Part 10

Olga nagy felindulással rohant a szobába; látszott rajta, hogy a féltékenység vagy a harag, vagy a sértett hiúság hajtotta lépteit, s nem engedte gondolkozni a felől, a mit tesz. De mihelyt a szobába lépett, mintha egyszerre visszatért volna a meggondolás fölhevűlt agyába, megzavarodott, megszégyenült, s mintegy saját tettétől megrémülve, tétován megállt a szoba közepén.

– Örülök, kedves Olgám, hogy elfeledte haragját, s megtette az első lépést a kiengesztelődésre, mondá Oszkár udvariasan, s meg akarta fogni a kezét.

– Hagyja el! kiáltott Olga, visszarántva kezét. Ki volt itt?

– Senki.

– Senki? Azt hiszi, máskép eljöttem volna?

– Csak azért jött, mert mást remélt itt találni?

– Mit tudom én, mért jöttem el? Őrült voltam, eszemet vesztettem. Megesküdtem, hogy többé nem fogom önt látni –

– És maga keresett föl saját lakásomon. Tudtam.

– Mit tudott ön?

– Tudtam, hogy hiába tilt el magától, hiába beszél szakításról; azért mégis szeret, mégis félt – és csak ezt akartam megmutatni.

– Mit beszél? Kiszámított csel lett volna ez? Hol van az a nő? Ki volt?

– Ne nézzen szét oly villogó szemekkel, kedves Olgám, nincs már itt. Elfutott haragja elől; ámbár nem tudom, méltó lett volna-e haragjára? Csak a kis Viola volt, a virágárus leány.

– Viola?

– De nincs oka rá féltékenykedni, biztosíthatom. Megreggeliztettem – ez az egész; ott láthatja még most is a reggeli romjait. Megvallom bűnömet, azért hívattam ide – s láthatja, sikerűlt is – hogy kegyednek megmutassam –

– Ön nyomorult!

– Kedves Olgám…!

– Hagyjon el, ne nyúljon kezemhez! Ha már eddig is rég meg nem bántam volna, hogy valaha meghallgattam önt; ha eddig meg nem esküdtem volna, hogy többé nem fogjuk egymást látni: ez az egy lovagiatlan tette elég, hogy kiöljön szívemből minden érzést ön iránt.

– Olga, hallgasson meg!

– Hagyjon el, egy perczig sem maradok többé itt! Megmondtam önnek, többé nem akarom önt látni, s most újra ismétlem. Hogy esztelen fölindulásomban megfeledkeztem egy pillanatra eskümről, hogy sikerűlt önnek lovagiatlan fogása által meglepni gyöngeségemet s a tőrbe csalni: ezt köszönöm önnek, ez által sokkal könnyebbé tette esküm beváltását. A mit a szégyen, a bűnbánat talán nehezen tehetett volna, azt sokkal könnyebbé fogja most tenni a megvetés. Bocsásson, több szavunk nincs egymáshoz az életben.

A felindult nő az ajtó felé fordúlt, de nem volt szükséges kinyitnia; előbb felpattant, mintsem odáig ért volna, s Bálint, most már valóban rémült ábrázattal, a szobába rohant.

– Épen most csengetett. Bebocsássam? kérdé lihegve.

– Ki csengetett? kiáltott Oszkár.

– Beregi úr.

– Nagy ég! férjem! sikoltott Olga.

– Épen jókor, dörmögött kétségbeesetten Oszkár. Bocsásson meg asszonyom, tevé hozzá fenhangon, erre nem mehet ki. Minden megvetése daczára, melyet most irántam nyilvánított, kérnem kell, hogy legyen szíves e mellék-szobát választani. Túlsó ajtaja a hátulsó lépcsőre vezet, honnan észrevétlenül az udvarra juthat. Erre kérem.

– Megérdemlettem e büntetést! sóhajtá a megrémült Olga, s gyorsan az oldalszobába rohant. Oszkár becsapta utána az ajtót, s úgy vélte, mintha valami halk sikoltást hallana mögötte. De nem volt ideje fejét törni fölötte; Bálint ezalatt kinyitotta az ajtót, s Beregi úr nagy zajjal e szobába rontott.

– Reménylem, nem háborgattalak valami édes kalandban! kiáltott hangos nevetéssel e jól táplált, piros arczú, kedélyes úr.

– Oh nem – épen nem –

– Hahaha! kaczagott Beregi úr, még nála is szokatlan kedélyességgel. Meg van zavarodva – a hős Oszkár meg van zavarodva – ejnye! ha tudtam volna –

– Nincs semmi tudni valód.

– Nincs-e? Ugyan ne képmutatóskodjál. Hát itt az asztalon a lakoma maradványai – he? Egyedűl pezsgőztél, he?

– Egyedűl.

– Nem hiszem. Egyedűl csak a német iszik. Csak társaságban lehet jól inni – tudom – magam is épen egy kedélyes pezsgős reggeliről jövök. Nem látszik meg rajtam?

– Nagyon!

– Egy kissé keresztben áll a szemem – he? Se baj! azért nem vagyok ittas. De ne gondold ám, hogy én is nőkkel pezsgőztem, mint te – te írigylendő kópé!

– Hát bánom is én! Miért nem pezsgőztél te is nőkkel?

– Mit gondolsz? Nekem feleségem van otthon; jó, hű kis feleségem –

– Ne kiálts úgy! mondá ijedten Oszkár, mert az ajtó mögött mozgást és elfojtott sikoltást vélt hallani.

De Beregi is meghallotta.

– Ahá! megriadt a kis madár! kiáltott ittas örömmel. No csak ne féljen kis galamb, folytatá az ajtónak fordúlva; nem fogom sokáig zavarni turbékolását. Mindjárt elhordom magamat, látom, alkalmatlan időben jöttem.

– Te Oszkár, folytatá sugva, nagy szívességet tehetnél velem.

– Mi az?

– Mutass be Dulcineádnak. Szeretnék veletek mulatni.

– Mit gondolsz?

– Vagy talán tisztességes nő?

– Ugyan mit beszélsz – azaz hogy – senki sincs itt.

– Senki? Majd mindjárt meglátjuk. Benézhetek az oldalszobába?

– Megállj szerencsétlen!

– Hiszen senki sincs ott.

– Beregi!

– Most már azért is látni akarom, kiáltott Beregi, az ittasok makacsságával. Ez a zavarod gyanússá tesz. Talán ismerős alak?

– Megállj, az égre!

– Egyre gyanúsabb! Bocsáss! Látnom kell a bezárt madarat.

E pillanatban megnyílt az oldalszoba ajtaja s küszöbén halványan, nyugodtan ott állt a kis Viola.

– Viola! kiáltott Oszkár nagy meglepetéssel.

– Mit akar velem uram? kérdé a kis Viola, Beregihez fordúlva, s betéve maga után az ajtót.

– Bocsánat, mondá ez hebegve és megszégyenülten. Mámoros izgatottsága elrepült a fiatal leány megjelenésére. Bocsánat, mondá zavartan; illetlenül viseltem magamat. – Oszkár barátom majd megmagyarázza – a pezsgő – ne vegye rossz néven, kisasszony – meg ne mondja a feleségemnek – ajánlom magamat.

– Hát maga itt volt Violácska? Kérdé bámulva Oszkár, miután a megzavarodott Beregi sok keresés után megtalálta kalapját, s ismételt bocsánat-kérések közt elhagyta a szobát.

– A túlsó ajtó be volt zárva, nem mehettem el, felelt a kis Viola. A másik is itt van.

– Hol? kérdé zavartan Oszkár.

– Hát itt az oldalszobában. Mindent hallottunk, a mit beszéltek. Én is hallottam. Bizony Oszkár úr, nem szépen viselte magát.

– Csak leczkézzen kis Viola, megérdemlem.

– Elment már az az úr?

– Igen, ott fordúl be a sarkon, mondá Oszkár, kinézve az ablakon.

A kis Viola az oldalszobához sietett és kinyitotta ajtaját, melyen Olga sápadtan kilépett.

– Köszönöm! suttogá halkan, gyorsan, keblére szorítva a kis Violát; aztán egy oly lesujtó pillantást vetve az ablak mellett gunyasztó fiatal úr felé, melynek jelentését lehetetlen volt félreérteni, – gyorsan, minden szó nélkűl elhagyta a szobát.

Oszkár egy ideig bamba tekintettel bámult utána; aztán lassankint magához tért kábultságából, arczára visszatért rendes könnyelmű kifejezése, s végre nevetve vállat vont.

– Annál jobb, úgyis régóta óhajtottuk e szakítást mind a ketten.

Szeme a kis Violára esett, a ki ezalatt vállára vetette szegényes nagykendőjét, s üres kosárkájával készült elhagyni a szobát. És amint nehány percz előtt el nem tudta képzelni, miként feledhette el Olga királynői szépségét e mellett az éhes kis leány mellett, most viszont csodálkozva kérdezte magától, hogyan tudott ez üde, kedves gyermek mellett csak egy pillanatig is a megunt nő hervadt bájaira gondolni?

– E kalandnak sokkal édesebb vége lehet, mint előre terveltem, gondolá elégedetten. Violácska, fordult aztán a távozni készülő leányhoz, nézze csak, a fogoly és a pezsgő jó része még az asztalon van. Nem volna kedve folytatni a reggelit?

– Köszönöm, már jóllaktam, felelt mosolyogva a kis Viola, és módos bók után a faképnél hagyta az elámult fiatal urat.

HERVADT KOSZORÚK.

I.

Ha végig ment az útczán, viseltes ruhájában és télen-nyáron egyaránt vállára vetett koczkás nagykendővel, melynek foszlányos széleit merész önámítással csipkés szegélynek szerette tekinteni: senki sem mondta volna róla, a ki nem ismeri különben, hogy évek előtt ez a szegény kopott alak fényesen világított termekben ragadott lelkesűlésre ezreket meg ezreket és villanyozott őrjöngő tapsra ezer meg ezer tenyeret. De szerencsére a kis városban, melynek útczáin most e sokkal szerényebb alakban és csipkés szegélyű nagykendőjében szokott feltűnni, minden ember ismeri múltját s múltja kedveért becsűli jelenét. Ha emelt fővel, kimért léptekkel elhalad a kávéház előtt, az ablakban ülő törzsvendég leteszi újságát, félre tolja kávés findzsáját, s oldalba lökve a tekéző asztal szemlélésébe merűlt szomszédját, egy szemvágással jelentősen figyelmezteti az elhaladó alakra; a pinczér kiáll a kávéház ajtajába, s asztalkendőjével porolva csizmáit, elmondja a mellette állóknak rövid és merész körvonalokban a nyugalomba vonúlt nagy művész biographiáját. Nem messze innen, a szomszéd útczában borbély-műhely előtt halad el; az öreg mester az ajtóból köhögéssel figyelmezteti benn dolgozó segédjeit s megdolgozott vendégeit, egyszersmind kissé félre állva a világosságból, hogy senkit se foszszon meg az érdekes látványtól; a vendégek előre nyújtják a törűlköző és szappan hullámaiból fejeiket, Aesculap czéhen kívüli tanítványai feltartják borotváikat – – minden hallgat és szünetel, míg az elhaladó nevezetes alak árnya végig nem suhan a bolt üvegajtaján – – aztán újra megered a fenés, kenés, vakarás, fecsegés – – mindenki elmondja századszor és ugyanannak, kinek százszor elmondta, a nagy művészt jellemző érdekesebb adatokat, s ha véletlenűl akad egy-egy vidéki ember, ki vigyázatlanúl elárulja tudatlanságát, vendég, borbély neki esik, egy lélekzet alatt elmondva Lombi Loránt, a nagy hegedűművész kimerítő életrajzát, úgy hogy füle zúg a sok beszédtől s szeme elkáprázik a szappanhabtól, melylyel a fontos kérdésben egészen elmerülő borbély túlságos bőven ellátja, míg nyakát veszedelmesen csiklandozza szórakozott borotvájával.

Lombi Loránt látja, érzi, tudja a közfigyelem nyilvánulásait, s a nagy embereket rendesen jellemző szerény öntudattal fogadja. – Nem teszi magát, mintha semmit sem látna: ez álszemérem volna és sértő a közönségre, melynek kegyét pedig Lombi Loránt, mint minden művész, nem kevésre becsűli. De nem is mutat valami nagy örömet, gyermekes elragadtatást: ezt tegyék a kisebb tehetségek, melyek ritkán jutnak egy kis ünnepeltetéshez; nem csoda, ha aztán nem tudnak hova lenni örömükben. A ki megszokta a dicsőséget, annak szeme nem káprázik el sugarától. Lombi Loránt nyugodt mérséklettel és kellő elismeréssel fogadja a nevezetes emberek törvényes adóját, a közfigyelem nyilvánulását, s épen úgy nem teszi ez őt elbizottá s nem hozza zavarba, mint az uralkodót alattvalói hódolata.

Hozzá szokhatott már az ünnepeltetés minden fajához, kezdve a viharos tapsoktól és repülő koszorúktól egész a pinczéri és borbélyi panegyrisekig. Ha azok nem vették ki sodrából, hogyan hoznák zavarba most ez utóbbiak, a suttogások, az ajtókon és ablakokon utána kandikáló kíváncsi arczok? Jól tudja ő azt, hogy az útczán nem mehet végig a nélkűl, hogy meg ne bámulják, nevét suttogva utána ne mondják, útjában az ablakokat ki ne nyitogassák. Úgy hozzá szokott már, hogy lépteit is ez állandóan kísérő moraj hullámzásához alkalmazza, mint katona a dobpergéshez, s talán meg kellene állnia, ha egyszerre minden elcsendesűlne körűlötte. Nem csak itt, e félreeső kis város egyhangú útczáin tapasztalja ezt, hol különben egy sárba rekedt szekér is népcsődületet okoz s nevezetes mozzanatot képez az útcza krónikájában; hanem volt idő, hogy világvárosok útczáin, a hömpölygő néptengerben, a robogó kocsik és kiáltozó emberek zajában varázsvesszőként hatott megjelenése, melyre a tenger torlódó hullámai lecsillapodtak s kétfelé válva útat nyitottak a mindenkitől ismert, ünnepelt művésznek. Ah! szép idők voltak azok! Miért is nem tartottak örökké? Ah! miért van múltja az időnek?

Hej! ha az az idő helyesebben volna berendezve s hajtogatásából kitörölnék a múltat: Lombi Loránt most nem e kis város útczáin járna tétlen nagyságában. Ha múlt idő nem volna, most is diadalmenetben járná be a haza és a külföld városait, jöttét előre jelentenék az újságok s érdekes anekdotákat közölnének felőle, hangversenyeit óriási falragaszok hirdetnék, tömegesen tódulna a közönség meghallgatására, tapsokkal fogadnák, koszorúkkal üdvözölnék, virágokkal halmoznák, lelkesűlt hölgyek kendőiket lobogtatnák, elragadtatott urak botjaikkal vernék a padlatot, költők dicsőítő verseket írnának hozzá, fiatal leányok ábrándoznának utána, érettebb hölgyek estélyekre hívnák, előkelő urak barátkoznának vele, a dicsőség napja sugározná körűl fejét, aranyozná meg erszényét…

Hajh! de az idő elmúlt, a jelen nem a múlt. A tapsok elhangzottak, a koszorúk elhervadtak, az ábrándok szétfoszlottak. Az ifjú művész hullámzó fürtjei hol kihulltak, hol megőszűltek, ruganyos ujjai meglazúltak, daliás termete összehajlott, villogó szeme fényét hagyta. A dicsőség napja távolról, a múlt idők sűrű ködén keresztűl küldi már csak sugárait… hajh! nem melegítenek már azok, halavány a dicskör, melyet bágyadtan feje körűl vonnak, aranyozó erejüket pedig tökéletesen elvesztették.

Ha múlt idő nem volna, Lombi Loránt most sem kényszerűlne ez egyhangú kis városban vonni meg magát, hova tíz év előtt költözött dicsősége emlékével, hegedűjével és hervadt koszorúival. Egyebe nem volt. A hírlapokat, melyek hajdanában dicsőítésével voltak tele, gondosan eltette, de a bankjegyeket, melyeknek nagy tömege még ékesebben hirdette dicsőségét, nem őrizé meg oly lelkiismeretesen. A rég elhangzott tapsok még egyre csengtek fülében, de a csengő aranyokon régen túladott. Új lakhelyére nem hozott egyebet elmúlt hódításaiból, mint neve dicsőségét, s ezt kellett most úgy tőkésítenie, hogy kamataiból megélhessen.

A név dicsősége igen szép dolog és a halhatatlanság reménye nagyratörő lélekre igen vigasztaló, de nem elég substantiális arra, hogy belőle ruhát, csizmát lehessen készíteni, s a gyomor kíméletlen követetéseit kielégíteni. Lombi Loránt csodálkozva tapasztalta, mennyi mindenre van szüksége az embernek, ha élni akar. Ezelőtt ilyesmit, nem vett észre. Dicsősége mámorában elszokott a számítástól, nem vette észre, hogy valamire szüksége lehet, mert soha sem érezte a szükséget. Vágyak nem gyötörték, mert támadásuk első pillanatában kielégítést nyertek, kívánságai nem voltak, mert bőségében nem maradt kivánni valója. Annál több lett most. Az élet sok apró szüksége egészen megzavarta. Azt sem tudta, melyiknek tegyen előbb eleget, s ha itt egy hiányt nagy nehezen betakart, amott egy fordulóra tízet is talált, mely még hangosabban kiáltott takaró után. S mindezen apró szükségnek az a megfoghatatlan sajátsága volt, hogy pénz nélkűl nem lehetett elcsitítani. Pénz, pénz és pénz kellett valamennyinek. Ha ezt tudta volna akkoriban, mikor még tele marokkal szórta pénzét a szélbe! Ha visszabűvölhetné legalább egy parányi részecskéjét!

Eleinte sopánkodott e fölött, de jó korán belátta, hogy ezzel ugyan vissza nem szerez semmit. Akár pelyhet ereszszen neki a forgó szélnek s azt akarja aztán elfogni! Lombi Loránt nem akart a szél szárnyain repűlő pehely után futni, hanem megpróbálta, ismét új pénzt szerezni. Hiszen oly könnyen ment az valaha.

Most azonban kissé nehezebben ment. Vagy az ízlés változott, vagy a pénz fogyott: elég az hozzá, az emberek sokkal rosszabbúl fizették a művészetet, mint azelőtt, ezerszer rosszabbúl. Megkísérlé órákat adni a zongora- és hegedűjáték művészetéből. Kapott is elég tanítványt, már a mennyi a városkától kitelt; mert a polgárok nagyra voltak vele, hogy magzatjaik ily nagy hírü művész vezetése mellett lépnek a zene múzsájának templomába. Hanem bizony nem fizették fényesen; a mennyi összegért most egy órát adott, azért hajdanában hangversenyeire még karzati jegyet sem kaphattak volna. Lombi Loránt e mellett nagyon komolyan vette feladatát s kemény összeütközésekbe jött részint növendékeinek merev ujjaival és makacs füleivel, részint a nagyralátó papák és mamák hiúságával. Valamennyi tanítványát tökéletes művészszé akarta képezni, a miben ugyan találkozott a gyöngéd szülők kívánságával, de rögtön el is tért tőle; a mennyiben ezek valósággal teljesülve is látták a mester óhajtását s kedves csemetéikben bevégzett művészeket szemléltek, míg Lombi Loránt kereken és zordonan kijelenté ellenkező véleményét, sőt a szülők kimondhatatlan irtózatára legtöbbször azon állat nevével jellemzé az apró művészek tehetségét, mely állat a természetrajzban inkább türelménél, mint művészeti énekénél fogva érdemel megemlítést.

– Ha ilyennek tartja fiamat – mondá az elkeseredett mama ilyenkor s borzongva ejté ki az említett türelmes állat harmoniátlan nevét – ha ilyennek tartja fiamat, úgy kár lesz tovább is rá pazarolni nagy művészetét.

– Magam is épen ez ajánlatot akartam tenni – felelt Lombi Loránt. – Valóban kár érte fizetni, ámbár elég keveset fizetnek.

– Elég ez egy – szamárért, – viszonzá a sértett szülő keserű gúnynyal, s némi titkos elégtétellel, hogy e kétértelmű kifejezés által fínoman Lombi Loránt fejéhez vághatta a botrányos állat nevét.

És így történt, hogy a növendékek rohamos gyorsasággal megfogytak, s Lombi Loránt hírneve épen nem emelkedett. «Lehetett valaha jó előadó művész – mondák a megbántott szülők, – de rossz mester, mert nem képes kiismerni a növendékek képességét; pedig ez a fő.» A kevés tanítványnyal, ki megmaradt vezetése alatt s valamire mégis tudott menni, Lombi Loránt nehány hangversenyt próbált rendezni, melyeken maga is fellépett, gondolván, hogy így is könnyít valamit nehéz helyzetén. A hangversenyek fényesen sikerűltek, minden számot ismételni kellett, Lombi Loránt koszorút kapott, két kisasszonyt bokrétákkal tűntettek ki, a helybeli újság hosszú műismertetést közölt a fényes zene-estélyről – és Lombi Loránt régi dicsőségének emlékei közt elfelejtette, hogy a hangversenyző úrfiak és kisasszonyok összes rokonsága ingyen részesűlt a műélvezetben és a valósággal fizető közönségből oly kevesen fértek be, hogy a befolyt összegből a jegyszedő öreg asszonyok díját sem lehetett kifizetni, mi ezen öreg hölgyek részéről több látogatást, nehány viharos jelenetet s több nem igen megtisztelő czímet vont Lombi Loránt fejére.

Ezek daczára azonban Lombi Loránt hírneve tíz év múlva is azon teljes fénynyel ragyogott a városban, mely beköltözése első napján kápráztatá el szemeit. Ismerte mindenki, az útczán megnézte mindenki, büszke volt rá mindenki; s ha egyik-másik polgárnak idegen földről látogatója jött, ki a város nevezetességeit látni óhajtotta, házi gazdája karon fogva a térre vezette, hol Lombi Loránt szokott csipkés szegélyű nagykendőjében sétálni, s megmutatta személyében a város legnagyobb nevezetességét. Lombi Loránt e köztisztelet viszonzásaúl néha-néha leereszkedőleg részesítette a közönséget művészete élvezésében s minden sátoros ünnepen egy solo-t játszott a templomi zenekarban, mely alkalomkor a helybeli újság zene-referense sohasem mulasztá el megjegyezni, hogy Lombi Loránt, a nagy hegedű-művész, ki fényes diadalmi pályája után kies városunkat választá aggkora hajlékáúl, tegnapi solója által egy új fényes levelet csatolt halhatatlan babérjaihoz.

A babérok halhatatlanok lehettek, hanem Lombi Loránt sokszor szomorúan volt kénytelen tapasztalni, hogy az ember nagyon is halandó, és sok mindenfélére van szüksége, ha mégis élni akar. Művészi büszkeségét azonban csorba nélkűl fentartotta és soha, legnagyobb nyomorúságában sem tett semmit, mi a művészi név tiszta tűkrére csak egy lehelletnyi árnyat is vonhatott volna. Hej pedig sok nyomorúságot látott az a kis hátulsó udvari szoba; és a szoba falán szép sorban függő szalagos koszorúk sokszor adhattak hálát az istennek, hogy koszorúknak születtek és nem embernek, ki koszorút kap. Hanem ezt nem tudta más, csak ők maguk. A csipkés szegélyű nagy kendő mindennap megjelent az útczán, és senki sem tudta, micsoda keserűséget föd el a szívben. Az igaz, hogy nem is kérdezte senki. A polgártársak büszkék szoktak lenni a nevezetességre, mely körükben él, s a nevezetességre hagyják, a megélés módját keresni.

Lombi Loránt élt – ezt senki sem tagadhatta; hogyan élt – ezzel meg senki sem törődött, a mit különben nem is vett volna jó néven. Büszke volt, nem kért semmit; méltóságát megőrizte, a közönség tiszteletét megkívánta, de nyájassággal, leereszkedéssel viszonozta. Sőt annyira ment leereszkedése, hogy még Csicsa Miskát is, a czigány banda primását, kifogástalan udvariassággal fogadta szobájában s egyetlen székére ültette, míg maga az ágyra telepedett.

– Mi jót hozott, Csicsa? kérdé leereszkedő nyájassággal, jobbjának könnyed legyintésével jelentve, hogy csak maradjon székén, mert ez a vendéget illeti, akárki az a vendég.

Derék, jól táplált barna úr volt Csicsa, elegáns fekete ruha feszűlt meg izmos tagjain, arany gyűrűk villogtak ujjain, vastag arany láncz himbálódzott kerek hasa fölött, fínom tajték szopókát tartott ujjai közt, de a szivart világért sem merte volna szájába fegni ez éhes tekintetű szegény öreg ember előtt, ki kopott ruháiban oly méltósággal ült ágyán, mint a király trónusán.

– Szóljon bátran Csicsa, ne legyen elfogúlt, biztatá jóakarólag Lombi Loránt a lelkendező barna urat. Mi jóval jött? Miben lehetek szolgálatára?

Végre megemberelte magát Csicsa úr és hosszas gondolkozás után meghúzogatva ujjain a gyűrűket, megránczigálva mellényét, s minden ok nélkűl háromszor megnézve óráját, lábait díszesen, de igen kényelmetlenűl megfeszítette s a következő szavakkal vezeté be mondandóját:

– Szép idő van.

E furfangos bevezetés után, mely tág értelménél fogva igen alkalmas volt, hogy bárminő tárgy előbeszédeűl szolgáljon, s a hallgató érdekeltségét felköltve, figyelmét a sejtelmek beláthatatlan tengerére csábítsa: Csicsa úr nagyot lélekzett, s szónoki fogással élve, rövid szünetet tartott.

– Nagyon szép idő, mondá Lombi Loránt leereszkedő jóakarattal, világosan mutatva, hogy a szép időt oly közös jótéteménynek tekinti, melyet egyaránt élvezhet művész és czigány muzsikus.

– Jó idő lesz a temetésre, folytatá Csicsa úr.

– A temetésre? kérdé Lombi Loránt, kissé meglepetve e váratlan szónoki fordulat által.

– Ma temetjük szegény Peták Danit, a banda első hegedűsét. Nem tetszett hallani, hogy meghalt szegény Peták Dani?

– Nem, nem hallottam, mondá Lombi Loránt hidegen és tartózkodólag. Kissé merész dolog is volt, föltenni róla, hogy egy czigány muzsikus haláláról tudomása legyen. Tartózkodóbb lett nyájasságában, de nem haragudott; hiszen ez egyszerű embertől, a szegény Csicsától nem vehette rossz néven, ha saját bajáról azt hiszi, hogy a magasabb regiókban is megérzik.

– Igenis, meghalt – folytatá Csicsa úr búskomolyan – nincs már első hegedűsünk, nagy híja lesz a bandának. Pedig oly jó keresetünk volt. Baj, baj, nagy baj.

– Sajnálom, mondá Lombi Loránt ismét visszatérő jóakarattal. Nagyon sajnálom, és szívesen segítnék, ha tehetném.

– Igazán? kérdé hirtelen a barna úr oly nagy örömmel ugorva föl székéről, mely tekintve Peták Dani szomorú halálát, határozottan ellenkezett egy temetési nap gyászával.

– Valóban segítnék, ha módomban állna, mondá Lombi Loránt vontatva, mert barna vendégének megfoghatatlan öröme és hirtelen felugrása épen nem volt ínyére.

– Módjában áll, nagyon is módjában áll, kiáltott Csicsa úr, heves taglejtései által még inkább fölgerjesztve Lombi Loránt titkos méltatlankodását. Nagyon jó keresetünk van – minden este el vagyunk foglalva – megduplázom Peták Dani fizetését – az úr hegedű-művész –

– Annak mondtak, vágott közbe Lombi Loránt fagyosan, sejtve, de magának sem merve megvallani az összefüggést Csicsa úr szakadozott fölkiáltásai között.

– Elfogadja hát? Kezet rá! kiáltott az elragadtatott barna úr, örömében annyira megfeledkezve minden világi tekintetről, hogy valósággal Lombi Loránt felé nyújtá kesztyűtlen kezét.

– Mit? kérdé Lombi Loránt mereven és mozdulatlanúl.

– Hát – az első hegedűs helyét bandámban, felelt Csicsa úr, fokozatosan leeresztve fölemelt hangját és kinyújtott kezét, a mint az elszörnyedt öreg ember szótalanúl fölemelkedett ágyáról.