Part 7

A házak után sóvárgó szemre szinte végtelen ürként ráijesztő mezőket elhagytam, s ujra végig kálváriáztam azt a rövid utat, amely a nevét megcsúfoló községháza, az emberevőknek látszó két mogorva gyár, a sunyiképű kis munkásházak, az orrot sanyargatóan bűzölő kocsmák és a siratnivaló vendégfogadó mellett a pályaudvar felé elvonszolt.

A fogadó előtt megállottam. Minek is mennék tovább a vasút felé? Az a vonat, amelyről leszállottam, az volt hajnalig a legutolsó. Éjszakára a pályaudvar behunyja szemét, betömi fülét és úgy alszik, hogy még egy tehervonatos lokomotiv-füttynyi sóhajtást sem hallat reggelig. A várótermek gondosan bereteszelt ajtai mögött csak az egereknek nem tilos az éjjeli szállás. Nincs mit keresnem a pályaudvaron, egyetlen menedékem a vendégfogadó.

Belső nyugtalanság idegessé szaporázza lépéseimet, amelyek szabálytalan nyomot hagynak a szabadon álló fogadót köröskörül nyaldosó sárban. Húzódozom ettől a betegesen szennyszinű, ősrégi foltos ablakú, lélekzetrablón szűk ajtajú, törpén földszintes háztól, amely épitészeti szakiskolák kiállításain visszariasztó mintája lehetne a düledezés agoniájában vergődő és az összeomlás katasztrófájától reszkető rom-épületnek. De ez a szomoru ház már nem bocsát el magától. Hangtalan hivása ellen hiába vértezem magamat a kulturember finnyásságával, engednem kell barátságtalan marasztalásának. Addig huzódozom a nyaktilóformájú ajtótól, mig egyszer csak rajta vagyok a félig elrothadt küszöbön. A következő pillanatban pedig már valósággal beleszivódtam a toldott-foldott zsákra emlékeztető folyosóba. Onnan meg fabábus mozdulatokkal szinte gépiesen dobálódzó lábam elhárithatatlanul bevisz egy rest ellentállással kinyiló ajtón keresztül, amely éppen az utcai ajtóval néz farkasszemet, valami tágasságot szinlelő bizonytalan rendeltetésü helyiségbe, amely egyben társalgónak, olvasónak, étkezőnek meg irodának látszik. A tetőről, amelyet a füst szinte feketére mart, félig elrothadt kötélről petroleumlámpa lógott le és az az el-elfulladó gyönge fényforrás egy megrokkant hosszú asztalra, több sulyosan megsebesült székre, mindenfajta italtól rosszillatu pohárszékre, nyilvánvalóan már nyugdijba küldött kályhára és négy-öt gyanus külsejü emberre vetette bosszus sugarait.

Később, napok mulva, beláttam, hogy ezeket az embereket csakis fölzaklatott idegeimnek nyugtalansága kendőzte gyanusakká és mindjobban fokozódó fáradtságomtól megnövesztett kedvetlenségem adományozta nekik a veszedelmesség rendkivüliségét. De akkoriban, belépésem percében az első izgatott szemlélődés megtévesztő hatása alatt, azt képzeltem, hogy azoknak a rablóbarlangoknak egyikébe jutottam, amelyeken fülledt és ijesztő, rossz ifjusági iratokban olvasván róluk, annyit borzongtam annak idején. Egy fogatlan, szinte hustalan képű, beesett szemű, ösztövér ember – nyilván a vendégfogadós – lassan elém került és rekedt hangon kérdezte, hogy tetszik-e valami? A pohárszék mögül tréfás szélességű, durván kövér asszony sanditott felém. Az asztal mellől, amelyen csorba poharakban maró szinű pálinkák mérgeskedtek, két borostásképű nagyon öreg ember, egy hóditó termetű himlőhelyes férfi és egy pirosságtól izzó arcú sánta siheder leste válaszomat.

– Tetszik valami? – ismételte még rekedtebben a fogadós, amikor kissé késlekedtem a felelettel.

Ha szivem szerint akartam volna válaszolni, azt mondtam volna, hogy ismét künn szeretnék lenni, megint a vonaton ülni és Magyarország felé robogni. De ezt nem mertem elárulni. Egy másodpercig az a mentő eszme villámlott meg borus agyamban, hogy hirtelen fölöklelem az ajtót, végigrohanok a folyosón és kiszököm a házból. De úgy véltem látni – akkori ideges kimerültségemnek végtelenül nagyitó és képtelenül torzitó pápaszemén át, amelyen ma csak mosolyogni tudok, – hogy mind az ötnek a szeméből fenyegetés mérgezett tőre villog felém. Úgy képzelem, hogy csak meg kell moccannom és máris vérbe-fagyva hagynak a földön. Nincs mit tennem; ha a balvégzetem idehajszolt, nem menekülhetek a veszedelmes válasz elől. Halkan kinyögtem:

– Éjjeli szállást szeretnék. A reggeli vonattal tovább megyek.

Megint a legnagyobb határozottsággal – harmadnap, hazaérkezvén, szinte megfoghatatlan volt már előttem ez a három nap előtti határozottságom – azt véltem látni, hogy mind az öt bandita (izgatottságom már igy szidalmazta őket) gonosz egyetértésben összenéz egymással. Villámgyorsan száguldott végig agyamban a következtetések automobilja. Hát jól van. Meg fognak ölni, álmomban végeznek velem, elszedik azt a száztizenkét márkát, amelyet külföldi utamon még el nem költöttem, szitkozódni fognak, amiért a zsákmány ily aszott, aztán majd elásnak valahol. De utóvégre esett már nagyobb katasztrófa is: túl vagyok a harmincon, egy pár dolgom sikerült, szeretőim között finomabb bőrűek is akadtak, az élet lényegét már ismerem, legfölebb néhány ujabb forma lehetne még hátra. Hát öljenek meg…

Oly fáradtság kötözte meg testemet, hogy akár menten leszúrhattak volna, a kis ujjamat se mozditottam volna meg védelmemre.

A fogadós a pohárszékhez ment és levett róla egy invalidus gyertyatartót, amelyben félig leégett gyertya szomorkodott.

– Éjjeli szállás tetszik, – mormogta – szép tiszta szobával szolgálhatok. Csak tessék utánam jönni. A pohárszék mellett fölpattantott egy kis ajtót: folyosóra vitt, amelyen a dohosság békésen osztozott meg a sötétséggel. Tehetetlenül, szinte hipnotizálva követtem a fogadóst, aki, kezében a nyomorultul pislákoló gyertya, előttem haladt. Félig már alva botorkáltam a foghijjas, hustalan képű, beesett szemű, ösztövér ember mögött. És már elbóditott eszembe belerémlett az a középkori német fametszet, amely íróasztalomon puritánoskodik: azon is olyan a Halál, mint ez a fogadós itt…

Ilyen folyosót is keveset láttam! Valósággal bolondozott velem, amint az álmosság nedvesen meleg kezétől félig befogott szemmel, a fáradtság durva markától félig megsántult lábbal, szinte nem is tudatosan követtem, hanem inkább csak révületben vonszolódtam a Halál ő legszentségével legalább is távoli rokonságot tettető fogadós után. Bolondozott ez a vakmerő folyosó, mert hol úgy megszűkült, hogy szinte eltűnt előlem, bujócskát játszva velem, hol meg úgy széjjelterpeszkedett, mintha falai utálattal menekültek volna egymástól; majd férfias határozottsággal egyenesen tört előre, majd gyáva és pityókos ingadozással jobbra-balra dülöngött: szóval bolondozó és bolondos egy folyosó volt.

Az a szoba, amelynek ajtaja előtt a valójában csak egyetlenegy, de a kimerülő lábra egész labirintusként ható folyosó véget ért, már nem volt méltó a nem hétköznapi folyosóhoz: mindenképpen rajta volt a közönségességnek csöppet sem szépitő szürke patinája. Az aszkóros gyertya rövid lélekzetü lángja szánakozással elegy megvetéssel botorkált végig egy lőcslábu potrohos asztalon, három nyomorék széken, egy szűk ölű, növésében elmaradt kis szekrényen és egy már megvetett, az idő kérlelhetetlen mulásától és gyakori kiméletlen használattól agyonfárasztottnak látszó ágyon.

A fogadós a gyertyát letette az asztalra, nadrágja balzsebének gyanus mélységéből görcsös kézzel kihorgászott egy lyukas gyufaskatulyát, azt hű és méltó pajtásul helyezte a fényforrás paródiája mellé, aztán jó éjszakát kivánt – oly érdesen hangzott, mint valami káromkodás – végül kiment a szobából.

Kissé csodálkozva maradtam egyedül.

Nini – gondoltam – végigvitt a folyosón, ahol az ő tehetetlen áldozata lehettem volna. De még véletlenségből sem értette hozzám kezét. Ha ebben a szobában nekem támad, csak a gyertya lángja lett volna tanuja és nem agyonernyedt izmaim, hanem legföllebb a szorongástól megsulyosodott nyelvem próbálkozhatott volna meg valamelyes meddő tiltakozásfélével. De itthagyott, anélkül, hogy annak a rossz szándéknak, amelyet az elébb beléje éreztem, csak egyetlen taglejtését is láttatta volna velem. Lehet ugyan, hogy fölöslegesnek tartja a legkisebb dulakodást is és bevárja, mig az álom egészen tehetetlenné narkotizál engem és kényelmes játékká teszi a velem való elbánást.

Lehet, hogy…

Lomha eltökéléssel, de mégis csak eltökéléssel, tovább szeretnék még fonni a gondolatok guzsalyán, de a fáradtság minden teketória nélkül eltépi az amugy is szakadásra hajlamos vékony fonalat és az ágy felé parancsol. Hogy le tudtam vetkőzni, az még ma is, annyi idő multán, meghökkent, ámulatra késztet és szinte fantasztikus bizonyitéka annak, hogy még a legtörpébbé zsugorodott energia is olykor milyen óriási vállalkozásokba tud belelendülni. Egy másodpercig még arra próbált biztatni haldokló éberségem, hogy a folyosóra szolgáló ajtót talán mégis el kellene reteszelni, de aztán a kimerültség szülte fatalizmussal erről is letettem. Már benn feküdtem az ágyban – mit bántam most, ha akár egyenesen a koporsóba kellett volna belefeküdnöm – amikor a szobában utolsó gyarló kémszemlén cserkésző szemem másodpercig elidőzött egy másik ajtón, amely valami szomszédos szobába nyilhatott. Ezt az uj fölfedezést agyam még tudomásul birta venni, de érzéskommentárral nem tudta volna ellátni. Hát ott is van ajtó, nyitott vagy bezárt ajtó; rendben van, aludjunk!

Magamhoz intézett fölszólitásnak talán soha máskor még nem engedelmeskedtem ilyen hamar. Hogy meddig alhattam a legboldogabban, mert a legtudattalanabbul: álomtalan álomban, azt nem tudom. De egyszerre csak azt éreztem, hogy repülök. Igen hosszú, szinte bosszantóan piros szárnyaim nőttek és úgy repültem, mintha világéletemben a legtökéletesebb élő repülőgép, született madár lettem volna. Hogy hová repültem, azt nem tudtam. Sebes utam hol kétségbeesetten sötétszinü, hol napfénytől aranyosan becézett felhőtömegeken tört át, mindig messzebbre és egyre magasabbra. Olykor visszatértem a földre, de csak azért, hogy rövid pihenő után még sebesebb és még edzettebb szárnyon emelkedjem még magasabbra. És miközben igy belevittem hóditó lelkemet a már lelketlenné fagyott legfelső régiókba is, hallatlan öröm ünnepi harangszavát kongatta mámoros szivem és királyi büszkeség koronája szorította ujjongóan lüktető halántékomat.

Büszke örömöm azonban nem tartott sokáig. Egy kéz ért a vállamhoz, mire szárnyaim menten leváltak, úgy, hogy istenkisértő zuhanással visszaestem a földre. Fölébredtem-e, nem-e, nem tudom, de valaki szólt hozzám:

– Sok ezer éve várok már tereád!

A hang olyan reszketve simogatott meg, hogy föl kellett tekintenem. Fiatal leány fehérlett előttem. Fehér hálóköntös gyöngéd intimitással ölelte karcsu tagjait. Hosszúkás, szenvedő arcáról megható fehérség világolt felém. De vágyó nézése izzóan meghazudtolta köntösének és arcának téliesen beteg fehérségét. Meleg, barna szeme gyönyörüségesen viharzott, miközben most már követelőbbé hangosodott ajka megismételte:

– Sok ezer éve várok már tereád!

Még közelebb került hozzám, úgy, hogy köntösének nyugtalanul libegő ujja már összecsókolódzott vánkosommal. Én csöppet sem csodálkoztam ezen a közeledésen, amint az előbb azon sem ámultam, hogy szárnyaim nőttek és beszáguldoztam a végtelent. A leány mindenképpen tetszett nekem. Éppen azért, bármily nyűgösnek éreztem is a beszédet, hizelgő hangon szinte bele a lelkébe sugtam neki:

– Ha sok ezer éve vártál is énreám, de hiába nem vártál…

Amikor reggel türelmetlen napsugarak gyöngédtelenül fölébresztettek, mintha valami határozatlan parfüm-illat bágyadozott volna párnámon is, ingemen is. De lehet hogy csak képzelődtem. Túlságosan fáradt voltam, semhogy sokat tudtam volna okoskodni. Legföllebb csak arra gondoltam, hogy milyen különösek lehetnek az álmok és hogy néha mennyire ravaszul tudják mimelni a valóság kézzelfogható intenzitását is.

Aztán lassan felöltözködtem. Kicsit, nem túlságosan, örültem annak, hogy ime, még sem kerültem rablók közé. Semmi bajom sem történt, a pénztárcám is zavartalan épségben. A szobából kimenőben unott pillantásom belekapaszkodott abba az ajtóba, mely a szomszédos szobába vitt. Eszembe ugrott, hogy ennek az ajtónak a sötétségtől kissé elmosott körvonalai tegnap este is belémrajzolódtak már, közvetlenül elalvás előtt. Minden izgatottabb és szivbeli érdeklődés nélkül, csak attól az ősapáinktól öröklött kiváncsiságtól késztetve, amely kezünket sokszor rácsábitja egy kilincs megérintésére, megpróbáltam, zárva van-e ez a szerényen alacsony ajtócska. Bizony, legparányibb ellentállás nélkül készségesen kinyilott. Egy pillanatra megijedtem, Nagyon időszerütlen, túlságosan kései ijedelem volt ez, amelyet az a gondolat támasztott bennem, hogy mi történt volna, ha ennek a szomszéd szobának lakója éjszaka benyit hozzám. De aztán rögtön lecsillapítottam ezt az utólagos félelmet is azzal a meggyőződéssel, hogy abban a szobában éjjel úgy sem lehetett senki. Különben majd meglátom. A félig kinyílott ajtón beléptem a szobába: üres ágy nyujtózkodott előttem, de a párnák friss kuszáltsága nem titkolta, hogy még csak nemrég távozhatott meghitt közelségükből az ágy gazdája. Az egyik széken nem túlságosan finom és nem nagyon uj női alsószoknya hervadozott. Az asztalon meg odadobott fehér hálóköntös dőlt hanyatt. Jól megnéztem, valami eszembe siklott és fejemet csóváltam…

Visszasiettem szobámba, gyorsan végigmentem a folyosón és nyugodtan betértem abba a sok rendeltetésü helyiségbe, amelynek falaira a tegnap esti izgatottságom már valami rablóromantika vérfoltjait festette rá. A fogadós már tett-vett a pohárszék körül. A napfényben egy vén ember csunyaságává szelidült az a kisérteties félelmesség, amelynek borzongató kosztümjébe a tegnap esti petroleumlámpa világában csak rémlátó idegességem tudta belebujtatni az öreget. Fizettem és kisiettem a pályaudvarra. A reggeli nap már úgy sütött, mintha halálra akarna perzselni minden földi szomorúságot. A vonatom késett, háromnegyed óránál tovább kellett várakoznom. Unalmamban végigműködtettem valamennyi automatát, aztán beszédbe elegyedtem egy ravaszképű vasúti tisztviselővel. Szóba került az én éjjeli szállásom is. Megkérdeztem, miféle népek a fogadósék:

– Hát elég rendes emberek – felelte. A férfi régebben bányász volt itt a szomszédban. Örököltek és megvették a fogadót. Az asszonynak van egy féleszü nővére. Sokáig a bolondok házában őrizték. De tavaly kibocsátották, családi ápolásba, és most a fogadóban lakik.

Kissé szorongni kezdtem. A tisztviselő csufondáros hangon folytatta:

– Meglehetősen csinos lány. Azt hiszem a legnagyobb betegsége az, hogy a világ minden kincséért se tudná gyűlölni a férfiakat.

Gonosz sejtetéssel hunyorgott szúrós szemeivel, és sunyi mosolygás bujkált fürészesre csorbult fogai között… Talán még rutabbul pirosló történeteket is mesélt volna, de két őrháznyi távolságból már hangos biztatással fütyült a vonatom. Hál’ Istennek, nehány perc mulva boldog megkönnyebbüléssel menekülök ebből a megbabonázott fészekből…

CHOLNOKY LÁSZLÓ LEÁNDERVIRÁG

Saint Martin első! És amint látom a commodore maga vezeti! Milyen csinos a tanácsos úr a fehér ruhában! És így a lába sem olyan görbe… Igen: Saint Martin első!

– A legkevesebb, amit az ember a gallomániás futóbolondnak a yachtjától elvárhat, az, hogy szintén kiváló legyen a futásban! Hanem jőjjön, kedves Encarte, mert megfázunk!

Kedves Encarte, a makaókedvelő, – az igazi neve most nem jut eszembe; felvidéki szép rassz-gavallér, – még egyszer visszanézett a Balaton ólomszürkére fakult tükrére, a vihar elől menekülő yachtokra, a fehér foltra: a commodorenak csufolt úrra, aki nyaranta tengerészesdit játszott, aztán megfordúlt, felgyűrte a kabátja gallérját és mindketten megindultunk felfelé, a fürdőhely vendéglője felé. A szétriasztott, megugratott fürdőzők zsibongva, nevetgélve tolongtak körülöttünk; még néhány perccel azelőtt odabent úszkáltunk a vízben, milyen síváran szomorú volna most is ott lenni és nézni a távozókat a vad viharban, de nem, már nem vagyunk ott, sőt minden lépésünk távolabb visz a szürke veszedelemtől és közelebb a vendéglő kényelmes nád székeihez. Csak második napja voltunk még ott, még nem lepett meg bennünket a hősieskedő érzés, ami a végtelen, szabad égből csöpög bele a városi rovarkák szívébe. – Most otromba, magas, mohával benőtt lépcsőfok következett, ami a partot az eszplanád töltésétől elválasztotta és Encarte szokatlanúl nagy lépése kissé idétlenül kómikusan sikerült és valószinűleg csüggedés szállta meg az otthoni, pesti elegáncia ily könnyenromlékonysága miatt, mert láttam, hogy lopva körűlnéz, vizsgálja a többieket és elégedetten lát itt is, ott is hasonló tüneményeket. Voltak, – otthon pedig eléggé fontos emberkék, – akik szinte szürke pöttyökké aszalódtak a pompás, nagy dimenziók közepette.

Lehet, hogy aki Encartera ezt a nevet rákente, talán nem is pusztán csak a makaóra gondolt, mert ez a szép, hideg úr az élettől sem nem nyert, sem vele szemben nem vesztett semmi fontosat. Élt, játszott, vigyázott magára és úgy látszott: ennyi az egész. Hanem voltak napok, amelyeken nobilisan, úri módon és őszintén szomorú volt. – Egyszer, régebben olyanformát mondott, hogy az a fínom, gonosz kis titok fejlődhetett ki a lelkében, amelyiket a hordozója maga sem tudna a világra hozni. Amelyikről azt véli, – mondta, – hogy még Ádámtól származik a paradicsom elvesztésének rettentő idejéből, mint az ő testamentuma lappang azóta lélekről-lélekre, a sok mérhetetlen ezredéven keresztül persze lekoptak az élei, sarkai, nem üt véres sebet, de a ráérő ember lelkében nő, duzzad mint a kelevény és végül megfojtja a hordozóját. – És azt hiszem, – tette hozzá, – hogy Ádám ezt a gonosz kis valamit a leándervirág szirmába göngyölve lopta bele Ábel lelkébe, amig az aludt és az Istenről álmodott, mert a szomorúság szinte torkonragad, ha leánderillatot érzek, pedig nem fűz hozzá semmi emlék!

Hanem azóta, valahányszor találkoztam vele, pedig gyakran megesett, mindíg közönyös, egyszerű volt és mindíg olyan keretek, körülmények között láttam, amelyek síváran nagy távolságban voltak minden délszaki növénytől, amelyekben kínosan buta dolog lett volna akár emlitést is tenni Ádám titokzatos testamentumáról. Pedig a körülmények lomhák, kényelmesek, nem járnak az ember után, az ember megy utánuk. – Valami szeszélyes hangulat csinos kis hajtása lehetett ez akkor, – gondoltam.

Odafent az eszplanádon megbolondult a vihar, apró kis szélkölykekre zúzta magát a platánok között, azok aztán innét-amonnét rohanták meg a menekülőket, a vékony, vagy görbelábú nők megdöbbenésére, a szépcombúaknak pedig őszinte örömére ráncigálni kezdte a könnyű nyári szoknyákat. – Az egész csoport a házak felé tolongott, csak egyetlenegy ember jött szemközt a tömeggel. Sápadtképű, magas, sovány, harmincasforma ember, sötétsárga felöltőben és kifogástalan, de nem rászabott cipőben. Az arca sárgásbarna, fekete szeme betegesen nedves volt. Látnivaló volt, hogy ez az ember szegény és bús és hogy nem való oda az elegáns, vidám emberek közé. Amikor mellettünk elment, ránézett Encartera és köszönt neki. Sem nyájasan, sem ridegen, sem bizalmaskodva, sem tisztelettel, sehogy, de valahogy mégis. Encarte bámúlva nézett utána, majd gyülölködve szólt:

– Mit keres ez itt?

– Ki ez? – kérdeztem.

– Nem tudom… Az a szokásom ottfent, Pesten, hogy hajnalonta, amikor a kaszinóból kijövök, rendesen benézek még valamelyik kávéházba. Egy ilyen alkalommal szedtem össze valahol ezt az embert… Hm! Ez talán nem is egy ember, hanem több, teljesen hasonló ember egyike, mert akármikor, akármelyik kávéházba mentem be, ezt mindíg és mindenütt ott találtam. Teljesen egyedül gunnyasztott mindíg, nézve a levegőt. Már arra is gondoltam, hogy ez valaha a túlvilágon mint kisértet működött, de a hivatalát ott is oly csüggedt lagymatagsággal, kedvetlenül és silányan töltötte be, hogy kitették és most itt tökéletlenkedik!

– És azóta persze tolódik, függeszkedik önhöz, ugyebár?

– Nem… nem a! Sőt az a borzasztó, hogyha pontosan utánagondolok, azt kell mondanom, hogy mindannyiszor én kerestem őt, én mentem oda őhozzá. Lássa, ez olyan dolog, amit nem értek teljesen. Tiszta szívemből útálom ezt az embert, düh fog el, ha csak kinyitja a száját és elkezdi az eseteit. Mindíg valami esetet nyöszörög el és abból hasznos tudnivalókat facsar ki. Mondom: útálom, de ott a piszok hajnali kávéházban valahogy megfértünk együtt. Hanem itt, itt, az élet közepette, itt szörnyű! A szennyes város a legpocsékabb csápját nyújtotta ki utánam!… Igen, mondom: mindíg én szegődtem őhozzá; valami különös kéj volt a gyötrelmes dühöngésben és talán az a perverz gyönyör is ott bújkál bennem, hogy akkor hagyom ott ezt a hullaszerü sárga tömeget, amikor akarom, és megyek haza, vissza az én úri kereteim közé, amikor akarok, ez pedig ott marad továbbra is és bámúlja a kávéház freskóit, a bedrótozott libapásztorlányokat és egyebeket!… Tudom: semmi részem sincs abban, hogy ő most itt van, véletlen az egész, de én valami végzetszerűséget érzek, szinte valami túlvilági küldöncöt sejtek ebben a vizesszemü kisértetben és most, hogy itt megláttam, legjobban szeretnék elmenekülni innét, hiszen itt úgyis vége van számomra a napfénynek, a virágillatnak, gázlángok hunyorgatnak és a pesti hajnal pocsék szaga vesz körül, de hiába, majd meglátja, hogy képtelen leszek elmenni; tudom, hogy ez az ember magához fog szippantani megint!

*

Négy nap lemúlt, azonban a sárgaképű ember nem jelent meg. Eltünt. Egyszersmind kiesett a tudatunkból anélkül, hogy estében a legkisebb zörejjel is megzavarta volna a kedves hangok harmóniáját. Eltünt, felszívódott. – Az esti levegőben az ökörnyál nyomán rózsaszinü szerelem uszkált és a Balaton tükre alúl cziterahangocskák pattantak elő. – Encarte fakó szeme is kifényesedett lassankint. Nem kártyázott, legfeljebb néha néhány fordulót, időnként az asszonyokba is belekóstolt, de aztán otthagyta őket: játszott az élet édes mérgeivel és azután éjszakánkint lesétált velem a tópartra. És ott, a nagy csendességben utóbb már nem reteszelte el olyan gondosan a szívéhez vezető kis folyosó ajtaját, mint azelőtt. Benéztem, sok szép dolgot láttam ottbenn, de sohasem tudtam eltolni magamtól a gondolatot, hogy azok csak a holdfényen csillognak olyan szépen, a napfényen azonban megfakulnának. – Többnyire a csillagos eget néztük és Encarte egyszer azt mondta:

– Képzelje, ha egyszer beülhetnék a Göncöl szekerébe és visszahajthatnék rajta a paradicsomba… Meg kellene már tudnom Ádámtól, hogy mi az a titok, amit leander-sziromba burkolva a lelkembe rejtett!?… Már napok óta akarom mondani önnek, hogy itt a közelben valahol feltétlenül leander virúl! Nagyon szomoru vagyok már napok óta!

Rosszulesett visszagondolnom előbbi gyanakvásaimra, mert most látnom kellett, hogy a bizarr elképzelésben lappangó különös szomorúság iránt érzett hajlandósága őszinte és hogy az is volt mindíg. Lehetetlen is lett volna ily mérges hazugsággal befertőzni a csodás, csillagos éjszakát.

Egyik estén egyedül motoszkáltam ottfenn, amikor a pikkológyerek jött, hogy menjek le, vár valaki. Egyik eléggé közönyös, régebbi ismerősöm volt. Beszélgettünk, főként mégis ittunk, amikor ő azt mondja halkan:

– Különös embert szedett össze az elegáns Encarte!

Odakaptam a fejemet és láttam, hogy Encarte ott űl kettesben a sárgaképűvel. Nem értettem miért: néhány hevesebb szívlökést éreztem: szinte álomlátásszerűen, majdnem félelmesen különös volt a két ember ott együtt a dús, fényes miliőben. Lepleztem, de tekintetem vissza-visszasiklott Encarte fehér arcára. Ő tétován nézett ide-oda, menekülve a kiváncsiak elül, epésen mosolygott és időnkint halkan mondott egyet-mást a sárgaarcúnak. Amikor engem meglátott, úgy nézett rám, hogy meg kellett értenem a hívását. A kellő formaságok után odasiettem hozzájuk.

A különös ember láthatólag nem örült a dolognak. Encarte azonban felélénkűlt és ez csak növelte idegenszerű érzésemet, mert ez az élénkség elárúlta az előbbi félelmet. Encarte most már leereszkedő, bántó módon beszélt a furcsa emberrel. Az azonban semmibe sem vette az egészet és nyugodt biztonsággal beszélt. Hanem egyre gyakrabban megjelent a kínos csend, pompás alkalmakat kínálva a menekülésre. De Encarte, pedig gyötrődött, nem mozdúlt. Egyszer annyira tűrhetetlen lett a csend, hogy meg kellett szólalnom: