Part 1

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

36. KÖTET

EGY MÉRNÖK REGÉNYE

Irta

PÁLFFY ALBERT

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

EGY MÉRNÖK

REGÉNYE

REGÉNY

IRTA

PÁLFFY ALBERT

JÁVOR PÁL RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

Franklin-Társulat nyomdája.

I. (Semmiből is lesz néha valami.)

A magyar szabadságharcz lezajlása után, nem sokára, megtelepedett Szatmár városában egy fiatal és szép asszony, a ki magát özvegy Szabolcsy Gábornénak nevezte s a helybeli ismerősök is így szólították.

Nagyon szegény volt; a leghálátlanabb munkával: varrással és himzéssel tengette életét. Ott lakott a Szamos partra kirugó házacskák egyikében, dolgozott egész napon át, néha éjjel is s a mellett ápolta, nevelte egyetlen fiacskáját, kit atyjáról, szintén Gábornak nevezett.

Munkahiányban nem szenvedett, mert pontos, ügyes és szorgalmas varróné volt; de ha magára nem költött is, gyermekét úgy nevelte, mint úrficskát, még is a nélkül, hogy elkényeztette volna.

Az özvegy modora, csendes, nyugodalmas beszéde, hibátlan nyelve és szabatos kifejezése magasb műveltségi fokot árult el. Látszott rajta, hogy korábban szebb napokat élhetett. Nyájas, udvarias volt mindenki irányában; de meg is követelte, hogy vele is hasonlókép bánjanak. Szerényen lépett fel, de helyzete daczára, mint alázatos munkakereső, senki előtt meg nem hunyászkodott.

Igy élt egész 1858-ig, a midőn fia már a latin iskolába lépett s az anya minden erejét megfeszíté, hogy az ő Gáborkája a jól nevelt, sőt csinosan öltözködő tanulók sorában foglaljon helyet. Ekkor azonban, az erőltetett munka, nélkülözés s az anyai gond megtörte egészségét, gyorsan fonnyadt, elöregedett és elkezdett betegeskedni.

Midőn pedig a szomszédok észrevették, hogy az özvegynő lakásán kiütött az inség és nyomor: már minden későn volt. Meghalt s még a temetkezési költségeket is a városnak kellett viselnie.

Mit csináljanak most a kis Gáborkával?

Szerencsére azon időben még élt Szatmárban a jótékonyságáról és vallásos buzgalmáról országszerte hires Hám János püspök, a ki minden jövedelmét építkezésekre és alapítványokra fordította. A többi között föntartott saját költségén egy úgynevezett «convictus»-t, a hol hatvan, vagy hetven árva fiú menedéket, nevelést és iskolai tanítást nyert. A növendékek az intézetben maradtak, míg csak a középoktatási osztályokat bevégezhették, s aztán, ha módjuk volt, mehettek az akadémiákra vagy az egyetemre.

Igaz, hogy ezen convictusnak egyik (kissé elhallgatott) czélja volt a katholikus vallás terjesztése. Ez okból legörömestebben a protestáns és vegyes házasságból származó árvákat fogadták fel. De ki vehetné ezt rossz néven egy püspöktől, a ki hite tanaihoz rendíthetlen hűséggel ragaszkodott s maga is a legszigorúbb értelemben, mindig azok szerint élt és cselekedett?

A szomszédnék tehát és egy előkelő hölgy, a ki évek során munkával látta el a gyermek anyját, mindjárt a temetés utáni napon elvezették a gyermeket a convictusba.

Az igazgató, czímzetes kanonok Skultety főtisztelendő úr, vígasztalást igérő arczczal és jól felburnótozott orral fogadta az ajánlott növendéket s legelső kérdése is az volt: hol a gyermek keresztlevele?

Az asszonyok csak annyit tudtak, a mennyit az épen nem közlékeny természetű anyától hallottak. Hogy a férj honvédtiszt volt. Mindjárt kezdetben sebet kapott valahol s egy Lengyelke nevű faluba jött, a hol a helybeli papnak leánya gondos ápolás alá vette. Mikor meggyógyult a sebesült, hálából és szerelemből is, a leányt nőül vette. Később újra visszatért ezredéhez, de az oroszok betörése alkalmával a felvidéken holmi csekély előörsi csatában újra halálosan megsebesült. Még élve vitték el onnan az oldalt eső Zemplén megyének bodrogközi vidékére, a hol többé (állítólag) eszméletre sem jött, hanem meghalt. Özvegye később vette a hírt, mert fia, a kis Gáborka épen ezen időben született.

A kanonok példás részvéttel hallgatá végig ezen érzékeny történetet s aztán nagyot szippantott, még nagyobbat csattintott ujjával s mondá:

– Mindez igen szép és érdekes história. A házasság Lengyelke nevű faluban történt: de hol született a gyermek? hova írjunk, hogy a felvételhez szükséges okmányokat megkaphassuk?

Ezen kérdésre a jelenlevő pártfogónők közül csak egyik tudott valami homályos feleletet adni. Hogy a kis Gáborkának okvetlenül valahol Miskolcz és Debreczen között kellett a világra jönnie.

– De hol? az a kérdés.

– Alkalmasint sehol; legalább nem valami névvel jegyzett helyen. Útközben született a visszavonuló magyar hadsereg podgyászos kocsiján. Melyik község nevezhesse tehát saját polgárának?

Az igazgató nagyon gyanus értelemben csóválá meg fejét s mondá:

– Igy nem marad más hátra, mint levelet írni a lengyelkei lelkész-hivatalnak. Ha megküldik onnan a házassági kötések anyakönyvének kivonatát: tisztába lesz hozva ezzel egyszersmind a gyermek születésének törvényessége is.

Ámde most következett a szomorú körülmények között kezdődött regénynek legfeketébb lapja.

– Az a legnagyobb baj, – folytatá a leginkább jól értesültnek mutatkozó szomszédné – hogy az egykori Lengyelke nevű falu mai napság többé nem is létezik. A honvédsereg visszavonulásakor egy zászlóalj azon faluban rekedt. Fedezni akarván hátrálását, előörsi csatába bocsátkozott. Az orosz csapatok tehát felbőszülve a nem várt ellenállás fölött, rohammal foglalták el a falut; felgyújtották a házakat s így a templom a sekrestyével s az anyakönyvekkel együtt porrá, hamuvá égett. Mondják, a lakosok a szomszéd falvakba menekültek; maig ott laknak s ha földjeiket birják is, maga Lengyelke örökre eltünt Magyarország térképéről.

Ez már nagyon is sok elhinni valót adott a jámbor lelkű igazgató úrnak. Bosszankodva nyúlt burnótszelenczéjébe, nagy adagot csipett fel ujjai közé s mivel hamarabb csattintott, mint kellett volna, a földre szórta a drága dohányport.

– Bajos ez a dolog, – mondá – mert intézetünk alapszabálya, hogy csak törvényes házasságból származó gyermeket vegyünk fel. Mindamellett, ha az ügy kétes, vagy legalább az ellenkező eset nincs bebizonyítva, megeshetik, hogy félszemünket behunyjuk. Ki tudja, mit hallhatunk később? Hát ha meghozza a jövő mindazt, a mi még ma hiányzik.

Tehát a szép kis fürge fiút felvette az intézet növendékei közé. Tán megtetszett neki a bizalmas és barátságos képű gyermek? Tán azt hitte, ha az anyja protestans nő volt, az atyja is ily vallású lehetett? A fődolog pedig előtte az volt, hogy kiszabadíthat egy lelket az eretnekség tátongó örvényéből s beviheti Istennek egyedül idvezítő szentegyházába.

A szomszédnék egyebet sem kivántak. Hálásan köszönték meg az igazgató úr nagylelkűségét és kegyes elnézését; áldást mondtak a bőkezű alapítónak nevére s aztán teljes lelki megelégedéssel eltávoztak.

Az igazgató, különben, legkevésbbé sem kétkedett, hogy mind mese az, a mit hallott s törvénytelen szülöttet fogadott intézetébe. De miután szabad volt kétkednie, tehát megnyugtatá lelkiismeretét.

Gáborka pedig még azon napon fölvette az intézet növendékei által viselt szürke frakkot és hasonló színű posztóból készült egyéb öltözéket s csakhamar beleszokván új helyzetébe, egyike lett a többinek.

Csakhamar bebizonyodott, hogy az intézet igen jó fogást tett az új növendékkel; mert a kis Szabolcsy Gábort szorgalom, értelem, tanulékonyság és engedelmesség tekintetében iskolatársai közűl egyik sem multa felül. Különösen feltünt a tanárok előtt a gyermeknek csodálatos hajlama és könnyű felfogása a számtan legridegebb és legelvontabb tételei iránt. Oly jelenség, mely nem mindennapi tapasztalás a magyar faj törzsökös példányai között. Közülünk lesz költő, jogász, politikai szónok, sőt államférfi igen bőven: hanem az exact tudományoktól még mindig borsózik a hátunk.

Az év végén, midőn felolvasták a klasszifikácziót, Szabolcsy Gábor tündöklött a legelső helyen.

Ilyenkor a püspök, mint buzgó egyházi pásztor meg szokta látogatni az árvák intézetét is. Az igazgató jó előre kezébe csúsztatja a növendékek közül a legjelesebbek és a leghanyagabbak névjegyzékét, hogy fel lehessen őket híni, s mindenik megkapja, a mit érdemel.

Midőn Gáborkára került a sor, a püspök egy ideig igen megelégedve gyönyörködött a fiúcskának szerény, de azért nem bátortalan viseletén. Aztán kérdett tőle valamit, a mi épen eszébe jutott.

– Fiacskám, tudsz-e németül?

– Nem tudok egy szót sem.

A püspök elégedetlenséget kifejező köhintéssel hallotta ezen igen világos választ.

Hám János egyátalában nem tartozott az ötvenes évek hirhedt germanizátorai közé. Ő még akkor is hitte, hogy Magyarországban magyar embereknek kell lakni: maga sem beszélt a magyar és latinon kívül más nyelven, de hasznossági szempontból a német nyelv megtanulását mégis erősen megkivánta úgy papjaitól, mint a tőle függő kis diákoktól.

– Tótul sem tudsz?

– Nem tudok.

– Tehát semmi nyelvet a magyaron kívül?

– De igen is, kérem alásan: beszélek francziául.

– Hogyan! francziául?

A jó lelkű püspök azt hitte, a szélhüdés kerülgeti. A német nyelv nem tudását valahogy eltűrhette, de a franczia beszédtől elszörnyűködött. Egy gyermek, a ki most végezte be a gimnázium első osztályát, és francziául beszél! Egy árva, egy szürke frakkos convictor! Mi válhatik ebből, ha átuszott valamennyi iskolán?

Mert Hám János püspök úr előtt a franczia nemzetben Bossuet vagy Fenelon csak kivétel lehetett: a többi franczia mind Voltaire vagy Robespierre. Még ezeknél is gonoszabb, tudniillik: I. Napoleon, a ki a pápát elfogatta, a ki a felséges osztrák dynastia ellen háborút folytatott, sőt annak vitéz hadseregét, a hol csak találta, még tönkreverni is vakmerősködött.

Úgy nézett rá, mintha eretnekségen kapta volna. Rémülve kérdé:

– Hol tanultál te francziául?

– A mamám mindig franczia nyelven beszélt velem, mióta a világon vagyok. Azt mondta: latinul megtanítnak az iskolában, magyarul pedig úton és útfelen.

A püspök elfordult: még arról is megfeledkezett, hogy a hanyag tanulókat jól lehordani szándékozott.

Mikor pedig elhagyni készült az intézetet, az őt, a ház kapujáig kisérő igazgatónak mondá:

– Reverendissime, elbeszélte ön ennek a gyermeknek csodálatos történetét. Útközben, kocsin született és semmi nyoma, hol lett megkeresztelve. Utoljára nem lehetetlen, hogy még ma is pogány s nincs megkeresztelve.

– Illustrissime domine: ez több mint valószínű, de ha Isten kezünkbe adta ezen tévelygő juhot, nem szabad bizonytalanságban maradnunk. Rajtunk a felelősség terhe s ha méltóságod megengedi, én e gyermeket még ma megkeresztelem.

– Ez mindenesetre mellőzhetlen kötelességünk, még pedig úgy vallásunk parancsolatából, mint világi szempontból, a gyermek jövője tekintetében. Hova megy innen? mihez kezd e világon, ha keresztlevelet nem mutathat fel? Tehát önre bízom, adja fel rá a keresztséget, úgy, mint ilyen kétes esetekben az egyház mindig szokta: sub conditione.

És valóban ezen szertartást végbe is vitték a gyermek fején, mielőtt a nap leáldozott volna.

A kik jelen voltak, a gyermekek, ifjak és öregek szent buzgalommal voltak a jelenet tanui, hálát adván az égnek, hogy e pillanatban a menyek országa új lelket nyert s a fiú megszabadult a rajta fekvő eredendő bűnnek fertőjétől!

Áldott, boldog világ, a régi hitnek utolsó napja!

Most a mi hideg filozófiánk más tanokat, egészen ellenkező elveket kezd szivünkbe csepegtetni. Ad-e megnyugvást, vígasztalást, biztosítékot a jövőre?

Egyelőre csak szomorú és elrettentő jeleit látjuk a merész cserének. Biztatnak ugyan bennünket, hogy az új tőke később dús kamatot fog hozni, tehát e reményben tűrjük az átmenet nehézségeit, kételyeit és rombolásait. Annyi bizonyos, hogy ha aránylag ily kis fővárosban, mint Budapest, mintegy négyszázezer lakossal, egy napon csak két öngyilkolási eset fordul elé, azt mondjuk: hála Istennek, ez még nem is sok; máskor több volt. Ezeket kellene tehát elfogadnunk az új tan mártirjainak?

Multak az évek.

Gábor diák iskolai bizonyítványaiban az örökös és szakadatlan «kitünő» sorozatnál mást emberi szem eddig nem látott.

A franczia nyelvet sem hanyagolá el. Valaki a városból megajándékozá őt ezen nyelven írt imádságos könyvvel s így talált abban úgy lelki táplálékot, mint folytonos éltető forrást arra, hogy a mit tudott, el ne feledje.

Mikor végre a legfelső osztályba jutott, megengedte neki az intézet igazgatója, hogy kijárjon a városba s pénzért kisebb tanulóknak leczkeórákat adjon. Feltették róla, hogy jövő évre az egyetemi tanulmányok hallgatására a fővárosba megy. Tehát szerezzen legalább annyi pénzt, hogy helyét a vasúton megfizethesse s még meg is élhessen nehány hétig a maga emberségéből, míg tanítványokat találhat.

Nehezen ment a dolog eleinte, de még is ment. A hol megjelent, a hová hitták, a hová kinálkozott, külsejével, szerény modorával s főleg ragyogó bizonyítványaival mindenütt jóakarókat és pártfogókat talált. Aztán gyakorlati észszel, helyes számítással és előlátással birván, eleinte nem válogatott a tanítványok között, hanem a legelsőbben ajánlkozókat, bármely sovány jutalom mellett is elfogadta. Később ismeretesebb lévén, ő volt a legkeresettebb correpetitor, a kire a legjobban fizető szülők gyermekeik oktatását bízták.

Legnagyobb előnyére vált azon specialitása, hogy főleg a mennyiségtannak úgy elméleti, mint gyakorlati ágaiban elismert tehetségnek tartották. A hány úrfi, ősi szokás szerint a mathematikából megbukott, mind Szabolcsy Gábor keze alá menekült s aztán a helyes, értelmes és czélszerű oktatási mód következtében, a pótvizsga kelepczéjén tisztességes módon áthatolhatott.

Ezalatt saját dolgait legkevésbbé sem hanyagolta el. Nagy szorgalommal járt a műegyetem leczkéire. Ott mindent egyszeri hallásra felfogott és megtanult: úgy, hogy a kik tudták, hogy e fiatal embert életének tizedik évében keresztelték meg, meg voltak győződve, hogy ily éles számvetési talentummal megáldott ficzkó csak zsidó szülőktől származhatott.

Ezen föltevés ellen azonban nyiltan tiltakozott az ifjúnak nyilt arcza, karcsú és szabályos termete, sima gesztenyeszín haja, törzsökös magyar hangja és kifogástalanul jól hangzó beszédmodora.

A három vagy négy évi szorgalomnak jutalma lett, hogy egy szép reggel, midőn Gábor úr éltének huszonkettedik évét betölté, gyönyörű öntudatra ébredt fel:

– Okleveles mérnök vagyok!

Ezt mondta, de rögtön utána gondolta: ha tudniillik akad is valami mérni való!

II. (Belép a világba, hol a multnak is nyomaira talál.)

És akadt mérni valója.

A legközelebbi tavasz nyiltával megkezdték a törvény által engedélyezett «északkeleti vasút» terveit papirra rajzolni.

Szabolcsy Gábor úr, egyelőre ugyan rendes fizetés nélkül, de tisztességes napi díjjal ellátva, mint mérnöksegéd működött a szakaszmérnök vezérlete alatt, és reggeltől estig kereste a legkedvezőbb irányt az Ugocsában fekvő Királyházától fel Sátoralja-Ujhelyig s a hol megtalálta, ott levert czövekekkel ki is jelölte.

Nagy híre volt akkor e dolognak a vidéken s a helybeliek nem érthették, kinek van annyi kivetni való milliója, hogy a Bodrogközön át vasutat építsen, egyszerre három felé: éjszak irányában Kassára, kelet felé Mármaros-Szigetre, délnek Szatmárra, egész Debreczenig. Nem régiben kavicsolt országúttal is megelégedtek volna.

Még a legokosabbak is hiába való ámításnak tartották a megindított méréseket s csak midőn hallották, hogy Szatmár mellett a Szamosra vashidat építenek s a munkát tényleg is megkezdték, vették észre, hogy mégis több lesz ez tréfánál és szóbeszédnél.

A mérnöksegéd ápril elején, a midőn a fák zöldülnek s ezzel együtt a hernyók is kibújnak a tojásból, épen Réthfalva közelében dolgozott, a hol a vonal szemlátomást emelkedik és utat keres a hegyek közé, hogy bejuthasson a Hernád völgyébe.

Ez a Réthfalva oly csekély falu, hogy ide nem hogy állomást, de még úgynevezett megálló helyet sem terveztek. A falu a lapályon nyúlik végig; csonka tornya alig emelkedik ki a nyir és egerfák koronái közől. Dél felé düllőút kigyózik ős Beregszász felé s az út árkán túl élő sövényből képződött kerítés vonul hosszára.

Itt kell felmenni a dombra, melynek lejtőjén Réthfalvy báróné igénytelen kastélyának cserépfödele piroslik ki a hárs- és vadgesztenyefák lombjai közül.

A kastélyon túl ismét árnyas park következik; egy magas és tisztás pontról pedig sárga homokkőből faragott obeliszk, bizonyára valami síremlék, tünik elé és uralkodni látszik az egész láthatár fölött.

Gábor mérnök már harmadnap óta közeledik műszereivel e pont felé és előre látja, hogy ki nem kerülheti.

Épen most a déli órákban nagy szorgalommal nézeget végig látcsövén; vonalakat jegyez az asztalán kifeszített papirívre, a mint egyszer látja, hogy a kert rozzant rácsos kerítése mellett két női alak tünik el.

Ő már tudta, mert a vele dolgozó vidéki napszámosok beszélték, hogy az előtte fekvő kastélykában özvegy Réthfalvy báróné lakik, mintegy tizenkét éves leánykájával.

Mindjárt az első megpillantásra jó gondolata akadt. Munkája közben bőven tapasztalta, hogy ha nagyon örvendenek is a birtokos urak a vasútnak, mindig berzenkednek, ha bár kárpótlás mellett is, jól vagy rosszul ápolt kertjökből egy darabkát át kell engedniök.

Előre félt, hogy a báróné sem fogadja örömest az ily czélból érkezett látogatást. Tehát legjobb lesz, ha felhasználja e véletlen találkozást s rövid úton engedelmet kér a kert kerítésén áthatolni.

Oda hagyá tehát műszereit s mint világlátott ifjú bátran, de szerényen bemutatá magát a bárónénak és előterjeszté kérését.

– A mi ezt illeti, – felelt a báróné igen kétes és bizalmatlan hangon – elvadult kertem egészen uraságod rendelkezése alatt állhat.

– Engedje meg méltóságos báróné, hogy e kegyét szívem mélyéből megköszönhessem. Húsz percznél tovább nem fog tartani alkalmatlankodásom. Csak átsétálok, leveretek nehány czöveket s megyek tovább.

– Húsz percz nem sok, de én attól félek, hogy önök a vasutat épen az én kertemen keresztül akarják építeni.

– Egyáltalában nincs szándékunkban, hanem amott a domb lejtőjén mindenesetre kénytelenek leszünk egy vagy kétszáz négyszög méternyi darabkát a kertből elmetszeni.

– Hogyan? ott a legmagasabb ponton?

– Ott, a hova mutatok.

– Isten őrizzen még a gondolattól is. Ön épen azon síremlék felé mutat, mely itt az én kertemben szent kegyelet tárgya.

A mérnök a sírkő felé nézett s rövid meggondolás után kérdé:

– Pusztán csak a sírkő vagy egyszersmind a hely is érdekli méltóságod családját?

– A hely tán közönyös volna; de az elhunytnak hamvai épen ezen kő alatt nyugosznak!

– Akkor semmi baj, semmi nehézség. A társaság birtokba veszi e földet; méltányos árát kifizeti; a sírkövet pedig a kegyelettel őrzött hamvakkal együtt, saját költségén áthelyezi oda, a hová méltóságod parancsolja.

– Köszönöm a megnyugtatást, de fájna lelkemnek e porok nyugalmát megháborgatni. Oly széles e világ, mindenütt föld és tágas tér kinálkozik: tehát mindegyre mehet a vasútnak, ha nehány öllel jobbra vagy balra viszik át határunkon.

– Bocsánatot kell kérnem, de a különbség, úgy mérnöki, mint pénzügyi tekintetben óriási. Vonalunknak épen azon sírkő irányában kell áthatolni; minden más tervezés teljes lehetetlenség.

– Nagyon lekötelezne engem, ha szíveskednék megmagyarázni e lehetetlenséget.

– Örömmel és készséggel szolgálok vele, mert a kérdés igen egyszerű és könnyen megérthető. Ime: vonalunkat, itt bizonyos magasságra már felhoztuk, s ezen magasságot többé elvesztenünk nem szabad. Ha kimélni akarjuk a kertet és kívül maradunk a kerítésen, mindjárt ezen ültetvények határán túl oly meredek domb oldalába jutunk, hogy legalább 300 folyó méter hosszúra oly mély bevágást kell ásatnunk, hogy többe kerülne 300 ezer forintnál, még azon esetben is, ha mélységben mindenütt földet és nem kősziklát találunk. Ellenben ha betörhetek a kertbe, egyenesen neki mehetek a sírkőnek, azt a kis dombot könnyen átvájhatjuk, s mindig a föld felületén maradva, akadály nélkül folytathatjuk utunkat kitüzött czélunk felé.

– Köszönöm a szives magyarázatot; de mi történnék, ha mint birtokos ellenszegülnék a tervnek?

– A báróné bölcsen tudja, hogy a kisajátítási törvény föltétlenül mellettünk szól.

– Még a temetőket is fölháborgathatják?

– Mindent, a mi utunkban áll, a vállalat és az ország közlekedési rendszerének érdekében. Ebből azonban nem következik, hogy a vasúti társaság török és tatár módjára kénye-kedve szerint romboljon és pusztítson.

– Lám, ön is elismeri.

– Elismerem, de hozzá teszem: teljes kárpótlás nélkül.

– És mi történnék, ha ön mindezek daczára, a vasutat mégis a kert kerítésén kívül, arra fölebb tervezné?

– Mi történnék? A részvényes társaságot ugyan baj, vagy indokolatlan költség terhe sehogy sem érhetné. Mert én csak mérek és tervezek, de utánam jő majd főnököm, a ki munkámat megbírálja és felülvizsgálja.

– Hagyja tehát az eldöntést főnökére. Ki tudja, annak az úrnak tán lágyabb szíve lesz, mint önnek és én vele megalkudhatom.

– Oh báróné, ez hiú remény: az én főnököm a megtestesült kétszerkettőnégy. Ő csak végig nézne e vonalon s az én munkámat irgalmatlanul félre vetné. Valószínű, hogy még engem is elcsapatna a szolgálatból, azon lealázó indokolással, hogy a vasútépítés mesterségének még az ábéczéjét sem értem.

– Oh, – felelé a báróné büszke mosolylyal, – ily áldozatot nem követelhetünk. Különben pedig kertem nagyobb, mint kell; a sírkövet pedig áthelyezhetem. Csak azt tudhatnám, nem fenyegeti-e birtokomat még más megcsonkítás is, mert olvastam, hogy a vasút mindenhatósága előtt kastélyoknak és templomoknak is romba kell dőlni.

– Ez igaz, de csak akkor, ha elkerülhetlenül útban állnak. Itt azonban csak e domb lejtőjén kell áthatolnunk, s minden más irány kérdésbe sem jöhet.

– Akkor megnyugtatva vehetek búcsút. Isten önnel, uram.

– Méltóságodnak alázatos szolgája.

Mikor a báróné visszafordult, a kis leányka, a ki eddig egy hangot sem bocsátott ki ajakán s csak bámulta azt a csodálatos embert, a ki vasutat tud építeni, megrántotta anyjának öltözékét és franczia nyelven mondá:

– Mamám, valamit elfeledtél.

– Valamit elfeledtem? Ugyan mit, édes leányom?

– Azt mondtad, mikor ide jöttünk, hogy ebédre kellene híni azt az urat.

A báróné elpirult s zavara annál nagyobb lehetett, mert ily emlékeztetés után, akarva sem tehetett többé meghivást.

A mérnök azonban segítségére jött a megszorult anyának, és hasonlókép franczia nyelven szólva, nevetve mondá a kis leánynak.

– Kisasszonykám: mi mérnökök nem érünk rá, hogy ebédelgessünk. Munka előtt hatalmasan megreggelizünk úgy, hogy estig eszünkbe sem jut az evés.

Most a báróné is felbátorodott. Érzette, hogy ez a fiatal ember most segítségére jött. Aztán a hibátlanul beszélt franczia nyelv is elárulá, hogy jól nevelt és jó házból származó ifjúval van dolga. El sem hitte volna, hogy árvaházi növendék, egykori szatmári convictor-diák áll előtte! Tehát jóvá akarván tenni nem is egészen szándéktalan mulasztását, kérdé:

– Vasárnap is dolgoznak?

– Akkor pihenünk. Nem szabad munkás embereinket Isten házától visszatartanunk.

– Ezt örömmel hallom. Holnap vasárnap s ha ön szíves volna, pontban két órakor hozzám ebédre jőni, szívesen látom.

– Mély köszönettel fogadom méltóságod kegyét.

Ezzel vége volt e találkozási jelenetnek. A báróné leánykájával a kert sűrűi közé tünt; a mérnök folytatta munkáját.

Másnap csinosan felöltözött az ifjú s a kijelölt idő előtt öt perczczel belépett a báróné kastélyába s bemutatá magát névszerint is.

A midőn a báróné e nevet hallotta, megrettenve nézett vendégére és éles szemmel vizsgálá annak arczvonásait. De már nevelésénél fogva megszokta, hogy kiváncsiságát elpalástolja: szokott udvariassággal fejezé ki örömét és széket mutatott neki.

Leültek és közönyös tárgyakról beszéltek, de már a következő pillanatban nyilott az ajtó és Lenke kisasszony nagy győzelemmel jött be a hírrel, hogy a szakácsné készen van s ha mama parancsolja, tálalhat.