Part 9

(Értsétek meg belőle mind a hárman: Rudolf nem azért jó férj, mert neje megérdemli, hanem azért, mert ő cherubim. Rudolf nem olyan férj, mint egy más férfi, teszem föl János úr, és te szegény, szerencsétlen asszony sírhatsz, a midőn ilyen példás szeretetet hallasz magad előtt emlegetni, más boldogságának látása, hallása megannyi tőrszúrás lehet a szívedben.)

Flóra nem tűrheté, hogy más irányt ne adjon a beszélgetésnek.

– Kegyedet mindenütt reméltem feltalálni; mi itt, környékbeli ismerősök, meglehetős eleven társaságban élünk s előre örültünk, hogy társnéink száma ismét egygyel szaporodott, de mindeddig nem találkozhattunk kegyeddel, pedig egészen összeesküdtünk már ellene, hogy közöttünk igen jól érezze magát.

Marion kisasszony sietett e buzdító gyöngédség hatását lehűteni szúró észrevételével:

– Kárpáthy úr persze hogy rejtegeti nejét, eldugja a hamis, hogy más ne is láthassa. (Félti a vén bolond, van oka rá).

– Oh férjem igen előzékeny, sietett őt kimenteni Fanny, de megvallom, némi tartózkodást, mondhatni félelmet érezék magamban, ily magas körökben megjelenésem előtt. Én igen egyszerű emberek közt nevelkedtem s szerfelett hálásnak érzem magamat nagysádtok ezen kegye által, mely egészen felbuzdít.

Nem használt az. Hiába felelt ily magát megalázó hangon, hiába iparkodott azt állítani, hogy köszöni, a mit egy részről nincs oka köszönni; ügyes vívóval volt dolga, a ki szüntelen megtalálja ellenfele védetlen gyöngéit.

– Persze, persze! viszonzá Marion kisasszony, ez nagyon természetes, ez nem is lehet máskülönben. Egy fiatal nőnek a legnehezebb állása van, midőn legelőször a világba lép, kivált egy esetben, midőn azt kénytelen nélkülözni, a mi rá nézve legszükségesebb, a legbiztosabb támaszt, az anyai tanácsadást, az anyai vezérletet; oh egy anya őrködő gondja megbecsülhetlen egy fiatal nőre nézve.

Fanny szemeit érzé kiégni; nem rejtheté el, arcza biborvörös lett. Ah ő előtte anyáról beszélni a legiszonyúbb fájdalom, a legsértőbb szégyenpirítás, a legnagyobb kegyetlenség.

Flóra görcsösen szorítá meg az ifju hölgy kezét s mintha ugyanazt a beszédet folytatná, mondá:

– Való. És az anyát nem pótolja ki senki.

Azokból a sötétben rászegzett szemekből nagyon jól megérté Marion kisasszony, hogy ez elég vágás volt ő ellene s a következő batteria már most egyenesen Flóra ellen lőn elgyújtva.

– Oh abban igazat adok önnek, kedves Flóra! Kivált olyan derék, jó szelid anyát, mint néhai Eszékyné volt, bizonyára nem pótolhat senki. Senki. Senki. Megvallom, hogy én sem. Oh én bennem sok kellemetlen szigorúság van; az engedékenység jól illik az anyáknak, az őket ékesíti, de már a nagynénék sokkal kellemetlenebb, sokkal hálátlanabb szerepre vannak utasítva, nekik pörölni, zúgolódni, gáncsot keresni, ügyelni, teherré válni szükséges. Hiába, ez a mi sorsunk. S ebben igaza van önnek, kedves Flóra.

És ezt oly hangon mondá el, mintha ő neki rettenetes sok oka lenne Flórával pörölni, zúgolódni, gáncsot keresni.

– Ad vocem pörölni! vágott közbe János úr, ki maga is észrevette nejének zavarát. Nagyságod pöre végett méltóztatott azon tiszteletben részesítni, hogy házamnál elfogadhassam; ha talán nem gondolná czélszerűnek az ifju hölgyekkel actáinkat megismertetni…

– Oh nem, nem, nem! Értem, értem! Hagyjuk őket magukra. Sok beszélni valójok lesz. Kárpáthy úr, mondhatom, hogy két fiatal hölgynek mindig elég beszélni valója van egymással. Reménylem, Kárpáthyné asszonyság, kedves szomszédnő, hogy ön nem fog rám féltékeny lenni Kárpáthy úr miatt. Oh kérem! az régen volt, nagyon régen, még én akkor igen fiatal, mondhatni kicsiny kis gyermek voltam.

János úr karját nyújtá az amazonnak, ki még egyszer megmutatva az ott maradóknak mosolygásra kész ínyét, csontkezeit a nagy karmantyúkkal a Nábob karjába ölté, s a legtökéletesebb, hibátlanabb libegéssel átszárnyalt a családi archivumba, hol a fiscalis és Varga uram tiszteletteljes állásban vártak reá. Varga uram olyasmit gondolt, hogy ennek a nevét is átugrotta az imént, mint egyikét azoknak, kik sok jó tulajdonságaik mellett épen azzal nem birnak, a miért valakinek oka lehessen társaságukat óhajtani.

A két ifju nő egyedül maradt.

Alig zárult be az ajtó Marion kisasszony mögött, midőn Fanny a legszenvedélyesebb hevességgel ragadá meg egyszerre mindkét kezével Flóra kezét, s mielőtt annak ideje lett volna őt meggátolni, ajkaihoz szorítá a parányi kis kezet és csókjaival, forró szívtől szakadt csókjaival borítá el azt és ismét és ismét csókjaival halmozá el és nem birt egy szót szólani.

– Ah Istenem, mit cselekszik ön? szólt Flóra, s azután, hogy megakadályozza Fannyt a tettben, odaölelte őt magához, és arczát csókolta meg és kényszeríté őt is arra. Olyan szép, olyan legendai szép volt e két nő együttlétében, a mint egymást átölelve tarták, egyiknek szemében köny, másikéban mosoly, ez mosolyog, hogy társnéja ne könyezzen, amaz örömkönyeket sír, hogy őt mosolyogni látja.

– Mondja ön, szólt édes vonzalomtól reszkető hangon Fanny, mondja ön: ugyebár nem egy hideg ügy hozta e házba, hanem hallotta ön, hogy van itt egy szegény magárahagyott nő, ki néhány nap mulva egyedül, ismeretlenül, pártolatlanul fog tévedezni a világban és gondolá magában, gyerünk el hozzá, adjunk neki egy jó szót, egy buzdítást, tegyünk jót vele.

– Oh Istenem… Flóra nem tudott mit felelni, hiszen Fanny valót mondott.

– Oh én tudom azt jól, hogy ön jótékony szelleme a vidéknek. Épen midőn megérkezett ide, önről hallottam beszélni s azokból, a miket hallottam, képzeltem önt magam elé. Ön sejti azt, hogy bennem is egy szegényre talált, kit jótéteményiben részesítnie kell, de e jótét nagyságát csak én tudom, csak én érzem.

Az indulat beszédessé varázsolá e nőt, ki különben oly méla, oly hallgatag volt.

– Ne mondja ön, hogy nem úgy van; engedjen e boldog hitben maradnom, engedje, hogy önt szerethessem úgy, a hogy az első pillanattól megszerettem, hogy fentarthassam magamat ennél a gondolatnál: van egy áldott lény, ki rám gondolt, megszánt és boldoggá tett.

– Oh Fanny; monda Flóra szelid reszketeg hangon. Valóban sajnálta e nőt.

– Úgy, úgy! nevezzen engem úgy, szólt Fanny hevesen, túlboldogan szorítva szivéhez Flóra kezét, melyet egy perczig sem bocsátott el kezéből, mintha attól tartana, hogy a kedves visio eltünik előle.

Flóra helybenhagyásul szép ajkát nyomá Fanny homlókára. Kedves hitelesítő pecsét! Boldog okirat, mely benne részesül.

Fanny keble alig birta örömeinek terhét. Életében először talált arra, a mi után sóvárgott: egy szívre, mely megérti, egy oly őszinte, salaktalan lélekre, mint a magáé; oh, jobb még mint a magáé, mert Flóra jósága öntudatos, eszmélő, mások által is érezett. Ezt ő jól átgondolta, s örült neki, hogy magánál jobb, szebb lélekre akadt; annyi rút, önző piszoklélekkeli érintkezés után milyen jól eshetett ez neki; a mit egy tiszta, vágyó szív érez magas, nemes szellemekkeli találkozásakor, ez valami a menny, az üdv érzeményei közől.

– Tegye önt oly boldoggá az ég, mint a milyen boldoggá tett ön engemet.

– Ah Fanny, én már önt nevén szólítom, szólítson ön is… szólíts te is engem Flórának.

Csak a legnagyobb elővigyázattal sikerült Szentirmaynénak meggátolhatni, hogy Fanny lábaihoz ne boruljon; a mit hogy nem tehetett, oda borult Flóra keblére és sírt, és mikor olyan nagyon sírt, akkor igen-igen boldog volt.

Flóra pedig mosolygott és úgy örült neki, hogy ezen nő az ő keblére borulva zokog.

– De már most kedves Fanny, ennek vége van, ezen átestünk. Ha megigéred, hogy erről nem beszélünk többé semmit, hát akkor én itt maradok nálad egy egész – egy egész hétig!

Ez annyit tett, mint Fannyt kényszeríteni, hogy újra kezdje az örömkönyeket.

– És azután segítek neked a közelgő ünnepélyre, a mit férjed adni szándékozik, az előkészületekben. Oh úgy is annyi dolog lenne, hogy nem győznéd magad, aztán meg nagyon meg is unnád; ha pedig ketten leszünk, majd meglátod, mennyi tréfa lesz azzal, mennyit fogunk nevetni azon a sok apró bajon, a mi előfordul.

És előre is sokat nevettek rajta, oh az nagyon víg, nagyon mulatságos dolog lehetett.

Fanny valami érzékeny észrevételt akart tenni, de nem juthatott hozzá barátnéja vidám arcza miatt; a mint rátekintett, kénytelen volt ő is nevetni.

– Oh, ezt ne gondold, hogy nem önzésből teszem, monda Szentirmayné, óvást téve mindennemű hála és köszönet ellen; a legkiszámítottabb önzésből teszek mindent; férjem most főispánnak neveztetett ki ** megyébe, két hónap mulva foglalja el helyét, a beigtatási lakomán azután te fogsz majd nekem ismét segíteni, s egy hétig te leszesz nálam. Látod, milyen előreszámító, milyen ravasz vagyok én!

Ah, ezen ismét nagyon sokat lehetne nevetni. Fanny sohasem hallott ilyen mulatságos dolgokat; legalább életében soha ily jóízűn nem nevetett.

Ez a Szentirmayné egy valóságos kis bohó, hogy meg tudja az embert nevettetni! Egyet szól és akkor sír az ember, másikat szól és akkor meg nevet.

Fannynak e közben nagy gyönyörűsége telt benne, Flórától elszedni kalapot, köpenyt és minden zálogba vehető portékát a miket el szokás szedni lefoglalt vendégektől, nagyobb biztosság okáért, hogy el ne szökhessenek.

A kalaplevételkor természetesen szemébe ötlött Fannynak Flóra gyönyörű hajzata, mely oldalválasztékaiban szép reczés hullámzatokat képezett. Erre majd meg fogja tanítani Fannyt, neki az még jobban fog illeni; ilyenformán szerencsésen átment a társalgás a piperére, női munkákra, kézművekre s egyéb apróságokra, a mik hölgyeket szoktak érdekelni, úgy, hogy mire visszajött Marion kisasszony Kárpáthy úrral az archivumból, már akkor semmi nyoma sem volt a két delnő között az előbbi szenvedélyes érzelmes jelenetnek, úgy beszélgettek egymással, mintha régi – régi jó ismerősök volnának.

– Ah, ah! szólt Marion kisasszony, felkapva fejét, a mint Flórát kalap és köpenyke nélkül látta. Ön egészen kényelembe tette magát!

– Igen, nagynéni, még egy kis ideig itt maradok Fannynál.

Marion kisasszony meglepetve tekinte körül a szoba minden szegletébe, azután fel a plafondra a festett muzsákra, mintha nem tudná, hogy ki az a Fanny.

– Ah, mille pardons! madame. Most jut eszembe, hogy ez a kegyed keresztneve, egészen confuse vagyok a sok családi névtől, a mivel Kárpáthy úr jurium directora tele olvasta a füleimet; valójában ez a Kárpáthy-család roppant összeköttetéssel bir, női ágon az ország minden előkelő családjával rokonságban van; úgy hiszem, a naptárban létező minden nevek feltalálhatók benne.

(Értsétek: csupán csak a te családod kellett még ide a Kárpáthy-családfa dicsőítésére.)

De nem fogott többé a fegyver. Flóra jókedvüen elnevette magát:

– Most már «Fanny» is van a nagyon tisztelt Kárpáthy-naptárban.

Fanny maga sem állhatta meg, hogy ezt igen jó gondolatnak ne találja s egészen őszintén nevetni kezde rá, s miután a nevetés ragadós, – engedelmet kérünk nagysádtól, Marion kisasszony, – maga János úr is annyira belejött a jó kedvbe, hogy le kellett ülnie egy karszékbe, magát kinevetni, állva már nem győzte.

Marion kisasszony pedig elbámulva állt, hosszúnyelű parasoljával hosszú kezében, mint Diána, mikor kutyáját lőtte meg nyúl helyett. Meg nem foghatta, hogy hol vettek ezek az emberek annyi jó kedvet, mikor ő olyan szorgalmatosan dolgozik a bosszantásukon.

– S meddig fog – tartani – az az – a – kis idő? kérdé piquant, szaggatott hangoztatással Flórától, koczkáztatott tekintélyét vetve a latba.

– Bagatelle, nagynéni. Csak egy hétig!

– Csak egy hétig! szörnyedt el Marion kisasszony. Csak egy hétig?

– Ha ugyan ki nem vernek innen, viszonza tréfásan Szentirmayné, a miből az lett, hogy Fanny érzékenyen ölelte át, mintha örökké ott akarná tartani.

– Ah, úgy? monda kicsinylőleg Marion kisasszony. No jó. Fiatal hölgyeknél hamar kész a barátság. Nagyon örülök rajta, hogy önök oly egyszerre megszerették egymást, ez arra mutat, hogy természeteik egyeznek, a mi nagyon örvendetes. Meg fogja azonban nekem engedni, kedves húgom, hogy visszamehessek Szentirmára?

– Ámbár Fanny igen nagy szerencséjének tartaná tovább is élvezhetni kedves néni kellemes társaságát…

– Oh, kérem, kérem! Semmi okot sem adtam e rendkívüli szerencsére.

– Kegyed úgy fut tőlünk, szólt közbe Fanny, várjon, majd ha mi Szentirmára megyünk, mi is úgy fogunk sietni haza.

Marion kisasszony nem tagadhatott meg magától egy méltóságteljes tekintetet, annak napvilágra hozatalául, miszerint észrevette, hogy ő vele bizonyos emberek komázni akarnak. Minden felelet helyett redőkbe szedett arczczal (volt ott sok mindenféle redő) fordult János úrhoz:

– Reménylem, hogy ön nem szedte ki a kerekeimet, mint más vendégeinél szokta.

– Nagyságod kerekeit? kiálta János úr. Engem ucscse én csak a kocsi kerekeket szoktam kiszedetni, de arra nem volt még eset, hogy a vendégeim kerekeit szedtem volna ki. Hahaha! hahaha! óhhaha!

János úr úgy el tudott nevetni ezen a bolond ötleten, hogy a könyei csorogtak bele, sőt utoljára a nagy nevetés miatt egészen elbujtak a szemei az orczájába s midőn ismét napvilágra jöttek, már akkor Marion kisasszony útban volt az ajtó felé, vissza sem tekintve az őt kar karban kisérő két ifju delnőre, ámbátor azok minden kitelhető erőszakot elkövetének magukon, hogy szép arczaikat meglett komolyságra kényszerítsék.

János úr hirtelen eszére térve, elgondolá magában, hogy milyen nagy illetlenséget követett el s törte magát a távozó kisasszony után és sikerült is neki azt megállásra birni, még pedig olyan egyszerű módon, hogy futtában olyat gázolt a sleppjére, hogy az érdemes dáma szinte hanyatt bukott bele.

János úr most igazán nem tudta, hogy engedelmet kérjen-e, vagy bocsánatot?

– Nem tesz semmit, suttogá nagy lassúsággal a derék kisasszony, megbocsátani kész szívvel, az ilyen apró szeleskedéseket meg kell bocsátanunk – fiatal házasoknak.

Azzal nagy prosopopoeával kisérteté magát végig a lépcsőn, s minthogy rangján alóli dolognak tartá a lába alá nézni, a tornáczban olyat lépett egy ott nyujtózkodó agárnak a farkára, hogy az ijedtében az ablakon ugrott ki.

Maga is megijedt pedig Marion kisasszony, de mint a kigyónak még ijedtében is eszibe jut a sziszegés, mint a macska, mely akkor tüsszög, ha megrémült, oda fordula János úrhoz.

– Bocsánat, hogy akaratlanul revanche-ot adtam ön egyik protegéejának az iméntiért. Nem akartam e nevezetes személyt megbántani. Tudja ön már, hogy ama nagy agarászgyűlésen ön elnöklete alatt egy derék elmés férfiu indítványt fog tenni, hogy ezentúl az agarak ne számíttassanak a kutyák közé? Valóban emancipatio az agarakra nézve. Ajánlom önnek figyelmes pártolásába. Vajjon nem lépek-e ismét valahol egy agárra?

Már ekkor csak egy lépést kellett tennie a hintó hágcsójáig.

Ámde e lépéshez még nagy teketoria kellett. A sleppet lebegő állapotba helyezni, hogy a bokáig érő salavári fodrai az illedelmen túl el ne árultassanak, s azzal egy lebbenéssel a hintó hágcsói felé, melyet valamennyi hozzá közellevő kéz iparkodott mentül könnyebbé tenni.

Ott ült már közörvendezésre, de még onnan is jónak látott egy duplavágást mérni a hátramaradtak fejére.

– Reménylem, hogy hugomat jó gondviselés alatt hagyom, ámbár nem tudom, hogy Szentirmay féltékenysége miatt nem gyűl-e meg a Kárpáthy-kastély baja? Adieu, kedves szomszéd, chère voisine, adieu chère nièce, adieu!

Értsd e sok adieu alatt akár azt a gúnyt, hogy Kárpáthy János irányában bizony nem igen ébred fel bárkiben is a féltékenység, akár azt a rágalmat, hogy a Kárpáthy-kastély rossz hírű termeiben eltöltött napok nem igen mozdítják elő egy nő jó hírnevét.

– Adieu, adieu. Te kocsis vigyázz, ne hogy elgázolj vagy egy agarat. Lassan hajts, míg a kárpátfalvi határból ki nem érünk, mert nem tudod, hogy hol méltóztatik épen egy-egy kedvencznek déli nyugalmat tartani. Adieu.

Megy már.

János úr még most is hajlong és bókokat hány utána az udvar közepén, a hölgy hosszú napernyőjével int vissza, bizonyosan azt mondja, hogy «régen volt már az, én még akkor gyermek voltam».

A két fiatal hölgy pedig, a mint a nyüg eltávozott, dévaj jó kedvvel veszi két felül karjára a jámbor János urat, s dalolva, tánczolva viszi fel magával a lépcsőkön.

János úr arcza ragyog, nevet, vidám; elgondolja magában, milyen derék dolog volna, ha e két asszony az ő két leánya volna, s hívnák őt atyámnak.

Az ősi termek visszhangoznak a két delnő jókedvű, tiszta örömének eleven zajától. Oly hang ez, melyet rég nem hallottak e falak.

A vén Varga uram áthallja azokat az archivumba s úgy megjön-megy, úgy megjárkál örömében alá és fel, kezeit össze-vissza dörzsölve, hogy szinte tánczba elegyednék, ha volna kivel s csak az esik neki nehezen, hogy nem mondhatja el senkinek, hogy miért örül? Ott van ugyan a fiscalis, de az nem arra való ember. Ennek elég bosszúság az, hogy mindennap meg kell mosdani.

XIX. A BARÁTNŐ.

Szentirmayné czélt ért.

Egy heti mulatása a kárpátfalvi kastélyban képes volt Fanny állását a világ előtt egészen megváltoztatni. Minden elővélemény kedvezőbb lett azon nő felől, kit Szentirmayné barátságában részesíte. A büszke delnők, kik eddig nagy leereszkedést véltek tanusítani, ha az ünnepélyen megjelennek, a hol egy polgár leányból lett úrnő játsza a háziasszony szerepét, oly szerepet, mely minden valaha szinpadra kerültek között a legtöbb és legszigorúbb kritika alá esik, most kezdtek róla gondolkozni, hogy a leereszkedéshez kevesebb előkészülettel járuljanak; szigorú, erényes asszonyságok, kik kételkedtek magukban, ha illendő lesz-e a fiatal leánykáikat a kárpátfalvi kastély eleusi mysteriumokkal teljes labyrinthjába vezetni, most minden aggodalom nélkül rendelék meg a divatárusnőnél a ruhákat. Szentirmayné jelenléte a legnagyobb biztosíték erény és illedelem felől; az agarásztársulat ügye is új phasisba lépett ez által, a részvényes coriphæusoknak egy okkal több volt társulatuk megszilárdítására; a kortyondi fraterek, az eredeti ficzkók tanultak okosabban beszélni az ő jelenlétében s a divatvitézek, a szelid arszlánok tanultak okosabban hallgatni.

Mindenki előtt emelkedett azóta Fanny erkölcsi értékében, hogy Flóra barátságát megnyeré, magában saját házi körében egészen más szemmel tekinték s úgy tetszék, mintha János úr maga csak most kezdené felfogni, mit bir nejében? Ő maga is százszorta szebbnek, jobbnak és kedvesebbnek képzelte őt, e delnő nymbusától körülsugározva.

Egész nap együtt lehete őket látni, nagy nehéz munkával elfoglalva; ne tessék rá mosolyogni. A munka nagy és nehéz. Könnyű a férjnek azt mondani, én holnap vagy egy hónap mulva nagy ünnepélyt adok, hivatalos lesz rá az egész környék, a kiket ismerek és olyanok is, a kiket soha sem láttam. A többi az asszony gondja.

Annak kell mindenre emlékezni, a mi szükséges, hogy fény és megelégedés legyen minden részről; neki kell ismernie vendégei ezerféle igényeit, kivánatait, szeszélyeit, tudni, ki mi által lesz kellemesen meglepve, mi által érezhetné magát mellőzve, megbántva, ki mit és kit szeret, kik nem szeretik egymást?

Nem volna csoda egy új asszonynál, ha azt sem tudná, hol kezdjen mindezekhez? Flóra ügyelete mellett mindez a legszebb rendén ment. Ő már jártas volt az ilyesekben. Mindenre emlékezett s ha kellett valamit végezni, úgy tett, mintha ő kérdené azt Fannytól: ugy-e, most ezt és ezt kell tenni? Ma nemde ezt végezzük el? Úgy, hogy ha Fannynak elég finom érzése nem lett volna barátnéja gyöngédségét észrevenni, könnyen azt hihette volna, hogy ő maga az, a ki mindenhez ért, legalább János úr abban a meggyőződésben élt, hogy felesége otthonos mindezen dolgokban, mintha örökké grófi házakban nevelkedett volna.

És mikor eljött az est, midőn egyedül maradtak s volt idő beszélgetni, mennyi szépet, mennyi okosat hallott akkor Fanny barátnőjétől. Ő csak hallgatott, ő csak nézte e finom beszédes ajkakat, e még beszélőbb, ragyogó szemeket, miktől boldogságot kezde tanulni. Olyankor szobaleányaikat kiküldék s egymásnak kölcsönösen segítének az esti toilettnél s azután szabadon, vidáman beszéltek a világ bohóságairól.

Egyszer elővevék azt a névsorozatot, mely Varga uramnak annyi izzadást és szorongattatást okozott. – Fanny nem hallgathatá el az öreg tisztviselő magasztalására, miszerint ő volt az, ki Flórát előtte oly lelkesülten magasztalá, hogy ő már képzeletében is olyannak hitte Szentirmaynét, mint a minő valóban.

– Aha! Ti tehát szemlét, birálatot tartottatok vendégeitek felett.

– Tartottunk volna, de a jó öreg abban alkudott meg velem, hogy csak azokat fogja velem megismertetni, a kiket okom lesz szeretni; egész odáig, a hol a te neved áll, mind olyanokat talált, kiknek sok jó tulajdonságaikból csupán csak az az egy hiányzik, hogy nem szeretetreméltók.

Szentirmayné kedélyesen kaczagott.

– No, tehát jer ide, szóljuk meg a többieket is.

Fanny odaült mellé. Flóra odavonta a barátnő szép fejét s azután elővették a lajstromot, hogy megszólják a világot.

De elébb annyit kellett ezen a gondolaton kaczagniok, hogy ők most teljes elszántsággal és hozzákészüléssel elkezdjék a világot rágalmazni.

Ez igazán különös tréfa.

Ámde különbség van rágalom és rágalom között. Valaki felől álhíreket terjeszteni, rejtettebb hibáit felkapni, tovább adni, ismerőseinél jó hírét aláásni, árulkodni, ezek bizonyosan mind nem igen szép foglalatosságok, ez nemtelen rágalom; de ismerni a világ gyöngeségeit s azokat ártatlan téveteg lelkekkel megismertetni, óvni, figyelmeztetni valakit, a ki különben nagyon érzékeny, nagyon esendő, az útjában fekvő tövisekre, kavicsokra, sikányokra, békákra és vermekre, ez már ismét helyes dolog, az nemes rágalom. (Ámbár lesznek, a kik e szót ismét non sensnek fogják nevezni.)

Tehát fogjunk hozzá a nemes rágalomhoz.

Legelsőbb is a férfiak.

A tény nem az enyim, hanem azé a két hölgyé, a ki az értekezés folyamát viszi; ha rajtam állna, én bizonyosan a hölgyeken kezdeném.

– Ezek itt felül mind nagyságos és méltóságos urak. A nagyságos és méltóságos urakat sokkal nehezebb kitanulni, mint más embereket, mert nekik a közönséges emberi tulajdonságokon kívül még nagyságos és méltóságos erényeik és hibáik is vannak. Itt van egy mindjárt legfelül; ez ha közönséges ember volna, azt mondanók róla, illetlen magaviseletű, minden nőről rosszat gondol, kivéve a magáéról, mert azzal épen nem gondol, a mellett heves, szenvedélyes; ha indulatba jön, nem válogatja a szót, nem nézi, férfiak vannak-e körüle vagy nők? a legtarkább társaságban, akárhány fiatal leány legyen jelen, olyan furcsa anekdotákat mond el, hogy még az érzékenyebb férfiak is elpirulnak bele; hanem nagy hazafi, neve ismerve és bámulva van, tehát tisztelni kell, tehát nem lehet vele úgy bánni, mint más emberrel; hanem épen ez a tisztelet a legjobb fegyver ellene, ő bizonyosan erősen fog neked udvarolni és te nem utasíthatod őt el, hanem e helyett magasztald őt országos erényeiért. – Ez mindig sakkban tartja őt; én próbáltam és sikerült. – Valahányszor könnyelmű, csapongó, vagy hetyke, alacsony czélzatokkal közelít, a nagy tisztelet mindannyiszor kényteti őt országos renomméejának érzetére s a lehető legkényelmetlenebbül érzi magát oly asszonyokkal szemben, a kik mindig nagy tetteit emlegetik előtte, mindig országgyűlési beszédeit magasztalják, mikor ő meleg nyilatkozatokra készül s mikor legtüzesebben ostromolna, akkor úgy bámulják, mint a Nelson szobrát, a ki négyszer magasabb más embernél s a kinek nem szabad onnan az oszlop tetejéről leszállani. Ezért ő tégedet nagyon együgyűnek, ostobának fog tartani, hanem az rád nézve jó.

– Kicsoda is ez? szólt Fanny, megnyálazva irónjának hegyét. Szépkiesdi Imre gróf. S utána irá: Nagy és tiszteletreméltó férfiu.

Valami mulatságos helyzet volt ez; a hölgyek titkos rendőrsége, kik jegyzeteket raknak az emberek nevei után, hogy előre tudják, kivel van dolguk?

– Itt jön egy másik nagyságos úr. Ezen czím nélkül nem tudom, hogy ismerné-e őt valaki a világon? Semmiféle tulajdonságát sem ismerem, pedig minden hónapban van hozzá szerencsém. De egyet mégis megjegyeztem róla: azt, hogy felséges étvágygyal bir és mindig azon panaszkodik, hogy nem tud enni. Nagyon kellemetes ember; ebéd előtt azon panaszkodik, hogy nincs étvágya, ebéd után, hogy megterhelte magát; ha nem kinálod, megharagszik és éhen marad. Ezzel legkevesebb baj van.