Part 11

Hosszas szünet következett. Lombi Loránt némán állt az ágy előtt, egyedűl rövid szaggatott lélekzete által tudatva, hogy a szörnyű villámcsapás még hagyott benne valami életet. A barna úr ez alatt igen kényelmetlenűl kezdte magát érezni; gyűrűit össze-vissza cserélte ujjain, s szórakozottságában vagy zavarában kivonta mellényzsebéből vaskos arany óráját és úgy fölhúzta, hogy minden lánczát, kerekét összetörte s örökre használhatatlanná tette.

– Fényes kereset – megduplázom a fizetést, mormogott Csicsa úr biztató és mentegető hangon.

– Ennyire sülyedtem! kiáltott végre Lombi Loránt oly fájdalommal és keserűséggel, hogy Csicsa úr most már valósággal nem tudta, melyik lábára álljon?

– Engedelmet kérek, nem akartam megbántani, dupla fizetést ígértem, mondá aztán bűnbánó meghunyászkodással.

– Peták Dani utódja! kiáltott Lombi Loránt.

– Dupla fizetéssel, tevé hozzá a sötét barna kísértő, az alkudozás megkezdésének vevén Lombi Loránt keserű fölkiáltását.

Lombi Loránt körűlnézett a szobában, fegyvert keresve, melylyel szörnyű bántalmáért méltó megtorlást vegyen. Fegyver nem ötlött szemébe, de látta Csicsa úr jó akaratú biztatástól sugárzó ábrázatát, melyen az ijedtség, alázatosság, pártfogás, tisztelet és jóakarat oly kellemes kifejezésben egyesűlt, hogy minden vonása ezt látszott kiáltani: Dupla fizetés! – Nem, ez nem lehetett szándékos sértés, nem kiszámított megalázás, gondolá Lombi Loránt. Keserűsége és haragja lassankint elsímúlt, helyét a leereszkedő szánakozás foglalta el, a mint a czigány furcsa vegyületben mosolygó és ijedező arczára tekintett. Mit tudja ő szegény, mit tett? Képes-e ő fölfogni, mi a művész? Szemében csupán hegedűsök vannak; az ő baja, de nem hibája, hogy nem tud különbséget tenni Peták Dani és Lombi Loránt közt.

Lassankint kialudt Lombi Loránt szemében a harag tüze s helyében a fájó szánakozás szelid világa csillogott. Sőt előbb elkékűlt ajkai körűl gyenge mosoly is játszadozott, midőn megfogta a még mindig riadtan mosolygó és dupla fizetésről mormogó Csicsa kezét, és a szoba túlsó végére, a falhoz vezette.

A falon díszes sorban függtek a kisebb-nagyobb koszorúk, hosszú, széles selyemszalagokkal, arany betűs feliratokkal. Lombi Loránt megállt előttük, s baljával Csicsa kezét fogva, jobbjával az első koszorúra mutatott.

– Ez volt első koszorúm, gyermekkoromban kaptam, midőn első hangversenyemet adtam, mondá ünnepélyes hangon. A város hölgyei nyújtották át bársony párnán, zöld szalagjára arany betűkkel van a nevem írva, s azon remény, hogy e név valaha be fogja tölteni a világot.

A barna férfiú álmélkodva nézett a zörgő levelű koszorúra; kezébe fogta a lelóggó selyem szalagot, s míg ezt műértőleg morzsolá ujjai közt, a rajta levő feliratot iparkodott elolvasni, elfeledve a jelenet ünnepélyes hatása alatt, hogy az írástudományba csak igen tökéletlenűl van beavatva.

– Az első koszorú reménye beteljesedett, folytatá Lombi Loránt még ünnepélyesebben, tovább vonva barna vendégét s a második koszorúra mutatva. Ezt a koszorút a hildenhausen-sonderburgi uralkodó herczeg sajátkezűleg dobta nekem, midőn Hilden-Hausen-Sonderburgban léptem föl az udvari színházban.

Csicsa a második koszorú széles selyem szalagját is megmorzsolá ujjai közt, mi alatt kábúltan nézett a sárga poros levelekre, s öntudatlanúl, de siker nélkűl iparkodott elméjébe vésni az épen most hallott kimondhatatlan idegen nevet.

– A harmadik koszorút – folytatá Lombi Loránt, tovább vezetve az álmélkodó barna férfiút – egy főrangó hölgy-intézet növendékei nyújtották át testületileg. – A negyediket – ötödiket – és így tovább-tovább – a mint Don Ruy körűlvezette Carlos királyt őseinek képei előtt, akként mutatta be Lombi Loránt megilletődött vendégének koszorúit, mindegyiknek elmondva történetét s Csicsa kezébe adva a szalagokat. A megbolygatott koszorúk száraz levelei zörögtek, mintha a feltámasztott emlékek szél gyanánt rezegtetnék a hosszas álom, pihenés után; egy-két levél a földre hullt; Lombi Loránt kegyelettel fölemelte onnan s gondosan az asztalfiókba zárta, sárguló írások és hírlapok közé. Csicsa néma álmélkodással hallgatta végig a koszorúk történetét, megfogta szalagjaikat, ujjai közt morzsolta, megkísérlé elolvasni felírataikat, míg lelkében azon homályos sejtés kezdett határozottabb alakot ölteni, hogy ennyi koszorúval szemben nem ártana újra és erősebben hangsúlyozni a dupla fizetést, a mit halkan és félénken azonnal meg is tett.

– És most – fejezé be Lombi Loránt, a mint az utolsó koszorú száraz leveleinek zörgése elhallatszott – és most Csicsa, megbocsátom vakmerőségét. Bizonynyal nem tudja kivel beszél, azért merte ajánlatát tenni. Most azonban láthatja, hogy a művész, kinek ily koszorúi vannak, nem állhat be egy czigány bandába hegedűsnek.

A meglepett barna férfiú akart még valamit hebegni dupla fizetésről, de Lombi Loránt határozott, bár kegyes kézlegyintéssel jelenté, hogy a kihallgatásnak vége van. Csicsa úr óriási erőfeszítések után felhúzta keztyűit, kivette óráját, füléhez tartotta s fejcsóválva győződött meg, hogy nem jár; de azért mégis figyelmesen megnézte, s miután háromszor sikertelenűl belekezdett valami búcsúzó szónoklatba, a harmadik kísérlet után lassan kihátrált az ajtón.

A mint Csicsa úr kilépett a ház kapuján, s megigazgatva ujjain a gyűrűket és zsebébe rejtve ismét lehúzott keztyűit, épen tovább akart indulni, nagy zörgéssel fordult be az útczába egy ekhós szekér és közvetlenűl ama kapu előtt állapodott meg, hol Csicsa úr végezte úti előkészületeit.

– Ez a bárány-útcza tizenötödik száma? kiáltott az ekhó alól egy éles nőnemű hang.

– Ez hát, mordult vissza üléséről a subás kocsis. Csak van szemem.

– Kend nem ismeri a számokat, visított ismét a nőnemű hang. Kérdezze meg azt az urat a kapu előtt.

– Azt mondja az asszonyság, kérdezzem meg az urat, mondá a subás kocsis mogorván, Csicsa úr felé fordulva.

Csicsa úr, kinek igen hízelgett, hogy valóságos úrnak tekintik s vitatás nélkül fölteszik róla az arab számok ismeretét, e felszólításra a kapu felé fordúlt s tudományos arczkifejezéssel kezdte tanulmányozni a ház falára mázolt számokat.

– Kérdezze meg az úrtól, itt lakik-e Lombi Loránt? sivalkodott ismét türelmetlenűl a nőnemű hang.

– Igenis itt lakik, épen tőle jövök, kiáltott Csicsa úr, örvendve, hogy ilyen könnyen átesett a nehéz számtani feladaton.

– Hajtson be az udvarra, sivított a nőnemű hang. A kocsi megfordult s a nyitott kapun keresztűl, visító tartalmával együtt, az udvarra döczögött.

Csicsa úr most már tovább mehetett volna ugyan, de zenészi kíváncsiságát nagyon felgerjesztvén a sivító hang, megállt a kapu előtt s várta a szekér rejtelmeinek kitárulását. Ha azonban valami vonó vagy fuvó hangszert gyanított a szekérben, úgy nagyon csalódott várakozásában, mert nem jött belőle napfényre egyéb, mint egy igen öreg és igen vézna asszonyság, félúrias ruhában és kőkorbeli főkötővel, azután két kis láda, egynehány kosár, egy csomag ágynemü s végre egy szegényes öltözetű kis leány, kit Csicsa úr hirtelenében tizenkét-tizenhárom évesre becsűlt.

Ennyit látott Csicsa úr és nem többet. Láthatta Lombi Lorántot is, a mint szobája ajtajába lépett, összecsapta kezeit s vendégeihez sietett. Még azt is láthatta, hogy hirtelenében pár szót váltott a kőkorbeli főkötős vézna asszonysággal, mialatt jobbra-balra kapkodta kezeit, melyeket a kis leány erővel meg akart csókolni. Erre mindnyájan ládástúl, kosarastúl, ágyneműstől a szobába mentek, és Csicsa úrnak nem maradt egyéb látnivalója, mint a subás kocsis, a mint mogorva arczczal jártatta az udvaron lovait.

Lombi Loránt ezalatt vígasztalan arczkifejezéssel iparkodott szűk szobájában elhelyezni a megérkezett holmit, míg a vézna asszonyság, elfoglalva az egyetlen széket, lélekzetvétel nélkül igyekezett egy drámai szerkezetű monologban minden lehető kérdésre megelőzőleg felelni.

– Hogy ki vagyok? Hát özvegy Harcsa Mihályné asszonyság vagyok, a férjem asztalosmester volt, húsz év előtt halt meg vízibetegségben. Hogy micsoda módon ismerkedtem meg az úr unokahugával? Hát csak úgy, hogy anyja özvegysége óta a házamban lakott, ott betegeskedett, ott is halt meg. Hogy hagyott-e valamit hátra? Hát bizony csak azt a kis holmit, a mi itt van ni; elhoztam mind, egy darabját se tartottam vissza, pedig adósom volt az utolsó hónapi házbérrel. Hogy miért hoztam az úrhoz ezt a kis árvát? Hát csak azért, mert nincs ezen a világon senkije, és semmije az úron kívül. Hogy honnan tudom én ezt? Hát a boldogult édes anyjától, a ki sokszor eldicsekedett vele, hogy van neki egy Lombi Loránt nevű rokona, nagy művész, híres muzsikus, gazdag ember, itt meg itt lakik, és bizonyára nem fogja elhagyni kis leányát, ha nem lesz többé édes anyja. Hogy hát ez nem egészen igaz, mert lakásából ítélve, az úr nem látszik valami gazdag embernek. A bizony meglehet, de azért ezt a szegény kis lányt nem fogja az útczára tenni? Hogy miért nem tartom én el magam? Mert nekem nincs miből, szegény vagyok, sok gyerekem van, azt se tudom, hogy éljek el napról-napra? Hogy mit tegyen az úr evvel a szegény kis féreggel? Hát bizony csak nevelje fel, ha van lelke az úrnak, mert különben megveri az isten. Mariska, csókolj kezet a bácsinak, és jól viseld magadat, ha azt akarod, hogy szeressen.

A kis leány elfogta Lombi Loránt vonakodó kezét és megcsókolta. Lombi Loránt szólni akart, de maga sem tudta, mit mondjon; hosszú ideje pedig nem maradt a gondolkodásra, mert a vézna asszonyság, megelégedéssel tapasztalván a rokoni jó egyetértést, melyet a kézcsók által teljesen biztosítottnak látott, újra fölvette a drámai monolog fonalát.

– Hogy meddig maradok itt? Bizony még ma este szeretnék haza menni; kocsimat csak egy napra fogadtam fel, a kocsisom pedig nagyon goromba ember, nem férnék meg a szájától, ha éjszakára is itt tartanám. Ne tessék tartóztatni, semmi esetre sem maradhatok. Hogy tartozik-e valamivel a kis Mariskáért? Bizony tartozik; én tartom anyja halála óta, az útiköltség is csak miatta van, mert bizony a nélkül soha sem jöttem volna ebbe a városba. Hogy most nem tudja megadni? Nem is azért kérdeztem, mintha meg akarnám venni az úron. Elvárok vele akár meddig, sőt azt se bánom, ha örökre adósom marad. Hogy jó apja akar lenni a kis Mariskának? Azt el is várom. Hogy meg fogom-e valamikor látogatni? Hát biz azt nem tudom, majd megválik idővel; egyszer csak, meglehet, betoppanok ide s megnézem, mivé nevelte ezt a kis leányt? Hogy szívesen fog látni? Reménylem is, különben most ne tessék tartóztatni, mert csak etetünk és mindjárt haza felé indulunk. Mariska, csókold meg a bácsi kezét és köszönd meg a hozzád való jó akaratát.

A kis leány ismételte előbbi támadását Lombi Loránt keze ellen, és Lombi Loránt belátta, hogy a végzet rendelései ellen hiában küzd a gyönge ember. A minek meg kell történnie, az megtörténik; ha meg kellett történni, hogy most egyszerre egy tizenkét éves leány nevelőapjává legyen, bele kell nyugodnia a kikerülhetetlenbe. A kőkorbeli főkötős asszonyság oly szépen megtett helyette minden kérdést és minden lehető ellenvetést, és oly kimerítőleg és megczáfolhatlanúl megfelelt valamennyire, hogy neki szólnia sem kellett, s az ellenmondás legtávolabbi reménye nélkül fogadta az égnek e váratlan ajándokát. Nem is azon gondolkozott, elfogadja-e vagy nem, ehhez többé szó sem fért, hanem csupán az iránt kellett még tisztába jönnie magával, hogyan oldhassa meg a nehéz számtani feladványt, hogy a mi eddig egynek sem volt elég, ezután elég legyen kettőnek?

E nehéz problema fölött töprenkedett, mialatt a visító hangú beszédes asszonyság kirakta a ládákból, kosarakból Mariska holmiját, folytonosan oktatva a kis leányt jó erkölcsökre s istennek és embernek tetsző viseletre, közben-közben pedig felszólítva, hogy csókolja meg a bácsi kezét. E fölött töprenkedett akkor is, midőn Harcsa Mihály özvegye elvégezve minden dolgát s elköltve tisztességes ebédjét, melyet Lombi Loránt a szomszéd fogadóból hozatott hitelben, még egyszer előadta szokott drámai modorában saját élettörténetét, kapcsolatban Mariska anyjának viselt dolgaival, s újra szívére kötötte Lombi Lorántnak a kis leány sorsát. E nehéz problemán törte fejét akkor is, midőn a mogorva kocsis bemordúlt az ajtón, hogy fogva vannak a lovak s ő nem akar az úton hálni, mire a vézna asszonyság föltette fejére kőkorbeli főkötőjét, megcsókolta a kis leányt, megölelte Lombi Lorántot és a kocsiba ült, onnan sivítva még egyszer a kis leányra, hogy csókoljon kezet a bácsinak, míg sivítása és az ekhós szekér zörgése egészen elhangzott, és a nevezetes látogatásból semmi egyéb nem maradt hátra Lombi Loránt szobájában, mint a szegletben ülő és csendesen sirdogáló kis leány.

E nehéz problemán törte fejét Lombi Loránt akkor is, midőn az éj leszállt s a kis leány csendesen pihegve aludt a földön rögtönzött ágyában, míg Lombi Loránt pislogó olajlámpája álmos világánál hangjegyeket másolt egyik növendéke számára. Halkan dudolta magában a vídám dallamot, a mint a fekete pontokat egymás után rakta alúl-felűl a vonalakra s a mellett számolta minden képzelhető jövedelmét, melyet a legnagyobb munka mellett képes lesz szerezni. Kevés, nagyon kevés, maga is alig tud megélni belőle. A dallam rendkívül vidor fordulatba ment át. Lombi Loránt halkan verte hozzá lábával a szökdelő kíséretet, szeme lassankint elfordúlt a papirról s az alvó kis leány arczára tévedt. Mint hasonlít anyjára! Lombi Loránt tisztán visszaemlékezett a szőke hajú, kék szemű, vídám piros arczú leánykára, kivel gyermekkorában annyit játszott és veszekedett. Az az idő rég elmúlt, azóta nem látta őt, pedig szerették egymást; a mint most maga előtt újra látta gyermekében, fölébredtek rég szunnyadó emlékei és ismét visszaképzelte magát a gyermekkorba, s fejét a félig beírt papirra hajtva, hosszan elmerengett a lelke előtt elvonuló képeken. Az a boldog család, melynek gyermekei ott játszottak a kavicsos udvaron, hová lett, merre hullt szét azóta? Mind meghaltak, senki sem maradt belőle, csak ez a szegény öreg ember, rövid dicsősége romjaival s tört reményeivel, és ez az alvó gyermek, kinek senkije sincs a világon kívüle, tehetetlen, élhetetlen kolduson kívül. Szegény fakadó bimbó, mely düledező rom tövében akar megvonulni. Mi lesz ott belőle, fog-e menedéket találni, fog-e virúlni?

Fog. Lombi Loránt hirtelen fölemeli fejét, eltaszítja maga elől a papirost s felugrik székéről. A gondolat, mely agyába szökött, megremegtet egész valóját. El akarja hárítani magától, de makacsul újra meg újra visszatér. Behunyja szemét, de annál világosabban látja Csicsa czigány mosolygó orczáját; befogja fülét, de annál érthetőbben hallja a dupla fizetés biztató ajánlatát. Kétségbeesetten küzd e rémképek ellen – hiába! Mind jobban, jobban körülfogják, elkábítják, magukkal ragadják. Hasztalan igyekszik kiszabadulni a polyp karjai közűl, annál inkább beléjök bonyolódik; hiába erőlködik kiemelkedni a dagadó hullámokból, annál mélyebbre vonja a láthatatlan erő. Sülyed, egyre sülyed, ellenállása mindig gyengébb, erőtlenebb, már alig küzd, a hullámok már vállát, ajkát, szemét érintik – tekintete a falra esik, a koszorúk némán, fájó szemrehányással intenek felé – megragadja e szalmaszálat s végső erőlködéssel még egyszer kirántja magát a polyp karjaiból, a hullámok öléből.

De a polyp nem ereszti martalékát, a hullámok nem adják vissza, mit egyszer megragadtak. Lombi Loránt nehéz vergődésében elfordul a koszorúktól s az alvó gyermekre esik szeme. A polyp karjai újra tagjaihoz tapadnak, újra vonják, ragadják a mélységbe. Nincs ellenállás, nincs menekvés. A hullámok összecsapnak feje fölött – határozott.

Leszedi a falról koszorúit, egymásután, gyöngéden összehajtja szalagjaikat, még egyszer elolvassa felírataikat, még egyszer, utoljára. Többé nem látják egymást. Azon a pályán, melyre most fog lépni, nincs joga hajdani koszorúihoz. Nagy faláda áll a szoba legvégső szegletében. Lombi Loránt egyenkint bele rakja koszorúit, gyöngéden s figyelmesen, nehogy kár essék a száraz levelekben. Az utolsót is elhelyezi, jobbjával már a láda födelét tartja – – nem, nem zárhatja el örökre szeme elől dicsősége emlékeit – – sem az isten, sem az emberek nem kívánhatják tőle ez áldozatot… Az alvó gyermek hosszan sóhajt álmában – Lombi Loránt becsapja a láda födelét s bezárja lakatját.

II.

Tiszta fehér falak, zöldre festett rácsajtó, virágágyas udvar, folyondáros tornácz, két egyszerű csinos szoba mindenesetre kellemesebb lakás, mint egy sötét, nedves, rendetlen, szennyes barlang valami szűk udvar legbenső zugában, és az udvaron, tornáczon, szobákban sürgölődő, szorgoskodó, mosolygó, csevegő, tizennyolcz éves szép leány valószínüleg nincs hátrányára semmiféle lakás díszének. Lombi Loránt kénytelen ezt titokban bevallani, midőn hegedűjével hóna alatt belép a zöld rácsajtón, körűlnéz a virágos udvaron, keblére szorítja az eléje futó, sürgölődő, mosolygó, piruló leánykát.

Öt év mult el már azon nehéz éjszaka óta, melyen Lombi Loránt sírboltjukba temette hervadt koszorúit s reájok csapta a koporsó fedelét. Öt hosszú év, váltakozó küzdéseivel, bajaival, örömeivel, bánatával, vígaszával, könnyeivel, mosolyaival. Lombi Loránt feláldozta új feladatának a legnagyobbat, mije volt, feláldozta művészi büszkeségét, önérzetét, önbecsülését s az áldozat következményeit viselte hősi lélekkel, bölcs megadással. Lemondott igényéről az emberek bámulatára, a köztisztelet adójára, lemondott méltóságáról, a művészi név varázsáról; szerényen meghúzódva járt az útczán s csupán akkor, midőn dolga kívánta; visszavonult közelebbi ismerőitől s ha véletlenűl találkozott velök, szégyenkező alázattal emelt kalapot előttük. Nem volt meg azon vígasztalása, mint a leköszönt királyoknak, kiket a magánéletben is átövez a régi fény varázsa, ő nemcsak lemondott régi dicsőségéről, hanem meg is tagadta multját, önmagát; a régi nagy művészt bele temette oda a nagy ládába, a hervadt koszorúk közé, itt a földön már csak a Csicsa Miska bandájának első hegedűse járt és muzsikált.

Nehéz volt a lemondás, kínos volt az áldozat, de lassankint megjött a kárpótlás. A kis Mariska jó gyermek volt, jó gyermekből szép leány lett, szép leányból ki tudja még mivé lehet? Lombi Lorántnak ő hozta meg a nap melegét, a virág illatát, mindent a mi fényes, mosolygó, kedves. A mint a gyermek növekedett éveiben, fejlett szépségében, jóságában, kedvességében, úgy fiatalodott Lombi Loránt korban, erőben, kedvben, fürgeségben. Mintha különböző pontokról egymás felé közelednének, hogy végre egy mosolygó, virágos, verőfényes ponton egymásra leljenek… Mi lehet az a mosolygó, virágos, verőfényes hely…? Lombi Loránt nem kérdezte, nem is gondolt rá, de ösztönszerűleg, öntudatlanul folyton-folyton haladt feléje… A hervadt koszorúk pedig feledve pihentek elzárt sírboltjukban.

Mióta Lombi Loránt közönséges emberré lett s mindennapi kenyérkereset után járt, azóta kezdett valamit adni a jólétre és kényelemre is, melyekkel hajdani olympusi fenségében nem sokat törődött. Most már szeretett jól ebédelni, ebéd után kényelmesen elpihenni, nyáron a virágos udvar lugasában, télen a jó fűtött szobában. Mindezen prózai kedvtelésekre a kis Mariska szoktatta, eleinte hízelgő kérlelésekkel biztatva, hogy tegye meg ezt vagy azt, az ő kedvéért, ha nem másért. Lombi Loránt tehát megtette először Mariska kedvéért, aztán a maga kedvéért – szóval lassankint oly prózai köznapi emberré vált, hogy lehetőleg jól és kényelemben akart élni, és rendes munka által megszerezni azt, a mi erre a jó és kényelmes életre szükséges.

– Mennyi változás! gondolá magába Lombi Loránt, elhelyezve a szobába hegedűjét s az ajtóból szemével kísérve az esteli készítésében szorgoskodó leány sürgő-forgó alakját. Mily varázs lehet az, melylyel e leány úgy átalakított engem? Mily erő az, mely úgy ragad feléje s mégis oly titokszerűen elriaszt sokszor mellőle? Úgy szeretném az apa gyöngédségét, párfogását tanúsítani iránta – és nem tudom. Elfogult vagyok mellette, zavarba jövök, mint a gyermek… Mi ez? Mit jelenthet ez?

Még többször is feltette volna magának e kérdést, hanem Mariska, kit elmélkedése alatt folytonos figyelemmel kísért, e pillanatban erősen elpirúlt s nagy buzgósággal kezdte fújni a konyha tüzét, hogy legyen mire fognia pirulását. Lombi Loránt észrevette a pirulást, s ugyanazon pillanatban szemébe tünt a tornáczon, épen Mariska lesütött szemének irányában, egy fiatal ember alakja. Ha a leány elpirul és közelében fiatal ember áll, nem lehetetlen, hogy a kettő közt okozatos összefüggés van. Lombi Loránt erős nyilalást érzett szívében és e pillanat gyors feleletet adott fennebi kérdésére, melyet annyiszor hasztalanúl tett föl magának.

Nem, nem, esztelenség! A mily villámmódra ötlött agyába e felelet, oly megdöbbentő sietséggel igyekezett azt onnan ismét elriasztani. Őrültség még a gondolat is. Nem akar vele foglalkozni, ideje sincs rá, ez a fiatal ember az ő vendége, legjobb legkedvesebb tanítványa, kiből még valódi művészt fog nevelni. Elébe siet, mohó szorgoskodással bevonja a szobába, beszél, enyeleg vele, s talán észre sem veszi, hogy azalatt folyton tekintetét lesi, folyton azon töprenkedik, vajjon ő volt-e oka a pirulásnak.

A vacsoránál lázas jó kedve van, nevetgél, tréfál, beszél, egyre beszél, mintha valami alkalmatlan gondolatot akarna agyon beszélni. De ez alkalmatlan gondolat mindegyre visszatér, akárhogy kergeti, nem szabadúl meg tőle. Beszél közömbös dolgokról, a napi eseményekről, növendékeiről, Csicsa Miskáról – – s mikor már azt hiszi, tökéletesen megszabadult üldöző kísértetétől, akkor kapja rajta magát, hogy lopva, mohón lesi a fiatalok szemét, ajkát, kezét, nem intenek, nem sugnak, nem adnak-e valamit egymásnak…?

Őrültség, őrültség… Majd ha egyedűl lesz, ha elég ideje lesz, szemébe néz ennek a bolondos kísértetnek, s higgadt megfontolással, józan okoskodással adja ki neki az útat. A vacsorának vége van, a vendég eltávozik, Lombi Loránt forróan megszorítja kezét, aztán hátra dűl székében s könnyed hangon mondja Mariskának, kísérje ki ő a vendéget. Egyszerre csak megint rajta kapja magát, hogy a szoba ablakánál van s a félig félre vont függöny megől leskelődik… Mire leskelődik, miért leskelődik…?

Egyedűl vagyunk, gondolkozzunk most higgadtan, megfontolva, te szerencsétlen őrjöngő! Mi az, szerelmes vagy? Nem vagyok, nem vagyok, nem akarok lenni… Mért leskelődöl hát…? Mert féltem őt… Félted? Kitől félted…? Nem az-e rendeltetése, hogy szeressen, nővé legyen?… Nem engedem, nem élhetek nélküle… Vedd el hát te őt… Őrültség… Miért volna ez oly nagy őrültség? Nem történik-e mindennap száz meg száz ilyen házasság…? Hány éves vagy?… Ötvenöt… És ő…? Tizennyolcz… Őrültség, őrültség! Nem akarok többé rá gondolni.

Igen ám, ha az akarattól függne ez. Ha ez a kínzó vendég előbb megkérdezné, szívesen látják-e? Nem vár ez hívást, nem szorúlt kínálásra, épen nem szemérmes vendég. Bemegy a zárt ajtón, belopózik a csukott ablakon, s a hová egyszer befészkelődött, pusztít, rombol, emészt ott; ha elküldöd, ha kidobod, visszamegy. Nem bánja ő, akármilyen a szállás: új-e vagy ócska, tiszta-e vagy ronda, világos-e vagy sötét, mindegy az neki, helyén van akárhol, talál pusztítni, gyötörni valót mindenütt. És még ha egyedűl járna! De nem, másokat is hoz magával, hadd segítsenek neki romboló munkájában. Az az ismert zöld szemű szörnyeteg sarkában van mindenütt, vele megy mindenhová, tanyát üt vele minden hajlékban. Lombi Loránt is megismerte mind a kettőt; hiába okoskodott, hiába fontolgatott, mondhatta magát őrültnek, kereshetett akárhol józan érveket: a kínzó vendégek szállást vettek nála s nem hagyták el többé.