Part 4

A körülöttük hallgatódzó társaság megzavarodva, suttogva széledt odább. Nem tudták mire vélni! Kiszabadult volna-é ügyes módon a csapdából az idegen lovag; vagy evickélve még veszedelmesebb örvénybe: egy uj tévhit rettenetes gyanujába sodródott?… Maga De Los Rios is különösképen megzavarodva forditotta el kigyómerev, gonosz tekintetét. Felállt és odább sétált közönyt tettetőn; ám donna Isabel titkon követte szemével. Kis idő mulva látta, hogy egy távoli ablakfülkében állva suttog valamit egy papi ember fülébe, ki az érsek kiséretében jött ide. És a leány szivét valami sohasem érzett fájdalmu szorongás fogta el; bár nem értette világosan, hogy miért? Sírni, kiáltani, tenni szeretett volna valamit, mert egy másik embert veszedelemben érzett. A maga fájdalmas gőgje, égő sértődése, gyűlölséges szerelme mintha eloszlott volna ebben; az árva, magános, dús és hideg élet első szánalomvirága sarjadt ki forró szivéből. Most először érzett mély és igaz fájdalmat vagy félelmet valaki másnak sorsán…

De citerások és hegedősök pedzették a húrokat; a fényes teremben tánchoz készültek a párok. Az ő lovagja is felállt és gyöngéden tárta felé halvány jobbkezét. Lejtve és tipegve, kimért léptekkel, lassudan és mereven indult meg az előkelők tánca. Enyhe és nemes szinek nyugtató, selymes tarkasága csendes ütemben hullámlott és kavargott a szines márványkockák felett; a muzsika visszafogott mély szenvedelme csak az eleven ajkakat festette lázpirosra, csak a szemek mélyén izzitott sóvár, titkos epedést. – Donna Isabel érezte, hogy az ajka reszket s a szeme ismeretlen fájdalom kinjától homályosul. Égető szégyen gyötörte városa miatt, mert úgy érezte, hogy szörnyű aljasságot készülnek elkövetni az ismeretlen lovagon csak azért, mert nem hasonlit eléggé hozzájuk. – Manuel de la Cruz mintha olvasta volna gondolatát.

– Mondom neked, – szólt halkan, gyengéd mosolygással hajolva felé, – mindezeknél gonoszabbat is megértem én már az időben!…

Isabel elsápadt. A baloldali teremajtó felé pillantott s úgy látta, hogy két lovag, ácsorgás ürügyén bár, a kijáratot őrzi; kardjuk markolatán kezük.

– Lovag! – lihegte szinte fulladozva – a mi Urunk Jézus nevére kérlek, tégy valamit magadért! Veszedelemben vagy!

Elgondolhatatlan kedvességü mosolylyal nézett akkor dult arcába a táncosa. És halkabban, mély, édes szerelmes jelentőséggel kérdezte immár másodszor: „Követni fogsz-é engem, donna Isabel?“…

Abban a percben odalépett hozzájuk don Alvaros de la Luna, – a főinkvizitor unokaöccse. Táncosnőjét elhagyva, diadalmas, csábitó mosolylyal büszke szépségü arcán nézett Isabel felé s a leány szorosabban fonta reszketeg ujjait a táncosa kezére. Ám don Alvaros egyenesen hozzá intézte a szót. Udvarias beszédében követelés volt és a férfiu biztos akarata.

– Megkérhetnélek-e, Toledo legszebb virága, hogy eljárd velem az igért táncot!

– Nem vettél tőlem igéretet, lovag és már van táncosom.

– Ugy-e?

Mérhetetlen kicsinyléssel összehuzott ajka körül, mintha csak most látta volna meg Manuel de la Cruzt.

– Nem ismerem, nem tudom ki fia, honnét vetődött ide!

– Nálatok valóban keveset tudhatnak az én országom felől! – szólt nyugodtan de la Cruz; de eközben oly barátságosan nézett rá.

– Nem ám, – tört ki most elvakult dühvel a lovag, – mert nincsen is igazi neved, – a templomok anyakönyveiben hiába keresnők származásod! Mert jött-ment vagy közöttünk, rejtezkedő, megvetett, ismeretlen! Hogy mertél a mi körünkbe tolakodni, ki vagy?… Ejh, nem felelsz?… Kardot hát, bár nem érdemled!… Kardot ránts, ha mondom!

– Nincs fegyverem!

A másik bősz dühével vágott feléje, egészen közelből, de csak a levegőt érte. Ujból sujtani akart, de akkor az idegen puszta kézzel, szeliden megfogta a villanó kard élét és De Luna keze szinte jéggé dermedt a markolaton. „Segítség!“ kiáltotta elfehérült ajkkal, elrémült, merev szemekkel. „Segítsetek!… Boszorkánymester!…“

Zavaros tolongás támadt a bálban; kábult irama az ijedtségtől összezavarodott táncnak; muzsikások riadt hangzavara; összevissza kiáltozás, ajtók felé tolongás, néhány felborult fáklya… Isabel ájult szeme előtt már minden összefolyt. Csak arra emlékezett még, hogy két gyengéd kar emeli fel a földről és mint mikor álmunkban felhők felett lebegünk… úgy viszi tova innét.

III.

A kék baldachinu batárban tért magához ismét; feje az idegen lovag vállán pihent. Oly jó volt igy! Hogy volt? Merev rokolyái nyügét, páncélfűzője szoritását sem érezte, mintha levetette volna őket. Minden egyszerre felolvadt, megkönnyebbült testében, lelkében. Valami drága biztonság sugárzott rá jegyese lényéből és jól esett, hogy kinn zúgott a januáriusi szél és hideg eső verte a kocsi rojtos, nehéz függönyét. Úgy volt, ahogy a kicsi, gyenge madárkák megbujnak zivatar-időn puha fészkükben… Isten kebelén.

Félig tán álmodta a várost, amint az éjszakában mögéjük suhanva elmaradt. Vágtatva hagyták el a fő-utakat, templomok és kastélyok árnyai tömören tünedeztek és multak el előttük, mint a káprázat. A kathedrális tornyáról szint-szóró lámpások világitottak ki a ködbe. Isabel sietve keresztet vetett, de észrevette, hogy jegyese szomoruan elforditotta arcát a templomtól. Mindjárt azután ugy tünt fel, hogy a mórozók apró házai közt robognak, a fegyveresek, nyergesek, üvegesek szűk és dohos utcáin át. Most a zsidók negyede rémlett; egy sarkon állt még a bitó, ahol nemrég Samuel Ben Meijr Halevy rabbit kivégezték a kereszt nevében… Most a Mártonhidján robogtak át s a viz tükréről visszaködlött a felhős éjtszakai ég… Végtelen!… Messze!… Halál!… Most érték el az északi puertát! Az őrök felmozdulnak, de a fehérköpenyeges ifju a bakon megereszti a gyeplőszárat… Túlmentek a falon, völgynek kissé; majd oldalútra tértek szilaj vágtatásban. Multbaveszett… eltünt a város.

A menyasszony felkapta fejét egyszerre és szemében hagymázos rémület tükrözött. Üldözők zaját hallotta messziről. Nyomukban vannak! De lovagja nyugtatón tette kezét a lány szőke fejére és minden elcsöndesült. De hiszen nem magáért félt, hanem őérette. Ha elfogják, kinpadra feszítik, megölik! Azt, aki mindenkinél jobb, igazabb, ki tisztább, mint a gyermek és öregebb, mint valamennyi bölcsesség! A Próbált Embert… a szentet!

– Valamikor sirtam miattuk! – szólt akkor a fiatal férfi és lehajtotta fejét. – Most már tudom, hogy át kell menniök valamennyi utján a sötétségnek, hogy a pokol tornácáról nincs visszatérés. Most már tudom! Isten sem rövidítheti meg az Időt! De anyáik kínban és szerelemben foganták őket és az asszonyok kínnal és szerelemmel szeretnek mindhalálig, hogy legyen folytatója az útnak és harcnak. Az időben van a megváltás, a bűnben van a vezeklés és mindnyájan ahhoz járók vagyunk! De eljön az idő, mikor a férfiu elhagyja az asszonyt és az asszony elengedi a férfiut és az ember fiában feltámad a Tiszta Ember. Ez lészen pedig amaz Utolsó Napon, mely az Isten megváltását jelenti a Világtól; az Atya megszabadulását a Fiutól! Akkor mindenek megtérnek Őhozzá, mert a világ minden útja körben vagyon és ahonnét elindult, oda kell teljesednie!…

Valószinütlen, vad éjtszakai tájon száguldottak keresztül; sziklás és kietlen, puszta vidék rémlett és ódon romfalak csonka árnyékai, mint rettentő csatákban elpusztított városok. Az ég vaksötét volt, szörnyü szél sírt és vonított ismeretlen szakadékokból és az ég fellegei rettentő távoli némasággal rohantak száguldva és egyre sűrűbb feketeséggel tornyozódtak a magasban. És ujra hallatszott az üldözők zaja, hajtóebek csaholása, dühödt emberi kiáltozás.

– Uram! Elérnek… megölnek téged! – sikoltott a menyasszony és kihajolt, hogy visszanézzen. Borzalmas, ingoványos tájék feküdt előttük; halálszemü mocsarak útvesztő feketesége.

– Anyám vagy-é te, hogy a testemre van gondod? – szólt a lovag megint bánatosan. – Miért féltesz? Igy nem követhetsz engem!

– Mondd, mit tegyek uram! könyörgött a leány.

– Ne érettem akarjad magadat, hanem magadért!

– Nem birom! Asszony vagyok; mátkád, leányod, asszonyod, anyád! Válts meg engem!

– Nem lehet a lelket kivülről megváltani! Isten nyomorultjai, ti világ sebesültjei, szegények! Minden átok a ti véres, tépett öleteken asszonyok!

– Mit tehetünk?

– Még nem jött el az idő! Még kell, hogy életreszeressetek bűnt és halált. Öletek által kell, hogy Isten vezekelje a világot. De asszony fogja megtörni a kigyó fejét!

– Uram, de hát én? Én?…

– Ha legalább ezt a szót nem adatott volna tudnod, szegényem! – felelt kimondhatatlan gyöngédséggel a férfi. – De ezt kell kiáltanod kétségbeesetten és hasztalan; mert, bizony mondom, nem vagy te egyéb, mint a szánalom, amivel a szemedbe nézek. A szerelem!…

A hintó rettentőt zökkenve oldalt billent és megállt. A fehér kocsislegény a bakon, köntöse bő ujjába sülyesztve összefonta két karját. Mocsaras kátyuba fordultak… kerék törött… nincs tovább! S az üldözők zaja most egyre rémesebben, egyre közelebbről hallatszott, – most már több irányból, mintha visszhangja verődnék.

– Mentsd meg magad szerelmem!

– És te?… Itt hagyjalak?

– Mentsd meg magad!

– Igen, igen! Ez a te lelked szava, a féllélek szava a másik feléhez. És talán mégis ebben van megváltásod! Csak én emelhetlek fel: de előbb magamnak kell szállanom. Azért kell elválnunk most. De visszajövök érted, mert a világ minden útja körben megyen.

– Akkor mindig együtt leszünk?

– Akkor örökre egyek leszünk Istenben.

A leány kitekintett és apró, fénylő csillagok sorát látta a sötétség mélyén. Égő lámpások voltak; szelid, bánatos, piciny világaik úgy közeledtek kanyargó sorban, mint testvérlelkek biztatása a vándoruton.

– Szerelmem, ne hagyj el – zokogott hirtelen, eszelős felrémüléssel a leány.

– Ki tudnád-e inni az én poharamat? Vezekelned kell még, hogy rálelj az útra!

– A te utadra?

– Önmagad utjára; mert csak az vezet hozzám!

– De elhagysz?…

– Magadra hagylak?

Akkor a nő kitárta karját, hogy átölelje, magához szoritsa; lázas ajka csókjával lefogja, hogy ne szabadulhasson. Már nem értette, hogy mit beszél, mert csak ezt akarta és nem volt benne többé gondolat. De a férfi visszaháritotta magasba emelt keze egy intésével.

– Ne érints engemet! – mondotta szeliden, mint Magdalénának egykor. – Még nem jött el az idő!…

És akkor a leány meglátta sápadt, áldó tenyerének szeggel vert, véres sebét, a stigmát. És egy pillanatra láthatta dicsőült bánatu, gyönyörű arca körül a gloriát… A bakon ülő szolga bőgalléru, hószinü köpenye meglebbent vállán s olyan volt, mint nagy, fehér angyalszárny. A következő pillanatban sötétség vette körül, a sivó magány.

De az apró, távoli mécsesfények testvéri bánattal szeliden hunyorogtak felé, közelebb jöttek, szétváltak, körülvették. Sötét köntösü, ismeretlen apácák tartották a lámpákat, mint az Irás amaz okos szüzei, kik megőrizték az olajat s a vőlegényre várnak a homályban. A zárda fejedelemasszonya álmot látott az éjjel… Most megtalálták a leányt, uj testvérüket, körülvették, karjukba emelték, némán magukkal vonszolták. S a kolostor sötét kapuja dörögve zárult be utánuk.

BÁLINT ALADÁR MENYHÉRT FOGALMAI

I.

Mint római mezők sötét tekintetű bús őrtornyai, magaslott egymagában a korcsmaasztal tetején a sörös korsó. Kövér fülei megrándultak az öreg Tordon Menyhért kezében. A vöröskockás abroszon végignyúló kezek belekapaszkodtak, a lázzal átfűtött ványadt tenyerek szomjasan szivták a hűs üvegfalak üdeségét.

A korsó tövében egy maradék császárzsemlye ormán kacér billegéssel facsarta hátsó lábait egy légy. Csápjaival szorgalmasan sulykolta a morzsákat, majd a jókedvű kalmárok ravasz mozgásával két első lábát dörzsölgette. Aztán elrepült.

Menyhért felpillantott és feje hátrahanyatlott. Tekintete akadozva kúszott fel a tulsó falra szegezett olajnyomat pereméig. Puffadt ábrázatú ivó fickót ábrázolt a kép, alatta nagy betűkkel valami tréfás ostobaság. Az olajnyomat üveglapja szemébe csapta a gázlámpa sugarait. Menyhért hunyorgott, szemét perzselte a kicsattanó fény, de minden akaratát feltette erre a pontra. Ez volt a bizonyosság, ebbe fűzte búcsúzó életének ernyedt fonalát. Úgy érezte, hogy abban a pillanatban meghal, ha tekintete lesiklik.

Az olajnyomat mezejéről gonosz fenekedéssel vigyorgott rá a festett kamasz. Kancsóba túrt orra csufolódva vöröslött le a halódó vendégre.

Menyhért megdöbbent és e döbbenés megnövekedve dagasztotta testét, torlaszokat rakott a vérnek, levegőnek belső sikátoraiba és vaskapocs erejével szoritotta le mellét, vállát, térdeit. Majd sárga lángok buggyantak ki az ivó figura orrán, fülén; fogai mint korhadt malomkerék lapátjai, lassú lendüléssel forogni kezdtek. Sötét kárpit ereszkedett alá, befödte a söntést, az asztalokat, befödte őt is.

Menyhért lefordult a székről és mielőtt a sörét kiihatta volna, az árát sem fizethette ki, meghalt.

II.

Menyhért teste végignyúlt a padlón. Fölötte asztal meg két szék. Az egyik széken egy fekete macska gubbaszkodott lelketlenül, közömbösen.

Menyhért fejében, e hülő katlanban megállt a gépezet. Idegei, mint öreg hárfa lepattanó húrjai, egy pillanatra megrezdültek, aztán annak is vége volt. Magukra hagyva, cél híjján széjjelzüllöttek, nem hoztak, nem vittek parancsot. A mult, a lepergett élet megszámlálhatatlan rovásával, jelével megterhelt és e terhek nagy részétől immár megszabadult agy kanyarulatai tehetetlenül csavarodtak, összezsugorodva a csontépitmény boltozatainak közében.

Magára maradt, felszabadult és felszabadulásával pusztulásra kárhoztatott matéria. Kiröppent belőle minden, amit hosszú szintelen esztendőkön át felszedegetett, ami állandó maradásra vagy rövid pillanatok eligazitására ott tanyát vert. Képek, fogalmak, emlékek, megállapitások, embereknek, szavaknak, cselekedeteknek, tárgyaknak szine, formája, hangja, története, ize, távolsága. Nagy részüket már rég elmosta, felszívta az öregség. Most már csak az menekült onnan, ami még megmaradt. Amennyi egy nyugdijas, asszonytalan, fiatlan öreg néptanító megrokkant életépületének süppedt falait alátámasztja. Evésnek, alvásnak, rövid sétának mozgató ereje, öröme, valamelyik hajdani szép napnak, kedves, avagy gonosz ábrázatnak, nagy érzésnek, eseménynek megavasodott emléke, jegye.

Kiröppentek e képek, fogalmak a kanyarulatokból. Áttörték a selymes hártyát, a pia matert, majd a másikat, a külsőt, keresztülkúsztak a koponyacsontokon, otthagyták az egykor meleg fészket, most már nem tartotta őket erő, kapocs ottan.

Kiröppentek, körülszállták a korcsma négy falát – mint játszó galambcsapat – elszéledtek, majd ismét összeverődtek. Kiperdültek az utcára és mint a tó testébe fúródó villám tükörképe, cikáztak fel a felhőkbe.

Szabadok voltak és távol a földön maradt nehéz, tehetetlen testtől, ficánkoltak, kergették egymást, éles csengéssel száguldoztak a tiszta magasságban.

Aztán beteltek a játékkal. Előttük a végtelenség, külön, külön kell szállni, egyedül. Széjjelröppentek. Különválva szálltak a határtalan térségek felett, lakatlan, kihűlt bolygókra tévedtek, hóval boritott sikságokról lánghegyekbe zuhantak. Egy rándulással egész világokon szökkentek át a fogalmak, már mint néhai Tordon Menyhért fogalmai.

De mindez céltalan volt. Únottan csavarogtak. Sehol semmi megfogható, rájuk tartozó. Üres és hideg volt számukra a végtelenség. Emberből következtek, emberi akarat tengelyébe akartak visszakapcsolódni. Egymásután szállingóztak, ereszkedtek lefelé a földre, ahová valók és embert kerestek, ahova visszatérhetnek, meleg zugot, ahol megpihenhetnek és ismét parancsolnak, szolgálnak. Földre szálltak Menyhért fogalmai.

III.

Ötven esztendőn át eltemetett kép: Csendes kisvárosi utca. Nyáresti szürkületben zongorából kizokogó Chopin-valcer. Fiatal leány néz ki az ablakon. Menyhért hónapokon át őrizte szeretettel, gyöngéden e hangulatot, aztán elfelejtette. Most szabaddá vált e kép. Sokáig keringett, szűz helyet keresett. Ahol nem fojtják meg az apró gonoszságok, a nyugodt fej lárvája mögött nyüzsgő kigyózsombék – a lappangó ostobaság, szinevesztett aljasságok fonadéka – amely csendesen szendereg és csak az életlenditő pillanatokban csap ki mérges harapásra, igazi formáját mutatva.

Szűz helyet keresett e kép, sokáig keringett városok, falvak felett, füst, piszok elkergette. Hegyek fölé jutott, végig hempergett a havasok ragyogó lágy leplén, aztán egy várost sohse látott, zongoraszót sohse hallott kecskepásztor fejébe surrant.

Derékon tört egy nyugalmas kecskepásztori pálya.

Illés, a kecskepásztor, kinek a kecskéről, legelőről, sajtról, időjárásról abszolut fogalmai voltak, kitűnően végezte dolgát. Amit tudnia kellett, azt tudta, többet nem és éppen ez volt kitűnőségének alapja. Agya sohse termelt olyasmit, ami közvetlen életcéljával nem függött össze.

Hanyattfeküdt a hegyoldalon és nézte az eget. Egyszerre különös zúgás riasztotta fel. Sohse hallott ilyen furcsa csengést. Fel akart ugorni, hogy végére járjon a dolognak, de ereje elhagyta és mintha nagy mélység fenekére nézett volna, megszéditették az ég kemény kék mezején csúszó fehér felhők. Bárhogy gomolyogtak, mindig egy fehér leányalak ringott a felhők duzzadt párnáin.

A felhők elszálltak, a nap elsülyedt az egyik hegy mögött, a muzsikának csak nem szakadt vége és bárhova nézett Illés, egyre a fehér leányt látta. Távoli fenyvesekből, szakadékokból ugyanaz a karcsú, foszló alak káprázott ki.

Éjszaka nyugtalanúl fetrengett vackán. Tarka figurák gyűrűztek a feketeségben és távolról széjjelporzó zsongás szivárgott feléje.

Kiült a kunyhó elé. A hold éppen akkor szállt ki a hegyek mögül. A fenyvesek fekete fodrai fölött az égbolt ezüsttel alászőtt nedves zöld kárpitja feszült.

– Le kellene menni a völgybe – tünődött Illés. Sirni szeretett volna, olyan szépnek és céltalannak találta az életet.

Meredek ormok felett sikló felhők taraját mosolyogva szeldelte a kerek hold és Illés csodálkozva gondolt arra, hogy mi minden lehet még a világon a kecskéken kivül; túl a hegyeken, kőházakban mennyi csoda, amelyről mit sem tud.

Nagy fáradtan ébredt fel reggel. Harangszó erejével kongott fejében a muzsika. Hívta a völgy, otthagyott mindent és elindult. A zöld derengésben úszó tölgyfa-törzsek közül fehér tündérleány integetett feléje, a zongorahangok harsogva nyomultak utána. Köréje csavarodtak, nem menekülhetett előlük.

Mindgyorsabban futott, azt se tudta merre.

* * *

Ragyogtak a sárga tarlók. Búsan lógtak a kocsiút szélére ültetett sovány akácfák poros levelei. Az árok szélén felperzselt gyep, nyúlánk katángkóró alatt kövér fekete bogarak nyújtózkodtak. Fáradt libbenéssel csatangolt egy árva káposzta-lepke. Cséplőgép zúgott messze. Az árokmenti bokor tövéből mint lehántott vastag tölgyfagyökér nyúlt ki két vastag lábszár. Folytatása egy alvó csavargó.

Valamikor kőrisfa állt ottan, de hosszú árnyékot vetett és alatta hitványabb kalászt hajtott a jószág, mint egyebütt. Kivágták a kőrisfát. Tövéből eresztett ágakat a csonka törzs és bokor sűrűsödött az egykor szép szál kőrisfa helyén.

Alatta aludt Énok, a földetlen csavargó. Oda menekült a forró napsugarak és éhes gyomra elől. Énok egy időben takács volt, de a gép kiverte kezéből a kenyeret. Egyideig vesződött, aztán megúnt mindent, otthagyta mesterségét, faluját. Legszebb vágyakozása egy kintorna volt, melynek szomorú nyekergése könnyebben hozzásegithetné jó lelkek garasaihoz.

Illés arra haladt és leült az árok szélére. A hosszú bolyongás, a hangok elől való menekülés elcsigázta; testét sebesre tépték az ágak, a tüskés bozótok. Erőtlenül roskadt a bokor mellé. Úgy érezte most már megpihenhet. A zongoraszó elszelidült zsongással lüktetett agyában. Menyhért kósza fogalmai utánanyomultak és körülötte rajzottak. Éhes szúnyogcsapat fürgeségével táncoltak, kavarogtak. Lesték a rést, ahol betódulhatnak és a vágyakozás, rokonérzés fonalain leereszkedve biztos talajon megállapodhatnának.

A bokor alatt alvó Énok fejébe Menyhért huszonöt esztendős tanitósága alkalmával rendezett ünnepi vacsora emléke surrant bele. Felköszöntők, pohárcsengés, ételszag, a kezdő mámor bizsergése, a hivatás dicsérete, borgőzös elérzékenyedés és egyebek.

Énok felébredt, kimászott a bokorból és könnyezve átkarolta Illést.

– Nagyságos tanfelügyelő úr! szólt Illéshez, kegyes jóltevőnk, a mai nap a mai… én csak egy egyszerű néptanító vagyok. Sírva fakadt.

Illés megértő hallgatással nézte őt.

Énok beszélt Pestalozziról, báró Eötvös Józsefről. A magasztos hivatás, nélkülözés, selyembogár-tenyésztés, ismétlő iskola, Illés zongorázó fehér asszonyával érthetetlen zagyvaságba fulladt. De e két ember felmagasztosulva, szárnyaló megértéssel, testvériesült a megfoghatatlan érzések ködében.

Együtt folytatták a vándorlást, kéregetve apostoli szeretettel, boldogan.

Egy idegen város falai előtt megállitotta őket a vámszedő. A két boldog ember mosolyogva beszélt a vámszedőnek egy jubiláló néptanitó boldogságáról és egy fehér asszonyról.

A vámszedő nem értett azon a nyelven, amelyen beszéltek.

Menyhért a halála előtt arra a gyömbéres kolbászra gondolt, amelyet egyszer diákkorában a nagynénjétől ajándékba kapott.

E felejthetetlen gyömbéres kolbász emléke Ábelnek a vámszedőnek fejébe szállt.

Inypadlását tündéri ujjak cirógatták és nyomban megértette a két vándort. Kezet szorított velük, füttyentett a kutyájának, ott hagyta a vámot és velük tartott.

* * *

Estére egy ismeretlen öreg városba tértek. Egymást kézen fogva ballagott a homályos sikátorok mélyén Illés, Énok és Ábel, míg csak vendégfogadó elé nem értek.

A korcsmacégér – vasból kovácsolt griffmadár – hetykén nyújtogatta hosszú görbe nyakát és a három jámbor megilletődve lépett át a bolthajtásos kapun.

Sötét, nagy udvar közepén, a fészer alatt kocsik, kifogott lovak között kocsisok ácsorogtak. Egyik-másik már horkolt a kocsi mögé szórt szalmán, rétrehajtott ponyván. Az ivóból sárga, piszkos lámpafény, rekedt kiabálás csapott ki a néma udvarra.

Mindhárman bekullogtak és a hosszú kecskelábas asztal végére ültek. Szelíd mosolygással, némán nézték az embereket.

Menyhért fogalmainak maradéka e füstös fülledt szobába rekedt. Bús szűrszabók, nyájas mézeskalácsosok, csizmadiák, fazekasok közé. Keresték a nekikvaló meleg fészket, ahol megindíthatják az isteni gépezetet.

Egyre szaporodott a vendégsereg. Pecsenyesütő asszonyok, lócsiszárok, kócevők tarkították a komoly gyülekezetet. Fürge kezek által megcsipkedett asszonyszemélyek sikoltása hasogatta fel a hömpölygő zúgás, zsivajgás mezejét. Illés, Énok és Ábel felállt és kezüket összekulcsolták. Csendre lohadt a morajlás.

Erős rándulás sajgott végig az emberfejeken. Hirtelen kigyúlt papiros-lámpák módjára kipirultak a hajladozó ábrázatok, az asszonyok letérdeltek, a férfiak mellüket verdesték.

Immár szállást kaptak Menyhért összes fogalmai.

Átjárták a koponyák rejtett zugait, kanyarulatait, eltitkolt indulatok, eltaposott vágyakozások, emlékek zsombékait, felkavarták, széjjelzilálták az esztendőkön által gonddal, nyugalommal lerakott, szentnek megpecsételt megállapítások alapépítményét. Ráterpeszkedtek, gyilkos szövedékükkel megbénították a multjaikból következő energiákat, céltalan vak száguldásra sarkalták a kormányvesztett akaratot.

Boldizsár, egy kopasz gombkötő, Illés, Énok és Ábel elé ment, megcsókolta mindhármukat, aztán a többiek felé fordult.

– Testvéreim, leszállt közénk a szent igazság három csillaga és mondom néktek, megnyiland előttünk az úr kapuja. Testvéreim, széledjünk el és hirdessük a világ minden sarkában az örök világosság égi szózatát! Hirdessük, a felettünk őrködő, boldogságos Menyhért dicsőségét!

Zsibbasztó meleg káprázat ereszkedett rájuk. Boldizsár feje fölött enyhe sugárzás imbolygott. Illés bódult gyönyörűséggel zongoraszót hallott, Énokot ünnepi vacsora langyos hullámai verdesték. Ábel orra reszketett a gyömbéres kolbász illatától, Boldizsár egy vizsga izgalmait élte át, a többiek iskolai dalokat énekeltek, tanrendet diktáltak, csevegtek az erkölcsről, a történelem tanulságairól; egy pecsenye-sütő asszony Aristotelest elébe helyezte szent Ágostonnak, akit pedig egy lócsiszár dícsért lelkes rajongással.