres tekintetét az eltakart virrasztó ámpára szegezve, és elmerengve, gondolkozva – miről? Talán régmúlt idők szenvedéseiről, talán semmiről… A beteg nyögve megfordul kórágyán, ledobja magáról takaróját, lázas szavakat mormol, körmével vakarja a falat, forró tűz égeti agyát, hideg borzongatja testét, didereg, foga vaczog, takarója földre hullt… Csak fázzál, csak dideregj, én is fáztam, én is dideregtem, még sem haltam belé… Kerekesné asszonyság nyugodtan ül karszékében, szemét sem fordítja a kínosan vergődő beteg felé, sokkal jobban el van foglalva a vírrasztó lámpával vagy talán emlékeivel.

Emlékeivel? Vannak-e, lehetnek-e neki emlékei? A ki felnőtt, mint az állat, dolgozott, mint az állat, szenvedett, mint az állat, van-e annak múltja, van-e jövője, tud-e emlékezni, tud-e remélni?

Kerekesné asszonyság nem sokat törődik azzal, ha tud-e emlékezni, tud-e remélni, elég büszkesége neki az, hogy tud vírrasztani. – Ezt jól megtanulta, most szépen megélhet tudományából.

Megtanulhatott vírasztani az elmúlt hosszú éjszakákon, mikor estétől reggelig ült a hideg földön, a szalmazsák mellett, melyen a szélütött ember feküdt, és átkozódott, és bort kért, és épen maradt kezével a vírrasztó nő hajába, szemébe kapott, ha feléje nyújtotta a vizes csuprot. Megtanulhatott vírrasztani a hosszú éjszakán, midőn a beteg gyermek ágya mellett ült, s tehetetlen kétségbeeséssel hallgatta fájdalmas nyögését, és imádkozni akart s nem tudott, mert senki sem tanította rá; segítni akart s nem tudott, mert nem volt pénze orvosra, orvosságra, fára, levesre, takaróra, melegítőre, s minden egyébre, mi a beteg fájdalmát enyhíti, egészségét visszaadja, és a mivel most napról-napra foglalkozik úri betegeinél, és a minek akkor hírét sem hallotta. Nem hallotta, nem tudta, mivel segítsen, csak nézte néma, mozdulatlan kétségbeeséssel, gyermekének rángatózó ajkát, görcsösülő kezét, megtörő szemét, és nem tudta, hogy ez a halál, csak ült mereven, tompa tekintettel, épen úgy, mint most Kerekesné asszonyság ül karszékében.

A beteg fölemelkedik ágyában, ledobja párnáit, falhoz nyomja izzó homlokát, nyög és sóhajt, iszonyú forróságról panaszkodik. Kerekesné asszonyság nem hallja, vagy ha tán hallja is, nem törődik vele. Hallotta ezt a nyögést akkor is, azokon a hosszú éjszakákon, megszokta már. A beteg vizet kér, reszkető kézzel tapogatózva nyúl ki ágyából s leüti az orvosságos poharat. A pohár csörömpölve gurul az ágy alá, a beteg bágyadtan visszahanyatlik ágyába, sóhajtása lázas érthetetlen suttogásba megy át… Csak nyögj, csak sóhajts, az én gyermekem is így nyögött, így sóhajtott, és nem volt számára orvosságom… Kerekesné asszonyság nyugodtan ül székén, s nézi mereven a lámpa csendes lángját…