Part 13

Tegyük fel, hogy dekrétum készült a Menyországban: Több generáció nem lesz már; evvel az élettel végződik a világ. Hiszitek, hogy csak mozditjuk is akkor a kezünket? A hajók ottrothadnának a kikötőkben; a gabona ott rothadna a földben. Festenénk képeket, irnánk könyveket, csinálnánk zenét, ha meggátolna bennünket valami benső, hidegen csuszó-mászó érzés: az eljövendő örök csönd? Gondoljátok el, milyen szemmel tekintene egymásra férj és feleség. Gondoljatok az udvarlóra – a Szerelem forrása kiapad; állóviz pocsolya marad a szeretet.

És milyen kevéssé látjuk életünknek ezt az alapját. Ha sehol egyebütt, ebben rejlik örökkévalóságunk. Az Én ne haljon meg soha – mert másképp, kezdettől végig, az emberi fajta az istenek muló szeszélyes játéka lenne csak; elsöprik az egészet, ha beleuntak. Uj kisérletbe kezdenek. A vonásaim – nem vitatjuk a müvészi értéket – ne tünjenek el soha; változón, javitva, de lényegében ugyanaz – folytatódjanak mind nagyobb körzetben az Idők végéig. Vérmérsékletem – a jó, a rossz, mi bennem van; – hadd növekedjék minden esztendővel; mind tágabb tere legyen; forrjon egybe, változzék. Gyermekeimben, azok gyermekeiben létezem tovább; örültök, hogy halott részeiből jó tüz kél majd, de szelleme, élete, lénye ott maradt az erdőben ezer fiatal fácska alakjában. Nem hal meg a fa; változik.

A férfiak, nők, kik mellettem haladnak el az utcán – hivatalába siet az egyik, klubjába a másik, szerelméhez a harmadik – ezek az eljövendő világ anyja valamennyi.

Ez a fickó, ki áruval, értékekkel kereskedik – csal, hazudik, becsap valamennyiünket – mért? Kövesd csak a villanegyedben levő pompás lakására – mit találsz ott? Apa; gyerekek a térdein; meséket mond, bábut igér nekik. Aggodalmas, nehéz az élete – mire törekszik? Hogy ezeknek a gyermekeknek meglegyenek azok a dolgai, miket jónak gondol részükre. Még büneink is – erényeinkkel együtt – ebből az egyetlen gyökérből fakadnak: Anyaság. Egyetlen magja, veteménye a Mindenségnek. A planéták csak a nap gyermekei – a hold a föld magzata; kő az ő kövéből, vas a vasából. Mi képezi mindnyájunk nagy központját – szerves, szervetlen életét egyaránt, ha van szervetlen is? – Nem egyetlen ködös alakzat az egész nagy mindenség – Anyaság; minden teret betöltő?

A mayfairbeli gazdag anya, amint terveket sző: gazdag vőt keres! Nem valami gyönyörködtető látvány. Pillanatra azonban más tekintettel mérjük. Minő fáradt lehet! Ma este ez már a harmadik „szereplés“-e; szegény, fáradt arcáról folyik a festék. Társaságbéli fölöttesei, fölebbvalói féltucatszor rápiritottak, helyére intették ma este; valamelyik hercegnő nyiltan megsértette; türelmes mosollyal viseli el. Szánalomraméltó igyekezet az övé; az, hogy gyermeke pénzhez, vagyonhoz menjen nőül; kocsija legyen, meg sok cselédje; Park Lane-en lakjék, gyémántokat hordjon; a neve ott álljon a társaság közlönyeiben. Bármennyibe is kerüljön őneki, a leánya élvezze mindezeket a dolgokat. Hisz mennyivel könnyebben lefekhetnénk aludni; hadd menjen az a lány valami gazdag kereskedelmi utazóhoz férjhez. Olvasóm; még ennek is igazságot kell szolgáltatnunk. Kemény tervkovácsolási munkája csak az Anyaság formavesztett gyümölcse.

Anyaság! Az istenek hangversenyének karmestere – vadság, kegyetlenség az egyik pólusa, – gyöngédség, önfeláldozás a másik.

A karvaly küzködik a tyukkal; élelmet keres ivadékainak – a tyuk övéit védelmezi életével. A pók kiszivja a legyet, hogy táplálja ezernyi nemzedékét; macska az egeret kinozza, hogy még lüktető husából kicsinyeit táplálhassa; ember embert tesz tönkre a gyermekért. Tán ha a világ tobzódását, lármáját megértjük egészen, nemcsak részeiben, megtudjuk, hogy harmonia ez; valamennyi hamis hang, minden ütem egyetlen közös eszmébe hullott: az Anyaságéba.

Tanácsot nem tanácsos elfogadni.

Az Euston-pályaudvar perronján jártam valamelyik késő téli este; a watfordi utolsó vonatra vártam. Egy embert pillantottam meg; automatikus gépezet előtt káromkodott. Kétszer az öklét rázta felé. Minden percben vártam: most csap le rá. Természettől fogva kiváncsi vagyok; közelebb léptem. Szerettem volna hallani, mit beszél. Csakhogy hallotta a közeledő lépéseimet; felém fordult. – Maga volt itten az előbb? – kérdi.

– Hol? – kérdem. Ugy öt perc óta róhattam már a perront.

– Ott ni, ahol most áll; – mondja gorombán. – Mit gondol, mit értek az alatt, hogy „itt“? A tulsó oldalt? – Nagyon ingerültnek látszott.

– Nincs kizárva, hogy vándorlásaim alkalmával ezt a helyet is érintettem, ha ezt érti alatta, – felelek. Válogatott udvariassággal beszéltem; gorombaságát akartam ellensulyozni.

– Ugy értem, – felel – maga az az ember, aki két perccel előbb szólt hozzám?

– Én nem az vagyok; – mondom. – Jó éjszakát.

– Biztos benne? – makacskodik.

– Az ember nem egykönnyen felejti el, ha önhöz szólt, – válaszolok.

Igazán sértő volt a hangja. – Bocsánatot kérek; – morog. – Ugy néztem, az az ember, aki itten egy-két perccel előbb beszélt hozzám.

Meglágyultam; ő volt egyedül a perronon; még negyedóráig várnom kellett. – Nem a’; egész biztosan nem én voltam, – felelek hát jókedvüen, kevesebb sulyt helyezvén a nyelvtanra. – Mért; mit akart vele?

– Mit akartam; – felel. – Egy pennyt dobtam ebbe a vacakba itten, – szemmelláthatólag szükségét érezte, hogy könnyitsen magán; – egy skatulya gyufa köllött volna. Nem birt ebből kijönni semmi; hát jól megráztam a szerkezetet; káromkodtam, ahogy az ember szokta; akkor erre jön itten egy ember; olyasféle nagyságu, mint ön, és – – biztos, hogy nem ön volt?

– Egész biztos; – feleltem megint nyelvtani szabály nélkül; – megmondanám, ha én lettem volna. Hát mit csinált?

– Nohát látta, hogy mit csinálok; vagy eltalálta. Aszongya: Utálatos dolog az ilyen masina; érteni kell hozzá. – Aszondom: „Az kell hozzá, hogy az ember felnyalábolja és a tengerbe vágja; más nem köll hozzá. – Mer egész oda voltam, nem volt egy szál gyufám; aztán sokat szoktam használni. – Aszongya: „Megakad néha; olyankor uj pennyt kell beledobni; az első penny sulya nem mindig elég. A második penny meglazitja a csavart és magától kiesik; akkor az ember visszakapja az elsőt, meg a gyufát. Sokszor nekem jól sikerült igy.“ – Nagyon buta magyarázatnak tünt, de ugy beszélt, mintha automatagép mellett nőtt volna föl; hát elég bolond voltam, hogy ráhallgattam. Dobok bele megint valamit; ugy tudtam, másik pennyt. De épp most veszem észre, hogy két shillinges volt. Hanem annak a bolondnak bizonyos mértékig igaza van; kaptam valamit ebből a vacakból. Ezt ni.

Felém tartja; rápillantok. Egy csomag Everton-mézeskalács.

– Két shilling, egy penny; – mondja keserün. – Eladom egy harmadáért annak, amibe nekem került.

– Rossz gépbe dobta a pénzét; – vélem.

– Hát majd jóba! – felel kicsit ingerülten; ugy tetszett, nem valami kellemes ember: akárki más lett volna ott, akivel beszélhetek, rögtön otthagyom. – Nem azt bánom, hogy a pénzt vesztettem el; az bosszant annyira, hogy ezt a komisz vakarcsot kaptam helyette. Ha azt a félbolondot megtalálnám, majd lecsusztatnám a torkán.

A perron végéig haladtunk csöndben egymás mellett.

– Vannak ilyenek; – tör ki belőle, amint megfordulunk; – van ilyen népség, amelyik jótanácsot szeret adni. Biztos, hogy hat hónapot kapok egyszer egy ilyen miatt; mindig attól félek, az lesz belőle. Emlékszem; volt egyszer egy ponnym. (Valami kisbirtokos lehetett; paraszti szólással élt.) Kitünő egy welszki pony volt; soha egészségesebb dögöt annál nem láttam. Egész télen füre küldtem; kora tavaszszal egy nap gondolom: megpróbálom, nyereg alá veszem. Üzleti dolgom volt Amershamben. Kocsi elé fogom; megindulunk; az egész ut épp tiz kilométer. Kicsit makrancoskodott; ugyan sokszor rá kellett volna vernem, mig a városba értünk; elég vad volt.

A vendéglő kapujában egy ember áll. Aszongya: – Jó pony ez a pony.

– No hát olyan közepes; – mondok.

– Nem jó, hogy az ember tulságosan befogja őket, mig fiatalok; – mondja.

Aszondom: – Tiz kilométert tett; de segitettem magam is. Biztos lehet benne, derekasabban kifáradtam a dögnél.

Bementem; elvégeztem a dolgomat, mikor kijövök, az ember ott áll még mindig. – Felfelé mén a dombon? – kérdi tőlem.

Valahogy kezdettől fogva nem pászolt nekem az az ember. – Tudja, – mondok, – a domb másik oldalára akarok kerülközni; hacsak valami pátensa nincsen, aki ugy is keresztülvisz rajt’ hogy fölfelé nem kék haladni, akkor biz én felfelé mék.

Aszongya: – Fogadja meg a tanácsom; adjon neki egy pint öreg ale-t (sörfajta) mielőtt nekiindul.

– Öreg ale; – mondok; – hisz bornemissza ez.

– Sohse törődjék maga avval; – ugymond; – adjon csak neki egy pint öreg ale-t. Ismerem én a ponykat; ez itten jó fajta, de még nincs belovagolva. Egy pint öreg ale, aztán ugy fölviszi a domboldalra, mint valami hintó-paripa; se magának, se őneki meg nem árt.

– Nem tudom, hogy van az ezekkel. Az ember később azt kérdi magától, mért nem csapta rá neki a kalapját a szemire; mért nem lökte oda fejjel a legközelebbi lófogatnak. De mikor arról van szó, hát mégis rájuk hallgat az ember. Kihozok egy pint öreg ale-t. Féltucat kölyök állt ott körül; persze nagy volt a röhögés.

– Rossz utra vezeti, Jim bácsi; – mondja az egyik. – Kártyajátékra is rákap majd; bankot rabol ki; megöli az anyját. Mindig a vége annak, pohár ale-el kezdi valaki.

– Igy nem issza meg; – mondja a másik. – Teli vályut kéne elibe állitani.

– Lesz-e szivar utána szegénynek? – kérdi a harmadik.

– Csésze kávé és darab vajaskenyér nagyon jót tenne neki; nincs valami meleg máma; elbirná; – igy a negyedik.

Már akkor a fenébe szerettem volna vágni a löttyöt, vagy hogy megiszom magam; tisztára való marhaságnak látszott, hogy négyéves ponynak ale-t adjon az ember; de mihelyt a koldusfajta megérezte az ale szagát, előrenyujtja ám a nyakát és fölszippantja, mintha igaz keresztény ember lett volna; én nosza bele a kocsiba; oszt rajta; azok még meg is tapsoltak. A dombra elég jól érkeztünk föl. Akkor a szesz müködni kezdett a fejibe. Egyszernél többször szállitottam haza részeg embert; van annál jobb mulatság is. Láttam részeg asszonyt; az még attul is rosszabb. De részeg welszi ponyval ebben az életben nem akarok több dolgot. Négy lába van; annyira hát vitte, hogy a lábán maradjon állva, de hogy irányozódjék, ahhoz már nem értett; hogy pedig legalább én tegyem azt helyette; aztat nem akarta. Egyszer az ut baloldalán bumfordáltunk, aztán a jobbon. Ha egyik oldalon se voltunk; akkor ott álltunk keresztbe az ut közepén. Bicikli cseng a hátam mögött; de nem merem a fejem megforditani. Annyit birtam csak, hogy odakiáltok az embernek, hogy maradjon ott, ahol van.

– Át akarok menni; – kiált, mihelyt elég közel van.

– No hát nem lehet; – kiáltok vissza.

– Már mér ne lehetne? – igy. Hát magának mennyi kell az országutból?

– Az egész kell, meg azontul is egy darab; – mondok; – ez olyan fuvar; meg utba se jőjjön senki.

Félmértföldnyire követett; mindig káromkodott mögöttem; valahányszor ugy vélte, hogy lehetséges: elémbe akart kerülni. De a pony kicsit mindig tulontul szilaj volt neki. Azt hitte volna az ember, akarattal teszi a dög.

– Magának nem szabadna még hajtani! – ordit. Igaza is volt; nem is szabadott. Ugyis ugy éreztem magam, mintha agyonvertek volna.

– Mit gondol maga, hogy kicsoda maga? – kérdi. – Könnyü lovassági futár maga? – (Igen közönséges fickó volt.) Ugyan ki küldi épp magát a rüsztongjáér’?

A végin egész megvaditott. – Minek beszél hozzám? – kiáltok vissza. – Jöjjön ide, osztán szidja a ponyt, ha szidni akar valakit. Van énnekem vesződségem vele elég; nem kell hozzá a maga dupla-csöngettyüje. Menjen a fenébe; még jobban megvaditja.

– Hát mi baja annak a lónak? – orditja messziről.

– Nem látja? – felelek. – Részeg.

– Istenem; ostoba felelet volt, az má igaz; de sokszor hangzik ostobán az igazság.

– Hát hogy egyikük részeg, az nyilvánvaló; – aszongya. – Két pintért odajövök, aztán kisegitem a kocsiból.

Bár engedtem volna; sokat adok érte, ha kikerülök abból a jármüből. Csakhogy nem maradt rá ideje. Mert abban a pillanatban a pony hirtelen nagyot rándul; azt hiszem, kicsit szorosra volt fogva. Ugatást, káromkodást hallok; abban a minutumban tetőtől-talpig fröcsköl valaki pocsolyavizzel. Egy ember érkezett velem szembe; aludt egy kocsirakomány Windsor-szivattyu fölött a bakon. Borzasztó dolog, hogy az ilyenek a bakon mindig alusznak; hogy nem történik több szerencsétlenség. Nem hinném, hogy tudta volna, mi történt vele. Jómagam nem tekinthettem körül, hogy megnézzem, mi van ővele, csak azt láttam, hogy felugrott. A domboldalon lefelé, rendőr kiáltott rám, hogy álljak meg. Hallom, mint ordit, hogy őrült gyorsan hajtok. Cheshamtől félmértföldnyire innen leányiskola jött velünk szembe; a lányok kettesével haladtak; ezt gondolom ugy hivják „krokodil“; no fogadjunk, hogy azok a lányok még mindig arról a napról beszélnek. Jó órájába belekerült az öregasszonynak, hogy ujra összeszedje őket.

Cheshamben épp állt a piac; ugy rémlik, soha népesebb piac nem volt Cheshamben se azelőtt, se azután. Átrohantunk a városon harminc kilométer óránkinti sebességgel. Sohse láttam még Cheshamt ilyen élénknek; – álmos fészek különben. Egy kilométernyire a városon kivül megpillantom a High Wycombe kocsijáratot. Nem valami nagyon törődtem vele; tul voltam akkor már azon, hogy sokat törődjem azzal, mi történik velem; inkább csak kiváncsi voltam. A fogat előtt egy tucat yardra a pony megáll; engem levet az ülésről a kocsi végibe. Nem birtam felkelni, mert az ülés a fejem fölé került. Semmi egyebet nem láttam az égnél; alkalmilag itt-ott a pony fejét, mikor a hátsó lábain állt. De hallottam, hogy mit mond a fogat kocsisa; ugy véltem, bajba került ő is.

– Vigye azt a nyavalyás szerzetet el onnan az utból; – üvölt. – Ha kis esze van, láthatja pedig, hogy milyen tehetetlen vagyok. Hallom, mint dobog a paripája; ilyenek ezek a lovak; ha egy bolondot látnak, bolondok akarnak lenni valamennyien.

– Vigye haza az ilyet, oszt kösse az istállóba; – rikolt a vezető.

– Aztán valami öregasszony hisztérikus görcsöket kapott és röhögni kezdett, akár egy hiéna. Ez megint talpraugrasztotta a ponyt; aztán, amennyire a felhők járásából irányozni tudtam magam, ujra négy kilométert tettünk meg. Akkor gondolta; átugrik egy kapun s ugy vélvén, hogy a kocsi akadályozza, kezdte darabokra zuzni. Sohse hittem volna azelőtt, hogy kocsit ennyi darabra lehessen szétverni, ha nem látom akkor. Mikor aztán mindentől megszabadult, kivéve egy félkereket és a rudat, ujra nekirugaszkodott. Én ott maradtam a romok közt. Örültem, hogy megnyughatok kicsit. Késő délután visszajött; jó volt, hogy a rákövetkező héten a vásáron egy ötfontos bankóért eladhattam; belekerült másik tizbe, mig összeszedtem magam.

Mind e mai napig kacagnak rajtam a pony miatt; a helyi mértékletességi egyesület példaképp állitott. Ez van abból, ha az ember követi a jó tanácsot.

Rokonszenveztem vele. Sokat szenvedek magam is tőlük. Van egy barátom, amolyan City-ember; itt-ott, elvétve szoktunk találkozni. Leghőbb vágya az életben, hogy az én szerencsémet megalapozza. Threadneedle-streeten megfog a kabátgombomnál fogva. – Épp magával akartam találkozni! – aszongya; – valami jó üzletet tudok. Kis szindikátust tervezünk. – Örökösen „tervez“ valami szindikátust, minden száz fontra, amit befizethetsz, ezret kapsz vissza. Ha belemegyek valamennyi szindikátus-tervbe, számitásom szerint ma kétmillióötszázezer fontom volna. Csakhogy nem mentem bele a kis szindikátustervekbe. Csak egyszer mentem bele; pár évvel ezelőtt; mikor még fiatal voltam. Még most is benne vagyok; a barátom meg van róla győződve, hogy ha kitartok, az ezresek nem maradnak el. De miután a készpénzt mindenek fölött becsülöm, igen szivesen lemondok várandóságomról, bármely tisztességes személy javára, jókora engedménynyel; készpénzfizetés mellett. Másik barátomnak van egy barátja, ki „otthon“ van lóversenyügyekben. Ugy hiszem, ilyenféle barátja majdnem mindenkinek van. Verseny előtt nagyon népszerü; verseny után végtelenül népszerütlen. Harmadik jóltevőm a különlegességek rajongója. Egyszer valami csomagot hoz nekem; olyan ember modorában nyomja a kezembe, mint ki mostan minden világi bajtól megszabadit.

– Mi ez? – kérdem.

– Nyissa fel; nézze meg; – felel szinpadi lendülettel.

Kinyitom, megnézem; nem lettem tőle okosabb.

– Tea; – magyaráz.

– Hm; – mondok – azon tünődtem, kinézhet-e igy dohány.

– No igen; – folytatja; – nem éppen tea ez; ez a teának egy bizonyos fajtája. Egy csészével megiszik belőle – egyetlen csészével és soha többé nem kiván a világon semmiféle teát.

Igaza volt; megkóstoltam egy csészényit. Mikor megittam, ugy éreztem, hogy nincs kedvem semmiféle teához a nagyvilágon. Ugy éreztem, hogy egyáltalán nincs kedvem semmihez se, csak ahhoz, hogy sértetlenül, békésen és nyugodtan halhassak meg tőle. Egy héttel utóbb meglátogat.

– Emlékszik a teára, amit adtam? – kérdi.

– Határozottan; – felelek; – még most is a szájamban érzem az izét.

– Izlett?

– Nagyon kellemetlen volt akkor, de most már elmult.

Gondolkodóba esett. – Teljesen igaza volt; – mondja végre; dohány volt tényleg; egész különleges dohány; egyenesen nekem küldték Indiából.

– Nem mondhatnám, hogy izlett; – feleltem.

– Borzasztó butaság volt tőlem; – folytatja – ugylátszik, összekevertem a csomagokat.

– Ó; történnek véletlenek; – felelek; – máskor majd nem fordul elő ilyesmi, egész biztos vagyok benne. Legalább énvelem szemben nem.

Jótanácsot tudunk adni valamennyien. Egyszer egy öreg urat szolgáltam fiatal koromban, kinek az volt a hivatása, hogy törvényes dolgokban jótanácsokat osztogasson; tudott is adni kitünőeket. Legtöbb emberrel egyetemben, kik ismerik a törvényt, nem igen tisztelte őket. Hallottam egyszer, amint egy jövendőbeli felperest kioktatott:

– Kedves uram; ha valami gazember megállit az utcán és az órámat, pénzemet kéri tőlem; megtagadnám tőle. Ha erre azt mondja: „Akkor nyers erőszakkal veszem el, – bár öregember vagyok, mégis csak azt felelem: – Lássuk. – De ha azt mondaná: „Jó; akkor majd lefolytatom ön ellen az eljárást a legfelsőbb biróság előtt s kényszeriteni fogják, hogy adja ide“, – rögtön kiveszem a zsebemből, a kezébe nyomom s megkérem, hogy ne beszéljünk a dologról többet. Akkor is ugy tartanám, hogy elég olcsón szabadultam.

Mégis törvény elé ment az öreg gentleman a szomszédja ellen egy döglött papagály miatt, ami hatost nem ért s ha száz fontjába nem került az eset, akkor semmibe.

– Tudom, hogy bolond vagyok; – vallja be. – Nincs semmi valóságos bizonyitékom arra, hogy az ő macskájuk volt; de fizetnie kell, amért vén fülesbagoly ügyvédbojtárnak nevezett; vesszek el, ha nem.

Mindnyájan tudjuk, milyennek kellene lenni a puddingnak. Mi magunk nem birnánk megcsinálni; nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy biráljuk a szakácsnét. Ugy tetszik, mintha az is a mi dolgunk lenne, hogy biráljunk sok egyéb mindenfélét, amit megbirálni pedig nem a mi dolgunk. Csupa kritikusok vagyunk manapság. Nekem megvan a magam véleménye rólatok, kedves olvasóim; nektek valószinüleg szintén megvan rólam a magatok véleménye. Nem kutatom; a magam részéről jobb szeretem azokat az embereket, kik a véleményüket rólam a hátam mögött mondják ki. Emlékszem, mikor vidéki fölolvasó köruton itt-ott a hall épitkezési módja arra kényszeritett, hogy a hallgatósággal együtt távozzam. Hányszor hallottam ilyenkor, hogy előttem-mögöttem menő odasugott a társaságnak: „Vigyázz; épp itt van mögöttünk, előttünk“. Mindig hálás voltam a suttogónak.

Valamelyik müvész-klubban egyszer kávét ittam egy regényiróval; szélesvállu, atléta-formáju ember. Egyik társtag csatlakozott hozzánk; azt mondja a regényirónak: „Épp befejeztem a legutóbb megjelent könyvének olvasását; elmondom róla őszintén véleményemet.“ A regényiró gyorsan felel: – Figyelmeztetem szép szóval előre… ha megteszi, beverem a fejét. – Elmaradt az őszinte vélemény.

Szabad időnk legnagyobb részét egymásra való acsarkodással töltjük. Igazán csoda, hogy – amilyen magasratartott orral járkálunk ebben a világban – nem haladunk valamennyien egész külön utakon. A Nagytömeg acsarkodik az Osztályokra. Az osztályerkölcsök rettenetesek. Ha az osztályok beleegyeznének legalább abba, hogy mint egy test, leckéket vennének valamely tömegtanácstól viselkedés szempontjából; mennyivel jobb volna az nekik. Csak az osztályok elhanyagolnák kicsit a saját érdekeiket; alárendelnék magukat a Nagytömeg tapasztalatainak; sokkal jobban meg volna velük elégedve a Nagytömeg.

Az Osztályuralom haragszik a Nagytömegre. Bár a Nagytömeg elfogadná jótanácsaikat; csak takarékoskodni tudnának az emberek a heti tiz shilinggel; lennének valamennyien bornemisszák, vagy innának bordói bort; ha a lányok mind házialkalmazottakká válnának évi öt fontért s nem költenék a pénzüket tollakra; ha a férfiak meg birnának elégedni avval, hogy napi tizennégy órát dolgozzanak s karban énekelnék „Isten áldja az urat, meg az egész familiáját“; ha megelégednének rendes foglalkozásukkal – de jól, de könnyen menne minden – az Osztályuralomnak.

Az Uj Nőnemzedék ráförmed a Régire; a Régi Asszony haragszik az ujra. A templom nem ismeri el a szinházat; a szinpad nevetségessé teszi a szenteskedést; – füzfapoéta dörög a világ ellen; a világ kikacagja a füzfapoétát.

A férfi birálja az asszonyt. A nőkkel általában nem vagyunk megelégedve. Hibáikat vitatjuk; jótanácsot adunk nekik. Bár angol feleségek ugy öltöznének, mint a franciák; beszélnének, csacsognának, mint az amerikaiak; bár ugy főznének, mint a német asszonyok! Istenem csak a nők birnának épp olyanok lenni, amilyenekre nekünk szükségünk van – türelmesek, végtelenül szorgalmasak; csillogó szellemességüek és kimerültségig háziasak; varázslatosak; irányozhatók; kevésbbé gyanakodók; – mennyivel jobb volna nekik – nekünk is. Olyan makacsul igyekszünk, hogy tanitsuk őket, de nem akarnak ránk hallgatni. Ahelyett, hogy bölcs tanácsainkra ügyelnének, az unalmas teremtések avval töltik az idejüket, hogy bennünket biráljanak. Népszerü mulatság; nagyon el van terjedve az ilyenféle iskola-játszás. Elég hozzá a küszöb lépcsője, egy füzfavessző, meg hat gyerek. A legnehezebb aztán a hat gyerek a dologban. Mindenik tanitómester akar lenni; folyton felugrálnak, hogy no most rajtuk a sor.

Néha az asszony akarja a kezébe venni a botot; ő térdelteti le a férfit. Van egy-két kis mondanivalója. A nagyságos ur egyáltalán nem az az ember, akivel meg volna elégedve. Vesse le magáról sok-sok hamis természetes vágyát és tulajdonságait majd aztán; ha megtette, ő veszi a kezébe és csinál belőle – nem férfit; annál sokkalta magasabbrendü lényt.

Ez a mienk volna mindenféle világok között a legkellemesebb világ, ha mindenki követné a mi tanácsainkat. De vajjon Jeruzsálem csakugyan az a gyönyörü tartomány lett volna-e, amilyennek hiresztelik, ha ahelyett, hogy a saját portájával törődik, valamennyi polgára kiáll az országutra s más országbelieknek leckét ád a haladásból?

Ujabban biráljuk már magát az Alkotót. Rosszul van csinálva a világ; rosszak vagyunk magunk is. Csak megfogadta volna a tanácsunkat abban az első hat napban!

Mért érzem magam ugy, mintha agybafőbe vertek volna; mintha minden tagom ólomból lenne? Mért undorodom a szalonna szagától; mért érzem egyszerre, hogy senki sem törődik velem a világon? Azért, mert a pezsgőt, az osztrigát nem jól készitették.

Mért veszekszik örökösen Edwin és Angelina? Azért, mert Edwin gyöngéd, finom, magasröptü szellem; melyet ellentmondás meg nem törhet; mig Angelina – szegény gyerek – épp ellenkező tulajdonságokkal van megverve.

Az a nagyszerü Mr. Jones mért jutott majdnem koldusbotra? Mr Jonesnak ezer font évi jövedelme volt; az is banknál letétbe helyezve. De közbejött valami gonosz vállalat-inditványozó (minek engednek ilyesmit történni?) és elmondta Mr Jónes-nak, hogy lehetne az összeggel még száz percentet nyerni; aszongya fektesse bele a pénzét valami olyasmibe, mivel Mr Jones polgártársait megcsalnák.

A terv persze nem sikerül; a becsapott népek fellázadnak, ellentmondásba keveredvén a tervezettel, Mr Jones-sal és vállalkozó társaival. Mért is enged az Ég ilyesmiket történni?