Part 11

– Becsülete? Ugyan, hogy és mikép? Tán a nyomdai festékkel bekent betűk által? Istenem! ha mi politikusok és miniszterek ilyesmikre még hederítenénk, három napig nem tarthatnánk meg tárczánkat. Ismertem egy minisztert. Ez is poéta volt kezdetben és igen érzékeny kebel. Oda volt minden otromba megtámadásra. Végre úgy megedzette lelkét, hogy a mit élő szóval mondtak neki, magán körben, vagy a képviselőházban, arra lelkiismeretesen felelt, de ha ugyanezt nyomtatásban vágták szemébe, minden vádat egyszerűen csak bepiszkolt papirnak tekintett.

– Személyét nem bántotta senki.

– Beszéljünk magunkról; ha tetszik rólam. Ötven lap ismétli az országban mindennap, hogy a kormány elárulja a hazát, megnyomorítja a jelen nemzedéket, megsemmisíti a jövőt. Fel sem veszszük. Ki tudja? igazuk lehet, mert nem tartjuk magunkat csalhatatlanoknak. Mikor én a közlekedési ügyek vezetését átvettem s az első háromszáz kilométernyi vasútat indítványoztam, egy lap, nem is nagyon virág-nyelven azt írta: bizonyosan az építési költségek felét el akarom lopni. A mennyi omnibusz-kocsis és kalarábéáruló kofa van Pesten, csak azt várta, mikor akasztanak fel? Én bizony még sem jöttem dühbe, mert tudtam, hogy a szerkesztőnek nincs más czélja, mint azon napon vagy kétszáz példánynyal többet eladni a piaczon.

– Engem komoly lap vádolt, hamis okmánycsinálással.

– Ezt már nem cselekedte. Különben pedig mit nevez ön komoly lapnak? Egyik sem oly komoly, hogy néha valami pikánt mártást fel ne tálaljon olvasóinak. Ez a bizonyos lap is felvett hasábjai közé egy czikket, melylyel a beküldőnek nagy örömet csinált, önnek pedig semmit sem ártott, mert a közlemény önmagát czáfolta meg. A híres vegyész zsebre rakta a kövér honorariumot, ön pedig ma is az, a ki tegnap volt: osztálytanácsos, Szabolcsy gróf, s a felsőház tagja. Mit akar ön? ha minden kétértelmű czikkecskével agyon lehetne egy becsületes embert verni, ezóta a miniszterelnöktől kezdve az utolsó kanczellistáig, minden hivatalnoknak ki kellett volna pusztulni az országból. Okos ember, a kinek tiszta lelkiismerete van, megveti a varjak károgását. Ha mellé még meg is harapják, fáj a seb egy napig, aztán vagy elfeledi, vagy hozzászokik.

– Uram! önnek igaza van. De az én helyzetemben, vagy minden kifogáson felül kell állnom, vagy visszamegyek oda, a hol oly boldog voltam.

– Ez szép elmélet, de a gyakorlatban értelemmel nem bir. Beszéljünk világosan. Az a kurta lábú Nagygáthy gróf ön miatt elveszt 13,000 holdnyi örökséget. Hogy követelheti ön gyarló embertől, hogy ily sajgó érvágást, mint valami szúnyogcsípést, egy mukkanás nélkül eltűrjön? Kérem önt, engedjen neki annyi örömet, hogy legalább felberzenkedjék. Ön azonban az első rohamra feladja a csatatért s mint rossz katona elveti fegyverét! Az ellenség győzni sem remélt és ön védtelenül odaveti a hadi zsákmányt. Ez szép jellemvonás lehet valami érzékeny német drámában, de a gyakorlott politikai észjárás más magatartást követel. Mondok valamit.

– Tessék, uram.

– Szép az a sajtószabadság, de hasznát és értékét saját magunkon kell megpróbálni. Könnyű mást nevetni, ha felebarátunkat a lapban jól megczibálják; de akkor legyünk türelmesek, ha a rúd egyenesen ránk jár.

– Én csak igazságot követelek.

– Igazságot! Mi az igazság? Pontius Pilatus is azt kérdezte; de az üdvözítő hallgatott és semmi definitióba nem bocsátkozott. Most pedig mást mondok.

– Hallom, uram.

– Fiatal koromban ismertem egy szabadelvű fiút, a ki nagyon megharagudott valakire s azt mondá: Huszonöt botot annak a gazembernek, s aztán töröljék el örökre a botbüntetést! De jaj, kedves tanácsosom, ha a botbüntetés eltörlése előtt, még mindenkit meg kell huszonötözni, a kire valaki nagyon megharagudott, akkor ez a nyájas kis operatió még maig foly. Megfogyatkozik a hazában a mogyorófapálcza, úgy, hogy mint import-artikulust, külföldről kell behozni.

Lehetetlen volt az őszinte lelkű öreg úrnak szavain nem nevetni.

– Egyébiránt – végzé be mondókáját ő excellencziája – önnek nem indokolt lemondását el nem fogadom; elbocsáttatási kérelmét kereken visszautasítom. Ebből azonban nem következik, hogy most mindjárt saját kezemmel visszavigyem az irodájába; hanem adok önnek szabadságidőt bizonytalan határnapra. Addig gondolja meg a dolgot, de arról se feledkezzék meg, a mit én mondtam. Isten áldja.

Ezzel kezet nyújtott és elment.

A fiatal ember azonban makacs gyerkőcz volt; nem hallgatott a hideg megfontolásból merített jó tanácsra; bedugta fülét, behunyta szemét, hogy semmit se lásson, semmit se halljon.

És nem volt senki jelen, a ki ráütne vállára és mondaná:

– Te hóbortos gyerek, a ki szürke frakkos konviktor, segéd-szakasz-főmérnök voltál: hogy lehettél egyszerre oly szörnyű vak gróf mint a többi? Tehát, ha nem lehetsz gróf, vagy nem lehetsz olyan gróf, minőnek képzelted magad: nincs számodra hely sehol széles Magyarországban? Csak e kettő között kell választanod: olyan gróf légy, hogy még a kis Nagygáthy, meg a nagy vegyésztanár se merészkedjék jogaidban kételkedni? vagy felszeded sátorfádat s mégysz Amerikába, hogy mint napszámos toljad a targonczát?

A miniszter látogatása volt a legelső belövött rés a megállapított napirend bástyája ellen. Vigasztalni, felbátorítani jött, de csak a tanulmányaiba mélyedt remetét háborgatá.

Később a házmester jelentkezett az ebéddel s minthogy életpályájához tartozott a ház legfrissebb újságait széthordani, mondá:

– Nem hallotta méltóságod, hogy szobája ajtaja előtt a vászonnép czipője egész éjjel csoszogott?

– Csoszogott? és miért?

– Hallgatóztak.

– Ajtóm előtt? Mit lehet itt hallani, ha éjfél utánig olvasok, azután lefekszem és alszom?

– Oh kérem alássan, tegnap este itt volt Nagygáthy gróf a bárónénál, és azt jövendölte, hogy méltóságod ezen éjjel okvetlenül agyonlövi magát. De én lecsitítottam a házat, mert a gróf úrnak revolverje sincs. Ezt a feleségem is tudja, a ki ide jár takarítani, én pedig felhordom az ebédet és vacsorát. Ott alant az első emeleten a báróné gyönyörű szép leánya, Lenke kisasszony, sírt és kétségbeesett, míg Jetty, a szobaleány el nem mesélte, hogy méltóságodhoz angol nyelvmester jár. Akkor a kisasszony újra feléledt és megnyugodott.

Mikor ebédelt az ifjú, visszagondolt életének legközelebb mult korszakára s különösnek találta, mint foglalkoznak az ő ügyeivel mások még inkább, mint önmaga. De hogy Lenke kisasszony a szobaleánynak jól indokolt vigasztalására megnyugodott, leírhatlanul jól esett szívének.

Ebéd után angol pontossággal került elé mr. John Brown s legalább ezen egy látogatás nem zavará meg e nap programmját.

Vacsora után a fiatal ember friss levegőt akart színi, a nélkül, hogy elhagyja szobáját. Megnyitá tehát ablakát és szivarfüst mellett kinézegetett az éjbe, vagy legalább a gázzal világított utczára.

Ott alant megszokott köznapisággal hullámzott a járókelők sokasága. Senki fel nem nézett a harmadik emeletbe s nem törődött vele, ha tetszik valakinek a kora tavaszi hűvös estén kinézni az ablakon.

Közeledett már a tíz óra is, midőn a ház előtt egyfogatú bérkocsi állott meg. Egy férfi lépett ki belőle és eltűnt a kapu alá. Oly dolog, melyet Pesten a bálvány-utczában, ha kinéz valaki az ablakon, a nap minden órájában számtalanszor láthat.

De csakhamar megint kopogtatott valaki a harmadik emeleti lakónak ajtaján.

Megint a házmester volt, a ki lámpát tartott kezében s a kinek háta mögött egy őszbecsavarodott férfi állott, jól felbundázva, kezében fekete fényes bőrből készült úti táskával.

– Ez az úr méltóságodat keresi.

– Engem? akkor tessék belépni.

Mikor benn voltak a szobában, a fiatal ember az asztalon álló két gyertyát meggyújtá és bámulva ismert az idegenre.

Ő volt, a kire legtávolabbról sem gondolt, Nagy István, az állomásfőnök Szatmáron.

– Isten hozta, uram.

– Eljöttem gróf úr, és örvendek, hogy kevés utánjárás után feltaláltam szállását. Remélem, vette tegnap éjjel távirati sürgönyömet.

– Hogyan? ön táviratozott nekem? És én gondatlan, el nem találhattam, ki lehet az a N. I..!

– Én vagyok, megérkeztem s megtartom igéretemet. De ezen ajtó a folyosóra nyílik: tán egy ajtóval belebb mehetnénk.

– Annyival épen szolgálhatok. Itt van hálószobám; ez a legvégső rejtek szállásomon.

– Engedelmével lépjünk oda: mert az én titkomat idegen fülnek hallani nem szabad. Jól értsen meg: saját titkomról beszéltem; mert a mi méltóságod ügyét illeti, az nem hogy titok volna, sőt inkább a legelterjedtebb nyilvánosság elé tartozik.

Bementek a hálószobába, a hol felvetett ágy állott a szögletben, de szemközt a túlsó fal mellett pamlag kínálkozott kettőjük kényelmére.

– Gróf úr, e táskában hozom, a mit igértem.

Ezzel kivett onnan egy viaszos vászonba takart széles, hosszú, de lapos csomagot, mely zsineggel volt lekötve s három magán és egy igen nagy alakú hivatalos pecséttel lezárva.

– Hogy mindjárt ajtóstul rohanjak be, – szólt folytatólag Nagy István uram, – itt e kötegben rejtőzik a Lengyelkén kötött házasságokról vezetett anyakönyv eredeti valóságában, 1831 febr. 4-től egész 1849 jun. 27-ig. Miután pedig Szabolcsy Gábor gróf honvédezredes, akkor még alezredes, 1848 szept. 10-én kelt egybe Lengyelkey Saroltával, igen világos, hogy ezen létrejött házasságnak ezen eredeti matrikulában bejegyezve kell lennie. És ha benne van, nincs oly földi hatalom, mely e könyvnek erejét megtörhetné. Tehát a külső boríték pecsétét Isten nevében felbontom.

– Bocsánat, még egy kérdést akarok tenni.

– Tessék parancsolni.

– Hol feküdt elrejtve ezen anyakönyv annyi év lefolyta alatt? és miként jöhet ma az ön kezébe?

– Erre a kérdésre maga a csomag külseje a legkielégítőbb feleletet adja. A három magán pecsét Margittay Sándor egykori lengyelkei pap családi czímerét mutatja. A hivatalos pecsétet a szatmári káptalan tette rá, a midőn 1849 jul. 14-én «családi okiratok» czímén e csomagot megőrzésül átvette s arról kellő alakban térítvényt adott ki.

– És ezen térítvény!

– Ezen térítvény nem veszett el. A kinek birtokában volt, megőrzötte; nem régiben ezelőtt előmutatta s a csomagot akadály nélkül átvette.

– Tán épen ön?

– Megeshetik.

– Igen, de azt mondták, hogy ezen anyakönyv a lengyelkei templom elpusztításakor elégett.

– Kósza hír volt. Gróf úr beszélt a pönögei pappal és a kettőjök között lefolyt értekezést minden lap közlötte. Akkor már hallhatta gróf úr, hogy a templom boltozatos sekrestyéje nem égett be; csak a házasságokról szóló anyakönyv hiányzott.

– És mért épen ez?

– Mert Margittay Sándor elvitte s két hét mulva ezen borítékba zárva családi okiratok czímén a szatmári káptalan hűségére bízta.

– És mért tette ezt?

– Gróf úr, ennek indokát a pönögei plébános igen világosan elmondta. Kérem méltóságodat, ennyi év multával ne bolygassuk meg ezen kényes természetű kérdést: főkép ha az idők és viszonyok is gyökeresen megváltoztak azóta.

– Azt mondták nekem, hogy Margittay Sándor ezen anyakönyv birtokában uralkodni akart anyám fölött.

– Úgy látszik.

– Az özvegy be nem bizonyíthatta gyermekének törvényes születését.

– Ez volt a pap czélja. Ha az özvegyet megnyerheti, protestáns vallásra tér, megházasodik s mindent napfényre hoz. Isten másként határozott!

– Igen, az Isten. Nagyon kényelmes mentség ez, mindent isten határozatára hárítani. Azonban ön még mindig nem felelt kérdésem második részére. Hogy került a káptalan térítvénye épen az ön kezébe?

A látogató aggodalmas tekintettel nézett szét a szobában, mintha félne, hogy a rejtekből meghallhatja szavát valaki. Azután közelébb húzódott a pamlagon és alig érthető hangon mondá.

– Gróf úr, én önnek oly titkot mondok, melyet élő ember nem tud; még derék és hű feleségem sem fogja valaha meghallani. Széles e világon csak önnek van joga mindent tisztán látni. Én Margittay Sándor, az egykori lengyelkei pap vagyok.

– Ön? Nagy István? a szatmári állomásfőnök?

– Kérem, méltóztassék csendesebben beszélni. Lehet, hogy vétettem ön ellen; de jól tudja, hogy mikor szüksége volt rám, mint hű barát állottam háta mögött. Én voltam, a ki Tokajban, az ön keresztelése alkalmával, szülőinek házassági bizonyítványát előmutattam. Én voltam, a ki önnek hiteles keresztlevelét, az állomás épületében, a hol ön vendégem volt, kezébe játszottam. Én voltam, a ki a házassági anyakönyvből a hiteles kivonatot a zempléni alispán hivatalába megküldöttem s végre én hozom ma ide az eredeti anyakönyvet, a midőn tegnap éjjel olvastam a hirlapból, hogy ellenségei a felmutatott anyakönyvi kivonat hitelességét a tenta alkatrészeinek szempontjából kétségbe akarták vonni.

– Ezt most megczáfolhatjuk?

– Tökéletesen. Ezen könyv épen azon tentával van írva, mint a nyilvánosságra jött kivonat. Én a tentát egész üveggel, elődöm hátrahagyott értéktelen apróságai között találtam s mert jónak találtam, tovább is használtam.

– Még egy kérdést. Mért nem lépett fel ön ezen okmányokkal még anyám életében?

– Akkor én besorozott bakancsos voltam; később mint hadnagy Milanó kövezetén csörgettem kardomat. Mikor haza kerültem és a vasúti szakvizsgát letettem, a grófné halva volt. Tehát mégis isten határozott sorsom és szándékom fölött!

– Látta anyám sírját?

– Láttam; akkor még megmutathatták. Én e sírt több ízben feltöltettem és maig zöld hant födi az elfeledhetlennek hamvait.

– Ha ezt tette ön, vegye köszönetemet. Ön e sírt meg fogja nekem mutatni és én emlékkövet emeltetek föléje.

Ezt mondva, melegen szorítá meg látogatójának kezét.

– Most még kérdem: legalább anyám halála után védelmébe vehette volna az ártatlanul szenvedő gyermeket!

– Ez volt megmásíthatlan szándékom. Több ízben fel akartam lépni, de csak titokban, mert az akkori kormány alatt nagyon féltem fölfedeztetésem következményeitől. Azonban ön nevelésben volt, jól és szorgalmatosan tanult s láttam, hogy önerejéből is pályát fog kivívni. Ha én önt már szürke frakkos konviktor korában gróffá nyilvánítom: önből soha sem lesz derék, bátor, önálló férfi.

– Gondolja?

– Bizonyosan tudom. Mert a koldus grófocskánál nincs az emberiségnek haszontalanabb és gyűlöletesebb fajzata. Nem tanul, henye s mégis dölyfös, mindenkit megvet; egyedül czímének és rangjának él és követeli, hogy a legkövérebb sült veréb mindig egyenesen az ő szájába repüljön.

– Ki tudja? de tán igaza is lehet.

– E szerint, gróf úr, elvégeztem, a mi még hátra volt. Teljes megelégedéssel bocsátom e csomagot rendelkezésére. Ha tetszik, rögtön felbonthatjuk; de ha jobbnak látja, maradjon lezárva, hogy illető helyeken láthassák, mi volt a káptalan pecséte alatt gondosan megőrizve? Részemről nem tudnám meghatározni, melyik volna a czélszerűbb eljárás?

– Valóban ezt én sem tudom: de igyekezni fogok, hogy a legilletékesebb helyről vegyek jó tanácsot.

– Ez lesz legjobb. Most azonban teljesítvén rajtam nehezedő kötelességeimet, szivességet kérek méltóságodtól.

– Mindenben szolgálatára állok, a mi csak tehetségemben áll.

– Gróf úr, idejöttem. Az út maga, szabadjegyem lévén, pénzembe nem került. Engedje meg, hogy megkiméljem a vendéglői költséget és itt töltsem az éjet.

– Ez magától értetik.

– Nekem a régi katonának ez a pamlag herczegi kényelem. Van köpenyem, a mivel takarózhatom; de holnap korán reggel múlhatlanul vissza kell utaznom.

– Oly hamar? Azt hiszem, valami ágyneműt összekomponálhatunk; már a minő rideg, nőtlen gazdaságomtól telhetik. Sőt, a mint veszem észre, egy kis vacsora-maradványnyal is szolgálhatok.

– Ez jó ötlet, gróf úr: mert, a mióta lelkem terhétől megszabadulhattam, érzem, hogy éhes vagyok.

– Ezt örömmel hallom, mert a ki éhes, nem válogatós.

Mig elkölté isten áldását a vendég, beszélgettek ketten a multról és jövőről s csak éjfél után tértek nyugalomra. A fiatal ember telve legédesebb reményekkel, boldogan álmadozott; az állomásfőnök aludt, mint a bunda és még nem is hortyogott: a mi megbecsülhetlen udvariasság, egy éjre szállást kérő utazótól.

Midőn a gróf a reggeli szürkületben szemét kinyitá, vendége már útra készen állott s mint a mai vasutas időben történik, három rövid szóval búcsút vett és eltávozott.

XIV. (A fővárosban töltött utolsó napok története.)

Magára maradván az ifjú, legelőször is a lepecsételt csomagot, mint becses kincset szekrénye mélyébe rejté.

Terveit a jövőre már az éjjel álmodozásai között elkészíté. Most már tudta, hogy czíme és rangja minden kifogáson felül áll. Egyúttal elmés bosszút állhat a jól megboronált (más közönséges halandóról azt mondhatná) megvesztegetett tudós vegyész fölött: a ki most maga marad benn az általa feltalált tentahistória fertőjében.

Elhatározta, hogy mihelyt ezen legújabban nyert döntő okmány alapján születési jogainak bebizonyítását tökéletességre vitte, új életmódot kezd: visszamegy miniszteréhez, visszavonja ha lehet lemondását s azontúl egész erejét hivatalos kötelességének teljesítésére szenteli. Ellenben végkép lemond a gondolatról, hogy a főúri körök társaságában szerepet viseljen.

Mint mérnök nem volt jártas a közigazgatási ügyek menetének ismeretében; de mégis sejtette, vagy legalább szerencsésen eltalálta, hogy ily természetű kérdések tisztába hozatalát nem ügyvédre, hanem közjegyzőre kell bizni.

Nem ismert egyet sem ezen urak közül; de betekintett a naptárba s onnan olvasta, hogy a Lipótvárosban lakó két közjegyző közül az egyiket dr. Szeghő Bertalannak híják. Ki volt jegyezve lakása is.

Még más szent kötelesség is állott előtte. Jelen kelle lennie feledhetlen pártfogójának temetési gyászünnepélyén. Nem mint rokon és a családhoz tartozó, hanem szerényen és félrevonulva mint hálára kötelezett egyén, de mégis feketébe öltözve.

Azonban e tervétől is elkésett. A reggel érkezett lapokból olvasta, hogy Réthfalvy Miklós holtteste fölött már tegnap este a legnagyobb csendben végbement a temetési szertartás s a földi maradványokat érczkoporsóba zárva az éjjel elszállították Zemplénbe, a báró birtokára, Gelencze nevű faluba.

Ha itt lesz a nagy temetés, a háladatos rokon sem fog hiányozni!

Ezután tollat vett kezébe s levelet írt dr. Szeghő Bertalan úrnak: kérvén őt, hogy jelölne ki napot és órát, melyben bizonyos fontos jogi kérdésben tanácsát kérhetné.

Csak Szabolcsy Gábornak írta magát, mert tudta, hogy ha czímet ragaszt nevéhez, ez annyit jelent, hogy a tisztelt közjegyző úrnak tetszenék ő méltóságához fáradni.

A nehány sorból álló levélke megírva, borítékba zárva, lepecsételve és postabélyeggel ellátva volt, a midőn oly perczben, melyben háborítástól épen nem félhetett, valaki kívülről a szállás csengetyűjét meghúzta.

A házmester volt.

– Gróf úr, a kapu előtt kocsi áll és egy úr tudakolja, mikor lehetne szerencséje méltóságodnak tiszteletére feljönni?

– Ki ezen úr?

– Itt van látogató jegye.

A fiatal ember bosszús arczczal vette át a jegyet: de mintha a kisértetek világába volna sodortatva, bámulattal olvasá:

«Dr. Szeghő Bertalan közjegyző.»

Ez már sok volt. Az az ember jő hozzá, kinek eddig hírét sem hallá, a kinek nevét életében először a naptár tiszti névtárából olvasá! Regény ez? vagy épen tündérmese az ezeregy éjből?

De csakhamar visszaesett a prózai világ valóságába s mondá:

– Menjen le s ha annak az úrnak a jelen percz alkalmasabb volna, mint később más idő: igen szivesen fogadom látogatását.

Azt nem lehet tudni, hogy a bálvány-utczai házmester, a ki tiz év előtt még bécsi sült német volt, minő alakban vitte le ezen üzenetet; tény azonban, hogy dr. Szeghő Bertalan úr nehány percz mulva a szobába lépett s a szállás gazdájától kimutatott karszéket elfoglalta.

Derék, vidám és nyilt arczú öreg ember volt, abból a régi tabularis prókátor fajból, mely ma már végkép kiveszni indult. Éles eszét, gyors felfogási tehetségét, sőt ügyvédi furfangjait is egyedül csak az igazság és méltányosság felderítésére használta fel.

– Gróf úr, hivatalos kötelességeim folytán kértem e találkozást. Méltóztatik tudni, hogy Réthfalvy Miklós báró mindnyájunk szomorúságára elhalálozott. Csekélységem oly szerencsés volt, hogy a báró úrnak nagybecsű bizalmával megtisztelve lehetett. Én vagyok, a kinél a család fontos irományai letéve vannak. Ezek közül az egyik az 1847-ben elhunyt bárónénak, született Szabolcsy Klára úrnőnek végrendelete, melynek erejénél fogva összes vagyonának haszonélvezetét férjére hagyta. Egy másik végrendelet magától Réthfalvy Miklós bárótól származik és kelt nehány héttel halála előtt. Méltóztatik rám figyelni?

– Hallom, uram.

– A báróné összes javainak haszonélvezője meghalt. Tehát a báróné 1847-iki végrendeletének határozatai lépnek életbe. A 13,000 hold terjedelmű és Gelencze nevű falu határához tartozó uradalom mai napon a báróné Klára nevű testvérére vagy annak örököseire szállott. Ez a Klára Szabolcsy Pál gróf neje volt. Tehát önnek nagyatyjáról és nagyanyjáról van szó. Szabolcsy Pál gróf igen fényűző, könnyelmű és tékozló férfi volt, úgy hogy önnek atyját, idősb Szabolcsy Gábor grófot egészen vagyon nélkül hagyta és katonai szolgálatra kényszerítette. Egyedül csak Réthfalvy Miklós bárónak hosszan tartott életkora okozta, hogy ezen örökösödési kérdés csak ma jön megoldás alá. Szóval az 1847-iki végrendelet erejénél fogva ön lett a Gelenczén fekvő birtoknak kétségtelen tulajdonosa.

– Való ez uram?

– Hogyan? való? Itt a végrendelet: tessék végig olvasni.

A fiatal ember átfutotta a sorokat, de oly felületesen, hogy ha élő szóval épen most ezen irat tartalmáról nem értesül, az olvasás után ugyan semmit sem fog fel belőle.

– Ez az egyik végrendelet.

– Még más is van?

– Ezt a másodikat Réthfalvy Miklós báró saját külön vagyonáról írta alá. A bárónak mindössze is csak nehány száz holdnyi birtoka volt. De maradt utána az üllői-úti ház és kert. Miután pedig a báró életének végső tiz évében igen takarékos háztartást folytatott: fönmaradt tőle egy kis tőke is, mely részint készpénzben, részint papirokban mintegy 230,000 frt összeget képvisel. Mindezt legújabb keletű végrendeletében önre hagyta.

– Rám? ez lehetetlen.

– Hogy volna lehetetlen, ha én, a közjegyző mondom? Itt az eredeti okmány nálam saját irodámban lett fogalmazva, aláirva és tanuk jelenlétével megerősítve.

– De hiszen ez álom!

– Tiszta, megfogható valóság. Én pedig egyedül csak azért vagyok itt, hogy mint a végrendelet végrehajtója, méltóságodnak parancsát vegyem, mikor szándékozik igaz örökségét tényleg kezébe venni.

– Ön van mint végrehajtó megnevezve?

– A báró egyenesen engem nevezett ki; de a báróné megbizottja régen meghalt. Én csak mint esetleges utód vagyok kijelölve. De hiszen ön végig olvasta e végrendeletet? Ott áll nevem a VII. pont harmadik záradékában.

– Igen, végig olvastam, – felelt elpirulva az ifjú.

– Akkor nincs egyéb hátra, mint kitűzni a határnapot, melyben a birtokot és az ingóságokat tényleg is átadhatom.

A fiatal ember ezalatt romboló lázat érzett egész testében. Eddig soha életében eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy egykor még gazdag ember legyen. Természeténél fogva kevéssel megelégedve, a birtokvágy szenvedélyét nem ismerte. De mikor a kincs és vagyon özöne, mint érett gyümölcs egyszerre lába elé hullott: nem csoda, ha szokatlan kábulás fogta körül.

Ámde szólania kellett.

– Uram, önnek tudnia kell, hogy van az országban valaki, a ki születési jogomat kétségbe teszi.

– Legyen megnyugodva gróf úr, mert ilyen egyén nem létezik. Azt nem mondom, hogy például Nagygáthy Gedeon gróf szíves örömest el nem ütné az ön kezéről a gyönyörűen felszerelt Gelenczét, mely mind csupa első osztályú fekete föld. De nem teheti; ez a baja.

– Ön olvasta a lapokban, hogy szülőim házassági bizonyítékát gyanus hitelességű okmánynak hiresztelték.

– Ez a kisérlet csak gyermekes észjáráshoz méltó ízetlen bohózat volt. A gyáva tehetetlenségnek kiömlött epéje; egyéb semmi. Elhiheti gróf úr, hogyha komolyan léphetnének fel, bizonyára más úton kezdik meg a támadást.

– Még mindig pört kaphatok nyakamba.

– Pört kezdeni mindenkinek szabadságában áll, csakhogy átkozott költséges mulatság ez, ha a vesztes bizonyos. Tisztességes ügyvéd fel sem vállalja; Nagygáthy grófnak pedig okosabb tanácsadói vannak, mintsem odaengednék őt a lelkiismeretlen prókátorok piócza fajának kezébe.

– Azt mondják, nagy előny volna rám nézve, ha a lengyelkei anyakönyvek újra napfényre kerülnének.