Part 8

Varga úr olyas valamit rebegett, mintha meg nem foghatná, mivel adott okot e rendkívüli kegyeletre? s egyszersmind sietett átnyujtani a küldött iratot, elmondva hozzá János úr izenetét s azután iparkodott búcsút venni.

De Fanny észrevevé az előkészületekből, hogy menni akar s megelőzte benne.

– Maradjon kérem, némely kérdezni valóim lesznek.

Ez parancs volt. Varga úrnak le kellett ülni. Ily gonoszul semmi examen előtt sem érezé magát. Vajjon mit akar tőle kérdezni a nagyságos asszony? Bár csak más ülne most itt az ő helyén.

Fanny kezébe vevé a névsorozatot s végig olvasá azt, szíve elszorult bele. Mennyi idegen név, a kikről ő csak annyit tud, hogy azok mind előkelő, nagy emberek, magas állású férfiak, feddhetlen delnők nevei; egyetlen egy ismerőse sincs e nők között, sejteni nem képes, kihez vonzódjék, kitől féljen? Férje, mint mindenben bizarr, úgy itt is azt gondolá, hogy a szokásos bemutatások nagyon sokáig fognának tartani s e helyett azt találta ki, hogy mindazokat, kikkel ismeretséget akar tartani, egy nagy ünnepélyre összehíva, nejét ott fogja bemutatni. Azt hivé, hogy e nő, ki a finom világ estélyén Kecskereynél annyi önbizalommal, annyi diadallal tudott fellépni, itt is fel fogja találni azon helyet, azon szerepet, melyre szépsége, szíve jogosítja. Ah de az egészen más helyzet volt. Ott tudta jól, hogy ellenei közé lép, tudta, hogy azokat meg fogja szégyenítni, senki sem volt jelen, a ki előtt bármi okból is le kellett volna sütnie szemeit; míg itt komoly, erényeikre büszke s állásukat jól érző hölgyek társaságában úgy fog ő megjelenni, mint a ki nem maga választja szerepét többé; ha bátran, biztosan lép fel, megtörik, ha megalázza magát, kigúnyolják, erényeiben nem hisznek, szépségeért gyanúsítani fogják, akárki szóland hozzá, bárminő édes nyelven, a nyájas szavak háta mögött titkos czélzás, bántó kiszámolás van rejtve. Jaj neki, ha el nem érti azt, jaj neki, ha elérti és el nem tudja titkolni. Jaj neki, ha vissza nem tudja adni és jaj neki, ha vissza adja. – Szegény asszony!

Az előtte álló nevek során végig-végig hordja szemeit.

Hogy azok között igen sok jószívű, kegyes, szelíd indulatú hölgy van, kiket úgy tekinthetne, mint édes anyját (nem Mayernét, hanem egy idealis édes anyát, a milyennek képzeli azt az ember) és sok érzelemdús lányka, ifju, rokonszenvü hölgy, kiket testvérei gyanánt szerethetne (ismét nem az igaziakat értve), arról világos sejtelmei vannak.

De hogyan ismerhessen azokra, hogy közelítsen hozzájok, mi által nyerje meg szíveiket, bizalmukat? Hátha épen az előtt tárja fel lelkét, a ki gúnyt fog űzni belőle? hátha visszautasító, hideg tekintettel találkozik, a hol meleg, résztvevő kebelre vélt találni?

Újra meg újra átolvasta a névsorozatot, mintha a nevek hangzásából akarná megtudni a személyek jellemét, majd felsóhajtva tevé azt le maga elé s kérő tekintetét a jószágigazgató felé fordítá.

– Édes Varga bácsi, megbocsásson, ha egy kéréssel terhelem.

Varga uram sietett felelni, hogy parancsoljon vele, legalázatosabb szolgájával.

– De e kérés nagy, igen nagy.

Varga uram bizonyítá, miszerint ő mindenre kész a világon, akár e perczben leugrik az ablakon, ha a nagyságos asszony úgy kívánja.

– Egy kérdést akarok önhöz intézni, de a mire igen őszinte választ várok.

Varga uram el volt szánva mindenre.

– De nagyon őszintének kell önnek irántam lenni; úgy vegye ön e kérdést, mintha ön édes atyám volna, s most nekem, mint leányának, tanácsot adna, mielőtt a világba lépek.

E szavak oly érzékeny, oly szívből jövő hangon voltak mondva, hogy Varga uram meg nem állhatá, miszerint dolmánya belső zsebéből egy koczkás gyapot zsebkendőt elővonva, azzal szemeit meg ne törölgesse.

Fanny közelebb vonná hozzá székét s a névjegyzéket egész hosszában kiterjeszté előtte.

– Lássa, kedves barátom, mondá Fanny, leirhatlan szeretetreméltósággal fektetve szép gömbölyű karját az öreg úr vállára, ezek itt mind idegen nevek előttem, egyet sem ismerek azok közől, a kik fel vannak irva. Nem tudom, kitől féljek, kihez ragaszkodjam? kit nevezzek barátomnak, barátnémnak s ki előtt zárjam el szívemet? Én tudom, hogy nehéz, nagyon nehéz szolgálatot kérek öntől, de önnek ismerni kell mindezeket; ön legjobban tudhatja, mit akarok?…

Varga uramat nagyon elérte a titkos köhögés; a tarka gyapot zsebkendő ismét előkerült, ezuttal a homlokát kellett megtörülni vele, mert nagyon izzadt.

– Méltóztatik parancsolni? kérdé olyan hangon, mintha minden szótag lábára épen olyan szűk csizmák volnának húzva, mint az övére.

– Azt a szivességet várom öntől, hogy a kik e névsorozatban fel vannak jegyezve, vegye sorba és mondja el őszintén, nyiltan nekem: mit tart felőlük? milyen jelleműeknek ismeri őket ön, milyennek a világ? Kiket tart szeretetre, kiket hidegségre méltóknak?

Jó Varga uram sem volt még ilyen rigorosumba fogva soha.

Ha azt kivánta volna tőle Kárpáthyné, hogy hívjon ki párbajra ötöt hatot azok közől, a kik ott fel vannak irva, avagy hogy menjen el külön mindegyikhez gyalog valamely izenettel, avagy hogy valamennyinek a legrövidebb idő alatt teljes és tökéletes genealogiáját készítse el, ez mind csekélység lett volna ahoz képest, a mit most kért tőle.

Ő, a legalázatosabb, emberségtudó szolga, ki olyan szertelen nagy tisztelettel viseltetik mindenki iránt, a ki a magasabb köröknek tagja, hogy boldogtalannak tartaná magát, ha vagy egyszer beszédközben valakinek a nevét úgy mondaná ki, hogy elől-hátul meg ne czímezze, magyarországi uraknál így: méltóságos ez és az ő nagysága, erdélyi uraknál pedig így: nagyságos ilyen és ilyen ő méltósága; és most ő mondjon birálatot, úgyszólván itéletet ennyi nagy uraság felől, a kiktől már az is elég szép tisztelet, hogy megengedik egy olyan csekély embernek, mint ő, hogy neveiket kimondja.

Varga uram kétségbeesetten súrolta talpaival a padlót, s a tarka gyapot zsebkendővel fényes homlokát. Nagyon meg volt akadva mai nap a köhögéssel s valami olyforma óhajtásnak kezde helyt adni szívében, mintha igen föltehető esetnek tartaná azt, hogy most őt, a mint ott ül, egyszerre kicseréljék az ezeregyéjszakai szellemek s valaki mást ültessenek a helyébe, őt pedig eldugják egy hombár alá, a hol senki rá ne találjon.

Végre zavara és kétségbeesése tetőpontján úgy tetszék neki, mintha Kárpáthyné szólt volna ismét.

– Tessék.

– Nem szóltam, édes barátom, felelt Fanny és mosolyogva tekintett a becsületes öregre.

Ez látta, hogy valami módon hozzá kell fogni feladatához s vevé a lajstromot, melyet Fanny eléje tolt, majd közel, majd ismét messze tartá szemeitől, mintha azzal kecsegtetné magát, hogy hátha az idő alatt, a míg ott ül, elfelejtett olvasni? Azután meg a tulsó felére nézett a papirosnak, oda, a hol már semmi sem volt írva, mintha azt gondolná, hogy sympathetika tintával mindenkinek a neve mögé van irva az a felelet, a mit ő neki kell elmondania.

Fanny észrevevé a jó öreg zavarát s buzdító nyájassággal fordult ismét hozzá.

– Édes barátom. Tekintsem engem úgy, mintha atyám volna, kitől egyedül kérhetek tanácsot ebben az ismeretlen világban. Én nem tehetek róla, hogy önt úgy tekintem, mint atyámat. Miért volt ön hozzám olyan jó, olyan kedves?

E szavak való, mélyen érzett jelentősége által megerősödve érzé szivét a jó öreg s még egyet bátran és elhatározottan köhintett, mint végső adieut a gyávaság kisérteteinek s azzal megkeményítve lelkét, válaszolt.

– Nagyságos asszonyom, engemet érdemeim felett megtisztel nagyságod határtalan kegyelme és én kimondhatlan boldognak és szerencsésnek érzem magamat, a midőn nagyságodnak bármi csekély szolgálatot is tehetek. És ámbátor gyűlöletes dolog egy olyan csekély embernek, mint az én személyem, olyan nevezetes férfiakról és asszonyságokról itéletet és véleményt mondani, mint a kiknek a nevei itt előttem állanak, de mégis a nagyságod iránti szeretet – engedelmet kérek! – tisztelet…

– Csak hagyja szeretetnek, maradjon, a hogy elébb mondta.

– Igen is. Azt mondám, a mit valóban érzek. Nekem is volt egy leányom. Régen, nagyon régen. Épen ilyen idős, mint nagyságod, nem ilyen szép, de igen jó volt, nagyon jó. Meghalt régen, fiatalon. És az nagyon szeretett engem; bocsánatot kérek, hogy ő róla szegényről beszélni voltam bátor.

– Úgy, úgy, majd többet is fogunk beszélni róla. Az ő arczképe függ kegyed szobájában az iróasztal felett?

– Hogyan? Nagyságod lett volna olyan kegyes, az én szegény házamnál lenni?

– Elárultam magam. Folytassuk a felvett tárgyat.

– Nem, nem, nagyságos asszonyom, bocsánat szavaimért, nem addig, a míg határtalan, kimondhatlan hálámat ki nem fejezem nagyságod iránt. Most már kezdek rá emlékezni, hogy midőn hagymázbeteg voltam, legnehezebb óráimban egy szép delnő, egy nem ezen világból való angyal virrasztott ágyam előtt; akkor hagymázos észszel azt képzeltem, hogy rég megboldogult leányom áll mellettem, most már emlékezem jól; oh nagysád! nincs szavam kifejezni, a mit érzek.

– Térjünk ügyünkre, öreg barátom; szólt Fanny, attól tartva, hogy az öreg elárasztandja hála- és magasztalással.

– Tehát, nagyságos asszonyom, vegye úgy, mint a legjobb szándékból, a legtisztább akaratból eredendő tanácsot azon csekély észrevételeket, mikkel én az elém adott kérdésre felelni próbálok. Nem tartom legelőször is szükségesnek, hogy azon személyekről beszéljek nagyságodnak, a kik iránt – hogy is fejezzem ki magamat? – a kik iránt nem lehet nagyságodnak teljes bizalmat érezni; mert, ámbátor Isten őrizzen engemet azon gondolattól, hogy ilyen nagyúri emberek és asszonyságok életében valami kifogást találnék, mindazáltal lehetnek okok, miknél fogva nem épen kivánatos nagyságod személyére nézve a hozzájok való ragaszkodás. Ellenkezőleg ki fogom keresni azon személyeket e sorozatból, a kik nagyságod jóságát, érzékeny szívét hasonló jósággal, hasonló érzékeny szívvel tudják és fogják visszafizetni. A kiket azután alázatosan elhallgatok, azok iránt méltóztassék azon megnyugvással lenni, hogy becses személyeikben minden elismert jó tulajdonságaik mellett sem találtam olyanokat, melyek nagyságod előtt kívánatosak volnának.

– Helyesen, nagyon helyesen, édes barátom. Ön csak azokat ismerteti meg velem, kiket szeretnem kell, a többiekről hallgat. Ah, önnek jól kell ismerni a világot. Ez bölcs tanács.

Varga uram kérő tekintettel fordult Fannyhoz, mintha instálná, hogy ne dicsérje nagyon, mert megint zavarba jön s elfeledi, hogy mit akart mondani.

Azután vevé is a hosszú lajstromot és elkezde rajta végig menni, ujját végig húzva rajta, de úgy, hogy a nevekhez ne értesse, nehogy e tiszteletlen érintéssel megbántsa azoknak tulajdonosait.

Hm, hm. Egyet köhintett és lábaival súrolta a padlót.

Nagyon sok olyan név volt egymás után, a kiket kívánatosnak talált épen semmi észrevételekkel nem kisérni.

Hm, hm. Néha már megállt a neveket kisérő ujj s Varga uram feltekintett, hogy valamit szóljon, de a míg köhögött, hogy hangjának tisztaságot adjon s még egyszer visszatekinte a névre, melyet ujjával megbökve tartott, ismét csak mást gondolt, s jónak találá azt illedelmesen azok közé sorozni, kiknek elismert jó tulajdonságait nem találja eléggé ajánlatra méltóknak.

Pedig, a mint veszszük észre, már mindjárt a vége felé fog járni, s maga is ijedten veszi észre, mennyit mellőzött már hallgatással. S homloka a legőszintébb izzadás cseppjeit gyöngyözi, midőn mindig újabb nevek kerülnek mutató ujja alá, kik iránt ugyan ő mind rettenetes nagy tisztelettel viseltetik, de ha leánya volna, egyiket sem rekomendálná bizodalmába.

Pedig Fannyt most úgy tekinti, mintha tulajdon leánya volna.

A nagyságos asszony maga is úgy kivánta ezt és mikor ő hagymázbeteg volt, azt képzelé, hogy megholt leánya áll előtte a nagyságos asszony képében.

Kénytelen volt atyai szívének megbocsátani ezt az illusiót.

Ah, végtére valahára kigömbölyednek arcza vonásai.

Keze reszket a papiron, a mint e névhez ért. Talált végtére valakit, a kit megnevezhet, a kit magasztalásaival elhalmozhat, a kit leánya – a nagyságos asszony bizalmába, szeretetébe ajánlhat.

– Ime nagyságos asszonyom, szól odanyújtva a névsorozatot. E derék hölgy bizonyára egy lesz azok közől, a kikben nagyságod bizodalmát helyezheti és csalatkozni nem fog.

Fanny olvasá a mutatott nevet.

– «Szentirmay Eszéky Flóra.»

Emlékezék rá, hogy midőn a névsorozaton magától végig futott, mikor e névhez ért, mintha valami öntudatlan sejtelem megkapta volna figyelmét, mintha meg lett volna a felől győződve, hogy e név tulajdonosnéjának nem lehet gyűlöletes jellemmel birnia.

– Milyen e nő? kérdé a jó öregtől.

– Valóban nagy ékesenszólással kellene birnom, hogy őt leirhassam hozzája méltón. A miket egy nőnél erényekben lehet keresni, azokban ő mind gazdag. Szelidség okossággal párosulva jár ő vele, minden szűkölködő, minden ügyefogyott titkos pártolójára talál benne, ő ugyan titokban tartja jótéteményeit, de a háládatos nyelveket ki kötheti le, hogy róla ne beszéljenek! nemcsak azokkal érezteti ő szíve jóságát, a kik éheznek, fáznak, szűkölködnek és sínyledeznek, kenyeret, ruhát, orvosságot és jó szót osztva közöttük; nemcsak azt cselekszi, hogy a törvény által elitélt bűnösökért a kegyelemosztó magas helyeken esdekel, hanem pártul fogja azokat is, a kik lelkileg szűkölködnek, betegek, kiket a világ itél el, szegény elcsábított leányok, kiket botlásuk szerencsétlenné tett, házas életök keresztjét nehezen tűrő asszonyok benne pártolóra, védőre találnak, ki azt is fel tudja keresni, mi baja van a szenvedőnek a szívében? Engedelmet kérek, hogy ezt a szabadságot veszem magamnak, noha elismerem, hogy más nagyúri személyek is sok jót tesznek a szegényekkel, de azoknak voltaképen csak a szegények testi szükségeire van gondjok, míg ez úrhölgy őket lelkükben is ápolja s ilyenformán nemcsak a kunyhókban, hanem gyakran a palotákban is talál szűkölködőket, a kik segítségére vannak szorulva. Ezer bocsánatot kérek, hogy így bátorkodom beszélni.

– Csak folytassa! inté Kárpáthyné érdekelten.

– És valójában így ismerik őt mindenütt. Méltóztassék másoktól is kérdezősködni, hogy nem azt fogják-e egy szívvel egy szájjal állítani, hogy boldogságot és megelégedést terjeszt ez úrhölgy maga körül s áldást visz minden házhoz, melybe belép, mert családi boldogságot és erényeket honosít meg azokban, a mikre maga adja a legjobb példát; én valójában csak egy úrnőt ismerek, a kit méltó helyre állíthassak mellé s nem volna rám nézve nagyobb öröm, mintha e kettőt egymással egyetértésben látnám.

Fanny megilletődött arcza tanusítá, hogy elérté a vasfejű öregnek e gyöngéd czélzatát.

Ezerszer bocsánatot kérek ezen szavaimért, de meg kellett magamnak engednem, hogy ezeket elmondjam.

– Fiatal e nő?

– Épen nagyságod korából való.

– És házassága boldog? Mondá inkább magában, mint kérdezé Fanny.

– Valóban az, felelt Varga. Igaz, hogy nem is látni messze földön oly egymáshoz illő párt, mint ő és gróf Szentirmay Rudolf úr ő nagysága, oh az nagy ember! mindenki bámulja eszét és nagy lelkét, az egész ország dicsérve, magasztalva beszél felőle; sokat utazott külföldön, nejét is ott ismerte meg; mint mondják, addig nagyon életunt ember volt s hazájával is keveset törődött, de a mint nejét, még akkor gróf Eszéky Flóra kisasszonyt megismeré, egyszerre egészen megváltozott, visszajött vele Magyarországba, s a dicső ** István gróf után, kit Isten segítsen minden törekvéseiben, alig ismerhetni hazafit, ki annyi jót tett volna kevés idő alatt a hazával és az emberiséggel. De meg is jutalmazá őt érte Isten, mert a mi legfőbb kincs, a családi boldogság, oly mértékben jutott neki, hogy szinte példabeszéddé vált és ha valaki együtt látja őket, hinni fogja, hogy számukra még ezen a földön elkezdődött a paradicsom.

Fanny kebléből önkénytelen, öntudatlan sóhaj emelkedett e szavakra.

E perczben kocsirobaj hallatszott az udvaron: alkalmasint vendég érkezett. Künn nagy sürgés-forgás hallatszott, közben János úr stentorhangja, mintha valakit nagy örömmel fogadna s rá egy pillanat mulva Marczi, a komornok lépett be Kárpáthynéhoz, jelentve:

– Ő nagysága gróf Szentirmay Eszéky Flóra asszonyság!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fanny az öröm, a meglepetés reszketegségével várta bejelentett vendégét. Mintha csek jelszóra érkezett volna, a midőn épen róla beszéltek, a midőn magasztalásával volt elfoglalva minden szív, midőn ő lelkében a hallottak szerint egy képzeletalakot iparkodott idomítni… Minő leend e képzelt arcz a valóban?

Úgy dobogott az ifju nő szíve, midőn a léptek mind közelebb jöttek ajtajához s hallá, hogy Kárpáthy mily élénken beszél valakihez: most nyílik az ajtó.

És belép rajta – nem azon arcz, azon alak, mit Fanny képzeletében alkotott, hanem egy magas, száraz, meghatározhatlan életkorú delnő, hamis vuklikkal, hamis arczszínnel, hamis fogakkal és hamis szemekkel, viseletében a legdivatosabb tarkaság.

Szörnyű kalapja nagy virágcsokrokkal egészen elveszi a kilátást mindenről, a mi háta mögött van.

Köpenye félvállról le van csúsztatva, a mi hősi, amazoni tekintetet ad alakjának, neveli e hatást a mélyen kivágott öltöny, mely az ijedelemig engedi láttatni a sovány vállakat és a nyakperecz kiülő csontjait; összefüggésben állnak a rendkívül sovány kezek, melyek csuklóban, nem tudni mi okból, szörnyű hattyúprém karmantyúkkal vannak felékesítve, s miután kezeit nem tudja megmozdítani a nélkül, hogy valamit ne beszéljen hozzá, s ha beszél, akkor szokott mindig mosolyogni, és ha mosolyog, akkor nemcsak az egész felső sor fogait (raktár: Paris, Rue Vivienne Nr. 11. Dr. Legrieuxnél), hanem egyuttal az egész inyét is megmutatja, ennél fogva a társaság figyelmét folytonosan képes lekötve tartani könyöke, ínye és vállperczei iránti borzalommal.

Egy perczre szinte megrettent Fanny, ki egy kedves, szeretetreméltó alak elfogadásához készült, a ki elé őszinte örömmel fog futni, megölelni, megcsókolni; ah ez nem az.

Hátul jön ő, nagynénje, a tiszteletőr háta mögött, kit előre bocsátott, s maga enyelegve hátul maradt Kárpáthyval.

– Gróf Szentirmay Marion kisasszony! gróf Szentirmay Rudolfné! – nőm… Sietett János úr a hölgyeket egymásnak bemutatni.

Gróf Szentirmay Marion kisasszony a legtökéletesebb, s minden kifogáson felül álló bókolattal üdvözlé a háziasszonyt, a közben figyelmesen tekintve rá, vajjon hogyan tudja ő e bókot viszonozni? biz az ügyetlenke volt szegény.

Alig tudott mit mondani, oly zavartnak, oly elfogódottnak látszék s annyira el volt merülve Marion kisasszony inyének bámulatában, hogy Flórát alig jutott ideje láthatni.

De nem is volt itt arra nagy szükség, hogy akár ő, akár más valaki a társaságban nagyon keresse a szavakat, sőt inkább, ha volnának is azok valakinél, el kelle dugni, mert Marion kisasszony hord magával mindig annyit, a mennyi elég egy igen népes társaságnak.

Azt is meg kell pedig adni a jeles kisasszonynak, hogy a mit ő beszél, az soha sem üres fecsegés, mende-monda, szószaporítás, a mint más korabeli ifju amazonoknál szokott lenni, hanem az mind jól kiszámított czélszerű és czélba találó lövés, vágás és szurkálás, melylyel egy egész társaságot képes oly jelesül elmulattatni, mintha külön-külön mindenkit egy-egy hangyafészekre ültettek volna.

S ezen tekintetben tehát csak annyiban nem hasonlít az érdemes kisasszony a csalánhoz, a mennyiben a csalán csak azokat csípi meg, a kik hozzá érnek, míg ő szíveskedik fölkeresni még a legtávolabb rejtőzködőket is s a ruhán és a pánczélon és a szíven keresztül képes csípni.

– Tessék helyet foglalni tisztelt úrnőim. Flóra nagysád ide a nőm mellé, ide-ide. Marion kisasszony – – ezerszer bocsánat…

János urat egy tekintet a delnő arczára meggyőzte arról, miszerint ő sokkal jobban tudja, hova kell ülnie, mint hogy azt mondassa magának. Egy mellék fauteuilbe bocsátkozék le, a melyből embertől észre nem vehető módon sikerült Varga uramnak eltünnie.

Az is meglehet különben, hogy szemünk láttára ment el a jámbor, meglehet, hogy legalább hatszor meghajtotta magát és igen alázatosan köszönt is személy szerint mindenkinek. Ki venne ilyesmit észre?

– Megbocsát, kedves szomszédnő, kezdé a félbehagyott szót Marion kisasszony valami oly mesterséges hangon, melyet a szónoklattan még nem határozott meg s mely örökké azt a gyanút gerjeszti az emberben, hogy a beszélő valamit forgat a szájában, a mit restell lenyelni. Megbocsát kedves szomszédnő, chére voisine, – mert mi itt lakunk a Kárpáthy-család jószága mellett (értsd: ez nem a te jószágod, nem férjedé, hanem a Kárpáthy-családé), hogy oly bátrak valánk önt becses foglalkozásaiban háborítani (mivel tudnál te foglalkozni?); mert ámbár nekünk be kellett volna várnunk, hogy Kárpáthy János úr mutassa be nálunk előbb szeretetre méltó nejét, ez a rendes szokás (ezt te talán nem is tudod, hogyan tudnád?); minthogy azonban utunk épen erre vezetett (tehát ne gondold, hogy ide indultunk), nekem különben is egy régi perem van Kárpáthy János úrral (tehát nekem köszönöd, hogy bennünket látsz és a pernek, nem Rudolfné jóságának, a hogy gondolod) – bizony régi per már, még én akkor fiatal voltam, alig gyermek, haha. Tanácsolták, hogy úgy vessünk véget a pernek, hogy én menjek nőül Kárpáthyhoz, de még fiatal voltam, csaknem gyermek, haha, nem vehettem rá magamat, haha; hibáztam, milyen gazdag volnék most, jó partie! (értsd: János úr már akkor is vén ember volt, mikor én a te idődben voltam, de én nem adtam el magamat gazdagságért, mint te). No de ön is szerencsés kópé, Kárpáthy, valóban önnek semmi panasza sem lehet a sors ellen. Ily szeretetre méltó nő, mint az öné, oly kincs, a minőt ön soha sem érdemelt meg. (Bizd el magadat ostoba. Ne gondold, hogy azért dicsérjük szépségedet, mintha az érdem volna; szégyeld magadat, hogy szépséged tett úrnövé.)

Itt egy kicsinyt elszalasztá a beszéd fonalát Marion kisasszony, mely alkalmul szolgált Flórának oda hajolhatni Fannyhoz, s gyöngéd, biztató hangon fülébe súghatni:

– Én régen óhajtottam kegyeddel találkozni s naponkint készültem ide.

Fanny hálásan szorítá meg a kezébe tévedett gyöngéd kezet.

Egy jótékony köhögési roham meggátlá Marion kisasszonyt a beszéd fonalát újra felvehetni, mely alatt János úrnak ideje maradt tréfásan évődhetni szép vendégnőjével. (Lehető félreértés kikerülése véget megjegyezzük, hogy Flórát értettük itt.)

– A milyen nagy az örömöm szép kis szomszédnőmet házamnál láthatni, épen akkora az aggodalmam, hogy önt csak egyedül látom, Rudolf nélkül. Úgy hiszem, ez oly rendkívüli eset, a minőre aligha emlékezik valaki s én hajlandó vagyok attól tartani, hogy Rudolf barátomat valami szokatlan nagy bajnak kelle érni, hogy kedves nejét nála nélkül látjuk, vagy elfogták, vagy párbajban megsebesítették.

Flóra jóízűen nevetett e vidám és hízelgő gyanúsításokra s a legkellemesebb édes, kedves csengő hangon iparkodott azokat megczáfolni.

– Nem, nem; de el kellett utaznia Bécsbe hirtelen.

– Ah, gondoltam, hogy messze kell lennie, ezt nagyon sajnálom, mert nekem megigérte, hogy tartandó ünnepélyünkön megtisztel jelenlétével.

– Oh akkorra meg kell jönnie. Nekem szavát adta, hogy akkorra itthon lesz.

– Úgy minden kétségen kívül megjön. A szép hölgyeknek adott szót megszegni lehetetlen. A kit oly mágnes vonz, mint őt, annak igen sebesen kell utaznia. Ha a léghajósok még nem találták fel a léggömb kormányozhatásának titkát, én megmondom nekik: ültessék bele Rudolfot és őt szívénél fogva mindenütt oda fogja vonni a magneticus erő, a hol neje van.

A fiatal hölgyek nevettek a tréfán. János úrtól jó néven kellett venni az ilyesmit, ő ugyan vastag és nehézkes élczeket szokott használni mindenki ellenében, de legalább nem is volt azoknak sem élök, sem hegyök, hogy szúrjanak, vágjanak.

Marion kisasszony azalatt magához tért a köhögési intermezzóból, s magához ragadta ismét a kormányrudat.

– Már azt valóban ell kell ismerni, hogy oly gyöngéd, mívelt, szeretetre méltó férj nincs is több az ég alatt, mint Rudolf. Bocsánat, édes szomszéd; érzem, hogy önt nagyon megsértem, a midőn azt mondom, nincs! de igaz; ön is igen kedves, előzékeny férj, de Rudolfnak nincs párja, ő valóságos angyal a szeretetben, egy cherubim, nem is férfi a neje mellett, olyan férj, a minő csak csodára születik egy században egy.