Part 15

– Otthon? azt hiszem, csalódol; mert én, a ki felmértem e vidéket, tudom, hogy a kastély ama dombok túlsó lejtőjén fekszik.

– Mi urak akkor vagyunk otthon, ha saját földünkre érkeztünk. De nézd csak a bárónénak rabló agriculturáját! Mennyi buzaföld. Ott repcze volt; azontúl dohányt ültetett. Alig valami tengeri, zab, árpa vagy vetett takarmány. Ha maholnap kezembe kerül a 9000 hold, meglásd egy kanálnyi termő erőt sem találok benne. Te, a ki esetleg kultur-mérnök is lehettél volna, nem lázadsz föl e tatár gazdasági módra?

– A föld majd megjavul, ha heverteted. Addig vígasztaljon meg az ilyen gazdaságból gyűjtött sok pénz és kamat.

– Igazad van: ez mindenesetre elfogadható kárpótlás lesz.

Már megkerülték a réthfalvi domboknak szőllővel beültetett promontoriumát, midőn a megyei kavicsolt útra felhajtattak s a roppant porförgeteg hátrahagyása mellett, az elátkozott kastély idomtalan tetőzetét megpillantották.

Ezen órában a báróné, leánya társaságában az alsó kertben hasznos vetemények és gyümölcsfák között sétálgatott.

A hölgyek még azt sem hallották, hogy Gedeon gróf már búcsút vett Francziaországtól: annál kevésbbé sejthették, mily nagyszerű meglepetés vár rájok.

Ellenben Jetty kisasszony (mert időközben szobalányi fizetésének megtartásával komornai rangra emeltetett) a felső kertben élvezte szabad óráját.

Az egykori árnyas park most szomorú rombolás helyét mutatta. A báróné a legterebélyesebb tölgyeket kivágatta, s mint tüzelőfát a szomszéd mezőváros heti vásárán eladatta.

Jetty kisasszony volt az első, a ki a nagyszerű fogat közeledését észrevette. Néhány másodperczig még remélte, hogy csak az úton halad át valami idegen; de rögtön elrettenve látta, hogy a kocsi egyenesen erre fordul rúdjával és meg sem áll, míg a kastély bejárása elé nem érkezik.

– Mennyei hatalmak ne hagyjatok! Vendég! férfi vendég botlik be Réthfalvára! mi lesz ebből?

Már rohanni akart, hogy úrnőit a kitört veszedelem felől értesítse, a midőn Nagygáthy gróf oda vetvén a gyeplőket kocsisának kezébe, leugrott az ősi kövezetre s karon ragadá a megfutamodni szándékozót.

– Lélekvesztő gyönyörűségem! – kiáltott mint elismert műértő, a ki a női kecsek becsét, bármely fajú öltözék alatt is, rögtön képes volt felfedezni. – Egy tapodtat sem innen. Csak azt mondja, hol találom a bárónét, mert meg akarom a hölgyeket lepni.

A (tiszteletbeli) komorna a kastély túlsó oldalán fekvő kert felé mutatott és épen háladatos mosolyra akará ajkait nyitni, midőn azt a másik urat, Gedeon gróf kisérőjét, megismerte.

– Még ez is itt van? – gondolá végkép megsemmisülve. – Megérkezett az utolsó itélet napja. Jaj lesz most eleveneknek és holtaknak!

Nagygáthy gróf csak szemével intett barátjának, hogy kövesse. De ennek épen most már más felé járt az esze.

Leírhatlan csodálkozására innen a kastély kapujából, a letarolt park gyér bokrai fölött láthatta, hogy édes atyjának, a honvédezredesnek, sírköve sértetlenül áll előbbi helyén.

– Kisasszony, – kérdé álmélkodva, – miként történt, hogy ezen emlékkő fönmaradt? Nekem azt írták, hogy el van onnan hordva s helyén friss pázsit zöldel.

– Méltóságos uram, – felelé a leány egészen elérzékenyülve, jobban mondva megvesztegetve, az ily magas helyről jött kisasszonyi czímre. – Valósággal el volt határozva, hogy a sírkövet lebontsák és elhordják. Az ispán már alkudozott az emberekkel. De miután senki sem akarta harmincz forinton alul leszedni és darabokra törni; az országutat kavicsoló vállalkozó pedig az apróra tört anyagért két forint húsz krajczárnál többet nem igért: hát bizony helyén hagytuk az ezredes emlékét.

Ime, milyen jó néha a takarékosság! Huszonhét frt nyolczvan krajczár megkimélése által egy 1849-ben elvérzett martirnak sírja illetlenül maradt s van még jel arra, hogy hol keressék a háladatos utódok a hazáért elhunytnak hamvait!

Megvígasztalódva s felbátorodva sietett a fiatal ember barátja után. Jól ismerte a kastély bensejét s a kapu boltozata alatt áthaladva, rátalált az alsó kertre, a hol az oszlopos veranda legfelsőbb lépcsőjén a ház úrnői épen most fogadták a legelőbb érkezett vendég üdvözletét.

A báróné zavarban volt; de mikor meglátta, hogy a kit szíve gyökeréből gyűlölt, az is ide merészkedett jönni, büszkén emelé föl fejét.

Gedeon gróf azonban semmit sem vevén észre a keletkező fergetegből, kézen fogva vezeté közelebb barátját és mondá:

– Nénikém, bízva jóságában, elhoztam legjobb barátomat, Szabolcsy Gábort. Ép oly vérrokonságban van ön vele, mint velem s mint tudom, Miklós bátyánk már be is mutatta.

A báróné kezdé elveszteni eszméletét; de a jó nevelés gyümölcse és a megszokás ereje még működött benne. Gépileg felelé:

– Örülök; már találkoztunk.

Aztán tántorogva indult a ház felé. Azt hitte, a vesztőhelyre hurczolják. Tudta, hogy Gedeon gróf a Trouvillebe küldött levelekről beszélni fog, s mint illik, az iránta mutatott figyelmet, részvétet és kitüntetést élő szóval is megköszönni. Minő jelenet keletkezik ebből? Leánya épen nem értheti, minő levelekről van szó? Gedeon gróf elbutul, csodálkozik; azt hiszi, őrültek házába jutott. És a bűnös elárulva, leálczázva, a földig lealázva! Ő, az anya és a ház úrnője! Lehet-e emberi teremtménynek ily leveretést, ily végső megsemmisítést elviselni?

Beléptek a kastély folyosójára és onnan egyenesen a társalgó terembe. Menet közben Gedeon gróf nem győzte húga szépségeit s teljesen kifejlődött bájait bámulni és dicsőíteni.

Csak arról nem szólott, mily sugár, magas, szép növése van, mert akkor mindenki a párocskára néz és megmérheti, hogy ő méltósága épen a válláig ér menyasszonyának!

Gábor gróf a bárónénak udvarolt. Sok szép és lekötelező bókot mondhatott; de a figyelmetlen úrnő csak fejének hajtogatásával adott néma választ.

A szerencsétlen anya lelkében zúgott már a keletkező orkán bömbölése. Legutolsó kétségbeesésében hamisan kezdett szívében imádkozni. Mintha meg lehetne csalni az istent!

Titkos fohászának ez volt értelme. Mindenható! a ki az ártatlanoknak s a jó szándéktól vezérlett anyáknak és özvegyeknek atyja vagy, mentsd meg hű szolgálódat a szégyentől, mert különben lehetetlen, hogy e nap vérontás nélkül végződjék.

Nagyon természetes, hogy a magas égnek egy báróné figyelmeztetésére jobban meg kellett e dolgot fontolnia. Mert csak nem akarták oda fön megengedni, hogy egyszerre két grófnak drága élete veszedelembe kerüljön. Okvetlenül ketté vágják a vetélytársak egymás nyakát.

És mégis, ki hinné? a jó szerencse, Nagygáthy grófnak könnyenhivősége vagy inkább elbizakodottsága a közvetlen veszélyt elhárította!

Mihelyt leült a társaság, Gedeon gróf szeretett húgának kezét megcsókolván, bizalmasan mondá:

– Imádott Lenkém! Engedd meg, hogy hódolatteljes vőlegényed élőszóval is megköszönhesse azon boldog órákat, miket hozzám küldött leveleid olvasása közben nekem szereztél.

Itt volt az utolsó itélet. A báróné ajkai görcsösen vonaglának. Leányára nézett s várta a megérdemlett büntetést.

A kis leány azonban semmi különös meglepetést sem mutatott. Mintha ujság sem volna előtte, hogy ő leveleket irogatott Gida bácsinak. Csak zavarodtan nézett és nem talált szókat a feleletre.

E válságos perczben a boldogtalan vőlegény még nehány szóval egészíti ki kérdését és teljes lelki nyugalommal kérdé:

– Úgy-e Lenkém, mindig szíved sugallata szerint szoktál írni?

E szerencsés kérdés egyszerre szétoszlatá a helyzet veszélyes voltát.

Az egyenes, személyes és közvetlen kérdésre a kis leány nem tudott (vagy nem akart) felelni; de az általános értelemben tett felszólításra mondhatott, a mi tetszett és igaz is volt.

– Bátyám, – szólt oly komolyan, mint csak egy vidám kedélyű leányka arczvonásaitól kitelhetett, – a mióta írni tudok, a kinek csak valóban írtam, mindig szívemnek legőszintébb gondolatait biztam papiromra.

E nyilatkozat általános lelkesedéssel fogadtatott. Mindenki azt magyarázta ki belőle, a mi érdekének és várakozásának leginkább megfelelt.

Gedeon grófnak felragyogott arcza az örömtől. Igaz, hogy tekintve saját uradalmait, a 9000 holdas örökséget igen keveslette: de a mamától összegyűjtött tőkepénz s a gyönyörű szép leány sokat nyomott a mérlegben.

A báróné először elálmélkodott. Úgy érzett, mint a vízbehaló, a ki mikor már elmerült, egyszerre észreveszi, hogy valaki utána jött, megragadta üstökét s viszi a partra. Igaz, hogy nem értette leányát; de örömest feltette, hogy ez a jó és engedelmes gyermek, ha történt is háta mögött valami, e pillanatban mindent magára vállalt!

És Gábor gróf? Ez az egészből csak azt a kifejezést hallotta: «a kinek csak valóban írtam.» Benn rejlett e föntartásban azon lehetőség is, hogy a távollevő rokon tőle ugyan soha egy irott betűt sem kaphatott.

De végre meg volt a jég törve. A báróné újra lélegzett és legelső is volt, a ki a helyzet megváltozásából hasznot akart húzni. Anyai könnyek között figyelmeztette a boldog szerelmeseket, hogy ne feszegetnék többet a multat (ez alatt a Pesten adott kosaracskát is értheté), hanem gondoljanak ezután kizárólag a szép jövőre, mely őket várja.

Innen kezdve vidámabb és fesztelenebb hangulat uralkodott. Rögtöni fordulat következett be s a báróné, mint bizonyíték hiánya miatt felmentett bűnös, bátrabban mozoghatott. Sőt tudva, hogy leánya a legmegbízhatóbb őrizet alá jutott, háziasszonyi gondok czíme alatt, magukra is hagyhatá a fiatalságot.

Tekintve, hogy vendégei távol laknak s még ma haza utaznak, az ebéd ideje négy órára tüzetett ki. A báróné a vidékről felszedett szakácsnéjának művészetében nem sokat bízott, tehát lopva és titkon még a konyhába is benézett. Fösvény volt a gyűlöletességig, de azért báróné akart maradni, a kinek a kifogástalan vendégszeretet első kötelessége. Értsük: ha szép szerivel ki nem bújhatott alóla.

A szakácsné zokon és erősen fitos orral fogadta e kéretlen beavatkozást. Azt találta mondani: ha nem üt ki az ebéd hiba nélkül, annak oka, hogy nincs a háznál, a mi kellene hozzá. A báróné rendre utasította a fellázadó cselédet; ez pedig rögtön benyújtá mához tizenöt napra szóló lemondását.

E közben a fiatalság bölcsen átlátta, hogy ily forró nyárban teljes másfél órát lehetetlen a szobában tölteni el. Hármacskán tehát kimentek a kastély alsó kertjébe, a hol a gyümölcsfák árnya alatt állítólag hűsebb szellő lengedezett.

Gábor gróf hősies elhatározottsággal tűrte szenvedőleges szerepét; de ha Gedeon gróf tűzzel beszélt s néha vallomásaiban az őszinteség határáig is elcsapkodott: a két hallgató összenézett és egymás szeméből bűvös titkokat olvasott ki.

És tökéletesen értették e néma beszédet.

A boldog vőlegény sok érdekes adomát tudott a főrangú úrnők boudoirjából. Mindig szigorúan az illem határai között maradt. Soha életében nem volt tűrhetőbb legény, mint most, a mi eléggé bizonyítja, hogy szerelmes is lehetett egy kicsit.

Séta közben Gábor gróf néha nagyon megbámult egy piros almával rakott fát. Illett ez, hogy barátja tanú nélkül is megnyithassa szívének tárházát és kiönthesse onnan érzelmeinek kincseit.

Mikor így Gábor gróf néhány lépéssel hátrább maradt, nagyon mulattatta őt a komikus látvány: a piczi kis gróf, a ki az ellenállhatlan hőst játsza s mellette a szerény, egyszerű leány, de alakjában a királynék szobormintája. De mind hiába! a kis grófocska 70,000 holdat dobott a mérlegbe, melyen állott, tehát ki birkózhatott volna vele? Gábor gróf ily hatalom ellenében csak az egykori mérnöksegéd volt, a ki azonban ha marokra kerül a dolog, vetélytársát fél kezével dobhatja át a kert kerítésén.

Más ember nem tűrhette volna, hogy idegen tolakodjék közbe és elbizakodottan játsza az egynapi királyságot.

De könnyen vonhatott vállat a fiatal ember. Dönthetlen biztosíték volt kezében, az égi üzenet, melyet Cseklész grófné hozott: «a levelet elolvastam; igen örvendettem és vígasztalást merítettem belőle.» Csakis ily felhatalmazás birtokában engedhette át nehány órára a csatatért, melyen többé semmi legyőzni való sem volt!

A kitüzött órában jött a báróné és elvezette vendégeit az ebédre. A csinosan felterített asztal a verendára nyíló hűvös szobában állott s Jetty kisasszony épen most hozta fel a levest.

Az ülés sorát a helyzet hozta magával. A hosszas kerek asztal felső élén a báróné elnökölt; mellette jobbról leánya és Gedeon gróf következtek. A baloldali fönmaradt hely csak Gábor grófnak juthatott. Ehhez volt kötve a lovagias kötelesség, a ház asszonyát mulattatni, kivánatait megelőzni, megjegyzéseire figyelmezni s vizet tölteni poharába. Ez mindössze is fel nem ért Herkules legcsekélyebb csodatettével.

Mindnyájok szerencséjére Gedeon gróf oly virtuozitással húzta a társalgás első hegedűjét, hogy e rikoltó kiabálás mellett a lágyabb hangszerek akkordjait hallani sem lehetett. Lenke kisasszony is csak alig kapott időt, hogy néha egy csodálkozó vagy kérdő «ah?»-ot vessen közbe.

Ilyenkor Gábor gróf alkalmat nyert, hogy a báróné arczvonásait tanulmányozhassa. Emlékezett rá, hogy e nő korábban nyájasabb volt, ha bár a mi fiatal emberünket soha igazán szívesen nem látta is. Most az örökös izgatottság és elégedetlenség visszataszító vonásokat gyüjtött szája környékére. Aztán idősebb is lehetett, mint leányának tizenhét éves kora sejtetni engedte volna. Fiatal éveinek regénye még a negyvenes években folyt le s ha később máshoz ment férjhez, igen meglett korú hajadon lehetett.

Ezen észrevétel kulcsot adhatott jelleme meghatározására. Összevegyült benne az úrnő, az anya hatalma a vén leány hiúságával, a szerelmében csalódottnak embergyűlöletével, a harmincz évet túl haladott szüzek önteltségével, a saját én-jök értékének kimagyarázhatlan túlbecsülésével.

És ezek mellé még a fösvénységnek büzhödt fertője is!

Miről tudott Gedeon gróf oly kimeríthetlenül beszélni? A ki messze földeket bejárt, sokat mondhat, még többet hazudhatik. De Gedeon gróf nehezebb feladatnak vélte tudományának kilencz-tized részét elhallgatni, mint a csekély maradékot egy ebéd idejére feltálalni.

Kitünt, hogy jártas volt a faubourg St.-Germain herczegnőinek termeiben, habár a «ruelle» titkait irgalmatlan szigorúsággal kizárta előadásából.

Ismerte a párisi franczia nyelv legújabb haladásait és grammatikai vívmányait. Elmondta, hogy a jó társaságokban e szót «chic» többé hallani sem lehet. Még a hasonlókép szellemes és klasszikus kifejezés a «pschutt» meg a «vlan» is avulni kezd. Ma már a comme il faut ember előtt minden szép, kedves, divatos és elegáns dolog egyszerűen csak «tchink».

– Az én öt lovam tchink, az én hetvenezer holdam tchink. A hogy beszélek, az tchink. És mindnyájan, a kik itt vagyunk, csupa tchink-ek vagyunk. A pedáns és világtól elmaradt franczia akadémia e végtelen sokat kifejező jelzőt még nem fogadta el, de annál rosszabb rá nézve. Tant pis…

Ebéd végén a báróné feloszlatta az ülést s a két úr kiment a verandára fekete kávét inni és szivarozni. A kis leánynak meg volt engedve, hogy az ily kétségtelenül tchink társaságot kövesse és illő távolságban velük együtt legyen.

A báróné maga hosszabb időre láthatatlan állapotba jutott. Ha van itt még negyedik személy, afféle épen nem tchink-szerű egyén, bizonyára azon gyanura vetemedik: hogy megy már a vén zsugori, elzárja az ebéd maradékát; jó lesz azt holnapra, holnaputánra újra felmelegíteni!

Csak nehány szót váltott még a verandán ülő társaság, a midőn Gedeon gróf kiveszi óráját, rá pillant, megcsóválja fejét s mint drága egészségére vigyázó fiatal ember igen fontoskodó arczczal mondja:

– Barátom, nekünk sietnünk kell; a nap hanyatlik, az én lovaim pedig nem éji kalandokra valók. S miután a szobaleányt nem küldhetem az istállóba, megyek magam. Remélem, ott ácsorog az udvaron komornyikom: intek neki s a kocsis foghat.

– Részemről készen vagyok.

– Megyek és jövök. Mulattasd addig dicsőséges kis menyasszonyomat.

– Mindenesetre barátom, csak vigyázz, nehogy az udvaron Würzheim bárónénak véres szájú komondoraival találkozzál.

Gedeon gróf ekkor már sietett az ajtó felé. Hallotta, vagy nem: mit mondott barátja? nem sokat gondolt vele. Ő már előre élvezte a rá váró gyönyört, hogy pompás telivéreit megint hajthatja.

A verenda ajtaja becsapódék a távozó után, s arra rögtön más új világ keletkezett a visszamaradtak között! Tetszett a sors szeszélyének, hogy épen közvetlenül az elválás perczében szólhatott e két lény egymással tanuk nélkül.

Gábor gróf felkelt; arcza lángolt, hangja reszketett és szívének mélyéből fakadó érzelemmel mondá:

– Lenke kisasszony, bocsássa meg kétségbeesésemből származó vakmerőségemet, hogy levelet írtam s csak holt betűkkel fejeztem ki először: mint szeretem önt végtelenül!

A kis leány mosolya mennyet igért. Szemében a boldogság és öröm könnye csillámlott meg. De mégis a női természet tartózkodásával csak azt kérdé:

– Elmondta Cecilie néni válaszomat?

– Elmondta és e szavak örökre szívembe vésve maradnak. Lenke kisasszony elolvasta levelemet, örömmel fogadta és vígasztalást merített belőle.

– Igen, ezt izentem, – és mindenről megfeledkezve kérdé: Szeret ön engem?

– Szeretem! és ezen szavam egész életem boldogságát foglalja magában.

– Ha szeret ön, – felelt túlvilági elragadtatással a leányka, – akkor fogadja kezemet és legyen az öné örökre. Nincs időm többet beszélni, csak azt tudja meg, hogy én még előbb szerettem önt. És ha az egykori mérnök ma is csak a régi szerény mérnök, akkor is csak öné vagyok.

Most már az őrülés rohamai ragadták meg a fiatal embert. Ő is megfeledkezett, hol van? ki látja? ki hallja? és az ajándékban kapott kezet szívére emelé.

E pillanatban nyilott az ebédlőnek túlsó ajtaja és Gedeon grófnak közeledő léptei felhangzának.

– Uram! – szólt még e végső másodperczekben is a boldogságban úszó leányka. – Látnia kell, hogy én e nyilatkozatot vártam, reméltem és el voltam készülve a legelső kedvező alkalomra.

Ezzel kebelébe nyúlt s onnan egy kék szalaggal összekötött papircsomagot vett elő.

– Rejtse el!

Többet nem szólhatott, mert Gedeon gróf jól megcsattintva az üveges ajtó kilincsét, kijött a verandára azon nevezetes hírrel, hogy fog már a kocsis!

Szokás szerint semmit sem látott. A gyanú, kétkedés vagy épen a féltékenység eszébe sem juthatott. Mert zsebében hordva menyasszonyának szerelmes leveleit, oly rendületlenül állott hite, mint a Sion hegye.

Különben is nagy úri házból származó gyerek lévén, születése óta szokva volt hozzá, hogy mindent készen kapjon kezébe s ha kellett valami, mások dolga volt legtitkosabb vágyait ellesni és megelőzőleg teljesíteni. Tehát azon érzék, hogy akármit is saját grófi szemével fedezzen fel, tökéletesen hiányzott benne.

Az ebéd végétől a jelen pillanatig alig telt el húsz percz. És mennyi történt ez alatt! A mit két szerető szív csak hitt, most élő szóval bebizonyítva hallotta. Minő boldog megnyugvás ez a jövőre! Biztosan építeni a lerakott alapokra!

A báróné szándékosan hagyta őket magukra. A jó gyermek szereti mamáját, s mégis csak a háta mögött szokta a kiválasztott ifjúnak szerelme titkát megvallani.

De mikor a ház úrnője a lovak dobogásáról hallotta, hogy vendégei útra készülnek s nehány pillanatig a gondatlan vőlegény is az udvaron állong, veszedelmet sejtve, előrohant, hogy féltékenyen őrzött báránykáját a vérengző tigris körmei közül kiszabadítsa.

Majdnem egyszerre, úgyszólván Gedeon gróf sarkában érkezett a verandára és fellélegzett, a midőn mind a hármat együtt találta.

Vendégei ekkor már búcsúztak. Gábor gróf nagy tisztelettel hajtá meg fejét a hölgyek előtt. Gedeon gróf melegen szorítgatta legkedvesebb hugának kezét, mely az elmult pillanat óta örökre egy más férfinak tulajdonává lett. A leány bátor szívvel engedé kezét szorongatni és szépen meghajlott, a midőn rokona hangos csókot pattintott rája. A csókot a tüzeskedő vőlegény adta, de csak a közönyös hug fogadta.

A két fiatal ember búcsút véve eltávozott.

Sok ember, a ki hallott valahol harangozni, de nem tudta hol? azt hiszi, hogy a grófnék hitágazata közé tartozik a férfi vendéget, pöczkösen ülve maradva, bocsátani útnak. Valósággal így történik ez télen városban, a társaságban: de nyáron a falun, a kit szeretnek, nőt vagy férfit, oly szépen lekisérik a kapu aljáig, mint akármely más derék, vendégszerető, jó magyar ténsasszony teszi.

Teljes sötét éj lőn, a midőn Gedeon gróf Gelenczére érkezett s barátját a kastély előtt leszállítá. Maga Kis-Gáthra ment éjjelezni, mert másnap Hevesbe készült, a hová, mint mondá, legalább két hétre, sok korhely pajtása fog össze gyűlni. Oly saison, mely alatt a szerelem és a vőlegénység ügyei bízvást szünnapokat tarthatnak.

Így végződött az elátkozott kastély megrohanásának története.

De hova maradt a ház titkainak földig való lerombolása?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gábor gróf otthon volt saját úri kényelmében. Az inas meggyujtá a lámpákat, a komornyik elhozta urának pongyola öltözékét. A vacsora is készen volt, de a gróf mindenkit dolgára küldött, kijelentvén, hogy semmire szüksége nincs, egyedül akar lenni és reggelig senki ne háborgassa.

Megmenekedvén háznépének jelenlététől, bezárta az ajtót, a legkényelmesebb karszéket az asztal mellé tolta, a lámpák lángját föllebb csavarta s aztán (bocsássuk meg a boldog férfinak ezen gyöngédtelenségét) török dohányra gyujtott. Így lehet csak a csendes magányban szellemi gyönyöreket teljes mértékben élvezni! Az illatos füstgomoly adja meg az élmények fűszerét és koronáját.

Végre ennyi készület után kivette kabátja zsebéből a kis leány papircsomagát, mely világos égszín szalaggal volt lekötve.

Felbontotta s legelőször is az lepte meg, hogy a nehány lapból álló kötetke nem tentával, hanem csak rajzónnal van írva. Ez már jellemzette a kis leány helyzetét az anyai házban.

– Mit fogok olvasni? Ha nekem adta: a tartalom csak engem illethet. Ha készen tartotta: akkor várta is az alkalmat, hogy átadhassa!

Mindjárt első tekintetre látta, hogy ez nem levél, még kevésbbé napló, vagy napló-kivonat. Egyszerűen csak feljegyzése azon gondolatoknak, miket a fiatal embernek a legegyenesebb és legközvetlenebb forrásból megismernie kellett. Hogy lássa a helyzetet, vegye számba a nehézségeket s készüljön küzdelemre! Ez volt a tartalom; ez tünt ki azon sorokból, miket az olvasó a lapok forgatása között előre is kikapkodhatott.

– Végre életemben először teljes bizalommal és háborgatás félelme nélkül beszélhet velem! Ebben lesz megírva felelete nyilatkozatomra: hogy szeretem!

Ime az irat tartalmának egyes kiszakított részlete.

*

«Mikor én kis leány voltam, jött egyszer Réthfalvára egy idegen fiatal ember, a ki nem olyan volt, mint a többi. Ez sokat tanult, nem félt a széltől, a hidegtől vagy nyáron a nap égető sugaraitól. Többi ismerőseimtől soha mást nem hallottam, mint a mit én is tudtam; mindig előre megmondhattam, mit fog nekem beszélni? a ki hozzánk jött látogatóba s kijött velem a kertbe lapdázni vagy abroncsot dobálni.

Hanem a ki most jött, az egy új világnak embere volt. Addig csak női munkát ismertem, vagy láttam, hogy az emberek szántanak, vetnek, aratnak, csépelnek. Legnagyobb csodám volt, ha valahol házat épitettek. De ez az új ember vasutat mért és vasutat csinált! Csekélységem érzetében megsemmisülve voltam. Míg én, a leányok és fiúk játszottunk, zongoráztunk, s az iskolai könyveket forgattuk: már éltek mások, a kik nagy szorgalommal magasabbra törtek, hogy tudományukból élhessenek és a hazának használhassanak.

Ezt a fiatal embert a mamám meghívta egyszer ebédre. Én kiváncsi gyermek voltam és nagyon sokat kérdezgettem tőle. Eleinte féltem, hogy fárasztom és nem tart érdemesnek arra, hogy ily tudatlan gyermeknek felelgessen; de oly szíves és barátságos volt, hogy mindent, a mit megérthettem, megmagyarázott nekem. Sőt tán még tetszett is neki, hogy ily csacska gyermek annyira érdeklődik az ő különös mestersége iránt.

Ma sem tudom, mennyit értettem beszédéből? csak arra emlékezem, hogy én ezt az embert csodáltam, tiszteltem, meghajlottam előtte és büszke voltam rá, hogy engem csak egy szavára is méltatott! E pillanat óta mindig untatott, ha egy diák vagy fiatal ember köznapi dolgokkal mulattatni akart engem.