Part 2

Egyedül volt az asszonyka egész napon át az öreg Tóth Teréziával, a cseléddel. Ült az ablaknál, Terka letelepedett a földre és beszélgettek. Az ablaknál nem igen volt mit látnia, a nagy utcza kihalt egészen. Maga a város is kivonult a városból, arattak. Szárazság és csend ült mindeneken. A fonnyadt, tikkadt, poros fák alatt – a házak előtt – egy-két kisebb és elhagyottabb gyerek játszott a porban, ette a papsajtot, ingerelte a kutyákat, melyek most urrá lettek a város fölött. A nyomasztó csendességben ugatásuk egyenletes kórusa hallatszott, semmi egyéb. Nagynéha egy-egy parasztasszony papucsa kattogott végig az utczán, ételt vitt az urának, talán két óra járásnyira, az átányi földekre… Zsobokiné utána nézett és valósággal sajnálta, mikor az asszony piros fejkendője végképpen eltünt az utcza piszkossárga szinében. Odafordult Teréziához:

– Terka, Terka, miért is nem én vagyok az a csunya parasztasszony, a ki ételt visz most az utczán és miért nem az én Gyurim az, a ki valami asztag tövében éhesen, fáradtan várja: mikor látszik már a piros fejkendőm?

A cseléd megvigasztalta; olyan könnyű volt megvigasztalni, olyan kedves, tanulatlan lélek volt, hogy csak a jóban tudott hinni. El lehetett bolondítani mesével, hallgatta volna folyton.

Az öreg Terka nem fogyott ki soha, tudott mindent. Olyanokat, a miktől sirni lehetett a más baján, és ez a legvigasztalóbb, mert ez alatt a maga baját felejti el az ember. Olyan jóizűket sirtak együtt, az asszonykának ezenközben alig tünt fel, hogy most már sokkal többet kell feküdnie, még rekedtebben beszél, a férje alig érti már, a mikor édeskedő szóval fordúl hozzá; csak Terka tudja mindig, hogy mit akar, mi jót főzzön most, mit meséljen el, Szent Genovéva történetét, vagy azt a nagyon vidám verset, mely igy kezdődik:

„Porka havak hulladoznak De hó reme roma.“

Nagyon a kedvére tudott tenni, csak a kis lányát, a ki itt élt vele a konyhán, nem eresztette be hozzája; ő maga ott bóbiskolt ágya előtt éjszakának idején is, olvasóját morzsolgatván, bár asszonykája betegsége alatt az érdemleges imádságot elmondta helyette a templomban barátnéja, Bordás Marcsó, a cselédhurczoló. Mégis, a jó Isten érdekében meg tett itt is, a mit tudott; imádkoztatta az asszonykát is, a mikor az nem tudott aludni, sőt gyöngédsége daczára figyelmeztette egyszer-egyszer a halálra is.

– Asszonykám, ébren van-e, hallja-e? Hol kivánna maga nyugodni, ha egyszer meghalt? Nem azért kérdem, mintha azt gondolnám; nem adja ő szent felsége azt olyan könnyen maguknak, a kik fiatalok. De jó azt az embernek tisztán tudnia a maga lelkében.

Klári kémlelődve nézett a cseléd piros arczába, de csakhamar megnyugodott.

– Tudja Dókám, – mert igy hivta mindenki Tóth Teréziát – tegyenek engem addig a nagyapa kriptájába odahaza, Fedémesen, aztán építsenek egy másikat nekem a jávorfák alá.

– Tudom, tudom, lelkem. A mikor kis lány volt, akkor is szeretett arrafelé játszani; szép, sárga virágok voltak ottan. Én meg az öreg nagyanyja libáit legeltettem még arra pesztra koromban. Akkor nem is volt még az temető, de azóta nagyon halnak ezek a falusiak is…

Csak megint a halottakról beszélgettek az álmatlan éjszakákon; a cseléd minduntalan visszatért erre a tárgyra, mely őt jobban érdekelte, mint az élő világ. Hogy halt meg az asszonyka anyja, hogyan pusztult ki az egész család – java részét nem is ismerte Klárika már – mint maradtak csak ketten az öcscsével?

– Az jussolna maga után lelkem, ha meghalna? – kérdé hirtelen.

Klárika mosolyogva nemet intett a kis, sápadt fejével.

– A mi az enyém, az Gyurimé, minden!

Dóka Terka akart valamit mondani, de csengettek, ki kellett szaladnia, hogy kinyissa a kaput. Az úr jött haza, kimelegedve, hátracsapott kalappal, egy kis szózatos kedvvel, de a ház levegője, a cseléd morczos képe azonnal kijózanította.

– Hogy van az asszony, aludt már? – kérdé szinte alázatosan.

Terka mérgesen csapta be utána a kaput és egyenesen rátámadt:

– Hát most kell hazajönni a tekintetes urnak? Hát nem tudja bevárni, a mig magától behunyja szemeit. Csak erővel akarja befogni a tekintetes úr. Már ha másért nem, azért, a mit jussol utána, lehetne hozzá több jósággal…

Ettől fogva csakugyan több gyöngédséggel volt Zsoboki a beteg asszonyka iránt. Mellé ült, meg-megsimogatta, egyszer-egyszer megcsókolta a haját. Igérte neki, hogy elviszi fürdőre, csak felkelhessen az ágyból. Éjjel is benézett hozzá, ha a nagy köhögési rohamban hallotta a fuldokló hangját:

– Gyurim, Gyurim, ne hagyj! Néha elég volt, ha kezét a beteg homlokára tette és az mindjárt kevesebbet szenvedett. De végre is, dolgai voltak, naponkint alig lehetett vele egy-két órát. Az asszony egyedül maradt Terkával, hallgatta a meséket, a titokzatos beszédeket a különös és tiszteletteljes halálról. Olykor beült hozzájuk egy-két szóra Bordás Marcsó is, hozott egy kis gyümölcsöt, némi hirt a városból, a parochiáról. Egyszer oszt’ közöttük termett Kati, egy szent életü nagy paraszt leány, a ki tizenhat éve köhécselt már a szomszéd portán és most, hogy baja rosszabbra fordult, eljött kérni egy kis kávét. A két paraszt-asszony behivta a beteg-szobába, hadd beszéljen szent történeteket.

Az utolsó hetek igy teltek el a fantasztikus társaságban, melyben mindenki igen nagy véleménynyel volt a nagyon is különös halálról. Csak az előleges kinokat szidta Dóka Teréz, a mire Kati megjegyezte:

– Ha szűz Mária úgy akarja, teljék benne ő szent kedve!

Zsoboki Klára bólintott rá a fejével és visszafojtotta jajait, különösen éjszaka, a mikor a szomszédos szobában feküdt könnyű álmú ura. Odafordult a cselédhez:

– Meg fog unni, ha aludni sem hagyom. Adjon valami csillapítót innom, Dókam, maga az én anyám. Nincsen nekem, maga az enyém, csókoljon meg, Dókám!

Az utolsó héten – gyümölcsérő szeptember volt – végkép belekapaszkodott a kis parasztasszonyba. Nem tudott nélküle ellenni egy pillanatra sem. Ott muszájt lenni akkor is, a mikor az orvos rábeszélésére végrendeletet irt az ura javára. Komor arczczal fordult el, a mikor felolvasták a testamentumot; csak akkor pillantott feléjük, a mikor a jegyző ahhoz a részhez ért: Összes ruháimat hagyom Tóth Teréziának. Arcza egy kissé földerült, megcsókolta asszonykája kezét és némi hálával nézett a férj felé, a ki igazán szivéből könyezett e pillanatban.

Hát csókolja meg legalább! – sugta feléje a cseléd.

A férj elhalványodva hajolt le a feleségéhez és hirtelen csókot nyomott ajkára. Az meg magához ölelte hosszan, perczekig, el sem akarta engedni többé: de karjai lehanyatlottak, nem tudott ölelni már, még csak egy napja volt hátra. Könnyen mult el az utolsó huszonnégy óra. Nappal aludt Klárika, estefelé megkérte az urát, olvasson valamit, szereti hallani a hangját. Éjfélkor, a mikor már mindenki elcsendesedett és csak Terka dudolta a szentkúti énekeket, egyszerre enni kért. A cseléd kiment a kamrába s a mikorra visszajött: asszonykája ott feküdt megmerevedve.

*

Tóth Terézia magára maradt a gazdájával. Szivesen maradt a portán, mert a fizetését fölemelték egy forinttal, és apró jószágot is tarthatott.

Legelsőbb is nagy rendet csinált a házban. Kisurolt, kiégetett mindent, a mihez az asszonyka valaha csak hozzáért. Egy pár hét mulva trakták voltak az özvegy ember házában. Terka sütött, főzött, egészen vidám volt. Csak este ne lett volna soha. Az eperfa olyan csunya árnyékot vetett az udvaron. Bólongat, beszél, valamit mondani akar.

Bordás Marcsó is, Kati is úgy vélték. Marcsó mondá:

– Csak érteni kellene! – Kati folytatta:

– Talán az asszonykánk akar valamit mondani, Dóka!

A cseléd szemébe húzta keszkenőjét.

– Az bizony lehet. A mikor első délelőtt feküdt kiterítve, akkor is szólott hozzám. – Öltöztessen föl Terkám! – mondotta. Felöltöztettem nagy sebtibe, mindjárt vidám lett az orczája. Addig olyan kegyetlen volt, egy fájdalom.

Beszaladt a konyhába, lekapta az ételt a rostról és kijövén, folytatá:

– Az a hunczfut ura, hát megforditotta egyszer is, a mig feküdt!

Hajnaltól estélig főzött, mosott az urának nagy szorgossággal, azonban ha jött az estve, összeült barátnéival, beszélgettek az asszonykáról, birálták az ura magaviseletét és ki-ki előadta éjszakai álmát. Minden éjjelen legalább egyikőjök álmodott az asszonykáról: Kati leginkább azt, hogy megjelent neki és kérte, imádkozzék érette, habár odafent egészen jó a sora. A cselédhurczolóné leginkább csak futólag látta, két lánygyerek aludt vele és azok mindjárt felköltötték, ha valami álma akadt. De Tóth Teréziával valósággal vele volt szüntelenül. Nem hagyta békén, mindig volt valami kivánsága, egyszer-egyszer nem is könnyen teljesíthető. Az utolsó kivánsága csakugyan megzavarta az öreg cselédet. Menten elhivatta Bordásékat és előadta nekik:

– Megint velem volt az asszonykám. Azt mondja: Dókám gyere utánam, rossz itt magamban. Intett, hivott a kis ujjával. Aztán megint integetett, hogy maradjak, hanem küldjem előbb a kis urát, az jöjjön hamarabb, de most mindjárt!

Valamennyien megegyeztek abban, hogy kivánja maga után.

*

A tél elég csendesen telt el. Tóth Terézia járt a hajnali misékre és azokon könyörgött, hogy a boldogságos szűz Mária teljesítené megboldogult asszonykájának minden kivánságát. – Tisztára azért imádkozott, hogy a gazdája elpusztuljon, utána menjen a Klárikának. És egészen belefáradt a várakozásba, hogy az semmiképp sem akart ágynak esni. Leste az arczát és reménykedett, ha egyszer-egyszer lankadtnak látta.

Tavaszszal egészen megvigasztalódott, április elején a gazda egyszerre leesett lábáról; az orvos úgy vélte, hogy az a baj támadta meg, a mi feleségét elvitte: gégesorvadás. Csakhogy rövidebb lefolyásúnak látszott az egész. Zsoboki nagyon is hamar megadta magát a pusztulásnak, káromkodott, nyögött – félt.

Tóth Terézia ápolta őt is, virrasztott mellette, törülte róla az izzadságot, és lázasan, türelmetlenül várta a végét. Egész boldog volt abban a tudatban, hogy ő imádkozta le elmulását, hogy elküldheti asszonykája után, a hol oszt’ mindétig együtt lesznek, a hová úgy várják:

– Jön-e már! – izente neki az álmon keresztül; – várom! Megy, megy asszonykám, várjad! – morogta a cseléd, de magában erősen töprenkedett, hogy az özvegy olyan sokáig vivódott, egyre húzta, halasztotta a dolgot.

És oly gyáva volt, megrémült, valahányszor köhögési roham fogta el; mint egy fuldokló gyerek, úgy kapaszkodott belé és kiáltotta: «Vizet, vizet, Terkám!» Egy éjjelen hiába kiabált. A cseléd ott állott közel ágyához, reszkető lábai a földbe gyökereztek, szemei villogtak a sötétben, a mint rámeredt a fuldokló, könyörgő, kétségbeesett betegre. Hagyta, hadd pusztuljon el, segedelem nélkül, menjen gyorsan… arra az ismeretlen portára, a hol bizonynyal rozmaring-koszorúval a fején, fehér ruhában várja az elhagyatott, halovány kis párja.

*

Tóth Terézia fekete keszkenőjét a szemébe húzva, ment a gazdája koporsója után és sirt édesen, keservesen, – boldogan.

KÉT KATONATISZT.

Nem voltam meghíva karácsonyestére sehová. Csendesen, magányosan megvacsoráltam, aztán siettem át a kávéházba.

Iszonyú ez az ünnepi csend. Zakatol a fejembe, mind azt zúgja: «te vagy egyedül tűzhely nélkül, te vagy egyedül…» Dehogy, valami lépés kopogását hallom messziről. Szinte megvigasztal a velem szembe jövő czilinderes úr, a mig meglátom közelről, a gázlámpa fényénél. Gyászflór van a kalapján. Aligha divatból cselekedte… Összenézünk, nem mint ismeretlenek, hanem mint elhagyatottak, és megbarátkozunk egy pillanat alatt, egy pillanatra. Megszólitanók egymást, de győz rajtunk a konvenczió és ki-ki megy a maga útján.

Megyek a kávéházba. Rövid út, de valóságos kalvária ebben a nyomasztó ünnepi hangulatban. Az utcza sötét némaságába az ablakokon át karácsonyfák ragyognak ki. Mosolyt látok, örömet látok, meleg fényt és ragyogó szeretetet – ablakon által. És mindez nem az enyém, mindez a másé. De legalább többen volnánk, a kik elhagyatottak!

Benyitok a kávéházba. Senki, egy szomorú pinczéren kivül, a ki megütődve néz rám. Átmegyek a kisebb terembe, ott mégis van két fiatal, kicsipett, vidám katonatiszt.

Ott üldögéltünk egymással szemben egy jó óráig. Néztük az ujságokat, néztük egymást. Katonáék igen keveset beszéltek egymással, de annál többet ásítottak.

– Gyerünk haza! – mondá az egyik.

– Gyerünk! – mondá a másik. De azért maradtak.

– Nem fogunk snapszot inni? – jegyezte meg az egyik. A másik megerősítette:

– Nem.

De mégis csak ráfanyalodtak egy pohár cognacra. Aztán hozatták a pálinkát egyre-másra, egészen belejöttek. Csaptak maguknak egy kis ünnepet és az asztalon keresztül kezdettek barátságosak lenni irántam. Az egyik például konstatálta, hogy czivil is lehet becsületes ember. A másik erre tudott példákat is. Szólt egy zsidó katona-szabóról, a ki becsületszóra és kamat nélkül adott neki kölcsön.

Ez a példálódzás kétségkivül nekem szólott; arra az esetre, ha: mesterember lennék, avagy ha zsidó volnék.

Világos, hogy invitáltak magukhoz. Nem is sokat tépelődtem, átmentem hozzájuk és bemutattam magamat.

Hárman ünnepeltünk ezentul. Igaz, hogy az ünnep dolgában ők előnyben voltak fölöttem, a mennyiben hamarább kezdték. Az egyiknek, a hadnagynak, éjfél felé már is nehezen forgott a nyelve, a másiknak meg – bizonyosan szokása ellenére – ugyancsak kerepelt. Elővigyázatos volt mégis és mielőtt expektorált volna előttem, megkérdezte ötször is, hogy nem voltam-e szekerész-tiszt, mert ha igen, sajnálattal bár, kénytelen visszavonni a köztünk kötött örök barátságot. A mikor végre megnyugodott, hogy soha sem voltam és soha sem leszek furvézer, legintimebb dolgairól kezdett beszélni, rövid, szaggatott és nem mindig érthető mondatokban.

A fiatal tiszt minduntalan bólongatott a fejével: «igaz, úgy van, Gusztáv egy helyes gyerek!»

Csakugyan helyes gyerek volt a Gusztáv, a mint beszédéből kivehettem. Tiszta, őszinte, meleg szivű fiú, a ki a háborúban bizonyára hős lett volna, de igy békében legfőbb foglalkozása a szerelem volt.

Szeretett egy leányt, a kinek nem volt kaucziója, hát nem vehette el. És mert nem vehette el, nem járhatott többé a házhoz sem. A leány ajánlotta neki, hogy vesse le az egyenruhát, legyen polgár, szeretni fogja akkor is.

A Gusztáv ebben kételkedett egy kissé. Soha – azaz kilencz éves kora óta – nem volt polgári ruhában. Kérdezősködött is tőlem:

– Milyen lehet az? Igen kényelmetlen lehet.

Megborzongott a gondolattól is és egy pohár rumot ivott rá. Az ital egy kissé megbékítette a polgári ruhával, de megint más skrupulusa támadt. Miből lehetne ilyen embernek, mint ő megélnie?

– Legyek postatiszt? – mondta magának iszonyú keserűen. – Legyek postatiszt? – kérdé tőlem és bajtársától.

– Soha, inkább meghalni! – mondá a másik.

De a tiszt nem akart tudni a halálról semmit, ellenkezőleg, meg akart házasodni mindenképpen. Megdöbbentő őszintességgel tárta fel előttem családi körülményeit és vagyoni viszonyait.

– Apám őrmester Jaromeásban. Az én birtokom ez!

Himzett pénztárczájából kivett egy lejárt sorsjegyet. Abból fidibuszt csinált és rágyújtott nagy ünnepélyességgel egy verzsinára. Lassan szivarozott, úgy mint a szegény ember, a mikor tudja, hogy ez az utolsó ma, többet már nem szabad, többre már nem telik. Nagyon fegyelmezve lehetett ez a derék fiú, hogy ebben az állapotban is úgy tudott mértéket tartani, ha öntudatlanul is.

Úgy vettem észre, hogy egy párszor készakarva kihagyta aludni a szivarját és nézte, forgatta, mintha attól kérne tanácsot.

– Most már minden borbély megöli magát. A revolvert a grájzlerájokban árulják.

A bajtárs nevetett ezen a mondáson, maga Gusztáv is nevetett, én is nevettem, valahogy olyan hangulatba jöttünk, hogy a polgárembereket kezdtük becsmérelni, a miért mindjárt-mindjárt a pisztolyokhoz nyulnak. Egészen fölvidultunk ezen, a mig Gusztáv egyszerre, hirtelen elborult. Ujra azt emlegette, hogy nem lesz postatiszt, sem tanító, sem irnok.

– Hát mit fogsz csinálni? – kérdi a a másik.

– Elmegyek a császárhoz.

Mindketten elcsendesedtek. Körülnéztek a kávéházban és a mennyire állapotuk engedte, gyanakodva néztek rám. A nehezebb nyelvü bajtárs suttogva kérdé:

– És mit mondasz ő Felsége előtt!

Gusztáv mereven, – engedelmet a szóért – szinte bután nézett a levegőbe. Alaktalan fogalmak zsonghattak a fejében, valami olyas, hogy a mit hivatása parancsol reá, az több a zsarnokságnál, az kegyetlenség. A mióta a kadétiskolából kikerült, talán csak most lázadt fel először a szubordináczió gondolata ellen. Úgy lehet, azzal is foglalkozott, hogy mi az igazság és mi az igazságtalanság? Talán a filozófiának némi köde is párologni kezdett agyában. Egyszerre nagyon kipirult, izgatott lett és egészen hangosan mondá:

– Hát azt mondanám, hogy én is ember vagyok, Felség! Ember vagyok!

A kisebbik katona csitította. A pinczér is messziről veszekedésnek tartván a hangos beszélgetést, megszólalt:

– Uraságok, engedelmet, zárunk!

Hirtelenében megittuk a testut, aztán elmentünk más helyiséget keresni. A budai oldalon nem találtunk egyetlen egyre sem, a mely nyitva lett volna. Átmentűnk Pestre. Karonfogózva ballagtunk az elhagyott utczákon. Gusztáv most hallgatott, annál többet beszélt a kisebbik tiszt. Ez is megtisztelt azzal, hogy beszélt a bajairól. Nagyon tetszett neki a katonai pálya, de két nagy hibáját látta. Legelsőbb is: nem aludhatja ki magát az ember soha. Aztán: nem mehet végig az utczán az édes anyjával!

– Egy kis kávémérése van, polgári kantinja. – Nem akar kalapot venni, nagykendőben jár, egy kissé kövér, a ruha nem áll rajta, de nagyon jó asszony… És a tisztek nem veszik jó néven, ha kollegájuk az utczán ilyenekkel jár. Sőt a reglement meg is tiltja.

Odafordult a hallgatag Gusztávhoz:

– Mit, Gusztáv? Igazat mondok, vagy nem?

Bizony el voltak ázva már egy kissé. Ott az utcza közepén erre a kérdésre megszorították egymás kezét és megcsókolták egymást. Pedig már reggeledett, az ujságkihordó asszonyok itt is, ott is előbukkantak a nagy nyaláb karácsonyi számokkal.

A katonatisztek átadták névjegyeiket.

– Ha valaha szükségben lesz!

Aztán elváltunk. Gusztáv erősen megmarkolta a kezemet és a fülembe sugta:

– Ember vagyok! Ember vagyok! Az akarok lenni.

Miért sugta ezt nekem? Mit akart vele mondani? Éppen csak hogy beszéljen, mint mikor a gyerek dadogni kezd és tetszik neki a szó, a maga hangja. Gyönyörködik az értelmetlen mondásokban, addig is, a mig az lassankint értelmet nyer. A mig esze megnyil, lát és itél a józan és józantalan emberi dolgok felett.

SZINHÁZ UTÁN.

Mindjárt az első felvonás alatt – Mignont adták – Mignon egy sajátságos arczot vett észre a nézőtér utolsó másodemeleti páholyában.

«Ki ez?» kérdezte magától szerepének szünete alatt s mig a férfiak rajta legelésző szemei lágyan simogatták ideges kis testét: az ismeretlen emberarcz ismerős tekintetére egyszerre megborzongott.

«Ki ez, mit akar, miért néz rám olyan mereven?» szólt magához, mig odaállt a sugó elé, hogy a románczot elénekelje.

Az opera közönsége tapsolt, Mignon meghajolt és félszemmel felnézett a másodemeleti páholy felé.

Az alak mozdulatlanul ült ott, egy kissé hátrahúzva székét: félarcza vörös árnyékban, csak szemei körül és homlokán ragyogott világosság. Homlokán, mely kopasz volt és szemein, melyeknek fénye olyan intenziven szóródott rá, mint a reflektor világa valamely tükörre.

«Ismerem, bizonyos, de ki, de mit akar?» kérdezte magától s ideges félelmében fogai összekocczantak, úgy, hogy a legnagyobb megerőltetésébe került a szokott módra mosolyognia.

És egyszerre ez a mosoly is eltünt messziről még mindig olyan szépnek tetsző ajakáról. Az ismeretlen oldalt kissé előre hajolt és álláról eltünt az árnyék.

Most már azonnal megismerte. A férje volt, az, kinek nevét viselte még most is, de a kit nem látott már tizennyolcz éve.

I.

Mégis, mintha megkönnyebbült volna egy kissé. Az ismeretlentől való félelme eltünt s az ismerttől nem rettegett valami különösképpen. Kétségkivül izgatott, de mintha hizelegne neki, hogy ez a férfi – végre is férfi – még mindig úgy néz rá, még mindig szerelmes belé. Nem igaz hát, hogy megöregedett, hazugság hajában az ősz, chimera a negyven esztendeje. Az anyakönyv… Miért ne tévedhetne a pap?

Frissnek érezte magát, életkedvet lehelt bőrének minden porusa, bizonynyal alig hagyott rajta nyomot az a tizennyolcz év… Tizennyolcz évesnek érezte magát ma is, annyinak, mint a mennyi akkor volt, midőn először találkozott e férfival. Kis felvidéki mezővárosban, kocsiszinbe épített szinház gyalulatlan deszkáján.

Az opera téli nagy közönsége, azok, a kik a bájos kis Mignon kék atlasz-nadrágját bámulták egyetemben azokkal, kik magukat bámultatni jöttek ide; vén grófok, öreg diplomaták, Horkay gróf, ki most látta négyszázadszor a Thomas még mindig üde operáját; az arisztokráczia elzárt és zárkozott szépségei, a milliomos kereskedőnék: egy pillanatra eltüntek szemei elől s mint valami szinpadi diszlet, hirtelen előtérbe tolódott: a kocsiszinbeli teátrum közönsége. A vörös nyakkendős segédjegyző, az első habitué; a patikárus, levelezője több fővárosi lapnak, a mint szorgossággal és szigorral jegyezget az előadás alatt. A teleképű földbirtokos, ki egyszer az előadás alatt fel akart nyúlni a szinpadra. Az a bizonyos kisasszony, ki olvasmányai folytán elhatározta, hogy beleszeret egy szinészbe és mint valami szuggerált, úgy ül ott az első padban. És a többi, azok a megszokott tipusok, szinte megkövült alakok.

Mignon megdöbbent: félt, hogy elveszíti szerepe fonalát, annyira előtérbe tolódott ez a régen lomtárba került diszlet, melyről csak álmodni szokott, látni ébren, gondolni rá: nem igen volt ideje. És most szerepe pihenő részeiben mindenféle apró részlet az eszébe jutott. Látta magát, régi alakja hirtelen megvillant lelkében. A mikor télen is mosó-karton ruhában járt, egy piros pettyesben… Nagy, szőke haját – milyen nagy volt akkor – leeresztve hordta és kék pántlikával kötötte meg.

Képek ötlöttek fel eszében és mintha fantáziája bátrabb lett volna: kibontakozott előtte egy-két esemény is. Legelőször is az a nap, mikor ez a férfi megkérte. Miért is örült annak oly nagyon? Igen, az tenorista volt, ő pedig csak drámai szende. Ó, azok a gaz, kontár igazgatók! Drámai szende, azzal a hanggal! Hitte, hogy mint tenoristánénak joga lesz énekes szerepekhez is. Aztán a tenorista, bár népszinműi szerelmes, nem volt részeges ember. Övé volt a szinlapok jövedelmének fele, bár csak a főbb úri házakhoz hordta ki maga és folyton gyöngyházszinű keztyűkben járt, tiszta keztyűkben, most is érzi a benzines szagát.

A primadonna vékony orrocskájának czimpái idegesen mozogtak; «milyen mimika!» szólt egy úr a nézőtéren egy másik úrhoz – Mignon pedig nevetni szeretett volna, olyan élénken emlékezett a benzin illatára. De szerepe most bánatos, csüggeteg karaktert követelt, hát szomorúan lehajtotta a fejét és mig százszor eljátszott szerepéből nem ejtett el egy árnyalatot sem: kicsiny esze előtt egyre a húsz év előtti dolgok mozgolódtak; az esküvő, a nászutazás – a szalmásszekér tetején, – a mézeshetek, melyeket egy vén komikus benső családi körében – a familiával egy szobában – töltött el. Aztán tovább, tovább: a boldog napok, a szomorú napok, – izzó szerelem és ebédre juhturó, – a féltékeny férj első rohama, az izgatott s komikus udvarlók fejei: olyan világosan állottak, tánczoltak előtte, mint a hogy ragyogott körülötte a szinpad, a nézőtér. Vörös, meleg világosság imbolygott környeskörül és érezte, hogy az a melegség, mely most elönti, szinte fényessé teszi arczát.

Nem félt többé egy cseppet sem: bátran, büszkén vetette föl tekintetét a férjre, kinek nagy, csontos feje ismét árnyékba borult, csak két szeme ragyogott felé, mereven, komolyan.

II.

A második felvonás kezdődött. A primadonna férje a páholy leghátsóbb ülésére ült.