Part 10

Hátrahuzódom a kocsiban, rabjául a legőrültebb eszméknek; egészen bekuporodom a viaszosvászon fedél alá, hogy meg ne lássák, ha a szájam mozog és elkezdek, mint egy hülye, magamban beszélni. Az őrültség tombol az agyamban és én engedem tombolni; teljes öntudatommal tudom, hogy olyan befolyások alatt állok, amik fölött nem tudok urrá lenni. Elkezdek nevetni halkan, de odaadóan minden elképzelhető ok nélkül, még mindig vidáman és mámorosan attól a két pohár sörtől, amit megittam. Kis idő mulva izgatottságom szünni kezdett, nyugalmam lassan-lassan visszatért. Csak megharapott ujjam fázott és én bedugtam az ingem gallérja mögé, hogy fölmelegitsem. Igy érkeztünk a Tomtegatera. A kocsi megállt.

Lassan kilépek a kocsiból, gondolatok nélkül, elpetyhüdten, nehéz fejjel. Átmegyek a kapu alatt, bejutok a hátsó udvarba, amelyen keresztülmenve egy ajtóba ütközöm; ezt kinyitom, belépek és egy két ablakos folyosón vagy előszobafélében találom magamat. Két utazótáska áll egymás tetején az egyik szögletben és a hosszabbik falnál egy ócska festetlen lóca egy szőnyeggel leteritve. Jobbra a szomszédos szobából hangokat és gyermeksirást hallok és fölöttem a második emeleten olyan zajt, mintha vaslemezt vernének kalapáccsal. Mindezt azonnal észreveszem, mihelyt belépek.

Nyugodtan végigmegyek a szobán egyenesen a szembelevő ajtóhoz, minden sietség, a menekülés minden gondolata nélkül, ezt is kinyitom és kint vagyok a Vognmandsgaten. Fölnézek a házra, amelyen éppen keresztül jöttem és ezt olvasom az ajtó fölött: Szállás és étkezés utazók részére.

Eszembe sem jutott, hogy menekülni akarjak, hogy ellopódzam a kocsis elől, aki reám várt; elgondolkozva megyek végig az egész utcán, nem félek és nem tudom, hogy valami rosszat teszek. Kierulf, ez a gyapjukereskedő, aki olyan sokáig kisértett az agyamban, ez az ember, akiről azt hittem, hogy komolyan létezik és hogy okvetetlenül találkoznom kell vele, teljesen kiveszett a gondolatomból, elmosódott többi őrült ötletemmel együtt, melyek egymást fölváltva üldöztek; legföljebb, mint valami sejtelem, homályos emlék élt még bennem.

Amint tovább mentem, mindinkább kijózanodtam, nehéznek és fáradtnak éreztem magam és csak ugy huztam a lábamat. A hó még mindig nagy, nedves pelyhekben hullott. Végre kijutottam a Grönlandra egészen a templomig, ahol leültem pihenni egy padra. Mindenki, aki elment előttem, csodálkozva nézett rám. Gondolatokba elmerülve maradtam ott.

Édes istenem, milyen szomoru állapotban is voltam! Belefáradtam ebbe a nyomorult életbe, bensőleg undorodtam tőle és ugy éreztem, nem érdemes tovább küzdeni azért, hogy megtarthassam. A visszásságok tulságosan elhatalmasodtak, nagyon is keményekké váltak; olyan rettenetesen tönkrementem, hogy csak árnyéka voltam önmagamnak. Vállam beesett, féloldalra hajlott és már egészen megszoktam, hogy előrehajolva járjak, ezzel kiméltem a mellem, amennyire lehetett. Pár nappal ezelőtt déltájban megvizsgáltam a testem fönt a szobámban és csak sirni tudtam fölötte, mig ott álltam. Már néhány hete jártam ugyanabban az ingben; egészen megkeményedett a régi izzadtságtól és nagyon földörzsölte a köldökömet; egy kis vizes vér szivárgott ki a sebből, nem fájt, de olyan szomoru volt ez a seb ott, a testem közepén. Nem tudtam segiteni rajta, magától pedig nem akart begyógyulni; megmostam hát és gondosan letörölgettem, aztán ujra fölhuztam ugyanazt az inget. Mit tehettem volna egyebet…

Csak ültem a padon és mig mindezt végiggondoltam, nagyon szomoru lettem. Sajnáltam magamat, még a kezem is visszataszitónak látszott. A kezemfejének ez a löttyedt, szemérmetlen kifejezése kinozni kezdett és szinte undorral töltött el; sovány ujjaim durván hatottak rám, gyülölni kezdem összeesett alakomat és összerázkódom, hogy ezt kell viselnem, hogy ez vesz körül. Istenem, csak vége lenne már az egésznek! Egész lelkemből meg szeretnék halni.

Teljesen letapodva, bepiszkolva és megalázva saját öntudatom előtt, gépiesen álltam föl és hazafelé indultam. Utközben elmentem egy kapu előtt, amelyen ezt olvastam: Halotti ruhák és szemfedők Andersen kisasszonynál jobbra a kapu alatt. Régi emlékek! gondoltam és visszaemlékeztem előbbi szobámra a Hammersbergen, a kis hintaszékre, az ujságpapirral beragasztott falra az ajtó mellett, a világitótorony igazgatójának a a körlevelére és Fabian Olsen pék frissen sült kenyerére. Aj-haj, akkor még sokkal jobb dolgom volt, mint most; egyetlen éjjel megirtam egy olyan tárcát, amiért tiz koronát fizettek; most már nem tudok többé semmit sem irni, egyáltalában nem tudok többé irni, a fejem azonnal teljesen üres lesz, mihelyt megpróbálom. Legjobban szeretném, ha már az egésznek vége volna! És csak mentem, mentem…

Minél közelebb jutottam az élelmiszerkereskedéshez, annál jobban elfogott az az öntudatlan érzés, hogy valami veszélyhez közeledem; de szilárdan ragaszkodtam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy ki fogom szolgáltatni magam. Nyugodtan fölmegyek a lépcsőn, az ajtónál találkozom egy kis leánnyal, aki egy csészét visz a kezében, elkerülök mellette és beteszem magam után az ajtót. A segéd s én ujra szemben állunk egymással, egyedül.

– Na, – mondja, – ez aztán a rettenetes idő.

Mit kerülgeti a dolgot? Miért nem jön nekem egyenest? Dühös lettem és fölkiáltottam:

– Nem azért jöttem, hogy az időről fecsegjek.

Hevességem meglepte, szük kis szatócsagya csődöt mondott; eszébe sem jutott, hogy öt koronával megcsalhattam.

– Hát nem tudja, hogy rászedtem? – mondom türelmetlenül és hevesen fujok, reszketek, kész vagyok erőszakot is használni, ha nem tér azonnal át a dologra.

De a szegény ember semmit sem sejt.

Na, te nagy világ, micsoda ostoba lények közt kell élnie az embernek! Összeszidom, pontról pontra megmagyarázom neki, hogy történt az egész, megmutatom, hol állottam én s hol állott ő, mikor az eset történt, hogy hol feküdt a pénz, hogyan szedtem össze az egészet és hogy szoritottam bele a kezembe – mindent megért, de semmit sem tesz. Ide-oda fordul, hallgatódzik a mellékszobából hangzó lépésekre, csittit, hogy ne beszéljek olyan hangosan és végre azt mondja:

– Ez igazán piszkos dolog volt öntől.

– Nem, várjunk csak egy kicsit! – kiáltottam, csakhogy ellentmondjak és fölingereljem. Nem volt olyan alacsony és piszkos eljárás, mint az ő nyavalyás élelmiszeres agya képzeli. Természetesen nem tartottam meg a pénzt magamnak, ez eszembe sem jutott; a magam részéről semmi hasznát sem akartam venni, ezt nem engedte volna meg gyökeréig becsületes természetem…

– Hát akkor hova tette?

– Oda adtam egy szegény öreg asszonynak az utolsó öréig, tudja meg! Mert én ilyen ember vagyok, sohasem feledkezem meg teljesen a szegényekről…

Ezen egy darabig gondolkozik, ugy látszik, nagyon kétesnek találja, hogy csakugyan becsületes ember vagyok-e vagy nem. Végre azt mondja:

– Nem jobb lett volna inkább visszahozni a pénzt?

– No hallja, nem akartam én önnek bajt okozni, kiméletből nem tettem, – felelek szemtelenül. – De ez a hála azért, hogy az ember nagylelkü! Itt töltöm az időt, hogy önnek mindent megmagyarázzak és ön nemhogy szégyelné magát, mint egy kutya, hanem még meg sem próbálja ezt a vitás kérdést velem kiegyenliteni. De én mosom kezemet. Különben vigye az ördög az egészet. Isten áldja!

Elmentem és keményen becsaptam az ajtót magam mögött.

De mikor hazaértem a szobámba, ebbe a szomoru lyukba, a vizes hótól átnedvesedett ruhában, az egész napi vándorlástól reszkető térdekkel, egyszerre elvesztettem elbizakodottságomat és megint összeestem. Már megbántam, hogy a szegény kereskedősegédet ugy megtámadtam; sirtam, a torkomat fojtogattam büntetésül semmirekellő tréfámért és hangosan szidalmaztam magam. Természetesen nagyon félt szegény, hogy elveszti az állását, azért nem mert lármát ütni az öt korona miatt, amelyet az üzlet elvesztett. Én pedig fölhasználtam a félelmét, jól megkinoztam kiabáló hangommal, megsértettem minden szavammal, amit kimondtam. És azalatt a főnöke talán a szomszéd szobában ült s csak egy hajszálon mult, hogy ki nem jött megnézni, mi történik a boltban. Nem, annak már igazán nincs határa, hogy milyen aljasságokra tudok vetemedni!

De hát miért nem fogtak el mindjárt? Akkor mindennek vége lett volna legalább. Hiszen szinte kinyujtottam a kezemet a bilincsek után. Nem állottam volna ellent, sőt inkább segitettem volna nekik. Egek ura, egy egész napját életemnek odaadnám még egyetlen boldog pillanatért! Fél életemet egy tál lencséért! Csak még most az egyszer hallgass meg!…

Nedves ruháimban feküdtem le; valami bizonytalan gondolatom jött, hogy talán meg fogok halni az éjjel; utolsó erőmet összeszedtem tehát s egy kicsit rendbehoztam az ágyamat, hogy valamennyire tisztességes látszata legyen reggel a környezetemnek. Aztán összetettem a kezem és elhelyezkedtem a fekvésben.

Egyszerre Ylajali jutott eszembe. Hogy is felejthettem el olyan teljesen az egész este! Uj világosság kelt az agyamban megint, lassan, gyöngéden egy kis napsugár hatolt be, ami olyan áldottan jólesett. És mindig növekszik a napfény, – meleg, finom, selymes fény simogat kábitó kéjesen. És a napfény mindig erősebbé válik, fájdalmasan kezdi égetni halántékomat, nehéz tüzzel forralja kiaszott agyamat, mig végre őrületes máglya lobban föl szemem előtt fénykévékből, ég és föld lángba borul, tüztől lobogó emberek és állatok, tüzben lobogó hegyek, tüzet lobogtató ördögök, egy égő orkán, égő mélység és magasság, egy égő világegyetem, egy lángoló utolsó itélet.

És nem láttam s nem hallottam többé semmit…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap reggel teljesen átizzadva ébredtem, egész testemről folyt a viz; a láz kegyetlen erővel ragadott meg. Első pillanatban nem tudtam, mi történt velem, csodálkozva néztem körül, teljesen megváltozottnak éreztem egész lényemet, nem ismertem rá magamra. Megtapogattam fölfelé a karomat, lefelé a lábamat, meg voltam lepve, hogy az ablak azon az oldalon van és nem éppen az ellenkező falon és a lovak dobogását az udvarból ugy hallottam, mintha felülről jönne.

A hajam nedvesen és hidegen tapadt a halántékomra; fölemelkedtem a félkönyökömre és lenéztem a párnára: ott is nedves haj feküdt kis csomókban. A lábam egészen beledagadt az éj folyamán a cipőmbe, de nem fájt, csak nem tudtam mozgatni az ujjaimat.

Mikor délutánra fordult az idő és már kissé sötétedni kezdett, fölkeltem az ágyból és a szobában motozgattam. Eleinte apró, elővigyázatos lépésekkel próbálkoztam meg, igyekeztem az egyensulyt fönntartani és amennyire lehet, kiméltem a lábamat. Nem nagyon szenvedtem és nem is sirtam; tulajdonképpen nem is voltam szomoru, sőt ellenkezőleg, majdnem boldogan megelégedett; nem is jutott abban a percben eszembe, hogy valami másként is lehetne.

Azután kimentem az utcára.

Az egyetlen, ami mégis kinzott egy kicsit, az volt, hogy habár utáltam az ételt, mégis éhes voltam. Szégyenletes éhséget kezdtem érezni, valami benső, sóvár ennivágyást, ami mindig követelőbb és követelőbb lett. Kegyetlenül kezdett valami marni a mellemben, hangtalan és gyorsan, különös munka folyt le benne. Vagy husz apró, finom kis állat hajtotta az egyik oldalra a fejét és kezdett rágcsálni, azután a másik oldalra hajtották a fejüket és ott rágcsáltak egy kicsit, egy pillanatig nyugton voltak, majd ujra kezdték; hangtalanul, sietség nélkül furták tovább magukat és üres helyet hagytak mindenütt maguk után, ahol keresztülmentek…

Nem voltam beteg, csak gyönge és izzadni kezdtem. A Stortorvra szerettem volna menni, hogy egy kicsit pihenjek, de az ut hosszu volt és fáradtságos; végre már csaknem eljutottam odáig, a piac és az utca szegleténél álltam. Az izzadtság a szememre folyt, elhomályositotta a szemüvegemet és egészen megvakitott; megálltam, hogy kissé letöröljem az arcomat. Nem vettem észre, hogy hol állok, nem is gondoltam rá; rettenetes lárma volt körülöttem.

Egyszerre egy kiáltás hangzik, egy éles, hideg „vigyázat“ kiáltás és én hallom a kiáltást, nagyon is jól hallom; idegesen huzódom félre és olyan gyorsan igyekszem egy lépést visszafelé tenni, amennyire gyönge lábam megengedi. Egy óriási kocsiszörnyeteg tele kenyérrel megy el olyan közel mellettem, hogy kereke a kabátomat surolja; ha csak egy kicsit fürgébb lettem volna, minden baj nélkül kikerülöm. Talán lehettem volna valamivel fürgébb, csak egy egészen kicsikét gyorsabb, ha jobban megerőltetem magam; de már minden késő volt, az egyik lábam rosszul járt, néhány ujjamat összezuzta; éreztem, hogy görcsösen zsugorodnak össze a cipőben.

A kocsis nagy erőfeszitéssel állitotta meg a lovakat, visszafordult a szekérről és ijedten kérdezte, hogy mi történt. Ó, még sokkal rosszabb is lehetett volna… nem hiszem, hogy veszedelmes lenne… remélem, nem tört el… ó, kérem…

Amilyen gyorsan csak tudtam, egy padhoz sántikáltam; ez a sok ember, aki körülfogott és rám bámult, zavarba hozott. Hiszen nem volt halálos baleset, aránylag szerencsésen folyt le, ha már a bajnak be kellett következnie. A legrosszabb az volt, hogy a cipőm szétrepedt, a talpa elszakadt a hegyétől. Föltartottam a lábamat és vért láttam a repedésben. Nos, egyik részről sem akarattal történt, végre is nem volt a kocsis szándéka, hogy még rosszabbá tegye a helyzetemet, mint amilyen; látszott, hogy nagyon megijedt. Ha kértem volna egy kenyeret a kocsijáról, talán adott volna. Bizonyosan szivesen adott volna. Isten fizesse meg a jószivüségét!

Kegyetlenül éheztem és nem tudtam, mit csináljak ezzel a szemérmetlen étvággyal. Ide-oda forgolódtam a padon és mellemet egészen a térdemre hajtottam. Mikor besötétedett, a városházához sántikáltam – isten tudja, hogyan jutottam el odáig, – és a balüsztrád szélére ültem. Kitéptem a kabátomból az egyik zsebet és azt kezdtem el rágcsálni, különben minden föltett szándék nélkül, sötét arccal, kimeredt szemmel, anélkül, hogy láttam volna. Hallottam, hogy kis gyermekek szaladgálnak körülöttem és ösztönszerüen megéreztem, ha egy-egy sétáló elment mellettem; egyebet nem vettem észre.

Egyszerre csak eszembe jut, hogy lemegyek valamelyik bazárba és egy darab nyers hust kérek. Fölállok, keresztül megyek a balüsztrádon, egészen a Bazártetők szomszédságáig, itt lemegyek a lépcsőn. Mikor már közel jutottam a mészárosbódékhoz, visszakiáltottam a lépcső felé, mintha egy kutyát kergetnék föl és merészen oda fordultam az első mészároshoz, aki elém akadt.

– Nem volna olyan szives egy darab csontot adni a kutyámnak? – mondtam. – Csak egy csontot, nem baj, ha nem is lesz rajta semmi; csak hogy legyen valami, amit a szájában vigyen.

Megkaptam a csontot, egy pompás kis csontot, amin még maradt egy kis hus is és a kabátom alá dugtam. Olyan szivesen köszöntem meg, hogy az ember rám bámult:

– Nincs mit, – mondta.

– Ne mondjon ilyet, – mormogtam, – mégis szivesség volt magától.

És ujra fölmentem. A szivem erősen dobogott.

Beosontam egy mellékutcába, amilyen messzire csak lehetett és megállottam egy hátulsó udvar rozoga kapuja előtt. Sehol sem volt világitás, áldott sötétség terjengett körülöttem; és elkezdtem a csontot rágni.

Semmi ize sem volt, csak az állott vér szaga szállt föl belőle és csaknem azonnal émelyegni kezdett a gyomrom. Ujra megpróbáltam; ha képes volnék magamban tartani, megtenné a hatását, a fő dolog az volna, hogy odabent maradjon. De ujra hányni kezdtem. Dühös lettem, beleharaptam a husba, letéptem egy darabkát és erőszakkal lenyeltem. Semmit sem használt; mihelyt a kis husdarabok megmelegedtek a gyomromban, azonnal följöttek. Őrjöngve szoritottam össze az öklömet, elkezdtem gyámoltalanságomban sirni és mint egy vadállat, rágtam tovább; ugy sirtam, hogy a csont vizes és piszkos lett a könnyeimtől; ujra hánytam, káromkodtam és rágtam, sirtam, hogy a szivem majd megszakadt és ujra hánytam. Végre a világ valamennyi hatalmát megátkoztam.

Csönd. Egyetlen ember sincs a közelben, nincs sem világosság, sem hang. A legrettenetesebb lelki izgalomban nehezen és hangosan lélegzem és fogcsikorgatva sirok, valahányszor ki kell adnom a kis husdarabokat, amelyek valamennyire táplálhattak volna. Miután hiába kisérlem meg ujra és ujra, tehetetlen dühömben a csontot a kapuhoz vágom, őrjöngve kiabálok és kegyetlenül fenyegetődzöm az ég felé, isten nevét orditom rekedten és csökönyösen és mint karmokat, görbitem meg az ujjaimat… Azt mondom neked, egek szent Baalja, hogy nem is létezel, de ha léteznél, ugy elátkoználak, hogy az eged a pokol tüzétől égne el. Azt mondom, hogy fölajánlottam neked szolgálatomat és te visszautasitottál, visszalöktél magadtól s én mindörökre hátat forditok neked, mert nem tudtad megválasztani az időt, mikor meglátogattál. Azt mondom neked, hogy tudom, hogy meg kell halnom és mégis kigunyollak, te égi Apis, akinek foga a halál. Zsarnokoskodtál velem és nem vetted észre, hogy nem hajlok meg előtted soha a szerencsétlenségben. Hogy nem látod ezt? Álmodban alkottad a lelkemet? Azt mondom neked, hogy egész testem és minden vércsepp benne örvend, hogy kigunyolhat és leköpheti kegyelmedet. Ettől a perctől fogva megtagadom egész lényedet és minden tettedet, elátkozom gondolataimat, ha még egyszer eszembe jutsz és kitépem nyelvemet, ha még egyszer kimondja a neved. Most mondom neked, ha létezel, az utolsó szót életemben és halálomban, bucsut veszek tőled örökre. Most hát elhallgatok, hátat forditok és megyek a magam utján…

Csend.

Reszketek az izgatottságtól és a gémberedettségtől, ugyanazon a helyen állva, még mindig átkokat és szidalmakat sziszegek, föl-fölzokogok a heves sirás után, összeesve és megtörve az őrületes dühkitöréstől. És még akkor is csak könyvfrázis és litteratura volt, amit legnagyobb nyomoruságomban megpróbáltam, csak szó és szó. Vagy egy félóráig álltam ott szipogva és suttogva s erősen belekapaszkodtam az ajtóba. Ekkor hangokat hallottam, két ember beszédjét, akik az utcán fölfelé jöttek. Elosontam az ajtótól, a fal mellé huzódva mentem tovább s ujra a kivilágitott utcákra jutottam. És mig a Youngsbakkenen lefelé igyekszem, az agyam egyszerre a legcsodálatosabb irányba kezd fordulni. Eszembe jut, hogy azok a nyomoruságos bódék a piac szélén, ezek a faviskók, ahol élelmiszert és ócska ruhákat árulnak, szégyenfoltjai a helynek. Tönkreteszik az egész tér hatását, elundokitják a várost, pfuj, el ezekkel a rongyokkal! És mig tovább megyek, gondolatomban költségvetést csinálok, hogy mibe kerülne, ha a Földrajzi Intézetet, ezt a szép épületet, mely mindig olyan nagy hatást tett rám, valahányszor elmentem előtte, ide letolnák. Egy ilyen fajta továbbcsusztatás alighanem belekerülne hetven, hetvenkétezer koronába – csinos összeg, meg kell hagyni, helyes kis zsebpénz ugy kezdetnek, hahaha! És integettem üres fejemmel és beismertem, hogy kezdetnek elég megfelelő kis zsebpénz. Közben még mindig reszketett az egész testem és néha mélyen föl-fölzokogtam a sirás után.

Ugy éreztem, hogy már alig van élet bennem és hogy az utolsó versemet éneklem. De ez meglehetősen közönyös volt most előttem, legalább is egy csöppet sem foglalkoztam vele; sőt ellenkezőleg, lefelé indultam, neki a városnak a kikötő felé, mindig messzebb és messzebb a szobámtól. Akár az utca szélére feküdtem volna le meghalni. A szenvedés mindig érzéketlenebbé tett; megsebesült lábam erősen lüktetett és a fájdalom elterjedt az egész lábszáramba, de még ezt sem éreztem valami nagyon, kiállottam én már rosszabbat is.

Igy jutottam el a vasuti hidhoz. Nem volt közlekedés, semmi lárma, csak itt-ott lehetett magányos embereket látni, egy favágót vagy tengerészt, aki zsebre dugott kézzel őgyelgett. Különösen egy sánta ember tünt föl, aki meredten rám kancsalitott, mikor egymás mellett elmentünk. Ösztönszerüen megállitottam, megérintettem a kalapom és azt kérdeztem tőle, nem tudja-e, hogy az „Apáca“ elhajózott-e már? De nem tudtam ellentállni a vágynak, hogy az ujjammal éppen az ember orra alatt ne csettintsek egyet, mikor azt mondtam: – Ördög és pokol, igen, az „Apáca“! – Az „Apáca“! hiszen egészen meg is feledkeztem róla! Legbensőbb gondolatomban mindenesetre ott szunnyadt öntudatlanul, bizonyosan magamban hordoztam, anélkül, hogy tutam volna róla.

– Hát bizony az „Apáca“ már elvitorlázott.

– Nem tudná megmondani, hogy hová ment?

Az ember elgondolkozik, a hosszabbik lábára áll, a rövidebb a levegőben van, még lógázódik is egy kicsit.

– Nem, – feleli. – Nem tudja, mivel rakodott itt meg?

– Nem, – mondom én.

De ekkor már el is felejtettem az „Apácá“-t megint és azt kérdeztem az embertől, hogy milyen messzire lehet ide Holmestrand, régi, jó földrajzi mérföldben számitva.

– Holmestrand? Mindjárt csak…

– Vagy Veblungsnaes?

– Azt akartam az elébb mondani, ugy számitom, hogy Holmestrand…

– Ó, hallja csak, hogy el ne felejtsem, – szakitom félbe megint, – nem lenne olyan szives egy kis dohányt adni, csak egy kis csipetnyit!

Megkaptam a dohányt, melegen megköszöntem az embernek és tovább mentem. Semmi szükségem sem volt a dohányra és mindjárt a zsebembe is dugtam. Az ember tovább is rám meresztette a szemét, ugy látszott, valami módon gyanut fogott ellenem; ahol álltam és mentem, mindenütt követett gyanakvó tekintete és én nem akartam türni, hogy ez az ember üldözzön. Visszafordulok, odavonszolom magam megint hozzá és azt mondom:

– Tűcsináló.

Csak ezt az egy szót: tűcsináló. Semmit többet. Erősen ránézek, mig ezt mondom, ugy éreztem, hogy rettenetes tekintetet vetek rá, mintha egy másik világból nézném. Egy ideig állva maradok előtte, miután ezt a szót kimondtam, azután ujra elvonszolom magam a pályaudvar-térre. Az ember egy hangot sem szólt, csak tekintetét nem vette le rólam.

Tűcsináló? Egyszerre megállottam. Hiszen akkor már sejtettem az előbb, hogy már találkoztam valahol ezzel a nyomorékkal. Fönt a vámháznál, egy napos reggelen, mikor zálogba tettem a mellényemet. Mintha egy örökkévalóság mult volna el azóta!

Mig ott állok és ezen gondolkozom, – álltomban neki támaszkodva egy házfalnak a tér és a kikötőut szegletén, – egyszerre összerázkódom és megpróbálok elrejtőzni. De mivel ez nem sikerül, merészen magam elé nézek, megfojtom minden szégyenlősségemet, – nem volt más menekvés, – és szemtől szemben állok a „Generális“-sal.

Tapintatlan merészséggel még egy lépést teszek a házfaltól előre, hogy fölhivjam a figyelmét. És mindezt nem azért, hogy a szánalmát fölkeltsem, hanem hogy önmagam kigunyoljam, pellengérre állitsam; fetrengeni tudtam volna az utcán és kérni szerettem volna a „Generális“-t, hogy gázoljon át rajtam, taposson az arcomba. Még csak nem is köszöntem.

A „Generális“, ugy látszik, megsejtette, hogy valami nincs rendben s meglassitotta a lépéseit, én pedig megszólaltam, hogy megállitsam.

– Már föl akartam önt keresni, hogy elvigyek egy cikket, de még nem sikerült megirnom.

– Igen? – kérdezte. – Tehát még nincs készen vele?

– Nem, eddig még nem készültem el.

De már könnyek tolulnak a szemembe a „Generális“ szives szavaira és keservesen köhögök és reszelem a torkomat, hogy megerősitsem magam. A „Generális“ egyet szuszog az orrán át és rám néz:

– Van addig is miből élnie? – kérdi.

– Nincs, – felelem, – egyáltalában nincs. Ma még semmit sem ettem, de…

– Isten ments! Az még sem járja, hogy ilyen halálra éhezve jöjjön-menjen. – És ugyanakkor a zsebébe nyul.

A szégyen fölébred bennem, ujra visszahuzódom a házfalhoz, nekitámaszkodom és látom, hogy a „Generális“ a tárcájában keresgél; de egy szót sem szólok. És akkor átnyujt egy tizkoronást. Minden további nélkül ide ad tiz koronát. Csak ujra elismétli, hogy nem járja igy halálra éheztetni magam.

Valami ellenvetést dadogtam és nem vettem el azonnal a bankjegyet: – mégis szégyen, hogy én… különben is ez nagyon sok…

– Siessen! – mondja az óráját kihuzva. – A vonatra várok és már hallom, hogy jön is.

Elvettem a pénzt, meg voltam bénulva az örömtől, egy szót sem szóltam, még csak meg sem köszöntem.

– Igazán nem érdemes ezért restelkedni, – mondja a „Generális“ még utoljára; – majd irni fog érte valamit.

Ezzel el is ment.