Part 4

– Menjen el! – mondá és a dühtől, meg az izgatottságtól reszkettek a karjai, mint egy idegbetegnek. Oly csunya lett egyszerre, hogy megbűvölt. Szemei szint változtattak: világos, vörös tűzkarikák sötét éjszakában. Sokáig várhatott már itt a találkán. Ugy beszélték, hogy ez a második kedvese épp annyira megkinozta, mint a hogy ő sanyargatta az elsőt. Az főbe lőtte magát érette, ez szökdösik előle. Iszonyatos kéj lehetett neki ez a durva megaláztatás; az arcza egészen át volt szellemülve, gyötörte testi láz és mig kezeivel intett, hogy menjek el, egyszerre csak könyek áradatja tört ki szemeiből, megfogta a kezemet és mondá:

– Mily nyomorult vagyok, ha tudná; mily nyomorult vagyok!

Láttam, hogy az. Egész világosan állott előttem szerencsétlensége. Kár, hogy e szerencsétlenséget általjában máskép nevezik a világon. Elitélem, szó sincs róla, de szánom is Medea sorsáért. Iszonyu, hogy űzi ki szenvedélye tisztes hitvesi ágyából, körülte mindenki nyugszik, csak őt készti egy őrűlt tűz éjszakai barangolásra. És mennyire érzi nyomorúságát maga is, reszket, mint egy falevél, melyre valami gonosz szél rákapott, rángatja, fujja, nem nyugszik addig, mig le nem szakitja.

Az éjszaka most lett teljes körülöttünk. A részeg emberek bizonytalan lépésekkel és nagy életkedvvel botorkáltak hazafelé. Egy fiatal ur leskelődött ránk az utcza másik oldaláról.

– Nagysága, jó lesz hazamenni! mondá a szobaleány.

Deméndiné felsóhajtott, aztán kérőleg és hálásan nézett reám szelid, gyermekes szemével. Alighanem arra gondolt, hogy megkerestesse velem a késlekedő udvarlót. Nem törődött azzal, hogy én mindent megtudok róla, csudálatos naivitás lakott benne mindig: kész volt az egész világot beavatni hütlensége titkaiba.

Mégis meggondolta magát, nem szólt, kivette kis aranyóráját, hallgatózott egy kissé. Aztán bekötötte fejét, szólt minden géne nélkül, már sokkal nyugodtabban.

– Nem látta ma?

– Nem.

– Talán beteg.

Előttem akarta magát igazolni, hogy kedvese nem jött el.

– Várjunk még egy kissé! – mondá. – Üljön le a kocsi fölhágójára.

Mintha mulattatta volna az, hogy egy másik férfi vár vele együtt, az ő férfiára. Egy kissé hálásnak mutatkozott irántam, beszélgetni kezdett:

– Nagyon rosszat beszélnek rólam?

– Meglehetősen.

– Mit?

Nem feleltem. Francziául mondta: «beszélhet a leány előtt bátran». Valami morális düh fogott el, azt hittem, hogy jogom van gorombáskodni vele:

– Azt mondják, hogy megbolondult.

– Lehet! – Ajkai pityergőre állottak, mint egy gyerekéi. Elhalgatott. Majd minden apropos nélkül kérdé:

– Mikor házasodik meg?

– Nem tudom. – Mit csinál a kis fia?

– Alszik az édes.

– És ha felébred most, ha számon kéri az anyját?

A szellemes arcz egyszerre buta kifejezést öltött, ugy meredt reám. Majd izgatott, kedvetlen lett megint.

– Ne kinozzon! – mondá.

A szobaleány is haragosan nézett reám:

– Nem megyünk? – kérdé az asszonyától.

– Nem tudok hazamenni, nem tudok! – mondá és kezeit tördelte.

– Tessék sétálni egy kicsit a Dunánál, mint máskor! – szólt a szobaleány, a barátné, a tanácsadó.

Ráállt rögtön, sőt föl is vidámodott erre a tervre. Leeresztette arczán a fátyolt, hogy felismerhetetlen legyen, még egyet sóhajtott és kiszállt a fiakkerből. Hazaküldte a szobaleánynyal, a ki végül azt az utasitást adta neki, hogy négyre legyen otthon, mert az öt órai vonattal megjön a nagyágos ur.

– Igen, persze! – mondá szórakozottan és megindult a Duna felé. Nagyon természetesnek találta, hogy elkisérjem. Ugy látszott, mulattatom is már, pedig aligha volt rajtam valami a nagy rizsevő állat komikumából. Kiujhodott bennem valamely régi szentimentálizmus? A fehéredni kezdő éjjel titokzatossága hatott meg? Eszembe se jutott mérlegelni az én helyzetemnek a nevetséges és veszedelmes voltát; kóborlok éjjel az egyik barátom feleségével, a másik barátom szeretőjével, czél nélkül, izgalom nélkül és ha egy rossz gondolat át is villan agyamon: azonnal elnyomom, eloltom, kiölöm.

Sohse hittem volna, hogy ilyen jó kis moralista vagyok és szinte hihetetlen, hogy milyen ostoba kérdéseket intéztem hozzá!

– Mit gondol, nem volna jó itt beleugrania a Dunába!?

– Fuj, utálom, nem tenném soha. Halászok kifognák a holttestemet, orvosok fölbonczolnák, látnának. Iszonyu rut egy holttest.

– De meghalni csak kell!

Hallgatott, nem hitte el. Legfőképpen pedig nem akart erről a thémáról beszélni, semmiről, a mi kellemetlen. Az uráról diskurált, természetesen a legjobb ember volt az a világon, mint minden rossz asszony férje. Halálra dicsérte, egészen fölboszantott vele.

– Maguk nem tudják ki az, mennyit ér, csak én tudom!

– És mégis –

Szóval nem mondtam, de az arczomon nyilván láthatta a kérdést: «És mégis megcsalja!?»

Nem tért ki e kérdés elől, a szentimentálizmus se vett rajta erőt, mint a hogy ilyenkor az ő fajtáján szokott. Még csak a hazugsághoz sem folyamodott, mint a hogy ők szoktak, ha tetten kapja őket valaki: mereven, élesen, kihivóan tagadnak, a mikor minden nyilvánvaló. Búsan lehajtotta a fejét, őszinte, de kaczér alázatossággal pillantott rám fátyola mögül. Vigasztalást, mentséget csikart ki tőlem.

– Értem én ezeket, nincs ellene szavam. A hiba csak ott van, hogy maga nem született férfinak; rendben volna akkor minden. Sőt igy is, a temperamentumot nem lehet lebirni, a szenvedélynek nem lehet parancsolni. Nem tud, hát nem tud. Nem ebben a hütlenségben van a vérforraló csalás, hanem –

Égő kiváncsisággal nézett reám:

– Abban, hogy nem mond meg mindent a férjének és nem megy el tőle:

Megint olyan szituáczió elé jutottunk, a mely előtt ő szokott könnyelmüséggel rendesen kitért. De most kényszeritettem rá, hogy megálljon előtte:

– Miért nem mond meg neki mindent?

– Nem tudná elviselni.

– Hiszen az elsőt már tudta.

– Hónapokig volt beléje beteg. Csak ugy gyógyult meg, hogy a mit bizonyosan tudott, azt «kibeszéltem» neki.

Valami uj vonás, egy kis kajánság jelent meg a természettől szelid és jóságos arczon. Eh, nem lehet ezzel az asszonynyal beszélni: megcsalja az urát, mert nagyon szereti; hütlen lesz hozzá, mert tökéletes férfiunak tartja! De ilyen logikája volt már lánykorában: halálosan szerelmes volt egy lengyel főhadnagyba és férjhez ment egy nagykereskedőhöz, az urához. Az átmenetet nem látta senki, a szülői se értették a dolgot, magam pedig, a ki mindig a más dolgain évődöm, sokat gondolkoztam ezen a talányon, de mind hiába. Emlékeztettem most rá, némi gunynyal.

Egyszerre gőgös lett és fagyos.

– Hihet rólam a mit tetszik, de a leánykoromról ne beszéljen igy!

Ugy mondta ezt, hogy _leánykorom_, mintha egy más, idegen személyről szólott volna. Majd elérzékenyedve, sőt pietással védelmezte leányságát:

– Sohse volt egy rossz gondolatom se, meghaltam volna ha valaki elmondja nekem, a mi történt azóta… Azt tudja meg kedves mesefaragó ur, hogy a legrosszabb erkölcsü leány is a legszigorubb programmal megy a házasságba. Csak később tér el az, a ki eltér, lassan, lassan, mindennap egy hajszálnyit, végre…

– Egy derékszöget.

Jóizün fölkaczagott. Megint csak vidám lett, kiváncsian nézett szét maga körül a fehér a néma, a fáradt fővárosi reggelben. Egészen uj világ volt ez neki, erőtlen nap világit a hideg égen, minden bizonytalan: fény és árnyék, sehol semmi intenzivitás. Aztán az a fáradtság, az a levertség, a mivel az emberek másznak az utczán, nyitják a hagymás, a fazekas, az edényes boltokat, a mészárszékeket. A kék ruhás svábasszonyok nyögnek a nehéz puttonyok alatt, emberi formájukból kiment kofák várják, a mig a kávémérés nyilik. Férfi alig mutatkozott egy-kettő. Urak, a kik az elmult este elegánsan ültek le valahol és most olyanok, mint egy kalap, melyre ráült valaki. Összegyürve, leforrázva, kiábrándulva: mily csunyák.

Deméndiné fázósan huzta be fejét vállai közé. – Lassan leverte ez a környezet, nem értette és most talán azon gondolkodott el oly nagyon, hogy ime milyen különös, pállott, fáradt az egész világ, kihült minden és csak ő ég.

– Egy kissé hideg van! – mondá a mikor nagyvártatva megszólalt. – Hány óra?

– Négy elmult.

– Nemsokára öt lesz! – szólt, csak hogy mondjon valamit. De hirtelen megörült valaminek, egészen kiszinesedett az arcza.

– Ötkor jön az uram: tudja mit, kimegyek elébe, roppant meg fog örülni.

Ő maga csaknem tapsolt ez ötlet örömére.

– Ki fog kisérni, vált nekem jegyet a váróterembe, aztán eltünik.

Kikisértem, beültettem a várószobába, elbúcsuzkodtam tőle, és ott maradtam a tömeg között. Látnom kell ezt a találkozást.

Mily nehezen mulnak itt a perczek, nekem még hagyján, de látom, milyen kinosan neki.

Minduntalan kilép a perronra, jön-e már a vonat? Végre! Alig győzi bevárni, mig berobog az üvegtető alá.

Elejbe megy, a férj kinéz a kupé ablakából, most megpillantják egymást. Igaz öröm tükröződik mindkettőjük arczán.

A férj kilép, megcsókolják egymást, a férfi gyengéden, az asszony mohón. Most – látom – beszélgetnek valamit egymással, meg is tudnám, hogy mit, ha kiválaszthatnám hangjukat az általános zsongásból. Igy csak mozdulataikat látom.

A férj megsimogatja asszonyának haját, gyengéden, hálásan, érzékenyen. Úgy lehet, hálálkodik neki, a miért kijött ilyen korán. És mit felel az asszony? Hazudik, könnyen, jóhiszemüen, ártatlanúl, zavartalanúl.

Ejh, ha egy kissé becsületesebb, vagy egy kissé becstelenebb ember volnék, most odakiáltanám közibük…

Dehogy! Mily szépen, karonfogvást mennek a fiakkerig. Beülnek, és az asszony még ott sem ereszti el férje karját. Csupa édesség, csupa szerelem!

Mily kedves, a mint kissé összehúzott szemekkel néz férjére, úgy, a hogy elérzékenyedett asszonyok szoktak nézni azokra a férfiakra, a kikkel szemben gyengék, a kikben örömük telik… És semmi perfidia, semmi tettetés nincs rajta, oly őszinte mindez, szegény asszony, ez mégis csak szereti az urát.

Ha nincs más. Vajjon úgy van-e? vagy az okoz neki örömet, az teszi oly olvadékonynyá, mert határozatlanul bár, de úgy érzi, hogy most is csal. Megcsalja a kedvesét – a férjével!

TÜNDÉREK KORSZAKA.

Szeretem az éjjelt. A nappal elbizakodott, mint egy pozitivista bölcselő, a ki mindent a maga igazi lényében akar bemutatni. Mintha lehetne! Az éjjel, az szerény és csudálatos: szeretem. Mindig várom, hogy jöjjön már és mindig meglep, ha már itt van és a mig homálya lassan rám borúl, elgondolom: ez a világ még sem olyan egyszerű dolog, mint a milyennek látszik! Ime, jön az este, barna szárnyával befödi az egész Budapestet. Elébb a keleti részt: a Rákostól a szigetig, odaát Budán még szinte nappal van, a mig a Gellért mögött, mint egy óriási sülyesztőbe, lebukik a nap, a Mátyás-templom harangja megszólal: este van, este van, jön az éjjel.

Bocsánatot kérek azoktól, a kik a nappalt nagyra becsülik, de én az éjjelt jobban szeretem. A mikor az igazi életkedv kibontja szárnyát az igazi nagy városban, a mikor a ránk kényszeritett munka elül, nyugosznak a küzdők és az életet nem kiséri a rendes, kiállhatatlan lárma. Pedig a mi az életben lényeg, a mi az emberben az igazi élethivatás, a legbiztosabb czél, a legvalódibb illuzió: az most éled, most szállong. De ne tudja meg senki, a levegőég oly lágyan, gondosan terül a külvilágra, és nem szól egy hangot, sohaját is elfogja a szerelmes éj.

Azelőtt régen Kayzer Gyulával együtt: kultuszt űztünk az éjszakából.

Akkor volt, a mikor mindketten lenéztünk minden gallért, ha nem volt lehajtós. Fölfelé fésültük a bozontos hajunkat és két rossz czigaróval, két kapupénzzel indultunk neki az éjszakai barangolásoknak.

Végső czélunk, legigazibb szerelmünk a Duna volt. Ez az éj az éjben, melyet mi ezerféle alakban láttunk, de soha sem úgy, mint egy nagy szürke folyamot. Télen, a mikor befagyott, teméntelen földalatti kristálypalota volt a mi képzeletünkben. Tavaszszal, a mikor árja lábunk előtt csókolta a partot és millió csillag tükröződött fodrán: valami hallatlan szörnynek néztük. Rácz hajósok lágy, hizelgő nótával, guszliczával csitították valahol a fejénél, a hol minden feketébe vész…

A legállandóbb képünk mégis az volt róla, hogy egy végtelen fekete koporsó, fekete, mozdulatlan, a gázlángok fénye: száz meg száz rezgő oszlop alatta. Helylyel-közzel ezüst-szögekkel veri ki halászok, hajósok lámpája.

Jók voltunk, fiatalok voltunk, de azért sokért nem adtuk volna, ha valahogy megpillanthatjuk, a mint valaki beletemetkezik ebbe a koporsóba. És lestük a part szélén őgyelgő fekete alakokat, de csak csavargók voltak, csak a mindennapi szennyet mosták le magukról.

Egyszer mégis – jól emlékszem, szombaton volt – jött egy leány, közvetlen mellettünk suhant el az alsó Duna-parton és egyenesen nekivágott a viznek.

Kayzer Gyula megfogta a kezemet, reszkettünk mindaketten a forró augusztusi éjben. Iszonyú érzés foghatott el mindkettőnket, nem birtunk megmozdulni se. Nem az járt az eszemben, hogy ime most előttem akarja elemészteni magát egy leány. Valami homályos, rémületes érzésem volt arról, a mint az élet szinte megremeg körülöttem, mert egy rész ki készül szakítani magát belőle. A város vonaglik, elkábul minden… Valami bolond pantheisztikus képzelődések, a melyeknek az vetett véget, hogy láttam, mint rémült meg a lány a folyamtól, mint irtózott meg, a mint szemben látta a halált. Ödöngött a legalsó lépcsőn, meg-megállt, aztán egyszerre leült a lépcsőre, térdig benn volt a vizben és lehajtott fővel várta, hogy a hullám ragadja magával, vigye el erőszakkal az, a kire vágyott, de a kihez nem mert elmenni.

Felocsudtunk, odasompolyogtunk hozzá. Mindketten más oldalról egyszerre megfogtuk a karját.

Megmentettük, mily boldogság!

*

Hagyta magát megmentetni, nem volt akarata, talán öntudata sem. Mi beszéltünk neki mindenféle könyvekből olvasott és a helyzethez illő bolond dolgokat; ő nem szólt semmit, engedte magát fölfelé vonatni, egy hang, egy sóhaj nélkül.

Fönt voltunk a parton, a világosságon. Roppant szerettük volna megszemlélni mind a ketten, de rettegtünk attól, hogy gyengédtelenek leszünk. Alakját láttuk, kicsiny, sugár alak volt, világos, battiszt ruhában, uras, sárga czipő rajta. De arczáról nekem is, Kayzer Gyulának is, csak homályos sejtésünk van: egy szomorú, bájos és tragikus mosoly, mely kivillant a szemre húzott nagy, fekete kalap alól. – Csak egy mosoly…

Karonfogtuk, előre néztünk és dobogó, boldog, tuláradó szivvel mentünk befelé a városba. De hová? Nem volt pénzünk, nem volt egyikünknek se egy külön kis szobánk, a hová elhelyezzük az éjszakára.

Megkérdeztük, hova akar menni? Nem felelt. Hogy hivják? Hallgatott. Miért akarta _azt_ tenni? Csaknem összeesett karjaink között, kifáradt egészen és öntudatlanúl a Kayzer Gyula vállára fektette a fejét, pedig közelebb volt hozzám, és én voltam a csinosabbik fiú.

Láttam, mint rándulnak meg a Gyula vállai, szinte megrémült, egészen elkomolyodott. De igyekezett úgy menni, hogy a bágyadt fej, a szomorú leánymosoly le ne zökkenjék róla.

Igy barangoltunk az éjszakában, a mig kimerülve és megalkudva a körülményekkel, megállottunk a rendőrség előtt.

*

Egész világosan emlékszem a rendőrszobára és tarka képeire. Kayzer azt mondja, hogy mire sem emlékszik; a leány nem akarta elvenni fejét a válláról, úgylehet aludt. Ő nem mert megmoczczanni sem. Én hallgattam, néztem az előttünk lefolyt apró tárgyalásokat. Egy vézna, kis rövidlátó gyerekleány állott a rendőrtiszt előtt, valami munkásleány, a kit azzal vádoltak idősebb társnői, hogy ellopott egy ékszert: ezüstlánczon függő, kék emailü arany szivet. Igaz is volt, ott tartotta a markában és nem akarta odaadni, egy rendőrnek erővel kellett tőle elvenni. Aztán következett egy fiatal tót asszony, gyerekkel a mellén. Az asszony sirt, a gyermek nevetett. A lakásadó kikergette őket a szalmazsákjukról, oda akartak visszamenni. Csupa asszony, akkor úgy láttam: csupa bekormozott, besározott tündérek.

Végre sorra került a mienk. A kis, sárga rendőrtiszt, a ki bizonyosan gyógyszerésznek készült és véletlenül szükségből jutott ide: fölvette velünk az «esetet». Aztán a lány kihallgatására került a sor.

– Alszik, – szólt csendesen Kayzer Gyula – ha megméltóztatik engedni, én mondok be helyette mindent.

Mily pompásan, mily inspiráczióval hazudott, oly büszke voltam rá!

– És mi lesz a fiatal hölgygyel? – kérdé végűl.

– A Rókusba küldjük éjszakára.

– Mi talán elvinnők?

Reánk bizta, kocsiba ültettük, elvittük. Én a bakon ültem és a mig lefelé robogtunk a kerepesi-úton, szerettem volna elkiabálni:

– Hurráh, éjszaka! A Rókusba viszünk egy leányt, egy megmentett szép, úri, szűz leányt.

*

Másnap reggel korán elmentünk a kórházba. Szembe akartunk állani vele, hallani hangját, megismerni és fogadni örök barátságot.

Nem volt többé ott. Elment észrevétlen, azt se tudták mikor. Eltünt előlünk, a nélkül, hogy megtudtunk volna róla valamit.

Sokáig kerestük még azután, sokszor beszéltünk róla, mint bizalmas, kedves ismerősről. Még én is kutattam egy pár esztendeig, de aztán elfeledkeztem róla, nem érdekelt többé, egészen Kayzer Gyulára maradt. Az nem feledkezett meg róla és a mikor már férfi-ember lett, akkor is szóba hozta sokszor.

– Lásd, egy olyan lányt volna kedvem elvenni, mint az volt, a ki nekünk tartozik megujhodott életével, kit a halálból hoztunk el magunknak…

Majd meg tréfásan arra figyelmeztetett:

– Emlékszel-e, hogy húzott hozzám, miért éppen hozzám? Miért tette fejét az én vállamra éppen?

Tréfált, de bensejében mintha mindig nagyon komolyan gondolkodott volna erről a leányról, kinek arczáról csak homályos sejtése volt: egy bánatos, bájos, tragikus mosolygás. Talán meg se ismerte volna, talán százszor is elment mellette észrevétlen?

Mindegy, én láttam, hogy kereste, habár utóbb nem is beszélt róla és komoly férfi létére szégyelte is a dolgot. Sőt meg is házasodott, kedves, csinos asszony lett a felesége, egészséges, vidám gyerekei születtek.

Megöregedünk ma-holnap mind a ketten. Nem fésüljük a hajunkat többé fölfelé. Ő meg éppen sehogy, a haja elől kikopott egészen; kettős homloka van.

És mintha e kettős homlokot valami nagy és különös melancholia árnyékolná be. Valami komor, talán öntudatlan, néma bánat a miatt, hogy nem tudott rátalálni egy leányra, a kiről csak sejtése van: egy mosolygás, egy különös, zavart mosoly. Egyéb semmi.

*

Szeretem az éjjelt. A nappal oly elbizakodott, mint egy pozitivista bölcselő, a ki mindent a maga igaz lényegében akar bemutatni. Az éjjel, az szerény és csodálatos: szeretem. Mindig várom és mindig meglep, ha eljő és a mig rám borúl, elgondolom: ez a világ még sem oly egyszerű dolog.

MESE A TULIPÁNRÓL.

Prologus.

Mindennap találkozom egy szüntelenül jó kedvü, igen öreg emberrel. Ki ez a különös öreg ur, mért van állandóan ilyen virágos kedve? Egy hatvannyolcz-hetvenéves embernek még sincs valami különös oka az állandó és szinte kitörő vidámságra.

Embertársam talán nincsen észbeli tehetségeinek teljes birtokában és akkor könnyü neki – beröhögni a sirba. De egészen máskép áll a dolog: a tiszteletreméltó agg a lehető legfinomabb és minden szivarok között a lehető legnagyobb szivarokat szivja állandóan. Azt is tudom, hogy milyen fajtát, az aranyos övet rajta szokta hagyni. Már pedig a ki jó szivarokat szi: nem lehet nem józan férfiu. Különben is az öreg fogatlan, de piros szája körül, ezer ránczu völgyben ülő kicsiny szemeiben, nagy fehér homlokán az értelem különös jelenségei játszadoznak és gunyolódnak velem. Igen, velem és az egész világgal, akik elfogadtuk a közönséges tantételeket, mint például: eljövén az este, a nap lehanyatlik. Ha jő az öregség: kezdődik a végső.

«Pokolba az alkonyattal, az egész csak fölfogás dolga: nekem például – nézzed fiatal ember – most virrad. Hanem ehhez érteni kell!» ilyenformát fejez ki az én különös ősz emberem arcza, amelyen, bevallom: van valami impertinenczia, bántó rám is, másra is.

Nevezzenek versirónak, ha meg nem tudom ki ő és miért van ilyen jó kedve?

A történet.

I.

Utána kullogtam egy reggelen. Könnyen követhettem a nyomát, nagyon lassan ment, pötyögősen, de a legfinomabb és leghullámosabb nadrágban. A Gizellatéren bement Klement udvari czukrászdájába. Majd elnézett Zacchirihez. Megvártam, csomaggal jött ki, valószinüleg török papucsokat vásárolt egy kis gyermek, vagy egy igen kis lábú asszonyszemély számára. Mindezt a csomag alakjából következtettem, mert az öreg urral nem állottam szóba, úgy követtem, hogy nem is vett észre. Ámbátor hátra-hátra nézett csinos hölgyek után. Az Andrássy-út külső részén pedig, a hol ez időszerint, valószinüleg véletlenül, egy egész tenger szép leány hullámzott, szinesen, villámosan, és veszedelmesen: – az én emberem megállott és legalább egy negyedóráig nézett szét maga körül, boldogan, mosolyogva – a mennyire vastag szivarja megengedte – és gúnyosan. Végre megindult és innen kezdve a nyárfa, hársfa vagy májfa-utczáig – nem is emlékszem, melyik volt tulajdonképpen – meg sem állott.

Egy régi, apró ablakos, de fölöttébb nagy ház elé értünk. Az öreg úr itt fölnézett az ablakra, melynél egy csudaszép leány ült; eh, mit beszélek: nem ült, hanem virított, mint egy ma nyilt tulipán. Olyan frissen, olyan mereven, olyan mozdulatlanúl. Kalászsárga haja, mintha mintázva lett volna; nagy, fekete szeme olyan, mint a festett; csak pompás, égő piros ajkai éltek; épp hogy fölnéztem, abban a pillanatban nyalakodott rajta egyet piczi nyelvével.

Az öreg úr intett neki, de a lány – avagy asszony már? – nem intett neki vissza, a szemközt lévő ház ablakára nézett mereven, minden érdeklődés nélkül.

Pedig ott meglehetősen érdeklődtek iránta: fiatalemberek könyököltek ki a párkányon és nézték. Egy szőke tiszt mohón és elbizakodottan; egy nyurga, fekete legény szinte könyesre nézte a szemeit. Egy igen fiatal ember ábrándosan, félénken pislogatott át hozzá. Annál merészebb volt két vidám fiatal, együttesen vallottak neki szerelmet: egy ív papirost ragasztottak az ablakra és e papiroson nagy betükkel az állott: «_Szeretünk, imádunk!_»

Az élő tulipán nem vett tudomást e vallomásról, nem mosolygott, nem ment el az ablakból, virított tovább. És amig önfeledten belemerültem nagy szépségébe: egyszerre csak az én öreg uram jelent meg mellette. Megcsókolta, nem homlokon, hanem szájon.

A fiatal emberek eltüntek a szomszédház ablakaiból, csak a tiszt maradt ott és még mohóbban, még tüntetőbben nézett át. Az idős czivilt – úgy lehet – mélyen megvetette magában, de egyszersmind irigyelte is.

II.

Természetes, hogy bementem a házmesterhez.

– Ki az a furcsa öreg úr, a ki éppen most jött be a kapun?

A kis suszter – mert ez volt főfoglalkozása a házmesternek – olyan nagy arányú mosolygásra rántotta a száját, hogy egy gyerekcsizmába való sámfát könnyen bekaphatott volna. Majd a szeme kezdett el nevetni és a szája komoly lett:

– A világért senkinek meg nem mondanám, de a nagyságos úr keresztény ember, el nem árúl – annak az ősz, öreg embernek a neve: _Unó_.

– Hát az a szép lány, a ki az első emeletről kaczérkodik?

– Az meg a felesége – _Ünüke_.

Unó, meg Ünüke! Pokolba ezekkel a mesenevekkel, nem valók ide Budapestre, itt el nem hiszszük az ilyesmit. A suszter gyermekei sem hihettek benne, kaczagva, ugrándozva, vihogva – mintha csiklandozták volna őket – kiáltozták, nyögték, sugták: Unó, Ünüke…

Felesége jelenlétében nem akartam megvesztegetni a jó embert, kihivtam hát a kapu elé és ott tárgyaltam vele:

– Mit beszél maga nekem bolondokat, hogy lehetne fővárosi halandóknak ilyen nevük, hiszen nem erdei manók!

A házmester, ámbátor supponált vallásommal meg volt elégedve, és azt is hangsulyozta, hogy nekem szivesen elmond mindent, többet mint bárkinek, noha katonatisztek is járnak ide – megmaradt állitásánál, erősítette, hogy a nagy házbért is e név alatt fizeti e titokzatos ember. Nem járt ahhoz senki, nem kap leveleket, vasajtót csinált a lakásához, egy siket szakácsné főz és takarít rájuk.

– És az asszony, Ünüke asszony, nem megy ki az utczára soha?

– Nem az, kérem. Pedig várják.

– Talán valami testi hibája van?

A suszter megesküdött, hogy nincsen semmi baja. Egyébként fölkért, nézzek el máskor is, úgy lehet, kitud – az én számomra egyedül – egy és más titkot.

III.