Part 13

Ezt a két nagy ellentétet hozta egymással össze a végzet szeszélyes ötlete. Egyrészről a tehetség, másrészről a gyámoltalanság, egyfelől a jóakarat, másfelől a hálátlanság, egyfelől a lelki fenség, másfelől az aljasság állt egymással szemben, nemcsak képletileg, hanem valósággal, tettel és szóval, Maláta úr fényes, kényelmes lakában.

Kívül csikorgó hideg volt, a sivító szél megbolygatta a háztetők hóparókáját, a fagyott útczán egyre-másra siklottak és buktak el emberek és lovak. Benn a szobában pattogva sziporkázott a kandalló vidám tüze, Maláta úr fenséges öntudattal melengette hátát és szerencsésen meghiusította az előtte álló kopott, kétségbeesett alak rosszlelkű törekvését, hogy a hideg borzongatás kellemetlen érzését ízleltesse meg vele.

Pedig ez a kopott, kétségbeesett alak, a Bokros nevű ember minden lehető módot megkísért, hogy Maláta úr tiszteletre méltó hátán hideg borzongást szalaszszon végig. Beszél égről, pokolról, átokról, nyomorról, vérről, gyilokról s több efféle kellemetlen dolgokról, de a kandalló tüze vidáman pattog, biztos meleget ad.

Karácsony estéje van, az esztendő legszebb, legvidámabb ünnepe, melyen mindenki örül, mindenki ajándékot ad, ajándékot kap. Ezen a napon született a világ megváltója, az üdvözlő angyalok örömdala viszhangzik ezredévek múlva az örvendező emberek, kicsinyek és nagyok ajkain. Maláta úr fínom, nagylelkű gavallér ember. Kis asztalkán állnak mellette, ízlésesen rendezve, a mai estére szánt ajándékok. Gyémánt függő ennek, bonbonnière annak, selyem szövet ide, díszalbum oda – rang és nemkülönbség szerint – fényes és gazdag mindegyik, a mint ily fényes, kitünő úrtól telik. A Bokros nevű ember éhes szeme majd felfalja a csillogó, suhogó, csalogató ingerlő kincseket; akár melyik elég volna neki, megmentené a nyomortól, megmentené a kétségbeeséstől, a becstelenségtől.

– Ön vitt rá, ön az oka mindennek, nyög és sóhajt a Bokros nevű ember, a kétségbeesés daczával és a nyomorúság alázatával pillantva a fínom, jól táplált mosolygó úrra.

– Ha nem fizeti ki az utolsó fillérig, holnapután a fenyítő törvényszék elé kerűl, felel Maláta úr és gyöngéden megsimogatja a gyémánt függőket.

– Legyen irgalommal, nőm van, gyermekeim vannak, elég hogy éheznek, ne hozzon rájuk gyalázatot is, könyörög a Bokros nevű ember.

– Kimondtam az utolsó szót, felel Maláta úr szendén.

– De miből vegyem? Mindenem az öné már, ezek a gyémántok is az én vagyonomból vannak, kiált a Bokros nevű ember, és sápadt arczán átfut egy pillanatra a kétségbeesett elszántság vad villáma.

– Mi ez? kiált Maláta úr kiegyenesedve a megbántott erény méltóságával.

A Bokros nevű ember meggörnyed, összeesik, szemét alázattal földre szegzi, bocsánatkérést hebeg. Megtöri ez ember hangja, ki behálózta, tönkre tette, hamisításra kényszerítette, bűne bizonyítékát kezében tartja. Meggörnyed előtte, mint a bűnös bírája előtt. Tudja, hogy nem várhat szánalmat, de érzi, hogy a szánalom egyetlen mentsége és kétségbeesetten könyörög érte.

Maláta úr unja a dolgot. Látogatást vár, az ajándékokat is szét kell küldeni, egyik mellé gyöngéd, másik mellé szellemes levélkét írni, sok a dolga, nincs ideje ez elveszett emberrel vesződni. Csenget, és belépő inasát ajtót nyitni küldi.

– Irgalom! akar kiáltani még egyszer a Bokros nevű ember. Az ajtó kinyílt, az inas vigyorogva kituszkolja, az éles szél hajába markol, ajkán megfagy a szó, az irgalom neve. A vágtató hópelyhek arczába csapnak, elvakítják szemét; az útcza tolongó, kiabáló, kaczagó vidám karácsonyesti árja magával ragadja.

Magával ragadja az ár, kergetik az ijesztő rémek. Emberek beszélnek az útczán, megállnak, üdvözlik egymást, társaságokba sietnek: az ő fülében más hangok zsibongnak. Vidám fény tör ki az ablakokból, csillog a hó a lámpák visszaverő fényétől: az ő szemét más vakítja, vörös lobogó láng kápráztatja. Nem tudja, hol jár, mit akar. Haza nem mehet; térde megtörik, a jégcsapos házfalhoz támaszkodik. Gondolkozik. Hova? Haza? ki van ott? Mi vár ott? Ablakán ül a gyalázat hollója, csapkodja üvegét szárnyával, integet a sápadt, beteg alakoknak, melyek oda benn melegre, ételre, karácsonyfára várnak. Ah! karácsonyfára! Szegény gyermekek, a ti karácsonyfátokon apátok gyalázata, nevetek szégyene csügg…

Tovább fut, akármerre, csak minél messzebbre a háztól, melynek pinczeszobájában rongyos gyermekek beszélnek kis testvéreiknek csodálatos regéket hajdani szép idők csillogó aranyos karácsonyfáiról… Tovább… tovább! Czéltalan útja ismét a ház elé viszi, melyben megrontója lakik. Az ablakok fényesen meg vannak világítva, zongorahangok szöknek ki vidáman a hideg, sötét éjszakába… Az útczán, a ház előtt, Maláta úr ablaka alatt hársfa áll, olyan mint egy karácsonyfa. Vastagon fedi ágait a fehér hó, mintha czukorral volnának behintve; hosszú jégcsapok csüngnek rajta és csillognak a holdfényben, mintha égő gyertyák világítanák meg a rajta függő csecsebecséket… Szép karácsonyfa… Hátha még valami lógna rajta…?

A későn járó emberek összecsoportosulnak a fa alatt, lármát ütnek; rendőrök jönnek, kórházba viszik a holttestet, konstatálják a halál nemét s elrendelik a temetést… Maláta úr ajándokai illető helyeiken nagy örömet okoznak, szép viszonzással biztatnak. A fínom, kedves, gazdag úr igen jól mulat, vidáman tölti a karácsonyestét, szép hölgyek, jó barátok társaságában; az is mosolyog rá, a ki megveti; az is köszönti, a ki gyűlöli. Boldogan fekszik le puha meleg ágyába, s álmodik édes álmakat kétszáz perczentről.

A tornyokban pedig megkondulnak az éjféli harangok, és hirdetik, hogy ezelőtt ezernyolczszáz egynehány esztendővel született az emberek megváltója.

VASÚTI TÖRTÉNETEK.

I. _Az alkalmatlan útitárs._

Tüszkölve, fújva, füstölögve, tüzes sziporkát hányva mozog fel s alá a vontató gép, haragos lihegéssel jelentve, hogy megunta már a pályaudvar szűk határai közt szedegetni össze egymásután a henye kocsikat, és szeretne nekivágtatni a messze pusztaságnak. Egy-egy visító füttyöt szalaszt néha a levegőbe, mintha az udvaron jártatott tüzes paripa nyerítne türelmetlenségében, midőn látja, hogy a kaput még sem akarják kinyitni és az útat szabaddá tenni. A sziporkázó, füstöt fuvó vasparipa lovászai, zsinóros egyenruhájukban és paszomántos sipkájukban fel s alá futkosnak az udvaron, kocsikat tolva, kiakasztva, beakasztva, nyitogatva, ajtót csapva, kiabálva, káromkodva, türelmetlen útasokra mordulva; termetes férfiak nagy málhákat emelnek, taszítnak, gurítnak a rakodó kocsik felé; mások a bejáró ajtónál lesik a jó szerencsét, egymás kezéből kapkodva a megérkező útasok holmiját, versenyt futva a megálló kocsik ajtajához s gúnyos megvetéssel fordítva hátat a kiszálló útasnak, ha kis kézi táskánál nem hoz egyebet s ezt is maga viszi a váróterembe. A pénztárnál egymás hátán tolongnak az emberek, egymás vállán keresztűl nyujtogatják az ablak felé bankóikat, harsányan kiabálva az állomások neveit és misanthropiáig keserítve az ablaktábla mögött ülő ideges német urat. A vendéglőben hajszolt vad gyanánt rohannak fel s alá a pinczérek, s vad mohósággal falják fel az útasok az eléjük tálalt ételeket, a jóllakottak meg kétségbeesetten zörgetik poharaikat s oly hévvel kiabálnak a fizető pinczér után, mintha e tekintélyes férfiú tartaná kezében földi és mennyei üdvösségüket. A távíró csengője megszólal, hosszas ideges zörgésébe belemordul az öreg csengetyű harsány kongása, a gép visít, fütyöl, a megmozdúlt kocsik kerekei élesen csikorognak, az útasok tolongnak, kiabálnak, az ajtók becsapódnak, bucsuzó kiáltások keresztezik egymást, az öreg csengetyű újra megkondul, a gép visít, fütyöl és tüsszögve nekiszáguld a világnak, erős zökkentéssel maga után rántva az összekapcsolt kocsikat és akaratlan érintkezésbe hozva az ablakokon kidugott fejeket.

A középkorú kopasz úr, ki a legelsők között foglalta volt el egy második osztályú kocsi kényelmes szegletülését a túlsó ablak mellett, és aggódó szorgossággal rakatta el a hordár által számtalan nagyobb és apróbb csomagját fenn a hálóban s lenn az üléseken és az ülések alatt – ez a számtalan csomaggal útazó középkorú kopasz úr nem részesűlt az említett kellemetlen fejbeli érintkezésben, nem dugván ki henye kíváncsisággal fejét az ablakon, midőn a nekiszabadult tüsszögő szörnyeteg maga után ragadta az összekapcsolt kocsikat.

Egyéb dolga volt, mint minden valamirevaló czél és haszon nélkül kidugni fejét egy második osztályú vasúti kocsi ablakán. Hátradőlt kényelmes szegletülésén, óvatosan felhúzta az ablakot, még óvatosabban maga mellé helyezte újdonatúj kürtő-kalapját, hímzett házi sipkával takarva el tar fejének fénylő hegyeit-völgyeit, mialatt tapogatódzó lábaival meggyőződést szerzett, hogy az ülés alatt rendben vannak csomagjai, ugyanezen megnyugtató meggyőződésre jutván kezeinek és szemeinek közvetítése által a hálóban és üléseken elhelyezett csomagok sorsát illetőleg.

E nagyfontosságú műveletek maguk is annyira igénybe vették a középkorú kopasz úr összes szerveit, hogy nem igen jutott eszébe a külső világgal foglalkozni; mindez azonban még nem akadályozta volna meg, hogy legalább egy pillantást ne vessen az ablak mellett rohamosan tünedező és érdekesen váltakozó távírdai czölöpökre és kavicshalmokra – mondom jutott volna egy pár pillantása a magyar alföld nevezett tájképi szépségeire is, ha minden szemlélő és gondolkozó képességét bűvös erővel le nem bilincseli egyetlen útitársa, ki a kocsi másik szegletében ült s oly módon viselte magát, mintha a csörgőkígyó szerepét akarná eljátszani, a középkorú kopasz urat szemelvén ki a megbűvölendő madárkának.

A csörgőkígyó szerepére vállalkozó útitárs különben épen nem hasonlított a csörgőkígyóhoz, sőt valóságos emberi formája volt, még pedig a legközönségesebb fajtából, a mennyiben vörös orr, apró szemek, fésületlen haj, mosdatlan arcz, alacsony homlok és hosszú sárga fogak nem tartoznak az emberi külső legritkább jelenségei közé. Öltözete sem volt valami szokatlan szabású, sem dísze által feltünő; a mennyiben kalapjától csizmájáig minden szürke és gyűrött volt rajta, annyiféle változatban, a mennyit a szürke szín és a gyűröttség fogalma megenged. Egészben véve tehát épen nem felelt meg azon képnek, melyet a középkorú kopasz úr természetrajzi ismeretei a csörgőkígyóról alkottak maguknak; és mégis a nevezett hajtalan úr tökéletesen azt az ideges izgatottságot kezdé érezni, mely az ártatlan madárkát lepi meg szemben ama csúszómászó fenevaddal.

Mert a szürke és gyűrött útitárs szakadatlanul reá szegezte apró szemeit s oly megátalkodott figyelemmel leste minden mozdulatát, mintha a legbehatóbb plasztikai tanulmányokat tenné rajta. Meglehet ugyan, hogy figyelmét csakugyan a középkorú kopasz úr arányos idomai és kecses mozdulatai bilincselték le; de az is meglehet, hogy gonosz szándéka, veszedelmes czélja volt vele. Kétes esetekben mindig jobb óvatosnak lenni, és a középkorú kopasz úr, mint igen óvatos ember, épen nem találta hízelgőnek szürke útitársa állhatatos figyelmét, annál kevésbbé, mert természetes óvatosságán kívül pozitív adatok is álltak rendelkezésére, melyek igen gyanús színben tüntették fel a szürke urat.

Vagy nem volt-e az legfőbb mértékben gyanús, hogy e szürke gyűrött egyéniség már a vasúti ebédlőben folytonosan körülötte ólálkodott, s az első csengetésnél szorosan mellé furakodott és el nem maradt oldala mellől, míg mindketten a kocsiba nem szálltak? És ha e feltünő ragaszkodásban még egyensúlyt tartottak a megtisztelő és gyanús vonások: a mérő serpenyőt határozottan a gyanús oldalra billentette az az ötforintos bankó, melyet a szürke úr tőle épen nem várt bőkezűséggel a vasúti konduktor markába nyomott, bizalmas suttogással kérve e komor tisztviselőt, hogy több útast semmi esetre se bocsásson kocsijukba. E hallatlan pazarlás fölötte gyanús volt, mert a középkorú kopasz úr tapasztalásból tudta, hogy e szerény igényű vasúti tisztviselők sokkal csekélyebb tiszteletdíjjal is megelégesznek. A szürke úrnak tehát fölöttébb nagy érdekében állhat, hogy az egész útazás alatt senki se háborgassa kettejüket. Minő érdek lehet az? A középkorú kopasz úr vére fagyni kezdett a válaszra, s csak a természeti lehetetlenség akadályozta, hogy hajszálai ég felé nem meredtek. Eszébe jutott valamennyi rémtörténet, melynek színhelye vasúti kocsi volt, és erősen elhatározta magában, hogy a legelső állomáson más kocsiba fog szállni.

De az állomások az áldott alföldön nagyon messzire vannak egymástól, és a középkorú kopasz úr hiába leste a visító fütty vígasztaló hangját. E helyett újabb emlékek jelentek meg aggódó lelke előtt és a bizonyosság rémes fényével világították meg szörnyű helyzetét. Tisztán emlékezett, hogy a vasúti ebédlőben, mialatt nyugodtan ült az asztalnál egy másik középkorú kopasz úr mellett, szürke útitársát rendkívül gyanús körülmények közt látta. A bejáró ajtóban állt és erős taglejtések közt suttogott egy alattomos tekintetű egyéniséggel, ki két ízben mutatott határozott mozdulattal az asztal felé, hol ő ült és czitromot facsart borjúszeletére. A szürke úr baljóslatúan bólintott fejével, s úgy látszott, még többet akart kérdezni felőle az alattomos tekintetű egyéniségtől, midőn a középkorú kopasz úr mereven feléjük pillantott, mire mindketten eltüntek az ajtóból. Akkor azt hitte, hogy illetlen bámészkodásukért kellően megszégyenítette őket s nem lesz velük több baja; nem is gondolt hát többé rájuk, s nyugodtan fölemésztette borjúszeletét, miután udvarias kísérlete, társalgást kezdeni a mellette ülő másik kopasz úrral, ennek mogorva egytagú válaszain hajótörést szenvedett.

Most azonban, a mint szemben ült a szürke úrral s érezte apró szemeinek szúró tekintetét, visszaemlékezett az ajtó melletti gyanús jelenetre, melynek baljóslatú összefüggését az ötforintos vesztegetéssel és csörgőkígyói vállalkozással lehetetlen volt be nem látnia. Hát még ha azt a rövid, de rejtélyes párbeszédet hallotta volna, mely suttogó hangon és lázas izgatottsággal folyt le a szürke és az alattomos úr között, midőn merev tekintetére eltüntek az ajtóból és valódi banditai óvatossággal a csarnok legsötétebb szögletébe huzódtak.

– Láttad? mondá az alattomos tekintetű egyéniség.

– Láttam, mondá a szürke és gyűrött úr.

– Gyomára váltott jegyet, mondá az alattomos tekintetű egyéniség.

– Hah! mondá a szürke úr.

– Ha ma oda érkezik, veszve vagyok, mondá sötéten az alattomos úr.

– Valóban! mondá a szürke úr.

– Nagybátyám rendelte magához; végrendeletet akar készíteni s neki hagyja mindenét, mert az én korhelységem, mint írja, egészen elkeserítette ellenem, mondá az alattomos úr bűnbánatos arczczal.

– Vén bolond, mondá a szürke úr.

– Épen bolondságában van még némi reményem; mert ha ma, a kitűzött napon, meg nem érkezik sógora, képes lesz haragjában mindenéből kitagadni, s engem újra kegyelmébe fogad, mondá az alattomos úr.

– A bolond is tesz néha okosat, veté közbe epigrammszerűleg a szürke úr.

– Minden módon meg kell tehát gátolnod, hogy ma Gyomán kiszállhasson, mondá az alattomos úr.

– Bízd rám, mondá a szürke úr.

– Siess mellé, hogy el ne téveszd, mondá az alattomos úr.

– Most láttam először, de száz év mulva is rá ismernék kopasz fejére, mondá a szürke úr.

– Úgy hát rajta! mondá az alattomos úr.

– Ne félj, mondá a szürke úr.

– Szerencsés útat, mondá az alattomos úr.

– Ötszáz forint, mondá a szürke úr.

– Itt van; a másik ötszázat akkor kapod meg, mikor az öreg végrendeletét kihirdetik, mondá az alattomos úr.

– Átalános örökös, mondá a szürke úr.

– Rajtad áll, mondá az alattomos úr.

– Bízzál bennem, mondá a szürke úr.

Ennyi volt az egész rejtélyes dialog, mely után az alattomos tekintetű egyéniség kocsira ült és visszahajtott a városba, míg a szürke gyűrött úr kiszemelt áldozata mellé furakodott.

A középkorú kopasz úr nem hallotta a titkos beszédet, de látta a kézzelfogható jelenségeket; s most, a mint szemközt ült kocsijában a baljóslatú egyéniséggel, érezte, hogy valami rettenetes van ellene készülőben.

És a sivító fütty még mindig nem akart felhangzani. A vonat haragos zakatolással vágtatott tovább, erős rázkódásával a lebukás folytonos veszedelmének téve ki a hálóba rakott kényes tartalmú csomagokat. A szerencsétlen középkorú kopasz úr alig tudta zaklatott figyelmét kellően megosztani csomagjai és gyanús útitársa közt. Nehéz sóhajjal dőlt hátra ülésében, kézzel, lábbal, szemmel folytonosan résen állva a csomagok veszedelme és a szürke útitárs orvtámadása ellen.

– Hová tetszik útazni? kérdé a szürke úr.

– Kezdődik már, gondolá magában rémülten a középkorú kopasz úr; s nem tudván hirtelenében elhatározni, hogy igazat mondjon-e, vagy eltagadja útazása czélját, azon furfangos fogáshoz folyamodott, hogy süketnek tetesse magát.

– Úgy vagyok szokva, hogy kérdéseimre választ kapjak, mondá a szürke úr fenyegető hangon. A kinek nem tetszik e szokásom, kérjen tőlem lovagias elégtételt.

A középkorú kopasz úr reszkető kezével megtapogatta fülét s vígasztalan arczczal rázta fejét.

– Süket az úr? ordított a szürke úr, és szorosan útitársa mellé ülve, úgy ráhágott tyúkszemére, hogy a középkorú kopasz úr éles kiáltással adott kifejezést fájdalmának.

– Ha megsértettem önt, kész vagyok bárminő lovagias elégtételre, bömbölt a szürke úr.

– Oh kérem, köszönöm, semmi baj, hebegett a középkorú kopasz úr.

– Azért mondom! felelt a szürke úr, két tenyerét szája elé tartva s úgy beleordítva a középkorú kopasz úr fülébe, hogy a szeme tüzes karikát hányt tőle.

– Még megsüketülök ez ember ordításától, aggódék magában a zaklatott férfiú. Szerencsétlen gondolat volt süketnek tettetni magamat; de most már e mellett kell maradnom, különben még képes volna párbajra hívni.

– Nagyon fú a szél, tegyük be mind a két ablakot, ordított a szürke úr.

– Tessék, felelt reszketve a középkorú kopasz úr. Pedig a falevél se mozog, gondolá magában. Most már nem is kiálthatok segítségért, ha torkon ragad.

A szürke úr ezalatt felhúzta az ablakot s minden függönyt lebocsátott.

– Nagyon süt a nap, bőgött útitársa fülébe.

– Pedig olyan felhős az ég, hogy színét sem látni a napnak, gondolá kétségbeesetten a középkorú kopasz úr. Most már egészen hatalmában vagyok. Tehet velem, a mit akar. Se nem látnak, se nem hallanak.

Rejtélyes félhomály terült el a kocsi bensejében; a zöld függönyökön keresztűl bágyadtan hatott át a külső világosság, úgy hogy egy kis szánt-szándékkal bátran össze lehetett téveszteni a kocsiban levő személyeket és tárgyakat. Legalább a szürke úr rögtön áldozatúl esett a félhomálynak, midőn rendes ülése helyett teljes súlyával a középkorú kopasz úr ölébe telepedett.

– Jaj! mondá a középkorú kopasz úr.

– Mi baj? ordított a szürke úr meg nem mozdúlva helyéből.

– Rajtam méltóztatik ülni, nyögött elfuladó hangon a középkorú kopasz úr.

– Hát mért nem szól? ordított a szürke úr, lassan fölemelkedve. Különben ha megsértettem, kész vagyok bárminő lovagias elégtételre.

– Oh kérem, semmit sem tesz, szerencsémnek tartom, mondá udvariasan a középkorú kopasz úr. Talán többet is mondott volna szürke útitársa teljes megnyugtatására, ha egy gyanús recscsenés újabb rémülettel nem tölti el lelkét.

– Mi ez! harsogott a szürke úr, felugorva helyéről, melyet azután választott, hogy utitársa öléből fölemelkedett. – Mi ez? Mire ültem?

És hátra nyulva fölemelte az újdonatúj fényes kürtőkalapot, melyet a középkorú kopasz úr az útazás elején óvatos gondossággal maga mellé helyezett vala. A félhomály daczára tisztán lehetett látni az iszonyú rombolást, melyet a szürke úr súlya e divatos és drága fövegen művelt.

– Mi ez? Kinek a kalapja ez? bömbölt a szürke úr.

– Az enyém, mondá a középkorú kopasz úr elfojtott nyögéssel.

– Hogy meri ön ülésemre tenni kalapját? ordított a szürke úr, haragosan rázva kezében a megnyomorított újdonatúj föveget.

– Nem az ön ülésére tettem; miért nem vigyáz jobban? mondá a középkorú kopasz úr, megfeledkezve bosszúságában csiklandós helyzetéről.

– Oda ülök, a hova tetszik, harsogott vissza a szürke úr. Ha valami kifogása van ellene, tessék lovagias elégtételt követelni.

E szavakkal két termetes pisztolyt vett ki zsebéből, és oda tartotta a középkorú kopasz úr orra elé.

– Látja? ordított fülébe.

– Látom, mondá tompa hangon a középkorú kopasz úr.

– Tessék választani, kiáltott a szürke úr.

– Miért? mondá reszketve a középkorú kopasz úr.

– Ha kalapja miatt elégtételt kíván tőlem, rikoltott a szürke úr.

– Van még elég kalap a világon, ne tessék ez egy miatt aggódni, mondá nagylelkűen a középkorú kopasz úr.

– Nem szeretem, ha játékot űznek velem, kiáltott a szürke úr, s haragosan egy másik ülésre vetette magát, épen szemben a középkorú kopasz úrral.

– Nem szeretem, ha játékot űznek velem, ismétlé még egyszer nagy mogorvasággal, és maga mellé helyezte a termetes pisztolyokat.

– Szépen vagyunk, aggódék magában a középkorú kopasz úr, lehetőleg összehúzva magát szögletében s ijedt szemét a félelmes tűzi fegyverekre szegezve. Szépen vagyunk! Itt ülök tehetetlenűl, fegyver és védelem nélkül, szemben ez emberrel, a ki vagy rablógyilkos vagy őrült; s minden perczben készen lehetek arra, hogy egy lövéssel véget vet életemnek. Oh hát soha sem érünk már állomást ezzel a czammogó vonattal?

Mintha válaszolni akart volna ez önérzetét provokáló kétségre, a gép e pillanatban élesen sivított, s nyomban rá felhangzott az állomási harang vígasztaló csengése és a vezető harsány hangja, az állomás nevét hirdetve és egy egész percznyi idővel biztatva a kiszállni akarókat. A középkorú úr az ajtónak ugrott, dörömbözve, kiabálva, mialatt mohó sietéssel igyekezett a függönyt felhúzni és az ablakot leereszteni.

– Hova megy? kérdé halkan a szürke úr.

– Kiszállok, felelt mohón a középkorú kopasz úr, s a nyitott ablakon keresztűl iparkodott az ajtót kinyitni, egyre kiabálva a konduktor után.

– Hát az úr nem süket? kiáltott dühösen háta mögött úti társa. Meghallotta kérdésemet? Hogy mert engem bolonddá tenni?

– Hagyjon nekem békét, feleselt elkeseredve a középkorú kopasz úr. Konduktor! konduktor!

– Mi tetszik? kérdé e hívatalos személyiség, lassú méltósággal a kiabáló útas felé fordúlva.

– Nyissa ki az ajtót, kiszállok, üvöltött kétségbeesetten a középkorú kopasz úr.

– Nem ide szól a jegye, felelt nyugodtan a hatalmas tisztviselő.

– Hogy mert engem bolonddá tenni! ordított belűl a kocsiban a szürke úr, s megragadva útitársa karját, iparkodott elrántani az ablaktól.

– Ki akarok szállani! ki kell szállnom! kiáltott a meggyötrött férfiú.

– Tetszett volna előbb kinyitni a száját, most már késő, kiáltott vissza a konduktor úr hívatalos gorombasággal.

A csengetyű megszólalt, mint a halálharang vészjósló kongása, a gép sivított, a kerekek csikorogtak, a kocsik megzökkentek és a vonat ismét tovább száguldott a végetlen rónán.

– Hahaha! kaczagott ördögi gúnynyal a szürke úr, a mint boldogtalan útitársa kimerülten ülésére roskadott.

Azután fölkelt, hidegvérrel felvonta az ablakot, lebocsátotta a függönyt, s a helyett, hogy tisztességes útazó módjára helyére ült volna, tántorogva járni kezdett a rázkodó kocsiban.

– Most rajtunk a sor, mondá fenyegető hangon. Hogy mert az úr engem bolonddá tenni? Hogy merte azt mondani, hogy süket?

– Hagyjon nekem békét, mondá elkeseredve a középkorú kopasz úr.

– De nem addig van az! kiáltott a szürke úr. Ön engem elámított, csúffá tett, engedte, hogy gégeszakadásig ordítsak, s most azt mondja, hagyjak önnek békét. Azt hiszi, eleget tett ezzel a megsértett becsületnek?

– Tessék beperelni, mondá a középkorú kopasz úr tompa önmegadással.

– A megsértett becsület vért kíván, nem pert, mondá vérszomjasan a szürke úr, s újra útitársa orra elé tartotta a két termetes pisztolyt. Tessék választani.

– Bocsánatot kérek, ha megsértettem, mondá a középkorú kopasz úr, belátva, hogy ez embert, akár őrült, akár gonosztevő, csak alázatos szelidség által lehet megkérlelnie.

– Máskor jobban vigyázzon magára, mondá a szürke úr. Nem szeretem, ha játékot űznek velem.

Ez ismételt önérzetes nyilatkozat után újra leült, szemben a középkorú kopasz úrral, s kis makrapipát vevén ki zsebéből, megtömte valami fekete dohánynyal és erősen pöfékelni kezdett.