Part 12

Ott voltak vele nappal, a mint sorra járta házait s leczkéket adott növendékeinek. Akárhogy magyarázta a zene titkait, akárhogy verte kézzel-lábbal a taktust; minden accordban az egyik csalogató hangját hallotta, minden hamis trillával a másik rikácsoló hangja kiáltott fülébe. Egy–kettő, hátha mégis szeretne – egy–kettő – őrült gondolat; egy–kettő, gyorsabb ütemben – hozzám vonhatná a hála is – egy–kettő forte, fortissimo – ne olyan hamisan – vajjon kire gondol most – egy–kettő – piano – szegény öreg, ne álmodjál szerelemről… Ott voltak vele elmaradhatatlan vendégei esténként, midőn a város nyilvános kertjében Csicsa Miska bandájában húzta a keringőket, csárdásokat a tánczra vágyó fiatalság talpa alá… Hogy összeillenek a tánczoló párok, fiatal fiatallal, tánczos tánczosné közt alig van egy pár évnyi különbség… a mint el-elsuhantak előtte a lihegő, kipirúlt, mosolygó alakok, feszült figyelemmel leste valamennyinek arczát, tartását, mozdulatait, s számította mindegyiknek életkorát… hahaha! rikoltott fülébe gyötrő vendége, nézd ezeket, kik oly édes mámorral simulnak egymás keblére, mind ifjak, mind az élet virágjában vannak – virág virágra hajlik – száraz kóró vagy te, nem a virágok közt van a te helyed… és húzta, húzta lázasan a vidám, csapongó, szökellő tánczzenét, hogy az egész bandát magával ragadta és Csicsa Miska kénytelen volt nagy megelégedéssel bevallani, hogy ilyen első hegedűsnek a dupla fizetés se sok.

Több héten át tartott ez a gyötrelmes állapot, Lombi Loránt érezte, hogy ereje napról-napra fogy a küzdelemben. Növendékeit egészen kétségbeejtette a gyors tactus-veréssel, a nyilvános kertben pedig minden este valóságos őrjöngő tánczokat járatott a város tisztességes fiatalságával, úgy hogy végre Csicsa úr is megsokalta első hegedűsének ifjui hevét. Ha Csicsa úr megsokalta, Lombi Loránt valósággal roskadozni kezdett alatta. Amaz est rettentő felfedezése óta nem ismerte többé a nyugalmat. Kínzó vendégei éjjel-nappal lelkén ültek, csábítgatták, ijesztgették, hevítették, lehűtötték, biztatták, leverték. Nyugodt, türelmes modora, mely hajdani művészi méltósága helyét pótolta, most eltünt; izgatott, kapkodó, tűrelmetlen lett; maga sem tudta tisztán, mire, miért? Napról-napra mélyebben elmerült a vén szerelmesek boldogtalan állapotába, mely minden boldogtalanság között a legszomorúbb, mert mindenki előtt nevetséges s csak annak szomorú, ki benne van. Segítni kell e kínos helyzeten, véget kell vetni a szakadatlan gyötrelmeknek – Lombi Loránt érezte ezt s elhatározta, hogy minél előbb meg fogja tenni.

A kis Mariska, a milyen gondtalan, könnyű kedvű, vidám leányka volt, semmit vagy igen keveset vett észre gyámatyja szenvedéseiből. Legfölebb annyit sejtett, hogy kellemetlenségei voltak növendékeivel, vagy elbágyadt a hosszas éjjeli muzsikálásban. Aztán neki is voltak gondjai, apró, könnyű gondocskák ugyan, de egy tizennyolcz éves leányka még nagyra, sokra tartja az ilyesmiket. Az a fiatal ember, ki ama nevezetes estén oly áruló és nagy következményű pírt idézett arczára, azután is sokszor gyakorolta e festési tehetségét, s Mariska el nem tudta gondolni, hogy gyámapja ilyenkor miért lesz sokkal izgatottabb és miért oly szeszélyes szegény Beregi Lőrincz iránt, a ki pedig a zongora-művészetben a legkedvesebb tanítványa volt s igen derék tisztességes fiatal ember?

Megtudhatta nemsokára azt is, midőn gyámapja mintegy négy héttel a sokszor emlegetett nevezetes est után, délután, épen mikor valami lakodalomba készült muzsikálni, úgy meghúzta hegedűje húrjait, hogy valamennyi elpattant, és Mariska a nagy pattogtatásra ijedten rohant az udvarról a szobába.

– Megyek, hozok friss húrokat, mondá Mariska készségesen.

– Nem kell, ne hozz, felelt Lombi Loránt, ágyra dobva hegedűjét. Nem megyek el a lakodalomba.

– Nem? álmélkodék Mariska. De hogy fognak tánczolni első hegedűs nélkül?

– A hogy tudnak, mondá Lombi Loránt mogorván. Ki nem állhatom a lakodalmakat.

Mariska néma bámulattal nézett gyámapja boszús arczára. Nem mert szólni, csak úgy magában gondolá, hogy a lakodalmak iránti gyűlöletben nem osztozik vele. Különben ebbeli véleményének nemsokára kifejezést is adhatott, még pedig sokkal meglepőbb módon, mintsem előre gondolta volna.

– Hát te szereted a lakodalmakat? kérdé Lombi Loránt vontatva. Látszott arczán, mily hosszas benső küzdés előzte meg az egyszerű kérdést.

– Igen, felelt Mariska félénken.

– Szeretnél tánczolni valami lakodalmon? kérdé Lombi Loránt perczenként növekedő izgatottságtól reszketve.

– Igen, felelt Mariska, csodálkozva e váratlan kérdés s gyámapja rendkívüli zavara fölött.

– Szeretnél tánczolni a te lakodalmadon? kérdé Lombi Loránt, tökéletesen elvesztve józan eszét.

Nincs az a tizennyolcz éves leány a világon, a ki ne óhajtana minél előbb tánczolni saját lakodalmán, és mivel Mariska sem volt valami különös teremtmény, hanem csak olyan leány, mint a többi, feltehetjük róla, hogy semmi kifogása sem lett volna efféle mulatság ellen. Szólni azonban nem szólt semmit, csak fülig elvörösödve és kötényén keresve valami igazítni valót, sütötte szemét a földre.

– Szeretnél férjhez menni? kérdé Lombi Loránt.

Mariskának most már halántéka is piros színben égett s szemét a világ minden vőlegényeért sem emelte volna fel a földről. Épen ezt kérdezte tőle tegnap négyszem közt a tornáczon Beregi Lőrincz is, míg gyámapja a nyilvános kertben tánczoltatta a város mulató ifjúságát. Tegnap is így pironkodott és sütötte le szemét a földre, s akárhogy esengett szegény Lőrincz, mégsem felelt egy árva szóval sem. Ki tudja, hátha most ezen az úton akar választ nyerni kérdésére? Most már talán mégis felelhetne, gyámapjától csak nem fogja szégyelni magát.

Midőn tehát Lombi Loránt még egyszer s nyomatékosabban ismétlé előbbi kérdését, Mariska kissé oldalt arczába pillantott, s aztán hirtelen újra lesütve szemét s még jobban elpirulva, gyorsan igent bólintott fejével.

– Mariska – mondá Lombi Loránt megragadva a piruló leány kezét – emlékszel-e még a napra, melyen hozzám jöttél? Tudod-e, hogy azon az éjjelen, melyen először aludtál födelem alatt, megfogadtam, hogy neked, boldogságodnak szentelem életemet, és megtettem éretted a legnagyobb áldozatot, melyet a világon senkiért és semmi másért meg nem tettem volna? Mondd Mariska, adtam-e okot, hogy fogadásom szegéséről vádoljanak? Megtettem-e mindent, kész voltam-e minden áldozatra, hogy téged boldoggá tehesselek?

Mariska felelet helyett némán meghajolt s hálásan megcsókolta kezét. Az öreg szerelmes későn kapta el kezét a szeretetnek ezen gyermeki nyilvánulása elől, kárpótlásúl azonban közelebb vonta magához a még mindig piruló leánykát.

– Szeretsz-e engem Mariska? kérdé Lombi Loránt a delirium legnagyobb fokán.

– Igen, tiszta szívemből, felelt Mariska ártatlanúl.

– Akarsz-e boldoggá tenni? kérdé tovább az eszeveszett ember.

– Legforróbb óhajtásom ez, volt a gyanútlan felelet.

– Akarsz-e nőm lenni?

Igen, kimondta e szavakat, tisztán, érthetően kiejtette; Mariska jól hallotta, de nem akart fülének hinni. Azt hitte, gyámapja nyelve botlott meg vagy az ő érzékei kápráztak el. Ijedten, csodálkozva nézett Lombi Loránt arczára. Ez a színéből kikelt, sápadó és piruló arcz, ezek a remegő ajkak, ez a félő, reménylő tekintet – ezek mindent megmagyaráztak, egy pillanat alatt mindent világossá tettek. Igen, ez szerelem, őrjöngő szerelem volt – a nő szeme megismerte, megértette azt.

– Akarsz-e nőm lenni? kérdé Lombi Loránt másodszor.

Az első kérdés a gyermeket ijesztette meg, a másodikat a nő hálája és szánakozása hallotta. Egy pillanat munkája volt az átalakulás, egy pillanat alatt rohantak el a leány szeme előtt gyámapja jóságának, áldozatainak, szeretetének képei, egy pillanat elég volt, hogy szenvedő arczán keresztűl szívébe lásson s elolvassa benne a kínok könyvét, és egy pillanat elég volt arra, hogy megfeleljen a kérdésre.

– Igen.

Mennyi lemondás, mennyi önfeláldozás, mennyi hála és mennyi keserűség volt ez egy szóban, azt nem árulta el sem hangjának reszketése, sem halvány ajkának vonaglása.

De félénken elvonúlt az öreg ember mellől. Gyámapja keblére gyanútlan bizalommal simúlt, a vőlegénytől riadtan húzódott. Parancsolhatott eszének, parancsolhatott szívének, szemének, arczának, hangjának; de nem uralkodhatott az önkénytelen irtózáson, mely megragadá és megreszketteté egész valóját.

Lombi Loránt mindezt nem látta. A hosszú láz, mely hetek óta gyötörte, tetőpontját érte el, deliriumában nem látta a valót, egyedűl csak a lázálom képeit, és ezek a képek mosolygó boldogságot, tiszta kék eget, verőfényes pázsitot mutattak lelki szemének. E hangulatban tölté el a napot, e hangulatban búcsúzott el éjszakára menyasszonyától… Menyasszonyától… szinte megrezzent, midőn kiejté e szót; vajjon a boldogságtól vagy gonosz előérzettől rezzent meg? Ezen töprenkedett egész este, mióta elvált Mariskától s boldog jó éjszakát kívánt neki… A szerelmi vallomás első láza elmúlt már, higgadtan, nyugodt megfontolással akart elmélkedni jövendő terveiről. Egyedűl volt, gondolkozhatott… Egyedűl? Nem, nem egyedűl, megfeledkezett régi vendégéről, de ez nem feledkezett meg róla. Az éj csendjében ismét beszélni kezdett, eleinte halkan suttogva, aztán mindig hangosabban, hangosabban kiáltva és kaczagva. El akart merülni édes gondolataiba, a jövő szép terveibe, de a kiállhatatlan kiabálás, kaczagás nem hagyott neki békét, szétkergette legédesebb gondolatait, kényszerítette, követelte, hogy rá hallgasson. Utoljára is kénytelen volt vele. És mentől feszűltebben figyelt rá, annál inkább elszörnyedt a nagy őrültségen, melyet ma oly könnyelműen elkövetett. Hisz ez a leány nem szereti, nem szeretheti őt; csak a hála kényszerítette arra, hogy kérését meg ne tagadja. Szíve másé, mást szeret, azon ifjut, ki lángoló pírt tudott varázsolni arczára, s talán most is, álmában ennek nevét rebegik vágyó ajkai.

A féltékenység kínzó réme nem engedte nyugodni. Meg kell győződnie, még ez éjjel mindenről bizonyossá kell lennie. Meg fogja lesni álmát, ki fogja kutatni rejtekeit. Halkan, tolvajléptekkel, a szoba felé lopózott, hol Mariska aludt. A lakás két szobából állt, közben volt a konyha. Ezen kellett áthaladnia, a sötétben csak tapogatózva mehetett, itt is – ott is megbotlott valamiben, utoljára valami széles kemény bútor állotta el útját, nem tudta merre van az ajtó, meg akart fordulni, elcsúszott és homlokát erősen oda ütötte a kemény bútor éles szögletébe.

Sokáig feküdt aléltan a földön. Mire magához tért s tévedező szemével zavartan nézett körűl szokatlan környezetében, már hajnalodott s a konyhaajtó fölött levő ablakon vidám kelő nap küldé be sugarait. Lombi Loránt nehezen feltápászkodott fekvéséből, sokáig kellett gondolkoznia, míg tisztán megismerte, hol van, hogyan jutott ide. Megnézte a kemény bútordarabot, melynek éles szögletétől még most is sajgott homloka. Ráismert; rég el volt rejtve, rég el volt feledve, de azonnal ráismert. Ebben a nagy faládában rakta el egykor, egy gonddal terhes éjszakán, hajdan legdrágább kincseit. Hogy elfeledkezett róluk, milyen hálátlan volt hozzájok! Vajjon mi lett azóta belőlük?

A megrozsdásodott kulcs még mindig a lakatban volt. Kinyitotta a láda födelét s bele nyúlt. A száraz levelek zörögtek érintésére, sűrű porfelleg emelkedett ki belőlük. Kivette a legfelső koszorút; alig maradt még egy-két levele, de megismerte; szalagja megsárgúlt, megzöldűlt, de elolvasta. És így kiszedte valamennyit egymás után, s míg ezt tevé, visszaemlékezett az éjszakára, melyen nehéz küzdelmek után megvált dicsősége emlékeitől s elzárta szemei elől. Mennyi minden történt azóta, mennyire megváltozott azóta minden, megváltozott ő maga is. Vissza gondolt azon éjszakára és az elmúlt estére… s a kezében tartott koszorú reszketni kezdett és a nehány megmaradt levél zörögve hullt a földre. Mit mondtak a hulló, zörgő levelek? Lombi Loránt jól értette és pirulva sütötte földre szemét. Azon éjjelen, midőn e koszorúkat a ládába rakta, azt vélte, a legnagyobb áldozatot hozza, lemondva művészi önérzetéről, hogy a véletlenűl hozzá kerűlt gyermek sorsáról gondoskodjék – – – most azt zörögték a száraz levelek: mondj le nagyobbról is, mondj le őrült szerelmedről is, ha nem akarod, hogy első áldozatod hiába való legyen, hogy az a leány, a kinek kedvéért váltál meg tőlünk, most boldogtalanná legyen… Azt mondták a zörgő levelek: hervadt koszorú hervadt főhöz illik, maradjon a virág az ifjúságnak…

Egészen megreggeledett már, mire Lombi Loránt valamennyi koszorúját kiszedte s mindnyájától meghallgatta a viszontlátás üdvözletét. – Mennyire szégyelte magát a szemrehányásokra, melyeket régi hű barátaitól hallott. Hová jutott, milyen nevetségessé lett, mily boldogtalanná tett volna egy szegény gyermeket nevetséges szenvedélyével. Mióta ismét koszorúi közt volt, tökéletesen visszanyerte régi méltóságát, mint azon időkben, mikor még csipkés szegélyű kendőjében fogadta leereszkedőleg a köztisztelet nyilvánulását. Egyszerre felszökött ismét azon olympusi magaslatra, hova nem érnek el az apró emberi szenvedélyek. Művész lett újra, régi büszkeségével és önérzetével, s igen könnyűnek tartá most, feláldozni szerelmét azon gyermek boldogságáért, a kiért valaha nagyobbat is fel tudott áldozni: büszkeségét és koszorúit.

Felnyalábolta a koszorúkat s szobájába vitte; apró szegeket ütött a falba s rendben egymásután felaggatta koszorúit, úgy mint valaha voltak. Tisztában volt egészen magával, tudta mit fog tenni és nem fájt a szíve. Nem fájt a szíve, midőn a felébredő és félénken közeledő leánykának tudtára adta, hogy tegnapi szavait tulajdonképen nem magáról, hanem Beregi Lőrinczről értette, és a meglepetés, ijedtség és öröm közepette sírva fakadó Mariskát kézen fogva a nevezett fiatal ember karjaiba vezeté. Nem fájt a szíve, midőn tudtára adá Csicsa úrnak, hogy megszűnik a banda első hegedűse lenni, s az álmélkodó s már-már tripla fizetést igérő barna férfiúnak minden kérlelésére csak azzal felelt, hogy visszalép s utoljára saját gyámleánya lakodalmán fog szerepelni, nehogy az ünnepélyes napon hiányos legyen a banda működése. Nem fájt a szíve, midőn megjött a boldog menyegző napja, vidám vendégsereg forgolódott a sátorrá alakított udvaron s Harcsa Mihály özvegye is megjelent kőkorbeli főkötőjével; midőn megkezdték a menyasszony-tánczot, és ő ott húzta a bandában s szemével kísérte a szép menyasszony boldogan lejtő alakját; nem fájt a szíve, midőn az ifjú pár elbucsúzása előtt még egyszer letérdelt előtte, áldását kérve s a vendégsereg nagy riadozásai közt haza tért, ő meg visszavonúlt most már megint magányos szobájába, hervadt koszorúi közé… Nem fájt a szíve, vagy ha fájt is, nem tudta meg azt senki… A ki ezentúl a nyilvánosság előtt megjelent, az ismét Lombi Loránt volt, a büszke önérzetes művész, csipkés szegélyű nagykendőjében és méltóságos kopottságával, a ki megkívánja, hogy menetközben az emberek utána tekintsenek és nevezetesség gyanánt mutogassák az idegeneknek, elfeledve azt, hogy valaha Csicsa Miska bandájában muzsikált.

MALÁTA ÚR KARÁCSONYFÁJA.

Hogy a legjobb akarat sem talál mindig kellő meltánylásra, és az emberek irígysége, mondhatni gonoszsága félre magyarázza a legtisztább szándokot is: olyan igazság, melyet Maláta úr napjában többször szokott nagy keserűséggel és búskomoly sóhajtással ismételni. Van oka rá, önmagán tapasztalja mindennap. Ha nem tartoznék nagyszámú erényeinek díszes seregébe az emberiség nagy hőseit formáló legfőbb erény, a szívósság: az üldözött Maláta úr már régóta magányba vonúlt volna a nyilvánosság színpadáról, melyen évek óta szerepelt zsíros bevételek és állandó piszszegés mellett. De mivel Maláta úrban tetemes mértékben burjánzott a hősalkotó szívósság plántája, megmaradt működése színpadján, szánakozó sóhajjal zsebre rakta a zsíros bevételeket és nagylelküleg ignorálta az elégedetlen fizető közönség füttyeit.

Megszokta már, hogy balra magyarázzák minden tettét; annyira megszokta, hogy már nem is iparkodott ellenségeit – és ezekhez tartozott az egész világ – szándékainak kristály-tisztaságáról meggyőzni. Megelégedett azzal, ha öntudata nyugodt volt és a kamatokat pontosan fizették adósai. Egyébbel nem törődött, mint nem törődik a ragyogó nap azzal, ha némely finnyás arczbőrü és gyönge idegzetü ember kiállhatatlannak tartja éltető és melegítő sugarát.

Ilyen jótékony és melegítő nap gyanánt ragyogott Maláta úr azon égbolton, melynek széles láthatára magába zárja az emberiség sokkal nagyobb részét, azt a részt, mely pénz dolgában meg szokott szorulni. Ennek az égboltozatnak csillagrendszerében tündökölt Maláta úr napja központ gyanánt; az apróbb bolygók és álló csillagok, melyek körülötte csoportosultak, tőle nyerték a fényt, vele egyetértve ragyogtak és melegítettek a hálátlan földlakók számára. Nagy volt az áldás, melyet az emberiségre árasztottak, gazdag volt a tenyészet, melynek jótékony befolyásuk életet adott. Dúsan hajtott az inség gabonája, gyönyörűen fejlett a kétségbeesés virága, gazdag szüretet adott a tönkrejutás, nyomorúság, földönfutás szőlőtője, pazarul hullatta gyümölcsét a becstelenség, öngyilkosság gyümölcsfája. És mind ennek daczára akadt elég hálátlan ember, ki panaszkodni mert a nap melege miatt, és ernyőt feszített ki feje fölé sugarai ellen.

Ez elégedetlen és hálátlan emberek közt bizonyára a legelégedetlenebb és leghálátlanabb volt valami Bokros nevű ember. Soha sem tudta annyira vinni, hogy a határozatlan «valamik» csoportjából kiemelkedjek s «valaki» legyen belőle. Teljes életében megmaradt abban a jelentéktelen osztályban, hol az együgyüség kopott köntösét a becsületesség foltjaival szeretik tarkázni. Természetes ellenségei ezek mindenkinek, a ki a többiek közül kiemelkedik, a kit érdemei miatt gyűlölnek, rágalmaznak, üldöznek.

Maláta úrnak is természetes ellensége volt ez a valami Bokros nevű ember. Rágalmazta életében, boszantotta halálával. Kizsákmányolta jóságát, elköltötte pénzét, visszaélt nagylelkűségével, szidta, üldözte, uzsorásnak káromolta. Pedig mit tett vele Maláta úr? Semmit, épen semmit, a mi a törvény legkisebb betűjét is kilódíthatná helyéből. Sokszor mondta nyájas mosolylyal a dühtől tajtékzó Bokros nevű ember szemébe: tessék, vigye a törvényszék elé; bizonyítson rá törvénytelenséget, ha tud, ha mer. A Bokros nevű ember csak panaszkodott, átkozódott, de annyira nem vitte a vakmerőséget, hogy hálátlanságára a törvény szentesítését merje arczátlanúl követelni. Nem is lett volna tanácsos. Maláta úr tudta jól, hogy a jog az ő részén van, nem hiába tanulta négy éven át a törvényt kitartó szorgalommal, nem hiába állta ki belőle a vizsgálatot kitünő kalkulussal.

Mikor a végzet együvé hozta e két embert, bizonyára azon szeszélyes ötlete volt, hogy a két legnagyobb ellentétet szembe állítsa egymással, és így mutassa meg élő példával a nagy különbséget érdem és érdemetlenség, tehetség és tehetetlenség, nagylelküség és hálátlanság között.

Maláta úr saját erejéből indult neki a világnak, nem volt senkije, a ki segítse, támogassa. A maga lábán járt kezdettől fogva és azért talpát úgy hozzá idomította mindenféle ösvényhez, hogy a leggöröngyösebb, legtekervényesebb, legkeskenyebb, legsikamlósabb helyeken sem botlott, bukott, csúszott el soha.

A Bokros nevű ember szüleitől kapott nevelést, tőlük örökölt nevet, vagyont, elavult fogalmakat és szokásokat és minden út közül csak egyetlen egyet ismert, az egyenes útat, melyet az együgyüek hiú önámítással szeretnek a becsületesség útjának nevezni.

Maláta úr tudományt szerzett, tudományát az emberiség javára használta, viszálkodásaikban tanácsadójuk volt, pöreiket elintézte, pénzeiket fölszedte és megtartotta, nehogy a könnyelmű emberek elpazarolják vagy rosszra használják. Eszével, ügyességével szép vagyont szerzett, de pénzét nagylelküleg embertársai javára használta. Kileste, hol van pénzben hiány, hol van szükség kölcsönre, és ott azonnal megjelent jótékony geniusként, s önzetlen segélyeért nem kívánt egyéb jutalmat, mint egy meleg kézszorítást és százhusz perczentet. Sőt az emberiség iránt lángoló szeretete annyira vitte, hogy nem elégedett meg a maga nyújtotta segélylyel, hanem másokat is hasonló magasztos jótékonyságra buzdított: összeköttetésbe lépett, szövetségget kötött velök; egyesült erővel kutatták ki szükségben szenvedő embertársaikat, hogy a meleg kézszorítás és százhusz perczent jutalma mellett segélyt vigyenek számukra. Valódi jótékonyczélú titkos társaságot szervezett; minden osztályban, minden társaságban állított föl kegyes szívű védangyalokat, mindenfelé küldött jótékony portyázókat… és így gyakorolták egyesült erővel a jótékonyság, jótállás, emberszeretet, óvatolás, irgalmasság, végrehajtás nemes erényeit.

A Bokros nevű ember ódivatú modorban akart gazdálkodni, vetni és aratni; botorul kitette magát a felhők szeszélyeinek, a nap makacsságának, a fagy, jég, zápor véletlen ötleteinek, a hörcsök, egér s egyéb mezei és házi állatok oktalan vágyainak. Nem tudott eszével uralkodni sem az élő, sem az élettelen természeten; azt hitte, elég a munka és szorgalom… és egyre vesztett, pusztult, bukott; mentől inkább igyekezett kimenekülni, annál mélyebben bele bódult a zavarba, segélytelenségbe, tehetetlenségbe és a jótékony emberbarátok karjaiba, melyeket vastag hálátlansággal uzsorának káromolt.

Maláta úr becsülettel és önfeláldozással szerzett pénzét, a társadalomban kivívott tisztelt és előkelő állását szokott önzetlenségével csupa nagy és nemes czélra használta. Fényt űzött, hogy elősegítse az ipart és kereskedést; arany karpereczeket vett a tánczosnőknek, hogy lendítsen a művészeten; futtatott a lóversenyeken, hogy előmozdítsa a hazai lótenyésztést. Sebesültek, árvízkárosultak, rabok, árvák számára hangversenyeket, bálokat rendezett; minden gyűjtésben, minden bizottságban, minden politikai és társadalmi mozzanatban tevékeny részt vett; és ha egyik-másik adósa kétségbeesésből öngyilkossá lett, árvái részére jótékony gyűjtést rendezett s az aláírást megnyitotta öt forinttal.

A Bokros nevű ember botorúl megházasodott, gyermekeit hiú nagyravágyásában neveltette, kitanította, s a mi vagyonát a fagy, jég, zápor s elemi csapások, a hörcsök, egér, uzsorás és egyéb mezei és házi állatok meghagyták, reájuk költötte, egyiket eltemette, a másikat kiházasította, a harmadikat megutaztatta, és bárgyú fejével azt hitte, polgári kötelességet teljesít, ha családot alapít, gyermekeket nevel, maga pedig koplal, izzad, fárad és semmiben sem vesz részt, a miről a hírlapok tudósítói meg szoktak emlékezni.

Maláta úr nagylelkű szánakozással és nemes lemondással fogadta az emberek irígységét, bántalmait, gúnyjait. Vérzett szíve, ha látnia kellett, mint ferdítik el legmagasztosabb tetteit a gonosz nyelvek, mint szidalmazzák uzsorának jótékony segélyeit: de a nagy lelkek legszebb vonását, a megbocsátást, soha sem homályosíthatta el lelkében az irígység fekete fellege. Kész volt bármely pillanatban segélyére sietni leghalálosabb ellenségének is, százhusz perczent és két biztos jótálló mellett. Sőt még azt sem várta be, hogy őt keresse föl; nemes lelke nem akarta ellenségét maga előtt megalázva látni. Maga kinálta a segélyt, hol szükséget és biztos jótállót látott, s ha adósainak bútorait árvereltette, őszintén szíve mélyéből meleg könnyet hullatott a könnyelmű ember szerencsétlensége fölött.

A Bokros nevű ember elégedetlen volt magával, az éggel, az emberekkel; panaszkodott mindegyik ellen, de a mi legfőbb, valódi bősz dühvel kelt ki legnagyobb jótevője, Maláta úr ellen. Pedig ennek köszönhette, hogy obscurus ember létére igen díszes ismeretségi körre tett szert, mely törvényszéki bírákat, képviselőket, tanárokat, fínom és tudományos férfiakat foglalt magában. De a Bokros nevű ember hálátlan szíve csak gyűlöletet, átkot és rágalmat szórt e tiszteletre méltó előkelő urak ellen, s mégis megfoghatatlan módon egyre társaságukat kereste.