Part 2

– Nos, hát azt a könyvet én irtam! Igy hát nem csodálkozhatik rajta, ha minden áron vissza akartam szerezni ezt a kis ceruzavéget; nagyon értékes dolog előttem, szinte nem is dolog, hanem egy kis barát. Különben nagyon hálás vagyok a szivességéért és nem fogom elfelejteni – igen, igen, nem fogok róla megfelejtkezni; az én szavam nem levegő, én már ilyen ember vagyok és ön meg is érdemli. Isten vele.

Olyan léptekkel és tartással mentem az ajtóig, mintha akárkit be tudnék protegálni valami magas állásba. Az udvarias zálogos kétszer is meghajlott, mig távoztam és én is visszafordultam még egyszer isten önnel-t mondani.

A lépcsőn egy asszonnyal találkoztam, aki táskát cipelt a kezében. Riadtan huzódott oldalt, hogy helyet adjon, amikor látta, milyen hetykén jövök lefelé és önkénytelenül a zsebembe nyultam, hogy valamit adjak neki; de semmit sem találtam benne és ez megint elkedvetlenitett, a nyakamat behuzva mentem el mellette. Nemsokára hallottam, hogy ő is azon az ajtón kopogott; acélsodrony háló volt rajta és felismertem azt a zörgő hangot, amit az ember kopogtatására adott.

A nap delelőn állott, tizenkét óra lehetett. A város kezdett mozgolódni, közeledett a séta ideje és köszönő és nevető emberek hullámzottak fel s alá a Karl Johan-utcán. Oldalamhoz szoritottam a könyökömet, összehuztam magam és észrevétlenül osontam el néhány ismerős mellett, akik az egyetem szegletén állottak, hogy a járókelőket nézegessék. Gondolataimba elmerülve, mentem ujra fel a dombon a kastély felé.

Milyen vidáman és könnyedén hordták ezek az emberek a fejüket, – valamennyien, akikkel találkoztam és milyen gondtalanul siklottak át az életen, mint egy tánctermen! Nem volt aggodalom egyetlen tekintetben sem, nem volt teher a vállakon, talán még egy borus gondolat, egy kis titkolt fájdalom sem homályositotta el ezeket a vidám lelkeket. Én pedig, aki olyan közel megyek el mellettük, fiatalon és alig kifejlődve, én már jóformán el is felejtettem, milyen a boldogság! Addig bibelődtem ezzel a gondolattal, mig ugy éreztem, hogy kegyetlen igazságtalanságot követ el velem a sors. Miért bántak velem az utolsó hónapok olyan kiméletlenül? Nem találtam meg többé könnyü hangulatomat és minden oldalról a legképtelenebb bosszuságok értek. Nem ülhettem le kedvemre egy padra vagy nem tehettem két lépéssel tovább a lábamat, anélkül, hogy kicsinyes jelentéktelen véletlenek, nyomorult apróságok ne zavarták volna meg gondolataimat és ne szórták volna szét minden lelki erőmet minden világtáj felé. Egy kutya, amint előttem elszaladt, egy sárga rózsa valamelyik sétáló ur gomblyukában, már felzaklatták a gondolataimat és hosszu ideig foglalkoztattak. Mi bajom volt tulajdonképpen? Talán az Ur keze ért el? De miért éppen engem? Miért nem inkább valakit Dél-Amerikában, ha már meg kellett lenni. Minél tovább fontolgattam a dolgot, annál érthetetlenebb lett, hogy miért kell éppen nekem az isteni kegyelem szeszélyének próbakövéül szolgálnom. Mégis csak különös eljárás ez, amely az egész világot átugorja, hogy éppen engem érjen utól; itt lenne például mindjárt Pascha antiquár-könyvkereskedő vagy Hennechen gőzhajó-bizományos is.

Ezt az ügyet fontolgatva, járkáltam tovább és nem tudtam megszabadulni ettől a gondolattól; igen sulyos ellenvetéseket találtam az Ur önkénye ellen, aki mindenkinek a bünéért engem büntet. Hiába találtam egy magányos padot, ahol leültem, tovább is izgatott ez a kérdés és megakadályozta, hogy bármi másra gondoljak. Attól a májusi naptól kezdve, amikor viszontagságaim megkezdődtek, világosan követni tudtam magamban valami lassan növekvő gyengeséget, mintha tulságosan kimerültem volna ahhoz, hogy magamat vezessem és oda kormányozzam, ahova akarom; valami romboló kis féreg behatolt a bensőmbe és egészen üressé vájt. Hát hogyha istennek éppen az a célja, hogy teljesen tönkre tegyen? Felugrottam és a pad előtt járkálni kezdtem.

Egész lényem a kinszenvedés legnagyobb fokáig jutott; még a karom is annyira fájt, hogy alig tudtam a szokott helyzetben tartani. Utolsó, nehéz étkezésemnek is kezdtem érezni a kellemetlen hatását, s a tulságos jóllakottságtól felhevültem, gyorsan sétáltam fel-alá a pad előtt, anélkül, hogy felpillantanék; a körülöttem jövő-menők, mint árnyak, siklottak el mellettem. Végre két ur elfoglalta a padomat, szivarra gyujtottak és hangosan beszélgetni kezdtek; ez ujra felbosszantott és meg akartam szólitani őket, de mégis csak hátat forditottam és a park másik oldalán kerestem egy padot; itt ültem le.

Az istenre való gondolás megint foglalkoztatni kezdett. Azt találtam, egyáltalában nem igazolható eljárás, hogy valahányszor állást kerestem, mindig közbelépett és megzavarta az egészet, pedig hiszen csak a mindennapi kenyér megadását kértem! Azt már megfigyeltem, hogy mikor egy ideig éhezem, mintha az agyvelőm lassankint kiszivárogna a fejemből, a koponyám üres marad. A fejem könnyü és sulytalan lesz ilyenkor, nem is érzem a vállaim között és azt hiszem, tulságosan nagyra nyitott szemmel meredek rá az emberekre.

Ott ültem a padon és mig mindezt ujra meg ujra átgondoltam, növekvő keserüség fogott el isten ellen állandó üldözése miatt. Ha azt gondolta, hogy közelebb visz önmagához és jobb emberré tesz azzal, ha kinoz és egyik sikertelenséget a másik után dobja utamba, akkor biztosithatom, hogy nagyon csalódik. És csaknem könnyezve a dacosságtól, néztem fel abba a magasságba, hogy lelkem csendjében ezt egyszer mindenkorra megmondjam neki.

Gyermekkori tanulásomnak részletei jutottak eszembe, a biblia stilusa, hangja zümmögött a fülembe s halkan beszélni kezdtem magamban, mig fejemet gunyosan oldalt hajlitottam. Miért aggodalmaskodom én, hogy mit fogok enni, mit fogok inni és mivel fogom megtölteni azt a nyomoruságos féregtanyát, amit földi testnek neveznek? Nem gondoskodik-e mennyei atyám rólam, mint az égi madarakról és nem tüntetett-e ki kegyelmével, hogy kezét kinyujtotta felém? Isten ujjával belenyult az ideghálózatomba és lassan, gyöngén összezavarta a szálakat. És isten visszavonta az ujját és ime, rostok és finom idegvégződések maradtak ujja végén a szálakból. És nyitott seb maradt az ujja után, isten ujja után és megsebesült a lelkem ujjának sulyától. De isten, miután megérintett ujjával, békén hagyott és semmi gonoszat nem küldött reám. Hanem békében utamra engedett, utamra engedett a nyitott sebbel. És semmi rossz nem származott reám istentől, aki az örökkévaló Ur…

Zenefoszlányokat hozott át a szél az egyetem parkjából, igy hát már két óra is elmult. Elővettem papirjaimat, hogy megpróbáljak valamit irni és ezekkel együtt a borbély bérletkönyve is kiesett a zsebemből. Felnyitottam és megolvastam a cédulákat, még hat maradt meg. Hála istennek, gondoltam önkénytelenül, még egy néhány hétig legalább borotválkozhatom és tisztességes külsővel jelenhetek meg! Ez a kis vagyon, ami még megmaradt, mindjárt jobb kedvre hangolt; gondosan kisimitottam a lapokat és jól eltettem a zsebembe.

De irni nem tudtam. Néhány sor sikerült csak s aztán nem jutott semmi az eszembe; a gondolataim máshol jártak és képtelen voltam összeszedni magam valami nagyobb erőfeszitésre. Minden dolog hatott rám, mind szórakozottá tett, minden, amit láttam, uj benyomást hozott. Legyek és kis szunyogok ültek ragadósan a papirra és zavartak az irásban; rájuk fujtam, hogy elrepitsem őket, mindig erősebben és erősebben fujtam, teljesen hiába. A kis bestiák hátra támaszkodtak, megnehezitették magukat és ellentállottak, hogy vékony kis lábuk szinte belegörbült. Lehetetlen volt elmozditani őket a helyükről. Mindig találtak valamit, amibe megkapaszkodhassanak, megvetették a sarkukat egy vesszőbe vagy a papir egy szálába és rendületlenül ott maradtak, mig csak jónak nem látták, hogy maguktól elrepüljenek.

Egy darabig ezek a kis haszontalan állatok foglalkoztattak; keresztbe vetettem a lábamat és jó ideig nyugodtan szemléltem őket. De egyszerre néhány éles klarinéthang a ligetből uj irányba lökte gondolataimat. Elkedvetlenedve, hogy nem tudtam cikkemet befejezni, ujra zsebre dugtam papirjaimat és hátra támaszkodtam a padon. Ebben a pillanatban oly tiszta volt az agyam, hogy a legelvontabb gondolatokat minden fáradtság nélkül végig tudtam gondolni. Igy, ebben a félfekvő helyzetben, tekintetem végigfutott mellemen és lábamon és észrevettem, hogy milyen rezzenő mozgásokat tesz a lábam minden érverésnél. Félig felültem, hogy lenézzek a lábamra és abban a pillanatban fantasztikus, idegen érzelem fogott el, amilyet még sohasem éreztem; finom, csodálatos lökés futott át az idegeimen, mintha fény remegett volna át rajtuk. Amint tekintetem a cipőmre esett, ugy éreztem magam, mintha régi jó ismerőssel találkoztam volna vagy mintha egy elszakitott tagomat kaptam volna vissza megint; az ujra felismerés boldogsága remegett át érzékeimen, könnyek tolultak a szemembe: olyan különös érzés volt, mintha a cipőm viszontlátása halkan zengő hangként jönne felém. Gyöngeség! mondtam szigoruan magamnak és összeszoritottam az öklömet; gyöngeség! ismételtem. Bolonddá teszem magam ezekkel a nevetséges érzelmekkel, tudatosan bolonddá; nagyon szigoruan beszéltem magammal és összehuztam a szemem, hogy a könnyek ki ne csorduljanak. Mintha sohasem láttam volna a cipőmet, ugy tanulmányozom a külsejét, a mimikáját, ha a lábam mozgatni kezdem, tanulmányozom a formáját és az elhasznált felsőbőrt, észreveszem, hogy ráncai és kikopott varrásai kifejezően néznek rám, ugy szólván egyéni arcra találok bennük. A saját lényemből ment át valami ebbe a cipőbe, mintha felém lélegzenék, lihegő magam része volna…

És ott ülve ebbe a hangulatba elmerülten képzelegtem tovább, soká, talán egy óráig is. Akkor egy kicsi öreg ember jött és a pad másik végére ült le; mialatt elhelyezkedett, erősen fujt a járás után és igy szólt:

– Haj, haj, haj, haj, ugy bizony.

Alig hallottam meg a hangját, valami szél már végigsepert a gondolataimon, nyugton hagytam a cipőmet és már is ugy éreztem, mintha az a zavaros lelkiállapot, amelyet éppen most éltem át, valami régmult időbe tartoznék, talán egy vagy két évvel ezelőtt történt és lassankint már is eltünik az emlékezetemből. Kezdtem az öreget megfigyelni.

Mi közöm ehhez a kis emberhez? Semmi, de semmi! Csakhogy egy ujságot tartott a kezében, egy régi számot a hirdetés-oldalával kifelé forditva és ugy látszott, valami ismeretlen dolog van belecsomagolva. Kiváncsi lettem és nem tudtam a szemem az ujságról elforditani; az az őrült gondolatom támadt, hogy hátha valami egészen különös ujság ez, a maga nemében egyetlen; kiváncsiságom mindjobban nőtt és kezdtem a padon alá-fel csuszkálni. Talán iratok vagy veszedelmes akták vannak benne, amit egy levéltárból loptak el. És máris titkos röpiratokra, összeesküvésre gondoltam.

Az öreg nyugodtan ült és gondolkozott. Miért nem viszi ugy az ujságját, mint minden más ember, a cimével kifelé? Miféle ravaszság rejlik itt? Ugy látszik, hogy csomagját a világért sem engedné ki a kezéből, talán még a saját zsebére sem bizná rá. Mernék fogadni az életembe, hogy valami rejlik a csomag mögött.

A levegőbe bámultam. Hogy ilyen lehetetlen volt ebbe a titokzatos ügybe behatolnom, csaknem őrültté tett a kiváncsiságtól. Keresgéltem a zsebemben, hogy valamit adjak az öregnek, amivel beszélgetésbe vonhatom; megfogtam a borbélyjegyfüzetet, de ujra visszatettem. Egyszerre hallatlan merészség ötlött az eszembe, ráütöttem üres oldalzsebemre és megszólaltam:

– Megkinálhatom egy cigarettával?

– Köszönöm, – mondta. – Nem dohányzott, le kellett mondania róla a szeme miatt; csaknem egészen vak volt. Mindamellett nagyon köszönte.

– Régen beteg-e már a szeme? Talán már nem is tud olvasni? Még az ujságot sem?

– Még ujságot sem, sajnos.

– Idegen ön itt? – kérdezte tőlem.

– Igen… De hát még a cimét sem tudja elolvasni annak az ujságnak, amit a kezében tart?

– Még azt sem. – Különben azonnal meghallotta, hogy idegen vagyok; valami van a hangsulyozásomban, ami elárult. Kitünő hallása van, abban bizhatik; éjszaka, ha mindenki alszik, meghallja az emberek lélegzését a szomszéd szobában. – De mit is akartam kérdezni, hol lakik ön? – folytatta.

A hazugság azonnal készen volt a fejemben. Akaratlanul, szándék nélkül és minden hátsó gondolat nélkül hazudtam. Azt feleltem:

– Szt. Olaf-tér, második szám.

– Igazán? – Minden kavicsot ismert a Szt. Olaf-téren. Van ott egy szökőkut is, meg néhány gázlámpa, egy pár fa, emlékezik mindenre. – De hanyadik szám alatt is lakik?

Véget akartam vetni a dolognak és felállottam; üldöző eszmém az ujságot illetőleg a végsőig kergetett. A rejtelmet fel kell kutatnom, bármibe kerüljön is.

– Ha nem tudja elolvasni az ujságot, akkor miért…

– Nem azt mondta, hogy a második szám alatt? – folytatta az öreg, anélkül, hogy nyugtalanságomat figyelembe venné. – A magam idejében minden embert ismertem a második szám alatt. Hogy hivják a házigazdáját?

Gyorsan kitaláltam egy nevet, hogy megszabaduljak tőle, egy pillanat alatt körüligazgattam s a másikban oda dobtam neki, hogy megmeneküljek a kinzásától.

– Happolati, – mondtam.

– Happolati, igen, – intett az ember és egyetlen betüt sem tévesztett el ebből a nehéz szóból.

Bámulva néztem rá; nagyon komolyan ült ott és arckifejezése elmerült volt. Alig ejtettem ki ezt az ostoba nevet, ami éppen eszembe jutott, ez az ember máris elfogadta éppen ugy, mintha már régen ismerné. Ezalatt csomagját maga mellé tette a padra és én éreztem, hogy remeg át egész kiváncsiságom az idegeimen. Azt is észrevettem, hogy az ujságon egynéhány zsiros folt ütődött át.

– Nem tengerész az ön házigazdája? – kérdezte az öreg és a gunynak nyoma sem volt hangjában. – Mintha ugy emlékezném, hogy tengerész volt.

– Tengerész? Bocsánat, akkor ön a testvérét ismeri; az enyém ugyanis J. A. Happolati ágens.

Reméltem, hogy ezzel már meg fog elégedni; de ő megint jóakarattal belement a dologba.

– Azt hallottam, hogy ügyes ember az, nem? – próbálkozott tovább az öreg.

– Ó-oh, de még milyen ravasz, – feleltem, – nagyszerü üzletember, minden lehetőt közvetit, áfonyát Kinából, tollat és pelyhet Oroszországból, bőrt, fát, tintát…

– He-he, ördöge van! – szólt közbe az öreg egészen felélénkülve.

A helyzet kezdett érdekelni és ez magával vitt; egyik hazugság a másik után kelt ki az agyamból. Megint leültem, elfelejtettem az ujságot, a rendkivüli okiratokat, tüzes lettem és a másiknak a szavába vágtam. A kis törpe jóhiszemüsége hallatlan merésszé tett, agyon akartam hazudni és teljesen leverve hagyni ott az öreget a csatamezőn.

– De hallott-e arról a villamos énekeskönyvről, amit Happolati talált fel?

– Micsoda? villa… mos…

– Igenis, villamos betükkel, amik sötétben világitanak! Egy minden tekintetben nagyszerü vállalat, több millió korona forgó tőkével, ércöntődék és nyomdák teljesen felszerelve állanak munkában, nagy fizetésü gépészmérnökök egész csapata van szerződtetve, ugy hallottam, mintegy hétszáz ember.

– Hát nem mindig mondtam! – felelt az ember nyugodtan. Többet nem beszélt; minden szót elhitt, amit mondtam és semmin sem csodálkozott. Ez a csalódás bosszantott egy kicsit; azt vártam, hogy egészen el lesz képedve a képzeletem találmányaitól.

Erre még egy néhány kétségbeesett hazugságot eszeltem ki, minden véletlen ötletemet kiszineztem, elmondtam, hogy Happolati kilenc évig volt miniszter Perzsiában. – Van-e arról egyáltalában fogalma, hogy mit jelent Perzsiában miniszternek lenni? – kérdeztem tőle. – Több az, mint itt a királyság, körülbelül annyi, mint szultán, ha ugyan tudja, mit tesz az. De Happolati elintézte ezt az egészet és mindig biztos volt a dolgában. – Azután Ylajaliról, a leányáról is beszéltem, erről a tündérről és királykisasszonyról, akinek háromszáz rabszolgálója van és sárga rózsákból vetett ágyon alszik; a legszebb teremtés, akit életemben láttam és ugy adjon az isten boldogságot, ha valaha hozzá hasonlóval találkoztam.

– Igazán? olyan szép? – mondta az öreg szórakozott kifejezéssel és lenézett a földre.

– Szép? Elvarázsló, bűnösen gyönyörü! A szeme szine, mint a nyers selyem, a karja, mint a borostyánkő! Egyetlen pillantása csábitó, mint a csók és mikor megszólit, a hangja a szivembe hat, részegitőbben, mint a bor. És miért ne lehetne ilyen elragadó? Talán valami számlakihordónak vagy tüzoltóalkalmazottnak képzeli? Mondhatom, hogy olyan ez a leány, mint az égi gyönyörüség, valóságos mese.

– Lám, lám, – mondta az ember kissé meglepetten.

A nyugalma felizgatott; a saját hangom kissé tüzbe hozott és egészen komolyan beszéltem. Az ellopott levéltári okiratokat, az összeesküvést valamelyik idegen nagyhatalommal már elfeledtem; a kis lapos csomag ott feküdt közöttünk a padon és most már semmi kedvem sem volt megvizsgálni, hogy mi van benne. A saját meséim teljesen elfoglaltak, csodálatos látományok suhantak el a szemem előtt, a vér a fejembe szállt és tele torokkal nevetni kezdtem.

Ebben a pillanatban az én emberem menni készült. Felállott és talán csak azért, hogy ne olyan hirtelen szakitson félbe, azt kérdezte:

– De hallatlanul gazdag lehet ez a Happolati?

Hogyan? Hát szabad volt ennek a vak, kellemetlen vén embernek ugy bánni ezzel az idegen névvel, amelyet én költöttem, mintha a legközönségesebb név volna, amelyik akármilyen boltcégéren ki lehet festve a városban? Meg nem botlott egy betüjében és nem változtatta meg egyetlen szótagját sem; ez a név belevájta magát az agyába és azonnal gyökeret vert benne. Bosszankodni kezdtem, valami benső elkeseredés támadt fel bennem ellene, hogy semmivel sem lehetett zavarba hozni, semmi sem keltett benne gyanut.

– Azt nem tudom, – feleltem gyorsan; – erről semmit sem tudok. De különben engedje egyszer mindenkorra megmondanom, hogy ezt az embert Johan Arendt Happolatinak hivják, amint a neve kezdőbetüiből is következtetni lehet.

– Johan Arendt Happolati, – ismételte az öreg, csodálkozva hevességemen. Aztán megint elhallgatott.

– Csak látná a feleségét, – folytattam dühösen, – kissé kövérebb… Vagy talán nem is hiszi el, hogy kövérebb?

– Dehogy nem… ilyen embernek…

Az öreg jólelküen és halkan felelt minden kitörésemre és kereste a szavakat, mintha félt volna, hogy valamivel felingerel.

– Az ördögbe is, ember! Talán azt képzeli, hogy azért ülök itt, hogy hazugsággal fecsegjem tele a fejét? – kiáltottam magamon kivül. – Talán még azt sem hiszi, hogy Happolati nevü ember van a világon? Még sohasem láttam ehhez hasonló fejességet és rosszakaratot ilyen öreg embernél! Az ördögbe is, talán amellett még azt is hiszi rólam, hogy olyan szegény ember vagyok, aki a legjobb ruhájában ül itt és egyáltalában nincs a zsebében tele cigarettatárca. Ilyen eljáráshoz, mint az öné, egyáltalában nem vagyok hozzászokva, azt mondhatom és nem is fogom türni, istenemre! sem öntől, sem mástól, azt tudja meg!

Az ember már fennállt. Nyitott szájjal, némán hallgatta végig kitörésemet, azután hirtelen a padon levő csomagja után kapott és tovább ment, jóformán tovább futott az uton apró csoszogó lépéseivel.

Ülve maradtam és a hátát figyeltem, amely mindig jobban távolodott és mindinkább összegörbülni látszott. Nem tudom, miből következtettem, de olyan hatást tett rám, mintha sohasem láttam volna még becstelenebb, bünökkel terheltebb hátat, mint az övé és nem bántott, hogy ezt az embert összeszidtam, mielőtt elment…

A délután lassankint mult, a nap lemenőben volt, a körül levő fák teteje halkan zugni kezdett és a gyermekek mellett levő leányok, akik távolabb csapatosan ültek egymás mellett, hozzáfogtak kocsijukat hazatologatni. Megnyugodtam és jól éreztem magam. Az izgatottság, amely még az imént feltüzelt, lassankint lecsillapodott, összébb estem, bágyadt és álmos állapot fogott el; a sok kenyér, amit elfogyasztottam, sem volt többé alkalmatlan. A legjobb hangulatban támaszkodtam meg a padon, becsuktam a szemem és mindig álmosabb lettem; már szunyókáltam is, de éppen, amikor mély álomba merültem volna, jött oda egy őr és a vállamra tette a kezét:

– Idebent nem szabad aludni.

– Igen, – feleltem azonnal és felállottam. És abban a szempillantásban megint elevenné vált előttem egész gondterhes állapotom. Tennem kell valamit, valamit ki kell találnom! Alkalmazást eddig hiába kerestem; az ajánlólevelek, amiket kaptam, már kezdtek elévülni, különben is olyan kevéssé ismert emberektől valók voltak, hogy nem nagy hatást tettek; amellett az a sok visszautasitás az egész nyáron át összetört. Nos – annyi legalább is bizonyos, hogy a lakásbérem lejárt és valamit találnom kell, hogy ezen segitsek. Addig minden más egyéb nem szükséges, hogy nyugtalanitson.

Egészen öntudatlanul megint kezembe vettem a ceruzát és a papirt s minden szegletét gépiesen telefirkáltam az 1848-as évszámmal. Istenem, csak egyetlen hatalmas gondolat ragadna meg, hogy a megfelelő szavak is feléledjenek hozzá! Hiszen már megtörtént máskor is, igazán megtörtént, hogy olyan pillanatok fogtak el, amikor hosszu fejezeteket tudtam minden erőfeszités nélkül irni és ezek sikerültek a legjobban.

Most pedig itt ülök a padon és számtalanszor leirom, hogy 1848; keresztben, hosszában, mindenféle formában leirom ezt a számot és várom, hogy valami használható eszme jusson az eszembe. Laza gondolatok egész serege repked a fejem körül, az egész nap hangulata levertté, érzelgőssé tesz. Az ősz eljött és kezdett mindent mély téli álomba meriteni. A legyek és a kis bogarak már megkapták az első csapást; fákon és földön hallatszik a küzdő életnek a hangja, nyugtalanul sürögve, zümmögve, dolgozva az elmulás ellen. A férgek világának egész léte fellázad még egyszer, sárga fejüket elődugják a mohából, megmozgatják lábaikat, hosszu szálakon tapogatódznak tovább és egyszerre összeesnek hasukkal fölfelé fordulva. Minden növény megkapta az első hideg gyönge leheletétől külön jellegzetes jegyét; minden füszál elhalványodva igyekszik még egyszer a nap felé és a lehulló lomb olyan zörejjel esik a földre, mintha selyemhernyók vándorolnának. Ősz van az elmulás karneváljában; a rózsák vörössége lázassá vált, különös beteg fény vonja be szinüket.

Ugy éreztem magam, mint egy elmulásra szánt féreg, amelyet már megragadott a pusztulás ebben a halálba menő mindenségben. A tompa rémülettől elfogódva ugrottam fel és néhány erőszakos lépést tettem az uton. Nem, nem! – kiáltottam mindkét kezemet összeszoritva. Ennek véget kell vetnem! És ujra leültem, kezembe vettem a ceruzát, hogy komolyan megirjam a cikket. Minden más keveset ér, ha az ember előtt ott van az elkerülhetetlen házbérfizetés.

Lassan-lassan a gondolataim is rendeződni kezdtek. Hamar alkalmazkodtam hozzájuk és nyugodtan, meggondoltan irtam egy pár oldalt, mint bevezetést valamihez; lehetett akárminek a kezdete, egy utleirásnak éppen ugy, mint politikai cikknek, aszerint, amint később jónak fogom találni. Igazán kitünő kezdet akármilyen előre nem látott cikkhez.

Most már egy határozott kérdést akartam keresni, amit feldolgozzak, egy embert vagy dolgot, amire rávethessem magam és semmit sem találtam. E hiábavaló küzködés alatt megint rendetlenné lettek a gondolataim, valósággal éreztem, hogy az agyam felmondja a szolgálatot, a fejem percről-percre üresedik, mig végre minden tartalom és suly nélkül maradt a vállaim között. Szinte az egész testemmel éreztem ezt a rám meredő ürességet, ugy éreztem, mintha tetőtől-talpig ki volnék szivattyuzva.

– Uram, istenem! – kiáltottam kétségbeesetten és sokszor egymásután ismételtem ezt a két szót, anélkül, hogy más egyebet mondtam volna.

A szél zugott a lombok között, vihar készülődött. Még egy percig ülve maradtam és lélekvesztetten bámultam a papirjaimra; azután összeszedtem az egészet és lassan belecsusztattam a zsebembe. Hüvös lett és már nem volt mellényem; nyakamig begomboltam a kabátomat és kezemet a zsebembe dugtam. Végre felállottam és elindultam.

Ha csak most sikerülne, most egyetlen egyszer sikerülne még! A háziasszonyom már kétszer tekintett rám kérdően a házbér miatt és én kénytelen voltam összehuzódva, egy szégyenlős köszönéssel elosonni mellette. Ezt lehetetlen volt többször megtenni; legközelebb, ha még egyszer találkozom ezzel a tekintettel, felmondok és becsületesen helyt állok magamért; végre is ez nem mehet igy tovább.