Part 9

Mindössze hol itt, hol ott egy-egy legény a puskáját pucolván, vagy a nadrágjára varrva a leszakadt zsinórt, fütyörész. Azt fütyüli, hogy: tárititi, táratatta, tiri-tári-dum. Ez az ezred hívója. Trombitaszóból magyarra fordítva annyit jelent, hogy: A szögedi hírös lányok helyre tyu-tyu-tyu. A spirituszgyárba járnak helyre tyu. Harminc krajcár a napszámjuk tyu-tyu-tyu. Mégis slingös a szoknyájuk, helyre tyu-tyu-tyu. Nem valami kiváló műdal, hanem hiszen van ennél különb ezredhívó is. Némelyik olyan, hogy nem bírná kiállni a nyomdafestéket, de az mindegy. A fődolog az, hogy a tisztelt társaság megértse belőle, hogy most neki szólnak.

Megértik. Egyre többen fütyülik, hogy mégis slingös a szoknyájuk, hejre tyu-tyu-tyu.

Az ilyesmiből már meg lehet érteni, hogy a császár negyvenhatos gyöngyei valamiben törik a fejüket. De hogy miben, az voltaképpen nem tudatik. A külső körülményekből csak annyi látszik, hogy a legények tisztogatják a feleségüket, (már hogy a puskájukat), továbbá a derékszíjjat viaszkolják azokkal a viaszbólvaló s már félig elkopott gyertyákkal, amiket ottjártuk alkalmával a radnai templomból „fogtak“. (A baka ugyanis sohasem „lop“, hanem csak „fog“. Ezt sokan nem akarják megérteni, de azért ez nem változtat azon a tényen, hogy ez így van. A fogás, az csak fogás, de az nem lopás. A fogás csak játék. Próbáltam egyszer ezt, mint tolmács magyarázni a bécsi Heumarkt-kaszárnyabeli hadbíróság urai előtt, menteni igyekezvén egy szegény idevaló vért, aki három krajcár értékű fegyverkefét „fogott“ a cimborájától s akinek ezért kidukált a hat hónapi utánszolgálatos dutyi. Mondtam, hogy ez nem lopás, hanem csak fogás, a cimbora holnap vagy holnapután visszafogja tőle a kefét és visszafog mellé még két pénz ára faggyút is, bakancsot zsírozni, de a hadbírósági kihallgató úr más véleményen volt és az ügyeket egyéb területekre irányítván, megpörölt azért, hogy miért nem díszkabátban tolmácsolok. Álltam is szigorúan a pörölés alatt a haptákot, gondolván: bolond már megint a német. Abban az időben ugyanis teljes gondolatszabadság volt engedélyezve a hadseregben, csak éppen hogy kimondani nem volt szabad, hogy mit gondol az ember.)

Egyébként pedig ezúttal csak ott tartunk, hogy fütyülik az ezredhívót. És az országút túlsó oldaláról áthallatszik, hogy az aradi testvérei is fütyülik az ő maguk ezredhívóját.

Szép és hasznos dolog ám az: egy országút, amely elválasztja egymástól a regimenteket. Mert akármennyire testvér is a testvér, de azért választófalak nélkül különféle összeveszések történnének. A katona oly könnyen összevesz egymással, hogy az csoda. Például a debreceni és a nagyváradi regiment testvér. A debreceni magyar, a váradi meg olájjal kevert. Ennélfogva a debreceni katona nustyunak nevezi a váradit, mert az oláh legénynek az a szokása, hogy minden kérdésre azt mondja a maga nyelvén: nu sciu: nem tudom. De a váradiaknál leginkább magyarok az altisztek, azok megtanítják magyarul az oláh legényt. Mikor azután az ilyen oláh legény elmegy a debreceni testvér mellett az országúton, csendes odavetéssel megkérdezi tőle:

– No testvér tudsz-e már magyarul? – Amiből természetesen verekedés támad és kiröpül a „sajt“-jából a „bajnét“.

Könnyen áll az összeveszés.

Mikor a mieink Bécsben voltak a király szolgálatára, ugyanabban a kaszárnyában lakott a székesfehérvári hatvankilences Jellasich-regiment is. Szép, szálas emberekből való ezred, amelyet a mieink köznyelven bakonybéli betyárbandának neveztek, cserébe a szegedi bicskáskompánia titulusért. A kaszárnyában azonban azért nem veszhettek össze a legények, mert a mindenekről intézkedő felsőbb katonai igazgatás gondoskodott arról, hogy ugyanabba a kaszárnyába az egymásra agyarkodó magyarok közé oda helyezzen a középső helyre egy cseh dragonyos regimentet is. A magyarok részéről a gyűlölködés tehát közösen eme kocsisok ellen irányult, mint olyan lények ellen, akik a király úrnak való dicső szolgálatot istállószemét talicskázásával töltik el és olyan rézbográcsot raknak a fejükre, hogy halat lehetne benne főzni. Szerencsére azonban a nyelvi határok választófalat vontak a különböző nemzetek indulatos fiai közé és a csehek békességben nyakalhatták a mondhatlan számú söröket. Csak csendes megvetésben volt részük, amit ők – hatalmas testű, nehéz-lovassági mohamed-emberek – még csendesebb megvetéssel viszonoztak.

A két magyar regiment verekedési erőfölöslege a korcsmákban merült ki. Kis kurtakorcsmák voltak ott. Amikben négy krajcár volt a tea, öt krajcár a gyenge tejeskávé, a „melange“ s egyes tobzódók csokoládét ittak porciónként hat krajcárért. És aki megivott négy porció csokoládét, danolni kezdett és azt kérdezte a füstös falaktól, hogy barna kislány mi lesz vacsorára?

Mit tehet ilyenkor a barna kislány?

A barna kislány ilyenkor azt feleli, hogy halpaprikás, mi gondja van rája, fehérvári bakát várok vacsorára.

A barna kislány pedig csak elméletben tartózkodik ott a császárváros falai között. Voltak Mirclik, különféle Mirclik, nem kalapos és kalapos Mirclik – de barna kislány, valóságos és tökéletes barna kislány hogyan lehetett volna ottan.

Az emberek a levegőbe bámultak és ott keresték a barna kislányt. Kinek-kinek a kedve szerint imbolygott azután a füstben, éppen az ő valóságos kivánsága szerint.

Némi gondolkodás után kitört a veszekedés. Itt a dolgok megértéséhez szükséges, hogy tekintetbe vegyük, miszerint a barna kislány fehérvári bakát vár az vacsorára. A bakonybéli betyárbanda Fehérvárról származott, onnan sorozták, onnan küldték idegenbe, ellenben a szegedi bicskás testület szintén jogot formált ezen címhez, amennyiben a Fehérváry generális az inhóberje a regimentnek.

Igy tehát jogos viták támadtak afelett, hogy a füstben repkedő barna kislány melyik fehérvári-regimentből való bakát vár az vacsorára.

E kérdést – mint mindenki beláthatja – csak bajonéttal, sörösüveggel és csokoládés ibrikkel lehetett elintézni.

Hát körülbelül ilyenforma szeretetben élt az idevaló regiment a csucsai réten is az aradi testvérekkel. Az is nyustyu. Jó, hogy köztük volt az országút.

Azonban ezúttal ott is fütyülik az ezredhívót. Egészen átszól. Az emberek azt mondják:

– Nézd csak, nézd.

Hát nézik, de hát mit nézzenek. Nincsen azon semmi néznivaló, hogy némelyik embernek füttyszóra áll a szája?

De egyszer csak azt fütyülik: turutu, turutu, ritatitati!

Az emberek a fejüket fölütik. Hát ez mi? Hiszen nincs itt ellenség, ez csak hadgyakorlat. De a fütty szól: turutu, turutu, ritatitati…

Azt a trombitanyelvből magyarra kétféleképpen lehet fordítani. Az egyik fordítás szerint így hangzik: Ká-poszta, ká-poszta, hús is van benne.

Ez a kedélyes, játszi és gyermekes fordítása az illető trombitaszónak. Vannak ilyenek is. Mint például, mikor a gyülekezőre hívó trombitaszót úgy fordítják le magyar nyelvre, hogy: az ezredes úr együtt akar-ja látni a szama-rait.

De a turutu, turutu, ritatitatinak van más fordítása is. Ez így szól, hogy: elő-re, ma-gya-rok, ostromot fuj-nak. Fegy-verre, magya-rok, véd-jük a hazát.

A katonaduda sok mindent el tud a maga nyelvén mondani, de ilyen izgató szava nincsen több, mint ez: turutu, turutu, ritatitati.

De azért ennek is van hibája. Mint ahogy hiba nélkül ezen a kerek világon nincsen semmi. Rossz a fordítás, amely nincsen tekintettel a haza nyelvi különbségeire, ezt már Guyon is tapasztalta, amikor Branyiszkónál rohamra fuvatott, de a csapatok tót része állva maradt, mondván: ez nem nekünk, hanem a magyaroknak szól.

Hanem most más volt az eset.

Az országútnak mind a két részéről fölhangzott egyszerre az ordítás:

– Hurrá! Hurrá!

A következő pillanatban csak egy porfelhő látszott ott, ahol eddig a kantinos terjedelmes sátora állott. Két ezred legénysége rohanta meg, elpusztította, tönkretette, megsemmisítette, tisztán csak azért, mert öt pénzért kevesebb szalonnát adott, mint amennyi dukál.

Másnap hajnalban fölszedtük a sátorfát és tovább mentünk. A két ezred részéről körülbelül négyezer ember táborozott akkor a csucsai mezőn. Ki tudna itt, ennyi vitéz csont és császári gyöngy között igazságot és vizsgálatot tenni?

Szó sem lehetett róla. Másnap mentünk tovább, arrafelé, amerre az utunk vitt és másnap a kantinos már egészen rendesen porciózta ki a szalonnákat.

A fórum.

Az alföldi városok népének szokása volt, hogy vasárnap délelőtt a piacra tódult s ott időzött délig. Ezt megtette nyáron is, télen is. Csak esőben nem ment ki, az ünneplő kalapot, meg a ruhát féltvén. Ott találkozott egymással a két különböző városrészben lakó rokon, a sógor meg a koma, a legényfiú meg a keresztapja. Az ország sorsáról ott tárgyaltak. A hírek oda futottak össze. Egyik ember ezt hallotta, a másik meg azt. Lapokat a nép nem olvasott még a hetvenes években, helyi lapok nem is igen voltak, legfeljebb ha egy-egy kisded hetilap, amit az intelligencia tartott fönn. Még Szegeden is csak az árvíz előtt pár hónappal támadt egy napilap, azelőtt a hírre szomjas közönség megelégedett egy hetenkint háromszorossal. Patriarchális régi világ volt, pedig úgy tetszik, mintha most lett volna.

Mégis mennyi változás azóta. Emlékszem, hogy gyermekkoromban a szegedi postának csak egy levélhordója volt, az is elegendő volt, de annak németül is kellett tudnia, hogy a kereskedők német címzésű leveleit kézhez adni bírja. Erre az öreg Katzky volt alkalmas, egy galiciai óriás, aki az osztrák zsandároknál őrmesterkedett s mikor a kiegyezéskor azokat a hazájukba visszarendelték, ittmaradt s beállott Briefträgernek. Sokan Magyarországon maradtak akkor a letünt korszak keze-lábaiból, mert a szolgálati évek nyomán annyi magyar hangulat, érzés, gondolkodás lopózott a lelkükbe, hogy többé nem kívánták viszontlátni a fatornyos országukat. Ez is egyik oka annak, hogy magyar helységekben néha törzsökösnek látszó parasztgazdát lehet találni, akinek a családneve tisztára északi szláv. Még a negyvenkilences muszka hadseregből is maradtak az alföldön katonaszökevények.

Szóval elég azzal annyi, hogy nálunk is csak egy levélhordó kellvén, a kisebb helyeken még kevesebb hírt hozott a világ járásáról a posta: ezt a főtéri gyülekezés helyettesítette az ünnepnap délelőttjén. Ez volt a fórum. A forum Romanum oszlopos volt, ez nem volt oszlopos, de azért csak fórum volt ez is.

A makói fórum volt nagyon érdekes. Azt láttam hosszabb ideig, mert még az árvíz előtt az odavaló református algimnáziumba kerültem diáknak s a lakásunk ablakai a főtérre nyíltak. A makói nép abban az időben tiszta fekete ünneplő ruhát viselt. Télen-nyáron ugyanazt a posztóból valót, a nyári „liszter“ csak később került divatba. Öregebb gazdák subában mentek föl a fórumra s itt-ott idősebb embereken már föltünedezett a fekete télikabát, azzal az asztrakánnak nevezett birkaprémmel a nyaka körül, amiből később európai úri divat vált. De a legénynép meg a fiatal gazdanép a subát viselni öregesnek tartotta, a télikabátot, mint a gyengülés jelét viselni restelte: ugyanazon egy szál rend ruhában állt a fórumon meleg nyáron, mint a hideg télen is. Pedig az akkori népies divat szerint a makói rend ruha kabátjának a szárnya csak derékig ért. Milyen rövid idő attól máig, alig három évtized s ma már az ilyen testedzettség ritkaságszámba megy. Sem én, sem te, sem ő nem volnánk hajlandók hideg télen a havon reggeli nyolc órától délelőtti tizenegyig a szabad téren kaszinózni ugyanabban a testi ruhában, amit nyáron is viselünk. Azonban akkor állták és semmiféle írás nincsen affelől, hogy valaki a fórumon való megjelenésbe belehalt volna. Az igaz, hogy akkor pálinkát még nem igen ivott a magyar napközben, legfeljebb csak reggeli étel előtt. Az volt a nézet, hogy csak a tót iszik étel után pálinkát. Sörház meg nem is volt abban az időben Makón. Volt ugyan egy sörcsarnok nevű hely, de az is külön hirdette a hetilapban, ha olykor, meleg nyáron hordós sört csapolt. Nagy dolog volt az akkor még és nélküle is elvoltak az emberek.

A népnek ez az ősi szokása, hogy a hite szerint való munkaszünetes napon a tulajdon maga által alakított város főhelyén gyülekezik és ott szeszes ital nélkül, nyugodtan és higgadtan tárgyalja az ország sorsát meg a maga sorsát, nem volt baj.

A baj csak ott támadt, hogy az alföldi városokban a főterek nem igen voltak kikövezve, ellenben a házak mellett a gyalogjárók vagy téglával vagy kővel kirakva voltak. Sáros időben azután a fórum közönsége fölóvakodott a saratlan gyalogjárókra a sáros köztérről és ezáltal a nagy tömegével valóságos közlekedési akadályul szolgált.

A közigazgatási hatóságok azután, éppen ezen oknál fogva, korlátozni akarták a fórum tömegeit. Mert a járókelőket csakugyan leszorították a kövezett gyalogútról a kocsiút sarába.

Más is játszhatott ugyan közbe. Nálunk például a fórum a városi bérház előtt van, amelynek a tere ma aszfaltos, huszonöt év előtt pedig kövezett volt, nem álltak útjában az egyszerű népi tanácskozók senkinek, mégis szét akarták őket zavarni. Azonban a nép az ősi jog megzavarása ellen erősen tiltakozott. Ugyan én ma sem tudnám megmondani, hogy miért akarták szétverni a fórumot, de akarták. Elsőbb kihirdették, hogy a másik vasárnap már nem szabad gyülekezni. E hirdetéssel egy árva garas árát sem törődtek: a másik vasárnap megint csak összegyűltek. Gyalogrendőrökkel próbálták őket oszlatni, de nem mentek.

– Mi egész hétön dolgozunk. Ünnepnap van jogunk egymással találkozni – hangzott a beszéd. – Nem tartozik mindönki már délelőtt a kocsmába mönni. Ez szabad hely. Ennek a küvezetibe mink is bele adóztunk. Hát még csak állni sem szabad rajta? Mit vétöttünk? Hiszen mink csak beszélgetünk!

Nem mentek no, hát nem mentek. Akkor lovasrendőröket küldtek ellenük, oszlatásra. Nem valami nagy kedvvel mehettek nekik azok sem, mert valami túlságos zavart nem csináltak. A fórum népe részben megfogta a lovak kantárszárát, részben kihúzta a lovasok csizmatalpa alól a kengyelt. Amire a lovasok visszafordultak és a fórum, bár egyre csappanva és egyre kisebbedve, ma is áll, ott, ahol eddig állt. Nem bánt az senkit, hát miért ne lehetne ott, ahol van? Nem árt senkinek. S idővel majd elmúlik magától is.

De némely helyen nem így volt a dolog. Olyan helyeken, ahol nem volt kövezett a tér, ahol a fórumra az emberek gyülekeztek. Ott apránkint a sáros időkben fölszoktak a gyalogjáróra, mint Félegyházán is, ahol úgy elállták az utat, hogy tőlük már ünnepnapon még a templomba sem lehetett rendesen menni.

A tiszteletreméltó közigazgatásnak sokáig főtt a feje ebben a dologban. A népnek lelkére beszéltek, hogy ne állják el az utat. Nem sokat ért. Az öregebbek hallgattak a szóra, de a fiatalság semmiképpen sem. Dacosan vonultak föl a főtérre és hiába volt ellenük a szónoklás. Nem és nem. És megint nem. Itt álltak az apáink is, hát mink is itt állunk.

Új főszolgabíró került a járás élére. Csak névleg új, egyébként tapasztalt ember.

A gyalogjárók elállását előbb bírsággal kezdte sujtani. Nem sokat használt. Hiszen fizethetünk: van miből, továbbá szépek a búzák is. Hát fizették a bírságiumot s maradtak úgy, mint ahogy voltak, útonállók a gyalogjárón.

Mivelhogy ezzel a rendszerrel nem sokra ment, a főszolgabíró az útonállókkal szemben a fogságot kezdte alkalmazni. A dacos legényeket becsukatta. Azonban ez sem ért semmit. Az ilyen börtönt nem tartották diffamálónak, mert hiszen se nem loptak, se nem raboltak, csak az ősi jogot védelmezték.

A főszolgabíró sokáig gondolkodott, hogy mit kellene most már itt tenni. A törvény hatalmának érvényt szerezhet a szurony, a kard, meg a puska, de hát ezeket legjobb a legutoljára hagyni. Mint az ágyút, melyről föl van jegyezve, hogy ultima ratio regum.

Látnivaló, hogy a bírság nem megszégyenítés, valamint a börtön sem. Mást kell itten kitalálni. Tépelődött. Egyszer azt mondja az első hajdúnak:

– Vásároljon kend nyirfasöprűket.

– Igen, kérem alássan. Minek lesznek azok, kérem alássan?

– Nagy a por az utcán, különösen a templom előtt. Nem járja, hogy amikor vasárnap templomba megy a nép, hogy ilyen port járjon.

– Az bizony úgy áll, tekintetes főbíró úr. Volna ugyan ott egy kövezett átjáró is, de azt mind elállják a legények.

– Hát hiszen éppen azért – mondta a főbíró a hajdúnak. – Akik elállják a kövezett utat, azok söpörjék a port. Aki gazdafi be van fogva, annak mind söprűt kell adni a kezébe. Kendtek fegyveresen kísérik ki őket. Azután söpörjenek.

Az öreg hajdú nagyot nézett. Ilyent még nem hallott. Gazdafiakkal söpörtetni az utcát! Hiszen forradalom lesz ebből! De nem merte mondani. Csak azt kérdezte:

– Azután mikor, kérem alássan?

– Már mit, hogy mikor?

– Hát a söprést. Este-e, vagy hajnalban?

– Dehogy este, meg dehogy hajnalban – mondta a főbíró. – Délelőtt. Érti kend, délelőtt. Még pedig vasárnap délelőtt. Éppen akkor, mikor a leányok mennek a misére.

Azután így is történt. A parancs végrehajtatott. Szuronyos puskás hajduk őrizete alatt söpörték az utcát a legények ünnepnap délelőtt, amikor selyembe öltözötten mentek a misére a leányok.

Nagy szégyenkezés volt ez és nagy fölzúdulás támadt a nyomában. Hogy ez már mégis csak istentelenség. De a főbíró nem sokat adott a lármára.

– Hát pedig – mondta – ez ezentúl így lesz. Nem volna erre szükség, ha nem állnátok el a kövezett utat. De elálljátok a nép elül. Illő dolog ennélfogva, hogy ha az útról leszorítjátok a népet az utcára, hát tartsátok tisztán az utcát. Én nem állom el az utat, hát én nem is söpröm az utcát nekik. Ti vagytok az útonállók, hát ti söpörtök. Vagy pedig olyan vasat tétetek rátok, hogy belekékültök.

– Ebben van igazság, – mondta egy öreg gazda, aki éppen a fián esett sérelmet jött panaszolni – mert ami igaz, az csakugyan igaz.

– Hát hiszen persze, hogy persze – mondta a főbíró. – Mi van ezen panaszolni való? Hiszen most még csak istenes dolog így nyáron a port söpörni. De majd ősszel a sarat hányják, télen meg a havat. A sarat majd el is kell hordani. Adok hozzá kétkerekű kordét, de lovat nem adok, mert a ló sem szokta elállni az utat. Majd egy legény húzza, kettő meg tolja. De nem mindig kell ezt csinálni. Csak ünnepnap délelőtt, misetájon. Hogy az ünneplő cipellőben nem kelljen a lányoknak a sárba járni. Nem tudjátok a régi nótát, hogy sárga csizma sárba járni kár?

De tudták. Annyira tudták, hogy elég volt egy vasárnap délelőtti söpretés: többé nem állták az utat a legények.

– Hát csakugyan – mondta ezen eredmény láttára a városbíró a főszolgabírónak – hogy többet ésszel, mint erővel.

– Az ám – nevette a főbíró. – Régi igazság, hogy kevés ésszel kormányozzák a világot.

Szárazság előtt.

János a tanyai csizmadiánál járt lábbeli-reperálások irányában. Arról volt szó, hogy van néhány ócska csizmaszár otthon, tudna-e vajjon azokból a pásztorgyerek részére bocskort csinálni? Nem olyan bocskort, amilyent a tótok és egyéb pálinkaevő népek viselnek, akik leginkább csak akkor szokták azt magukról elvetni, hogy ha vagy ők elpusztulnak, vagy a bocskor elpusztul s ezen okból madzagokkal és különféle szíjakkal igen szorosan magukra erősítik, – hanem azon magyaros csuszát, amely csatton jár és könnyű lerúghatás tekintetében azonnal a papucs után következik.

A csizmadiánál János az ügyeket szakavatottan elintézte. Két pár ócska csizmaszárból lesz két pár új csusza, a harmadik párból pedig bőrtarisznya, csak az átalvető szíjat kell külön megfizetni, de annak az ára sem pénzben jár, hanem János a télen majd ád érte fűteni való venyigét, miután ezen növényszárakból a tavaszon a szőlőtőkékről sokan letakarodtak.

Az alku rövid volt és egyszerű, mert a csizmadia igen csendes és rendtartó ember, mesterségét a Csillagbörtön nehéz és száraz szabályai és falai között tanulván, tisztán csak szórakozásból. Ez azonban már régen történt: a csizmadia, aki akkor még nem volt varga, továbbá János, aki már akkor is János volt, a pusztai kápolnánál tartott politikai beszámolóról éjtájon hazajövet az úton elmélyedtek azon kiváló kérdés taglalásába, hogy miért nem húz a király szíve hozzánk jobban, mint ahogy húz. Szelíd holdfény volt a hallgatag jegenyeákácok között, akik csöndes paraszti utainkon mint óriás testőrség állnak sorfalat, ez alkalommal Jánost a másik ember, a király szívének hovahúzását másként magyarázván, bottal fejbeütötte. De nem esett idegennek, különben is ebcsont beforr. Jánosnak ugyan a feje egy kicsit behorpadt, de hamarosan meggyógyult, pedig orvos is járt hozzá; míg a másik ember, aki a király szívének védésében botra vetemedett, néhány olvasatlan hónapra a Csillagba került, ellenben ott, szorgos tanulmányai folytán, csizmadiává lépett elő.

Különben nem ér ez a sok beszéd egy semmit sem. A tény csak az, hogy János eljött a csizmadiától s halad hazafelé azon komoly célzattal, hogy fölmegy a padlásra és előkeresi az ócska csizmaszárakat.

Ugyanekkor azon a gyalogösvényen, amelyen a bognár tanyája felé mehet az, aki akar, jön egy ember csúcsos báránybőrsipkában, fekete nyakravalóval a nyakán: kenetteljes emberek szokták a nyakukat így bekötözni, bár nincsen olyan anyaszült, aki meg tudná mondani, hogy miért. De ez mindegy. Ők a nyolc rőf fekete selyemszalag egyik végét reggelenkint az ajtókilincshez kötik, a másik végét a nyakukhoz illesztik s így kellő megfontolással beleforognak a nyakravalóba. Szép az ilyesmi is annak, akinek tetszik. Rendszerint rekedtek szoktak lenni, ami ismét olyan rejtély, hogy csak az orvostudomány magyarázhatná meg, de a közeli környéken nem tartózkodik orvos, volna ugyan egy bába, hanem az is elhalt, még tavaly. Nem szolgált jól bele a levegő a tüdejébe. Ez volt az oka. Tehet erről valaki?

Illés, már hogy ez a bízonyos nevezetű Ballangó Fekete Illés (másként Vödörlopó Illés, mert az apja a pusztai kutak ostorfájáról ritka szorgalommal lopkodta a merítő-vedreket) a bognárnál járt, hogy kegyes szavakban megfeddje s felkérje, hogy a mult héten kerékküllők csinálása után fizetett két pengőből adjon vissza legalább két hatost, mert a küllők nem jók. Nem állnak rendesen sem a talpfába, sem a kerékagyba, minélfogva a végiglyuk rezeg a tengelyen és olyan S betű mozgásokat csinál a kerék, mint a rozoga cigánykocsié.

Illés találkozván Jánossal, kezelnek. Ez a kézszorítást jelenti a külső nyelvben. A belső nyelvben a pénztáros szokta elkezelni a kezére bízott pénzt, a külső nyelvben pedig az emberek elkezelnek egymástól akkor, ha távozóban búcsúzásul kezet szorítanak. Ha meg találkoznak, akkor csak kezelnek. Igy változik a szónak a fogalma. Milyen érzéssel lehet a külső ember, aki a földből él, mint élt az apja, öregapja, minden őse, erre a szóra: földművelés, mikor az ő nyelvében a művelés, műveltetés szó ugyancsak sértő fogalmakat fed?

Ez azonban most már mindegy. János elmondja Illésnek, hogy a vargánál járt, Illés elmondja, hogy a bognár nem adta vissza a két hatost. Ez nem járja.

– Hát – kérdezi János – valóságosan olyan rosszak azok a küllők?

– No – mondja Illés – hát hiszen nem egészen egészen. De hát mért nem adja vissza? Mert úgyis sarcol. Nagyon kitartja mindönnek az árát. Mért nem adja vissza a két hatost? Rossz világ van. Rossz termés lösz. Ni, micsoda szárazság! Mi lösz velünk? Hisz a télire nem marad a gyerököknek betevő falat. De mindönki rajtunk akar élni. A bognár is. Mért nem adja vissza? Ugy mögmérgesedtem rá, hogy ha nem vónék istenfélő, fejbevágtam vóna úgy, hogy még ma este vacsorán éri Pilátust.

János, ahogy a homokban haladnak, elgondolkozik a beszéden s a bot végével többször a földbe szúr. Lám, ilyen emberek is vannak. Pedig vagyona van. De azért mindig azon sopánkodik, hogy éhen hal. Most nem restelt a bognárhoz elmenni, hogy két hatost visszakunyoráljon. Pedig a küllők bizonyosan jól vannak megcsinálva. S a bognár szegény ember. A gyerekek aprók, de sok van belőlük, mint kocsmában a pohárból. Az asszony beteges. Miért, hogy mostanában az asszonyok közül egyre több a beteges?

Ezt a kérdést föl is adja Illésnek:

– Mondja már kend. Azelőtt nem volt ilyen sok beteg asszony. Hogy van az, hogy most sok köztük a beteg?

– Volt az azelőtt is, csak nem mondták – véli emez. – Röstelték mondani. Az igaz, hogy nem is jártak annyit tánchelyre, nem táncolták magukat agyon már lánykorukba… Különben – tette hozzá – a jó Isten tudja csak, hogy ez hogy van?