Part 8

Hát ilyen közelről az az ember, akinek nevét legfiatalabb korom óta annyiszor hallottam és akinek lapja éveken át a legnagyobb befolyással volt reám. A haja göndör és szép barna szeme kissé nyugtalan; néha-néha kissé szuszog az orrán át. Egy skót lelkész sem lehetne szelidebb, mint ez a veszedelmes iró, akinek szavai véres sebeket ütöttek, ha valakit eltaláltak. A félelem és bámulat izgató érzése fog el, amint szemben állok vele, csaknem könnyek szöknek a szemembe és önkénytelenül közelebb lépek hozzá, hogy megmondjam, milyen sokkal tartozom neki bensőleg mindazért, amire ő tanitott meg és megkérjem, hogy ne tapodjon egészen el; tudom, hogy csak szegényes mesterember vagyok, akinek ugyis elég rossz sora van…

Fölnézett és lassan összehajtotta a kéziratot, mialatt elgondolkozva ült velem szemben. Hogy megkönnyitsem visszautasitó feleletét, kissé kinyujtottam a kezem és igy szóltam:

– Ugy-e bár – természetesen nem használható? – És mosolyogtam hozzá, hogy azt higyje, könnyen veszem a dolgot.

– Csak egészen népszerü cikkeket használhatunk, – felelt. – Hiszen ismeri, milyen olvasóközönségünk van. Nem dolgozhatná át, hogy valamivel egyszerübb legyen? Vagy nem találhatna valami más tárgyat, amit a nép jobban megért?

Elnéző jósága meglepett. Megértettem, hogy a cikket nem fogadja el, de ennél finomabb visszautasitást el sem képzeltem volna. Hogy tovább ne zavarjam munkájában, igy feleltem:

– Hogyne, azt megtehetem.

Az ajtó felé mentem. – Hm. Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodtam ezzel a… – Meghajtottam magam és rátettem kezem a kilincsre.

– Ha szüksége van rá, – mondta, – adhatok egy kis előleget. Majd ir valamit érte.

Éppen most láthatta, hogy nem sokat ér, amit irok s ezért jósága annyira megalázott, hogy igy feleltem:

– Nem, köszönöm; egy ideig még el vagyok látva. Különben köszönöm a jóságát. Ajánlom magamat.

– Isten vele, – felelt a „Generális“ és visszafordult az iróasztalhoz.

Mindenesetre érdemen fölül jóakaratu volt s én ezért nemcsak hálával gondoltam rá, hanem ki is akartam a jóságát érdemelni. Mindjárt el is határoztam, hogy addig nem megyek el ujra hozzá, mig olyan munkát nem vihetek magammal, amivel teljesen meg vagyok elégedve s ami a „Generális“-t is meg fogja lepni egy kicsit, legalább is annyira, hogy minden további gondolkozás nélkül kiutal érte tiz koronát. Igy hát ujra hazamentem és megint nekifogtam az irásnak.

A következő estéken ugy nyolc óra körül, mikor a gázlámpákat már meggyujtották, rendszerint a következő eset történt velem:

Mikor kilépek a kapun, hogy a napi fáradság és gondok után egy kis sétát tegyek az utcákon, a gázlámpa alatt éppen a kapubejárat mellett, egy feketébe öltözött hölgy áll, aki felém fordul és követ a tekintetével, mig előtte elmegyek. Megfigyelem, hogy mindig ugyanaz a ruha van rajta, az arcát ugyanaz a sürü fátyol rejti el, amely egészen a melléig leér; kezében kis esernyőt tart, melynek a fogóján elefántcsontkarika van.

Már a harmadik este találtam ugyanazon a helyen; mihelyt elmentem előtte, lassan megfordult és lement az utcán ellenkező irányban, mint én.

Ideges agyam azonnal kinyujtotta érzékeny csápjait, mindjárt az az oktalan sejtelem fogott el, hogy látogatása engem illet. Utoljára már csaknem megszólitottam, hogy megkérdezzem, keres-e valakit vagy nincs-e szüksége a segitségemre? hogy habár, sajnos, nagyon szegényesen vagyok öltözve, ne kisérjem-e haza, ha szüksége van védelemre a sötét utcákon át? De az a bizonytalan félelem, hogy költségem lehet mellette, ha csak egy pohár bor vagy egy kocsiut áráig is, visszatartott, mert már nem volt több pénzem; vigasztalanul üres zsebeim nagyon is lehangoló hatással voltak bátorságomra és még kérdően sem mertem rátekinteni, mikor elmentem előtte. Az éhség már megint beköltözött hozzám, már tegnap este óta nem ettem semmit; ez ugyan nem volt még hosszu idő, gyakran megtörtént máskor, hogy napokon át is elviseltem, de most már aggasztóan kezdtem fogyni és nem birtam olyan jól az éhséget, mint azelőtt; egyetlen nap elég volt, hogy egészen elkábitson és mindjárt hányingert kaptam egy korty viztől is. Hozzá még egész éjjel dideregve feküdtem az ágyban teljesen fölöltözve, mint ahogy nappal jártam-keltem; már kékre fagyva, hidegrázósan feküdtem le minden este és csaknem megdermedtem alvás közben. Az ócska ágytakaró nem védett meg a besüvöltő széltől és reggel arra ébredtem, hogy alig tudok lélegzeni az orromon, annyira befagyasztotta a jeges levegő, mely kivülről egészen hozzám hatolt.

Csak mentem az utcákon át és azon gondolkoztam, mit lehetne tenni, hogy fönntartsam magam, mig a legközelebbi cikkem elkészül. Csak legalább gyertyám volna, akkor nekifognék az éjszakai munkának is; ez, ha egyszer jól belejöttem, pár órával előbbre vinne s holnap aztán ujra a „Generális“-hoz fordulhatnék.

További gondolkozás nélkül elmentem a kávéházba, hogy fölkeressem fiatal bankhivatalnok barátomat és tiz örét kérjek tőle gyertyára; akadály nélkül végigsétálhattam valamennyi szobán; elmentem egy tucat asztal mellett, ahol beszélgető emberek ültek, ettek és ittak, behatoltam a kávéház legbelsejébe, még a „vörös szobába“ is, de az emberemet sehol sem találtam meg. Leverten, bosszankodva vonultam ki megint az utcára és megindultam a kastély irányába.

De hát a tüzes eleven ördög örökkévalóságát! Hát sohasem lesz már vége az én nyomoruságomnak! Hosszu, dühös lépésekkel, a kabátom gallérját durván föltürve a nyakamba, ökölbeszoritott kezemmel a nadrágzsebemben, mentem tovább és egész uton szerencsétlen csillagzatomat átkoztam. Hét, nyolc hónap óta nem volt egyetlen gondtalan órám, alig egy rövid hétig annyi eleségem, ami éppen az éhenhalástól megmentett s a szükség már megint a tarkómon volt. És a tetejében még becsületes is voltam a nyomoruságban, haha! becsületes testestől-lelkestől! Isten bocsássa meg, hogy ilyen őrült voltam! És kezdtem magamnak elmondani, hogy mennyire bántott a lelkiismeret, mikor a Hans Pauli ágyteritőjét a zálogházba vittem. Gunyosan nevettem érzékeny tisztességérzésemen, megvetően köptem ki magam elé az utcán és nem találtam elég erős szavakat, hogy ostobaságom miatt kellően kigunyoljam érzelmeimet. Csak most történnék valami ilyen! Ha ebben a percben egy iskolásgyermek megtakaritott pénzecskéjét vagy egy szegény özvegy utolsó fillérjét találnám meg az utcán, fölszedném és zsebredugnám, ellopnám a legmegfontoltabb nyugalommal és mint a bunda, olyan mélyen aludnék utána. Nem hiába szenvedtem ennyi kimondhatatlan nyomoruságot át, türelmemnek vége szakadt, kész voltam mindenre, a legrosszabbra is.

Körülkerültem háromszor-négyszer a kastélyt, azután elhatároztam, hogy visszafordulok; de még egy kicsit járkáltam a parkban és végre hazaindultam a Karl Johan-utcán lefelé.

Körülbelül tizenegy óra lehetett. Az utca meglehetősen sötét volt, de mindenütt emberek jártak, csöndes párok és lármázó csoportok fölváltva. A nagy óra elkövetkezett, a szeretkezés ideje titokzatos mozgalmasságával és vidám kalandjaival. Suhogó asszonyi ruhák, itt-ott egy rövid érzéki nevetés, pihegő mellek, heves lihegő lélegzetek; messze lent az utcán egy hang kiált: Emma! Az egész utca egyetlen mocsár, melyből forró gőzök szállanak föl.

Öntudatlanul a zsebembe nyulok, két koronát keresve. A szenvedély, amely benne reszket minden járó-kelő mozdulatában, még a gázlámpák homályos világában is, az egész gyönyörüséggel terhes éjszaka kezdett hatalmába keriteni, – ez a levegő telve volt suttogással, öleléssel, reszkető vallomásokkal, félig kimondott szavakkal, halk sóhajtással. A Blomquist-átjárónál egynéhány macska hangos nyávogással szeretkezik. És nekem nem volt két koronám! Micsoda nyavalya, milyen utolsó nyomoruság, ha az ember ilyen szegény! Milyen lealázás, milyen megszégyenités! És ujra a szegény özvegy utolsó fillérjére gondolok, amit ellopnék, az iskolásgyerek zsebkendőjére vagy sapkájára, egy koldus tarisznyájára, amit minden utógondolat nélkül a rongyszedőhöz vinnék, hogy elmulassam az árát. Vigasztalásul és kárpótlásul kezdtem mindenféle kifogást találni az emberek ellen, akik olyan vidáman suhantak tovább mellettem; mindannyiszor vállat vontam és lenézően tekintettem végig rajtuk, valahányszor párosával sétáltak el előttem. Ezek a megelégedett, nyalakodó diákok, akik azt képzelik magukról, hogy európai kicsapongásban élnek, ha egy varróleány mellére teszik a kezüket! Ezek az aszfaltlovagok, bankhivatalnokok, kereskedők, boulevardarszlánok, akik a matrózok asszonyait vagy a vastag piaci szolgálókat sem vetették meg, ha az első alkalmas kapualjában elébük estek egy korsó sörért! Micsoda szirének! A hely meleg volt még az elmult éjszakáról az oldaluk mellett egy tüzoltó vagy egy kocsis után; a trón éppen üres, éppen most hagyták el, tessék fölszállani!… Messze kiköptem a járdáról, nem törődve vele, hogy valakit érhet, haraggal, megvetéssel teltem el az emberek iránt, akik a szemem előtt bujtak egymáshoz, hogy párosodjanak. Fölemeltem a fejemet és áldottnak éreztem magamat, hogy tisztább uton járhatok.

Az Országház-téren találkoztam egy leánnyal; kihivóan nézett rám, amint elmentem mellette.

– Jó estét! – mondtam.

– Jó estét! – felelt és megállott.

– Hm. Hol jár ilyen későn idekint? Nem volt egy fiatal hölgyre nézve nagyon is kockáztatott vállalkozás a Karl Johan-utcán ilyen időtájban végigmenni? Nem? De nem szólitják meg soha, nem alkalmatlankodnak neki vagy hogy egyenesen kimondjam, nem akarnak-e vele hazamenni?

Csodálkozva nézett rám, az arckifejezésemen kutatta, hogy mit értek a szavaimon. Aztán hirtelen a karomba dugta a kezét és igy szólt:

– Nahát menjünk.

Követtem. Mikor pár lépéssel tul voltunk a kocsiállomáson, megállottam, kiszabaditottam a karomat és azt mondtam:

– Hallja, kicsikém, nekem nincs egy vasam sem. – És tovább akartam menni.

Első pillanatban nem akarta elhinni; de miután valamennyi zsebemet végigtapogatta és semmit sem talált, megharagudott, hátravetette a fejét és tökfilkónak nevezett.

– Jó éjszakát! – feleltem.

– Várjon csak egy kicsit, – kiáltott utánam. – Nem aranykeretü a szemüvege?

– Nem.

– Akkor mehet a pokolba.

És én mentem.

Pár pillanat mulva utánam futott és megint rám kiáltott:

– Azért mégis velem jöhet, – mondta.

De ennek a szegény utcalánynak az ajánlata nagyon megalázott és nemet mondtam, Különben is későn van már és még máshova is el kell mennem; oktalanság is volna tőle ilyen áldozatot hozni.

– De most már _akarom_, hogy velem jöjjön.

Én pedig nem mehetek ilyen módon vele.

– Bizonyosan egy másikhoz készül, – mondta.

– Nem, – feleltem.

A vérem nagyon is hideg volt ma és a leány alig hatott rám jobban, mintha férfi lett volna. A szükölködés egészen kiszikkasztott. De ugy éreztem, hogy nagyon kétes világitásban állhatok e különös leány előtt és elhatároztam, hogy legalább a látszatot megmentem.

– Hogy hivják? – kérdeztem. – Marienak? Na, hát hallgasson ide, Marie. – És elkezdtem furcsa magamviseletét magyarázni. A leány mindinkább csodálkozva hallgatott. Hát csakugyan olyanfajta embernek tartott engem, aki éjszaka az utcákat rója, csak azért, hogy fiatal leányokat kaparitson a keze közé? Ilyen gonosznak képzelt? Hát mondtam én valami durvaságot vagy illetlenséget az első perc óta? Ugy viseli az ember magát, mint én, ha rossz szándékai vannak? Röviden beszélve, én csak azért szólitottam meg s azért mentem vele néhány lépésnyire, hogy lássam, mennyire akarja vinni a dolgot; a nevem különben ez és ez, lelkész itt és itt. Jó éjszakát! Menj utadra és ne vétkezzél többet.

És ezzel magam is elmentem.

Elragadtatva dörzsöltem a kezem pompás ötletem fölött és hangosan beszélni kezdtem magamban. Milyen boldogság igy járni-kelni és jótetteket gyakorolni! Most adtam talán az első lökést ennek a bukott teremtésnek, hogy egész életére megmenthesse magát! És ha jól meggondolja, el is fogja ezt ismerni és még halála órájában is hálás szivvel fog megemlékezni rólam. Ó, mégis csak érdemes önzetlennek lenni, önzetlennek és becsületesnek!

A kedvem ragyogó lett, olyan frissnek és erősnek éreztem magam, mint aki mindent merhet. Ha gyertyám volna most, egészen bizonyosan be tudnám fejezni a cikkemet! Uj kapukulcsomat a kezemben lóbálva mentem tovább és fütyörészve gondolkoztam valami módozaton, hogy világot szerezzek. De nem tudtam mást kieszelni, mint hogy lehozom az iróeszközeimet az utcára éppen a gázlámpa alá. Kinyitottam a kaput és fölmentem a papirjaimért.

Mikor lejöttem, kivülről bezártam a kaput és a gázlámpa világossága alá állottam. Teljes csönd volt mindenütt, csak néha hallatszott a szomszéd utcából egy rendőr nehézkes, csörömpölő lépése és nagyon messziről, a Szent Hanshaugen irányából, egy kutya ugatása. Semmi sem zavart; fölgyürtem a kabátom gallérját a fülemre és teljes erőmből gondolkozni kezdtem. Nagyszerü kilátásaim lehetnének, ha sikerülne ezt a kis tanulmányt szerencsésen befejeznem. Éppen egy nehéz ponthoz jutottam; most egy alig észrevehető átmenettel valami ujnak kell föllépnie, azután egy halk, elfolyó finále, egy hosszantartó kihangzás, amely végül olyan váratlan, olyan megrázó véget ér a tetőponton, mint egy lövés vagy egy hegyomlás dörgése. Punktum!

De a szavak sehogy sem akartak eszembe jutni. Elolvastam az egész cikket elejétől kezdve, minden mondatot külön hangosan is fölolvastam magamnak, de hiába, nem voltam képes gondolataimat a megrenditő végpontra irányitani. Még hozzá a küzdelmes percek alatt a rendőr is átjött a szomszéd utcából, megállt nem messze tőlem és egészen elrontotta a hangulatomat. Mi köze ennek az embernek ahhoz, hogy ebben a pillanatban itt állva a „Generális“-nak szánt cikkem nagyszerü befejezését irom? Uram isten, hát csakugyan lehetetlen a fölszinre vergődnöm, akármit is csinálok? Ott álltam vagy egy óra hosszat, a rendőr el is ment a maga utjára, a hideg tulságosan dermesztő lett, nem lehetett tovább maradnom. Leverten és minden bátorságomat elveszítve az ujabb sikertelen kisérlet miatt, végre megint kinyitottam a kaput és fölmentem a szobámba.

Nagyon hideg volt idefönt s alig láttam az ablakot a sürü sötétségben. Tapogatódzva mentem az ágyig, lehuztam a cipőmet s leültem, hogy lábamat a kezem közt megmelegitsem. Aztán lefeküdtem, ugy mint már régóta szoktam, teljesen fölöltözve, ugy, ahogy bejöttem.

Másnap reggel, mihelyt világosodott, azonnal fölültem az ágyamban és megint hozzáfogtam a cikkemhez. Igy ültem ott egészen délig és irtam vagy tiz-husz sort. Még mindig nem jutottam el a befejezéshez.

Végre fölkeltem, fölhuztam a cipőmet és elkezdtem föl s alá járkálni a szobában, hogy átmelegedjem. Az ablaktáblák be voltak fagyva; kinéztem: havazott s lent a hátsó udvarban vastag hóréteg feküdt a kövezeten és a kuton.

Céltalanul motoztam a szobában, akarat nélkül járkáltam össze-vissza; körmömmel a falat kapartam, homlokomat óvatosan az ajtóhoz támasztottam, vigyázva megkopogtattam mutatóujjammal a padlót és figyelmesen hallgatództam, minden különös szándék nélkül, de nyugodtan és meggondoltan, mintha rendkivül fontos dologról volna szó. Közben pedig olyan hangosan, hogy magam is meghallottam, minduntalan ezt ismételtem: jó istenem, hiszen ez tiszta őrültség! De azért tovább folytattam oktalanságaimat. Egy idő mulva, talán néhány óra is lefolyhatott, erősen összeszedtem magam, az ajkamba haraptam és amennyire tudtam, erőszakkal kiegyenesedtem. Ennek véget kellett vetni! Találtam egy forgácsot, amit rágicsáljak és elhatározottan nekiültem az irásnak.

Néhány rövid mondatot végre sikerült nagy erőfeszitéssel megirnom; két tucat szegényes szó volt, amit elkényszeredetten erőszakoltam ki magamból, csak azért, hogy előbbre haladjak. Aztán megakadtam, a fejem üres volt, nem birtam tovább. És bár nem tudtam sehogysem folytatni, ott maradtam ülve és tágranyitott szemekkel bámultam az utolsó szavakra, a végső rész befejezetlen ivére, rámeredtem ezekre a furcsa, reszkető betükre, amelyek ugy terpeszkedtek ott a papiron, mintha kis ijesztő alakok volnának és nem értettem az egészből semmit, nem gondoltam semmire.

Az idő mult. Hallottam az utcai zajt, a kocsik és lovak lármáját, a Jens Olai hangját, mely fölhatolt az istállóból, ha a lovakra rákiáltott. Teljesen el voltam tompulva, csak ültem és néha a szájamat mozgattam; a mellem nyomoruságos állapotban volt.

Sötétedni kezdett, mindig jobban összeestem, fáradt lettem nagyon és lefeküdtem az ágyra. Hogy a kezem megmelegitsem, a hajamat kezdtem vele kuszálni jobbra-balra, össze-vissza; apró hajcsomók jöttek vele ki, amelyek, mint szálas rongyocskák, az ujjaimra akadtak, aztán szétszóródtak a párnán. Akkor nem aggódtam miatta, mintha nem is tartoznék reám, ugyis volt elég hajam. Ujra megkisérlettem, hogy fölrázzam magam ebből a csodálatos kábultságból, amely mint valami köd, minden tagomon áthatolt; végre fölültem, a tenyeremmel a térdemre ütögettem, köhögni kezdtem olyan erősen, amennyire csak elgyöngült mellem megengedte – és ujra visszaestem. Semmi sem segitett. Lassan, tehetetlenül halt bennem minden el, mig nyitott szemmel a plafondra meredtem. Utoljára a mutatóujjamat dugtam a számba és elkezdtem szopni. Most lassankint valamiféle gondolat kezdett az agyamban mégis föltámadni és idestova fészkelődni, – egy vad, őrült gondolat: Hátha beleharapnék? És pillanatnyi meggondolást sem engedve magamnak, összeszoritottam a szemem és egymásra haraptam a fogam.

Fölugrottam. Végre magamhoz tértem. Egy kis vér szivárgott ki az ujjamból, amit azután lenyaltam. Nem nagyon fájt, a seb nem is volt mély, de legalább fölrázott; megcsóváltam a fejem, az ablakhoz mentem és kerestem valami rongyot, amivel a sebet bekössem. Mig az ablaknál állva ezzel foglalkoztam, tele lett a szemem könnyel és halkan sirni kezdtem magamban. Ez a sovány, megharapott ujj olyan szánandó volt! Istenem, hogy idáig kellett jutnom!

A sötétség ezalatt mindig mélyebb lett. Talán nem is volna lehetetlen a munkámat befejezni ma este, ha gyertyám volna. A fejem megint kitisztult, gondolataim ugy jöttek-mentek, mint rendesen és nem nagyon szenvedtem; még az éhség sem kinzott annyira, mint néhány órával ezelőtt; lehet, hogy holnapig még ki tudom tartani. Talán még gyertyát is tudnék keriteni hitelbe az élelmiszerkereskedésben, ha megmagyarázom a helyzetet. Hiszen jól ismertek odalent; boldogabb napokban, mikor még volt miből, gyakran vettem kenyeret a boltban. Bizonyosan adnának egy darab gyertyát a becsületes nevemre. És hosszu idő óta először keféltem ki egy kicsit a ruhámat s a kihullott hajszálakat is leszedtem a kabátom gallérjáról, amennyire a sötétben lehetett.

Mikor az utcára értem, eszembe jutott, hogy talán jobb volna, ha kenyeret kérnék a boltban. Habozva állottam meg, hogy gondolkozzam. Semmiesetre sem! – határoztam végre. Sajnos, nem voltam olyan állapotban, hogy a jóllakást el tudjam viselni; az egész história ujra kezdődnék, látományok, képzelődések és őrült eszmék kinoznának megint, a cikkem sohasem lenne készen és most az a fontos, hogy minél hamarabb ujra elmehessek a „Generális“-hoz, mielőtt még elfelejthetne. Tehát semmiesetre sem! Gyertyakérésre határoztam el magamat. Ezzel be is léptem a boltba.

Egy asszony állt a boltasztal előtt és bevásárlásait végezte; több apró csomag feküdt mellette különböző papirosokba takarva. A segéd, aki már ismert és tudta, mit szoktam vásárolni, ott hagyta az asszonyt és minden további kérdés nélkül ujságpapirba csomagolt egy kenyeret és elébem tette.

– Nem – tulajdonképpen ma este gyertyát szerettem volna, – szóltam. Nagyon halkan és szerényen mondtam, hogy meg ne haragudjék és igy el ne játsszam minden kilátásomat a gyertyára.

Kivánságom váratlanul jött, annyira megszokta, hogy mindig kenyeret vettem.

– Akkor várjon egy percig, – mondta és ujra az asszonyhoz fordult.

Ez megkapta a holmiját, egy ötkoronással fizetett, amelyből vissza is kapott és elment.

Most már a segéd és én egyedül maradtunk.

Azt mondja:

– Tehát egy gyertyát. – És fölszakitja a csomagot s kivesz belőle egy szálat.

Rám néz, én visszanézek és nem vagyok képes kimondani a kivánságomat.

– Óh, igaz, hiszen ön már fizetett, – szólal meg hirtelen. Egészen egyszerüen mondja, hogy már fizettem. Hallok minden szót. És elkezdi az ezüstpénzt kiszámolni a fiókból, koronát korona után, ragyogó, vastag pénzdarabokat – öt koronából ad vissza, az asszony öt koronájából.

– Tessék! – mondja.

Egy pillanatig csak állok és nézem ezt a pénzt; érzem, hogy valami nincs egészen rendben, de nem fontolgatom, nem gondolok semmire, csak csodálkozom azon a kincsen, ami előttem fekszik és ragyog. És gépiesen összeszedem a pénzt.

Elbutulva a csodálkozástól, összetörve, megsemmisitve állok az asztal előtt; aztán egy lépéssel az ajtó felé közeledem s ujra megállok. Tekintetem megakad a fal egy pontján, ahol egy kis csengő csüng egy bőrszijon és egy csomó zsinór. Ezekre bámulok álltomban.

A segéd, aki azt hiszi, hogy talán beszélgetést akarok kezdeni, mivel oly soká maradok, rendezgetni kezdi a csomagolópapirosokat az asztalon és igy szól:

– Ugy látszik, csakugyan megjött a tél.

– Hm. Igen, ugy látszik, csakugyan megjött. Bizony, ugy látszik. – Kis idő mulva hozzáteszem: – De nem korán jött. Hanem ugy látszik, csakugyan itt van. De legalább nem tulságosan korán.

Hallottam, hogy zagyvaságot beszélek, de minden kimondott szavamat ugy hallottam, mintha valaki más mondaná.

– Igazán? Azt találja? – felelt a segéd.

Pénzzel tele kezemet a zsebembe dugtam, lenyomtam a kilincset és mentem; hallottam, hogy jó éjszakát mondok és hogy a segéd viszonozza.

Alig jutottam egypár lépéssel tovább, mikor a boltajtó fölnyilt és a segéd utánam kiáltott. Minden izgatottság, a félelem egy szikrája nélkül fordultam vissza; összeszedtem kezemmel a pénzt a zsebemből, készen rá, hogy visszaadjam.

– Kérem, itt felejtette a gyertyát, – mondta a segéd.

– Ó, köszönöm, – feleltem nyugodtan. – Nagyon köszönöm!

És tovább mentem az utcán lefelé a gyertyával a kezemben.

Első józan gondolatom a pénz volt. Egy lámpa alá állottam, ujra megszámoltam, mérlegeltem a kezemben és mosolyogtam. Igy hát itt a segitség, a váratlan, nagyszerü, csodálatos segitség, – hosszu, hosszu időre meg vagyok mentve! Ujra zsebredugtam kezemet a pénzzel és tovább mentem.

A Storgatén megálltam egy étkezőhelyiség előtt és hidegen, nyugodtan mérlegeltem, hogy megkockáztassak-e mindjárt egy kis vacsorát. Tányér- és késcsörgés hallatszott ki, aztán, hogy hust vernek. A kisértés tulságosan erős volt, beléptem.

– Egy beefsteaket! – mondtam.

– Egy beefsteak! – kiáltott be a pincérlány egy nyiláson.

Leültem egy kis asztalhoz, éppen az ajtó mellett és vártam. Kissé sötét volt ott, ahol ültem, de annál inkább rejtve maradhattam és elkezdtem gondolkozni. A kisasszony kissé kiváncsi tekintettel nézett néha rám.

Elkövettem tehát az első igazi becstelenséget, az első lopást, amihez képest minden eddigi csinyem számitásba sem jöhet; az első kicsi – nagy bukás… Istenem, hát megtörtént. Ezen már nem lehet segiteni. Különben még szabadságomban áll, hogy rendezzem az ügyet a kereskedővel majd későbben, ha jó alkalom lesz rá. Nem következés azért, hogy mindig lejjebb kelljen sülyednem; különben sem tettem fogadalmat, hogy tisztességesebben fogok élni, mint minden más ember, nem kötöttem le magam…

– Mikor kapom már meg a beefsteaket?

– Azonnal. – A kisasszony kinyitja a kis ablakot és kikiált a konyhába.

De hátha kiderül a dolog? Hátha a segéd gyanut fog s elkezd gondolkozni a kenyérbonyodalmon és az öt koronán, amit az asszony hagyott ott? Nem lehetetlen, hogy valamikor reájön, talán már a legközelebbi alkalommal, mikor megint odamegyek. Nahát, istenem… Titokban vállat vontam.

– Tessék, – mondja a kisasszony barátságosan és elébem teszi a beefsteaket az asztalra. – De nem volna kellemesebb a másik szobában? Itt olyan sötét van.

– Nem, köszönöm; jobban szeretek itt, – felelem. Barátságos modora egyszerre meghatottá tesz, azonnal kifizetem a beefsteaket, találomra a kezébe nyomok annyi pénzt, amennyi a markomba akadt a zsebemben és az ujjait rácsukom. Mosolyog s én tréfálva mondom, de nedves lesz a szemem: – Ami megmarad, azon vegyen egy házat…

– Ó, kedves egészségére!