Part 10
Olyan hideg vendéglő volt, aminőt ujabban sokat rendeztek be Pesten szinház utánra. Ahol csak tiz után kezdődik az élet. Az élet: törzsvendégek nélkül, néma pinczérekkel, zenével. Kis asztalokkal, ahová az ember nem igen megy a feleségével. Valami olyan Párist utánzó modor uralkodik ezeken a helyeken; az asztalokon gyertyák vannak, kis piros ernyővel.
Fél tizenegy felé csakugyan megjelent az első vendég, látcsöves szijjal a vállán. Erre aztán megmozdult a vendéglő. A főpinczér elindult a jövevény felé, utána az ételhordó, majd a két pikkoló. A czigány hangolni kezdett, s mialatt az első szinházi vendég ily nagy segédlettel levetette a kabátját, megdörzsölte a kezét és kifujta az orrát, már élet lüktetett a levegőben, mozgás az asztalok közt. A spriczczert mindjárt meg is rendelte, a másik pikkoló az étlapért szaladt, s akkor már ujból nyilott az ajtó, jöttek az emberek a közeli szinházból. Most már futkostak a pinczérek, egyszeribe hangos lett a hosszu terem, s amikorra már alig volt üres asztal, a czigány is ráhuzta. Valami divatos angol indulót játszott, tele lett muzsikával, zajjal, ételszaggal a levegő, a bordó tapéták mintha izzóbb, mély vörössel világoltak volna. Teljesen fölébredt a csarnok azzal a lázas, esteli ébredéssel, amely csupa lárma, csupa idegesség, beteges forróság, mint a lumpok esti fölkelése.
A pinczérek lázas munkával sietettek végig az asztalok előtt. Néhány ideges vendég türelmetlenül csöngetett bele a zavaros lármába, lenn pedig, a czigány mellett lábujjhegyre ágaskodva nézett előre a tekintélyes főpinczér, vizsga szemmel, mint valami hadvezér a müködő csapatok fölött.
A pikkolók hordták a sört, a bort. A nagyobbik, a hosszuhaju egészen kipirult, hogy ily hirtelen megrohanta a szinházi nép a vendéglőt. Ez a negyedóra volt a legnehezebb, a mikor mindenki egyszerre rendel, lármázik, válogat, mustárt, Worchestert kér. Amikor az étlapot vizsgáló mellett türelmetlenül áll a pinczér, biztató pillantást vetve a tulnan várakozóra, negligálva a csöngetést a háta mögött.
Az ajtótól számitva a hatodik asztalnál, amelyet fizetéskor «ablak, négy» czímmel illetett a pinczér az ő külön helyrajzi számitásuk szerint, valami nagy ur ült a szeretőjével. Ez az asztal a hosszuhaju pikkoló asztalai közé tartozott, s éppen ezért a nagy ur – talán gróf – a kis hosszuhajuval hozatta a nehéz franczia vörös bort.
A lány, az tipusa volt a szeretőnek. Se asszony, se feleség, se anya, nem is lány, sőt kifejezetten nem kokott. Tisztára az, amit szeretőnek neveznek, vagyis magyarul: metressz. Sötétvörös ruhába simuló magas, telt alak, formás arcz, lendületes kanyarulattal végződő magas fekete kalap. Meglátszott rajta, hogy grófokkal szokott dolga lenni, egygyel-egygyel igen hosszu ideig is.
A pikkolóra nézett s aztán odahajolt a szőke selyemszakállu urhoz:
– Milyen hosszu haja van. Olyan, mint egy kis müvész.
A nagy ur rá se nézett a pikkolóra. Nem lehetett kiváncsi természetü, vagy nagyon előkelő volt. Kissé rideg is. A korrektség csak ugy áradt ki belőle.
A pikkoló hozta a bort és az asztalra tette. A vörösruhás hölgy rámosolygott, az ur meg se moczczant. A pikkolót egyszerü mozgásnak tekinthette, utolsónak abban a mozgáslánczolatban, amely a bort a franczia szőlőfürttől a pesti ajakig hozta.
Ugylátszik, haragudtak.
A hölgy nagyon élvezhette azt, hogy ez a gazdag, szépszakállu, rózsaszinbőrü arisztokrata most majd megpukkadt a haragtól. Mosolygott rá, harapdálta az ajkát s egyre ugy tett, mintha előtolakodó apró nevetéseket fojtana vissza. Roppantul a hatalmában érezhette a szőke urat, mert bosszantására még a pikkolót is felhasználta. Tulságosan udvarias is volt az ur iránt:
– Parancsol?
Elébe tolta a mustárt.
Majd fölvetette a fejét, kaczéran.
– Töltsön bort.
A férfi töltött, haraggal, rettenetes korrektséggel. Képviselők szoktak ily halálosan korrektek lenni pisztolypárbaj előtt.
A pikkoló észrevette a hölgy érdeklődését. Végigsimitotta hullámos fekete haját, s a tizenhatéves fiuk elbizakodottságával állt meg hátul a tükör előtt, nyakkendő igazitás örve alatt. Tetszett neki a romantika: viszony egy ilyen nagyuri dámával, amint a regényekben olvasta. Jean és a grófné, John és a lady, a kocsis és a herczegasszony – pikkoló és szép nyulánk valaki, akinek a szeméből minden árnyalatot ki tud irtani a tetszés, csak azt nem, hogy: «szerelemből is.» Az ilyennek ha férfiháreme volna, is megcsalná valamennyit egygyel, csupán a «szerelemből, egészen ingyen» ösztöne folytán.
Most már kissé lelohadt, egyenletesebb lett a zaj, körülbelül mindenki megkapta, amit rendelt. Csak a rendes időközi parancsok hangzottak el: még egy fröcscsöt, – miért hozott burgonyát, mikor rizst kértem, – hozzon olajat-eczetet, borsot, még egy kanalat – és a többi. Egy-egy fürgébb ételhordó már állott is. Az ő asztalainál már minden rendben volt.
A hosszuhaju pikkoló a tükörrel szemközt helyezkedett el, ugy, hogy a vöröshaju hölgyet egészen jól láthatta. Amikor éppen nem kellett italért rohannia, szemügyre vette minden mozdulatát. Nézte a karja hajladozó, kerek gesztusait, a válla vonaglását, amint rejtett vonalakat, puha hullámokat keltett életre egy-egy mozdulata. Majd lakkczipős kis lábát nézte, s azt a titkos, asszonyi megmozdulást, amelylyel egyik lábát a másikra tette.
Mindez fejébe kergette a vért a pikkolónak. Alig látott, amint egy koczogtatástól fölriadva parancséért ugrott valahová.
– Spriczczert! – mondta egy zugó idegen hang, s ez visszhangzott benne tovább. Már ment is a konyha felé, megindult benne a pikkoló-gépezet, amelynek a «spriczczer» szó adja az első lökést. De az uton még mindig a vállat látta, s azt a lassan feldomboruló, lágy és mégis rugalmas hullámot, amely a válltól ereszkedett le a mellig, mialatt a pohár után nyult a szép asszony.
A spriczczert odavitte, s már ismét a tükörrel szemben állt. Halmozta a gondolatokat, mindegyre izgatottabb lett. Mindenünnen égette a láz ezt a tizenhatéves fiut. A czigányzene, a hőség, a fény, a mélyvörös tapéta csak ugy ontotta magából az izgalmat.
Valósággal megrázkódott, amikor egyszerre csak azt vette észre, hogy a szép hölgy meglátta a tükörből, s ismét rámosolygott. Ez a mosoly forralni kezdte benne a boldogságot. Már szinte karjai közt érezte ezt a sok szép, lágy, forró formát, amely öntudatos gyöngédséggel simul a férfiizmokhoz, s ekkor tele volt a lelke azzal, ami csak egy tizenhat éves fiut heviteni tud.
A rózsaszinbőrü, selyemszakállu arisztokrata feszesen ült a helyén. Nagyon nem tetszett neki, hogy a szeretője ily illetlen és nem előkelő módon kaczérkodik vele. Azt nem bánta, hogy a pikkolóról van szó, mert tudta, hogy a dolog ugyse komoly. De a mód bántotta.
A leány pedig most egyre kaczérabb lett.
– Kedvem volna – mondta – azt a kis müvészt megcsókolni.
– Tessék! – mondta a szép ur.
– Ha magának annyi haja volna…
Erre már nem is szólt.
Aztán a leány összehuzta a szemét és erőssége tudatában büszkén, nagyon halkan mondta:
– Lássa, ha én most akarnám, ez a fiu ugy jönne utánam, mint valami kis kutya. Őrültté tudnám tenni. Lihegne, sirna, könyörögne…
Hozzátette:
– Szegény pubi.
Aztán a barátjára nézett, s kissé megszeppent. Hopp, egy kicsit tulfeszitette a dolgot – gondolta. Az öreg meglakolt, most következik a békülés. Félrehajtott fővel, kaczéran, nem is suttogva, hanem mint a hizelgő macska, dorombolva szólt:
– Édes. Kérjen bocsánatot.
Ekkor történt az, hogy a pikkoló, aki vad érdeklődéssel nézte a lány játékát, immár a negyedik pohárkoczogtatást nem vette észre.
– Fizetek, – szólt valahol egy türelmetlen ember, – fizetek, mert hiába hivom a pinczért. Az ember a pénzéért…
A császárszakállas főpinczér ugy sietett oda, ahogy csak a potroha megengedte:
– Bocsánat! – szólt. S hogy a türelmetlent kiengesztelje, kitüntetőleg tette hozzá:
– Magam hozom el a bort, kérem…
Erre már a pikkoló is fölrezzent, kiszaladt a főpinczér után a konyhába. A főpinczér borzasztó dühös volt és németül káromkodott. Alig ugrott be a pikkoló a konyhába, megkapta a hajánál fogva!
– Csirkefogó! Kidoblak…
Pofonverte. Egyszer jobbról, aztán balról. A pikkolónak a szemére omlott sürü fekete haja és az arcza sötétpiros lett. Nézett keményen a főpinczér szemébe.
– Még bámulsz?
Megint ütötte. Ugy, ahogy csak a pinczérek tudnak ütni a kulisszák mögött, frakkban, de durván, dühből, talán csak azért, mert fiatal korukban ők is kaptak.
– És most mars ki, vidd ki a bort! Ablak kettő! Majd megmutatom én neked. Te hosszuhaju majom!
A tüzilegény röhögni kezdett. A pikkolónak folyt a szeméből a könny és rángatózott az ajka. A főpinczér orditott:
– Vidd ki! Azonnal!
A szakácsné megszólalt:
– Hiszen sir! Nem látja? Igy nem mehet ki.
Mondta és körülnézett, meggyőződéssel mondva:
– Na ja!
De a főpinczér akkor már fogta a pikkoló karját és lökte kifelé, a terembe. Szegény ment. Ugy, ahogy volt, fölpofozva, négy csikkal az arczán, borzasan, vörösre dagadt szemmel. Utána ment a magas, kövér főpinczér, frakkban, kissé kipirulva s reszkető ujjal igazitotta meg a nyakkendőjét. Azért előkelő volt, szenvtelen, mint valami márki a Nemzeti Szinházból, aki a csábitót épp az imént dobta ki, s akin az egész nagy jelenet csak a nyakkendője félrecsuszásából látszik meg.
A pikkoló odavitte a spriczczert. Senki se nézett rá, de az ő tüzelő arcza valósággal égett. Azt hitte, mindenki ránéz és tudja, hogy megverték. Már nem is mert a szép hölgy felé menni. Ennek is vége. Ugyan mit is kezdene egy olyan nagyon szép asszony egy fölpofozott pikkolóval? De azért titkon – a tükörből – feléje nézett.
Az arisztokrata mosolygott. Tehát kibékültek. A lány is vidám volt, ugy látszik, sikerült neki megkötni a békét. A széles szőke selyemszakáll is más formát vett a mosolyra huzódó száj alatt s most igen szép szerelmes pár volt az a kettő, csupa pajzánság, csupa igéret, ingerlő bevezetés a nagyon bizalmas téte-á-tétehez.
A pikkoló nagyon, nagyon mélyet sóhajtott. Ugy tele volt a lelke keserüséggel, mint még soha. Hát ezek azalatt kibékültek. Sőt a szép lány már feléje se néz. Tölti a bort az urnak. Koczczintanak.
Szándékosan arrament. Nem bánta, lássa meg a szép lány, hogy őt megverték, hogy ő szenvedett. De az rá se nézett. Nagyon bizalmasan beszélt az arisztokratával, igen halkan, most már nem is fojtva vissza az apró nevetéseket. A két könyökét szorosan maga elé tette az asztalra s az arczát összekulcsolt kezeire nyugtatta. Az arisztokrata jóllakottan fujta szivarjából a füstöt és elégedett mosolylyal hallgatta a beszédét.
A pikkoló messziről megnézte, hogy van-e még boruk. A poharukban is volt még, sőt az üvegben is bennmaradt a bordeauxi harmadrésze. Remény se volt a rendelésre. A pikkoló hátrafelé ment, teljesen semmivé téve. Mire visszafordult, már öltöztette a szőkeszakállas a hölgyet, az ételhordó meg a férfira adta a télikabátot. A hölgy előre ment, az arisztokrata borravalót adott a pinczér markába. Aztán a hölgy után sietett és karjába füzte a karját. Bizalmasan simult hozzá, ugy mentek ki.
A pikkoló most kezdte a lüktető forróságot érezni az arczában. Elindult és learatta a borravalókat. A szép hölgy asztalán egy fél zsömle volt. Annak a felét ő ette meg. Látszott rajta apró fogának a nyoma. Mellette egy huszfilléres csillogott a villamos fényben.
A czigány nagy csattogással fejezett be egy friss magyar nótát. Kivülről késcsörgés hallatszott be. Álmos duruzsolás rajzott az asztalok körül, mindenki halkabban beszélt, hogy a czigány hirtelen elhallgatott. A pikkoló nagyot sóhajtott, szaggatottan, hallható szepegéssel, mint nagy sirás után végre elhallgató gyerekek szokták. Aztán leverte szerviettájával az asztalról a morzsákat és zsebredugta a hatost.