Part 21

– Természetesen ki lesz kötve, minő gazdaságot kell folytatni, mennyi gyepet feltörni s hogy a rendes és okszerű váltó-gazdaság követelményei pontosan megtartassanak.

– Oh báróné, én azon fogok igyekezni, hogy becses bizalmát évek során át megtarthassam. A rablógazdaság, mely a föld termő erejét kimeríti, nem tartozik szokásaim közé.

A báróné bámult, de annál inkább gyanakodott, mert most már nem kételkedett többé, hogy ezen emberrel, ha nagyon régen is, találkozott már egyszer az életben.

– Van még egyéb föltétel? – kérdé szerényen a bérleni szándékozó.

– Most következik az utolsó. Van egy öreg hetven éves tiszttartóm. Nem tehetem, hogy családom régi hű gazdasági tisztét késő vénségére kenyér nélkül hagyjam: tehát a bérlő, már csak ellenőrség szempontjából is tiszttartómat hivatalában hagyja. Azaz ha használhatja; de eddigi fizetését mindenesetre tovább is kiadni kötelezve lesz.

A bárónétól e szokatlan föltétel tisztán és egyedül, mint próba lett előrántva a bérlő őszinte szándékának kipuhatolására.

– Báróné, – felelt a jámbor ember rácsalatva a lépre, – ezen nemes elhatározás mélyen meghatja szívemet. Semmi áron el nem űzném a családnak hűségben megőszült szolgáját. Emberek vagyunk. A mit magunknak nem akarunk, másokkal ne cselekedjük. Ezt tanítja szent vallásunk; erre kötelez lelkiismeretünk.

A szerencsétlen ember elfeledkezett magáról. Ez nem volt bérlőhöz illő stylus; a pap beszél így, ha az egyház patronatussága előtt, a plébániát kéré.

És e hang lett elárulója.

Most már tudta a báróné, kivel van dolga. Felkelt helyéből, nevetett és gyűlöletet lehelő arczvonaglások között kiáltá:

– Ön Kis István? Épen ily joggal nevezi magát Gelenczén Nagy Istvánnak. Nem is reméltem, hogy valaha szerencsém lehessen ama mérnök gróf pártfogoltjával személyesen is megismerkedni.

– Báróné, kérem…

– Elég! végeztünk. Ne gondolja, hogy engem megcsalhat, mert jól ismerem. Jobban mint álmában is gondolná. Egykor, fiatal leány koromban, a midőn Szabolcsy Gábor gróf rokonom és jegyesem megírta Réthfalvy Miklós bátyámnak, hogy rólam lemond s más nőt vezet oltárhoz, nem akartam elhinni. Elutaztam Lengyelkére; ott voltam a templomban, ott ültem lefátyolozva a legelső padon. A házasság végbe ment. A falu lelkésze pedig ön volt s Margittay Sándornak nevezték. Arczvonásait elfeledtem, de a hallott hangot soha.

– A báróné téved.

– Egy szót sem többé. Ön le van álarczozva. Tudom, ki küldte ide: nem bérlőnek, hanem kémnek s tán titkos levélhordónak. Rögtön hagyja el házamat, különben megteszem, a mire hajlamom nincs: feljelentem önt püspökének mint szökevény papot; a hatóságnak mint álnéven élőt, a ki megcsalt egy nőt, a kivel tiltott és alapjában érvénytelen házasságot kötött.

Nagy István uram bámult, megzavarodott s kénytelen volt elismerni, hogy meg van bukva. Lelkében megrendült azon gondolatra, hogy valakit huszonhét esztendő mulva is meg lehet ismerni!

– Báróné, – felelé folytonos hátrálgatás között. – Valóban köszönettel fogom venni, ha csekély személyemmel mentől kevesebbet tetszenék foglalkozni. Különben pedig a mai világban az én multam nem aggaszt többé. De megvallom, nem szeretném magamra vállalni azon alkalmatlanságot, hogy vén napjaimra még hitet cseréljek s ha kell, feleségemmel még másodszor is megesküdjem.

– Mégis itt van?

– Megyek, asszonyom; de ne feledje, hogy mától fogva kölcsönösen birunk egy-egy titkot egymásról.

– Még tán fenyegetőzni mer?

– Nem. Csak bátorkodtam méltóságodat figyelmeztetni, tetszenék kissé bővebben meggondolni: mi következik abból, ha Réthfalvy báróné csakugyan személyesen jelen volt Lengyelkén és mint szemtanu bizonyságot tehetett volna a honvédezredes házasságának megtörténtéről! Van szerencsém magamat ajánlani.

XXV. (Nincs más mód mint kitörni.)

Szegény fiatal gróf!

Szeretett, viszonszeretve volt, teljes igénynyel birt, hogy boldog lehessen és életének kitűzött czéljától messzebb esett, mint valaha. Láttuk, hogy súlyos kötelezettségeket is kész volt elvállalni, egyedül azon kétes remény fejében, hogy az elzárkozott családdal, legalább közvetett érintkezésben maradhat.

Csak azt kérdé:

– Közel volt Lenke kisasszony? Hallott valamit az alkudozásokból? Sejthette, hogy az eszme tőlem származott?

– Alig hiszem, gróf úr. A szomszéd szobába vezető ajtó nyitva volt ugyan, de nem valószinű, hogy ily szívtelen és szigorú anya épen leánya hallatára emlegethette volna saját ifjúkori regényének részleteit.

Megint unalmas, fárasztó és vigasztalást nem igérő napok következtek.

Oly állapot, melyet a tűrni nem tudó szerelmes sokáig el nem viselhet. Tehát egy ködös napon, a déli órákban befogatá lovait s átment ebédre Cseklész grófnéhoz, a ki az idén karácsonyig akart falun maradni, miután bálványozott férje Párisba rándult, látni akarván, maradt-e még élve, a mai guillotine nélküli respublikában, igazi régi családból származó nemes, a kinek ős apját XV. Lajos valami trágár élczért marquis-i rangra emelte.

A grófné zongorája mellett ült, de nem játszott; épen mint nem dolgozott, ha himző asztalkája mellett henyélt.

– Ah, ön az, Gábor? Épen most akartam megírni a harmadik meghivót. Ha nem hiszi, nézzen be írószobámba; ott áll készen a toll, tenta, papit, boríték és spanyolviasz. (Mintha máskor hiányzott volna). Nagy disputám volt táblaterítőmmel. Ujjamon számítottam ki, hogy ebédre tizenhárman leszünk, ő pedig erővel állította, hogy akkor leszünk ennyien, ha önt is meghívom. Egyelőre meghíttam a papunkat, a ki ha délben megebédelt is, olyan udvarias, hogy kedvemért másodszor is dologhoz lát. Mi újság Réthfalván?

– A báróné bérbe adja jószágát.

– Annak már vége. Tegnap voltam nála. Most már otthon marad. Az elátkozott kastélyból sziklákba vágott remete lak lesz: nyáron sóskát esznek, télen gyökereket.

– És Lenke kisasszony?

– Azt viszik Kassára az apáczákhoz és ott hagyják, míg vén leány lesz belőle.

– Ez szomorú újság, de én szalmaszállal még a méregből is tudok egy kis mézet kiszíni.

– Hogy, hogy?

– Ha a báróné szükségesnek látja leányát falak közé zárni, akkor elárulja, hogy fél.

– Fél? tán épen öntől?

– Egy kicsit tőlem is, de még jobban saját magától.

– Nem értem; de boldogok a hivők, mert az övék a mennyek országa. Ah, ez már ritkaság, a mai világban: egy fiatal ember, a ki optimista. Én pedig azt mondom: mielőtt a Bodrog teljesítené kötelességét, hogy befagyjon és nekem nyárára jeget adjon, Réthfalvy Lenke kisasszony a zárda nyirkos odui között sirathatja fiatalságát.

– Föltéve, hogy a báróné csakugyan megérkezhetik vele Kassára.

– Mire való a vasút? Ha ön egykor megépítette: tűrje, hogy a báróné is használhassa.

– Használni fogja; de akadályok is jöhetnek közbe.

– Ön akarja meggátolni?

– Én és a ki oly kegyes és szeretetreméltó lesz, hogy a tervemet támogatja. Mert én oda jutottam, hogy az utonállástól és a hölgyrablástól sem rettenek vissza.

– Mit tehet? Neki megy a rohanó lokomotivnek, mint Don Quixote a szélmalomnak? és kiragadja a leányt a waggonból?

– Onnan ezerszer könnyebben, mint hajdan az országutról a postakocsiból.

– Ön fantaziál, édes barátom. Vagy nihilista lett, felrobbantja a vasutat dynamittal, coteletté morzsolja a konduktort és az utazókat? egyedül csak Lenke kisasszony marad épen és sértetlenül?

– Nem bántok senkit, csak azt viszem el, a ki nekem kell.

– Bátor vagyok kérdezni: hova viszi aztán a leányt?

– Nem egyedül magát. A leányt és az anyát is.

– Mind a kettőt! A leányt és az anyát is? Ez új kaland; ezt még egy amerikai regényben sem olvastam. Kezdem önt érteni. Ott vár, Gelenczén, készen a pap. Ön jobb karjára veszi a leányt, bal kezében revolvert tart és az anya mellére szegezi: la bourse ou la vie! magyarul: anyai áldás vagy halál! Még egyszer kérdem, hova viszi a leányt, ha mindjárt együtt az anyával is?

– Én magam sehova sem viszem egyiket sem. De van itt a vidéken egy nemesszívű hölgy, Cseklész grófné a neve. Történetből épen ott lesz akkor a boldogtalan szerelmesek pártfogónéja s hajlékot ad a hajótörést szenvedőknek.

– Úgy beszél, mintha nem is tréfálna.

– Eltűrné, grófné, hogy egy báróné és leánya megfagyjanak a mezőn, vagy felfalják őket a farkasok a pusztákon?

– Ah, ön tultesz rajtam a bolond beszédmodorban; kezdjünk már komolyabban értekezni.

– Soha életemben komolyabb nem voltam. Előbb azonban némely dolgot pontosan ki kell számítanom: mert ezen tervem épen csak most jutott először eszembe, a midőn az én bájos grófném Kassáról, meg az apáczák kolostoráról beszélt. Kérem grófné, figyeljen. Öt percz kell hozzá, hogy a kocsis befogjon és a kapu alá álljon. Negyvenöt percz, hogy Várkonyra hajtson, azon vasúti állomáshoz, mely hozzánk legközelebb esik. A vonat, Kassa felé, napjában kétszer megy ott keresztül. Reggel kilencz óra, tizenegy percz; este nyolcz óra huszonkilencz percz.

– Tán csak nem követeli tőlem, hogy e rettenetes számokat mind emlékezetemben tartsam? Ön, mérnök korában megtanulhatott könyv nélkül egy egész kötetre való logarithmust, de én a számtanban az összeadás és kivonáson túl nem vittem tudományomat.

– Csak még egy kis türelmet, imádott grófné. Most már akár a reggeli akár az esteli vonaton utazik a báróné, mihelyt felült a waggonba s a vonat megindult, húsz másodpercz alatt tudni fogják ezt Várkonyban. A következő másodperczekben hírt kapok Gelenczén, s jelt adok Cseklész grófné kastélyába!

– Ön tán azt hiszi: nekem privát táviró sodronyom van innen, Gelenczére, Várkonyba, Newyorkba, Peruba, s a déli oczeán vadszigeteibe?

– A mi nincs, öt, hat nap alatt lehet. Csak a grófné engedje meg, hogy sodronyomat a kastély valamelyik félreeső szobájába a nyitott ablakon át bevezessem.

– Ön most nekem Jules Verne legújabb regényéből mesél el egy fejezetet.

– A mai világban mindent lehet tenni, csak akarat kell hozzá.

– És kidobni való pénz.

– Az is; de nem is nagyon sok.

– Hat nap alatt telegrafot akar hozzám bevezetni?

– Ha kegyesen megengedi. Sodronyt és két kis gépet.

– Nagyon szép. Megadom a konczessziót. Természetesen ön felteszi rólam, hogy leánykoromban elvégeztem a távirási kurzust. Tán működtem is. Például, ha az amerikai præsidens megnyitotta Washingtonban a kongresszust, én táviratoztam meg beszédét a Times szerkesztőjének.

– Grófné! Én telefon-készületet hozatok: abba csak bele kell beszélni. Még nem ismerik hazánkban, de rövid időn bizonyosan használva lesz.

– Ah, ön velem, hogy is mondjam, jól magyarul… valami capitalis juxot akar csinálni.

– Bocsánatot kérek…

– Ah, mit? bocsánat? az nálam mindig, bőven, készletben áll, ha valaki jól mulattat. Telefon! ilyen ujság Cseklészen! Később más mulatságra is használhatjuk?

– Tetszés szerint.

– Akkor csinálja meg, minden áron.

– Köszönöm, grófné, rögtön intézkedem.

– Csakugyan nem tréfál?

– Rögtön megyek Várkonyba. Táviratilag megrendelek két telefon-gépet, tíz kilométer hosszú sodronyt a szükséges isolatorokkal, s három értelmes és betanított munkást. Holnap estére a küldemény megérkezik s aztán két-három nap alatt készen vagyunk.

– És a sok pózna?

– Egy sem kell. Mire valók az ákáczsorok, miket elődeink a mi javunkra, az útszélre és a dűlők elkülönzésére ültettek?

– Az egész csak egy ideglázas betegnek álma.

– Biztosan valósítható tény. Az egykori mérnök megcsinálja, a mai gróf az árát kifizeti. Mindössze nehány ezer forint.

– Ennek roppant híre megy a vidéken.

– Mikor észreveszik, már használtuk s aztán leszedetjük.

– Oh, így nem alkuszom: ha egyszer huzalom lesz, nem adom vissza. Az igen felséges tréfa lesz s vendégeim mulathatnak. Néha sikerülhet szakácsomnak igen válogatott menu-t összekomponálni s akkor áttelefonozok Szabolcsy grófnénak: Lenkém, ma élve-halva jöjj hozzám ebédre! Férjedet is elhozhatod, ha véletlenül nem találkozott Cseklész úrral, s nem ment vele valahová szórakozni.

– Oh grófné, minő édes szót mondott ki: Lenke és Szabolcsyné! Önnek igaz van, én közeledem a megőrüléshez. De azért kész lesz a telefon és ott marad helyén, míg…

– Míg a rozsda megemészti.

– Míg el nem lopják; míg darabonként szét nem hordják. Mert a mai polgárosodott világban mindent ellopnak, a mi nehány krajczárt megér és nem nehezebb egy mázsánál.

– Magasra kell felrakni.

– A fára minden suhancz fel tud mászni. Engedje meg grófné, hogy sietve munkához lássak.

– Hogyan? el akar menni? És az én ebédem? azt ugyan el nem engedem.

– Ismerem kötelességeimet. Mielőtt a kalapács elverné a hat órát, mérnöki pontossággal helyt fogok állani.

– Okvetlenül számítok önre. Tizenhármas teríték mellé le nem ülök, ha mindjárt az én tisztelendő plébánosom a leves előtt fel is oldoz minden elkövetett bűnömtől. Még egy szót.

– Parancsoljon, grófné.

– Mindent értettem s a tréfa oly érdekes és rendkívüli, hogy közreműködésemet meg nem tagadhatom. Természetes azonban, hogy játékunkból minden ki lesz hagyva, a mi zajt, botrányt, erőszakot vagy más efféle ízlés elleni köznapiságot foglalhat magában.

– Az ég őrizzen meg a gondolattól is, hogy a jó társaság fölszentelt törvényeit áthágjam. Ha ily nemes bűntársat szerezhettem, a kellő elegantiáról meg nem feledkezhetem. Én telefonozni fogok, hogy a báróné vasútra ült. Ezen vett tudósításra a grófné befogat és Várkonyra érkezik negyvenöt percz alatt, épen akkor, a midőn a vonat már tovább robogott.

– A bárónéval együtt?

– A báróné ott marad, s nem fogja tudni, mit tegyen, hova forduljon? Szerencsére közel lesz a grófné, mint szabadító angyal, felveszi kocsijára, ide hozza a kastélyba s itt tartja míg lehet.

– És ha megkérdi tőlem: hogy jöttem én épen azon perczben oda?

– Meg kell vallanom, hogy tervem összes részleteiben ez a legnehezebben megoldható kérdés. Valóban, grófné itt valami jó ürügyet kell feltalálni.

– Ah jó ürügyet? Értem. Ott alant az ilyesminek más határozottabb nevet találtak fel: szükségben, szent czélból szabad hazudni. De ha benne vagyok, úsznom kell az árral s az elfogadható ürügyek használata nincs tiltva társaságunkban. Voltakép meg sem lehetne élni a nélkül, szokott úri módon. Szabad kérnem barátságos tanácsát?

– Ha a grófné rám bízza, az én gyarló leleményességemtől csak annyi telik ki: legegyszerűbb volna azt mondani: «valahova kirándulásra indultunk, de lekéstünk a vonatról.»

– Bravo. Ez plausibilis ürügy, mint Cseklész úr szokta mondani. A mellett igen összefér a grófnéság eszméjével. Ő méltósága addig toilettezett, addig akart nagyon szép lenni, míg kedves kis orrocskája előtt a vonat tovább robogott. Mert igaz is, hogy a vasút undok demokratikus intézmény. Lábbal tapodja a születésjog összes kiváltságait. Ha elérkezett indulási percze, épen úgy nem vár ránk, mint a kóbor czigányra, a ki a szomszéd határra megy vályogot vetni. Mérnök úr, számítsa ki, meddig tarthatja fön még magát e világ, mai romlott állapotában? De ön a főkérdésre nézve még mindig adósom a felelettel.

– Szolgálatára állok.

– Hogy teheti, hogy a vonat tovább robog s a báróné, a ki rajta ül, mégis ott marad?

– Ez az én titkom. Ha előre megmagyarázom, csekélység, gyermekség. De a ki véletlenül látja, nagyot nevet rajta.

– Ha így van, akkor nem kiváncsiskodom. A kilátás, hogy kedvem szerint nevethetek, megfékezi bennem az asszonyi természetet. Szerencsétlenségemre olyan napom van, hogy ki nem fogyhatok a kérdésekből. Nagy baj fenyeget. Vendégeim látni fogják, hogy a mezőn sőt kertemen keresztül távirati sodronyt húznak fel a fákra. Mit mondjak, ha kérdezősködnek?

– Grófné, e kérdésre készen áll a legteljesebb felelet. A ki hallja, úgy elhiszi, hogy kalapját megemeli és keresztet vet magára.

– Halljuk.

– Nagyon világos. Cseklész gróf sürgős és elhalaszthatlan dolgai miatt néha kényszerülve van távol lenni házától. Tehát magán-telegrafiát rendeztet be, hogy napjában mentől többször fejezze ki hódolatát és kedves övéinek hogylétéről tudakozódjék.

A grófné inkább keserűen, mint jó kedvéből nevetett. Mert a ki valamely tárgyban folyvást élczeket szór magára, nem szokta azt várni, hogy e térre más is kövesse. Csak röviden felelé:

Félek, lesz köztük hihetetlen Tamás is. De beszéljünk tervünkről. Már hallottam, hogy válallatunkban századunk összes tudományos vívmányai segítségünkre sietnek. Mindenki megkapta szerepkörét: csak azt nem tudom, hol fog ön ezen egész idő alatt rejtőzni?

– Valahol, a közelben.

– Nagyon kényelmes.

– Ne irigyelje nyugodalmamat, mert leírhatlan kétség és aggodalom fog gyötörni, míg sikert nem láttam. Én a szinház direktora vagyok, a ki vagyonának maradványát egy új darab fényes kiállítására költötte. A siker úrrá, a bukás koldussá teszi.

– Ön inkább Fra-Diavoló. Bandáját munkára küldi; a zsákmányt pedig zsebre rakja. De tegyük fel, hogy a bárónét és Lenkét egy vagy két napra idehozhatjuk: nyert-e ön ezzel annyit, hogy ily buzgósága, fáradsága és izgatottsága jutalmazva legyen?

– Azon áron, hogy őt egy óráig láthatom, szívesen meghalok.

– Szegény Rómeo. Ha tudná, hogy valaha Cseklész gróf is így beszélt!

– Grófné, érzem, hogy a báróné fél. Tőlem, leányától, a társaságtól, de leginkább önmagától. E gondolat tartja bennem az életet. Fél, hogy egy gyenge órájában megszólal benne az anyai érzelem, ingadozhatik és ellen nem állhat. Ha erős és hajthatatlan volna, nem folyamodnék végletes eszközökhöz. Elég volna házát előlem elzárni: most pedig lemond a világról s külön szakad régi baránéitól. A szerelem istennője sugja fülembe, hogy ez az asszony nincs önmaga előtt biztosságban.

– Lehet. Ez is lélektani magyarázat.

– Több annál, száraz számvetés, mert a könnyen leverhető ellenséget nem szoktuk kikerülni. A báróné pedig már otthon sincs biztosságban, azért viszi leányát a kolostorba, a hová én nem léphetek. De ha egyszer itt lesz, e fényes, kedélyes, barátságos és boldog körben nem élhet úgy, mint a réthfalvi ház fojtó levegőjében. Itt, akarata ellen ráragad a vidámság, nyájasság és azon örökös könnyelmű derültség, mely a kastély lakóját és vendégeit a szakadatlan élvezetek között egybe fűzi. Majd hall itt megjegyzéseket, felbátorító szót és jó tanácsot is. Ez pedig mind tiszta arany remény az én jövőm felé.

– Meglátjuk. De most nem tartóztatom tovább: menjen, siessen és végezzen. Tíz percznél tovább nem halogathatom a tálalást. Au revoir, este hat órára.

XXVI. (A XIX. század művelt szelleméhez méltó hölgyrablási modor.)

A megrendelt készülékek a vasúton megérkeztek. Gábor gróf régi elemében volt, újra mérnökösködött, szorgalmasan, fáradhatlanul, de mégis úri módon. Szép fogaton járt ki a mezőre, ebédjét kényelmesen költheté el és munkatársait megvendégelhette.

A vidék bámult, mert senki eddig ily magán használatra készült táviró huzalt nem látott. Sokan fejöket csóválták, állítván, hogy a táviró az állam monopoliumai közé tartozik; de hogy valaki saját birtokán keresztül egy hosszú sodronyt végig ne huzathasson, arra nem találtak a törvénykönyvben tilalmazó paragrafust. A munka hamar végre is lőn hajtva. Egy pár hétig majd megteszi a szolgálatot, azután semmi szükség rá.

Nagy István uram megint boldog, mert kedves grófjának, a réthfalvi kudarcz után, új szívességet tehetett. Az ő dolga lett, hogy egy pár okos és bizalmas szót váltson a vidékbeli állomásfőnökökkel. Különösen pedig azzal, a kire legnagyobb szükségük volt, ha tudni akarták, mikor ül fel a báróné a vasútra Kassa felé?

A szép szó és egy kis pénzecske hozzá, döntő hatalom a mai világban.

– Kedves kollegám! Semmi rendetlenséget, semmi törvény- vagy szolgálat-szabály elleni cselekményt nem kivánunk. Csak intézkedjék, hogy a báróné a legutolsó vaggonban kapjon helyet s ha a vonat megindult, akár miféle Stern vagy Kohn név alatt adja fel a következő távirati sürgönyt Várkonyba:

«Két finom selyem és egy gyapot női öltöny a mai reggeli (vagy esteli) vonaton feladatott és elküldetett.»

A czélját is megmondta e titkolózásnak. Hogy a báróné barátnéi találkozni akarnak vele Várkonyban és kellemes meglepetést készítenek számára. Aztán az állomásfőnök eszére bízta, hogy tetszése szerint vélekedjék ezen ártatlan csel végső czéljáról.

Várkonyban már többet kellett kivívnia. De ezen állomás Gelencze közelében feküdt, a hol a népszerű (és pénzes) Szabolcsy gróf kedvéért sokat megtettek.

A privát távirót ugyan nem volt szabad az állam huzalával folytonos összeköttetésben tartani. De elég volt, ha a kellő pillanatban a vasút túlsó részéről egy fáról lelógázó sodronyt, ha csak egy perczre is, bevezetik a távirász gépezete közé.

– Tisztelt kollegám! Mit kérek, grófom nevében? Egy kis megbocsátható hibát. Ennyit sem. Valami csekély véletlen jő közbe, melyet ön nem vesz észre addig, míg a vonat körülbelül a szomszéd állomásra nem érkezett. Legkisebb bajtól se féljen. Szabolcsy grófnak a vasúti igazgatóságban nagyon sok jó barátja van.

Maga a gróf is eljött és beszélgetett az állomásfőnökkel; megkinálta szivarral s miután pénzét is ezen tárczájában tartotta: történt, hogy a hat darab jó szivart tévedésből négy vagy öt darab száz forintos jegybe csomagolva, adta át ajándék gyanánt.

Egy ízben Gábor gróf ismét a pályaház közelében működvén, ismerős arczot pillant meg.

– Hogyan? ön itt van tisztelt keresztapám? Hát már nem 77-ik számú pályaőr?

– Eltettek onnan, – felelé Hólyag Márton uram. – A báróné azért a furcsa dologért panaszt tett ellenem s követelte, hogy elcsapjanak. Az urak azt felelték: semmit sem vétettem a szabály ellen, de azért mégis ide hoztak kocsitolónak.

– Ne búsuljon keresztapám, majd máskép segítek dolgán.

Aztán sokat beszélgetett vele. A gróf neki is adott egy pár szivart becsomagolva, holmi kék színnel nyomtatott papirkákba.

Ez volt oka, hogy a fiatal ember oly régen egy sornyi vigasztaló levélkét sem kaphatott Réthfalváról.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Minden a legjobb rendben volt.

Teltek a napok s Gábor gróf nyugtalansága fenyegető mérvben nevekedett. A távirati sodrony némán húzódik végig a két szomszéd birtok határán. Nem bántotta senki, mert a nép már megszokta, hogy ahhoz senkinek sem szabad nyúlni. Épen csak Gelencze varjai vették hasznát, ha megúnták az üldögélést a fákon, változatosság kedvéért átszállottak a sodronyra és ültek ott egy sorban, mint temetésen a fizetett hallottsiratók.

Két válságos pillanata volt minden napnak. Reggel és este, a midőn a vonat áthaladott a vidéken. Ezen perczekben Gábor gróf mindig gépe mellett állott, s lélegzetét is visszatartva várta a jelt, mely abból állott, hogy mihelyt Várkonyra érkezik a fönnebb közlött távirati sürgöny szövege, háromszor három csengetést hall a szokott megszakításokkal.

Többre itt nem volt szükség; a telefoni összeköttetés csak Gelencze és a grófné kastélya között volt berendezve.

Gelenczén a gép Gábor gróf hálószobájában függött a falon. A grófné kastélyában egy kis ebédlőben, mely vendégek ottlétekor nem volt használatban. A grófné azért hozatta ide, hogy a válság elmultával vendégeit is mulattassa az új találmánynyal.

Elmult egy hét, utána a másik is. A fiatal ember kétségbe volt esve, csak Cseklész grófné tartotta benne a lelket és reménységet. Átszólott hozzá, erősítvén, hogy a báróné még mindíg készül Kassára, csak pénz- és gazdasági ügyei akadályozzák. Úgy látszott, hogy Nagygáthy gróffal újabb diplomatiába bocsátkozott, de nagyon hideg fogadtatásban részesült. Újabb ok, hogy vigye fehér galambkáját az apáczák odujába.

Ennyi haszna volt a telefonból.

Már november első napjai is bekövetkeztek s Gábor gróf híven, minden nap jutalmat várva, izgatottan ült hálószobájában s várta a jelt.

Ha eltelt a reggeli óra, várt estig s aztán megint a következő napig. A szerelmes embernél nincs fáradhatlanabb teremtés e földön.

Egy estén, épen midőn szíve ösztöne legkevésbbé sem biztatta, sokáig ült titkos őrhelyén s már vissza akart vonulni, a midőn ijesztő élénkséggel egyszerre sivítani kezd a gép csengetyűje.

A fiatal ember azt hitte, mindjárt kővé változik. Háromszor hármasával sikoltott a jel s még mindig azt hitte, füle csengett meg s a képzelem űz vele játékot, sátáni hitegetéssel. A reménykedő soha sem fél inkább a csalatkozástól, mint épen a teljesedés perczében.