Part 7

A Kárpáthyhoz küldött ilynemű versbeszedett piszok Gyárfás poéta által mázoltatott papirra, ki eltávozván régi urától, mint komisz, közönséges lelkek szokták, annak ellenségéhez szegődött át, Kutyfalvi Bandihoz s ekként leginkább ismeretes levén a Nábob gyöngéivel, azt legérzékenyebb részén találhatá. A küldött poéma annyira túl volt halmozva frivol, bosszantó, ingerlő, undorító kifejezésekkel, hogy a becsületes jószágigazgató elolvasván azt, azon gondolatra jött, hogy összeszedve a Nábob hajdúit, rajta menjen Kutyfalvi Bandin s poetájával együtt ott saját portáján megcsapassa, hanem csak mégis okosabbat gondolt később. Fogá a pasquillt, úgy a hogy volt, egy szelet érett penészes sajtot s egy darab jól behamuzott kenyeret takart bele, mint a mely általánosan ismert egyszerű szerekkel szokták falusi gazdák a veszettséghez közelítő kutyákat gyógyítani, s azokat egy külön borítékba pakolva küldé vissza Kutyfalvi úrnak, minden comitiva nélkül. Marczi vitte el a küldeményt, előre meg volt neki mondva, hogy a legjobb futó lovára üljön, s le ne szálljon róla, a mikor a küldötteket kézbesíti, mely, hogy nem maradt kivánatos siker nélkül, bizonyítá az, miszerint Kutyfalvi a hamus kenyér és érett sajt láttára majd kiugrott a bőréből dühében s cséplőinek ordítva parancsolá, hogy csukják be a kaput Marczi előtt, a ki azonban szintén nem volt rest, hanem a mint becsukták mögötte a kaput, lovával egyenesen átugratott a palánkon s Varga uram nagy satisfactiójára azzal a hírrel ért vissza Kárpátfalvára, hogy Kutyfalvi valamennyi béresével együtt egész az erdő széleig szaladt utána lóháton.

Maga János úr a legörvendetesebben volt meglepetve, midőn hazaérve, semmit sem talált azokból, a miktől félt; akárhová nyitott be, mindenütt új bámulat érte, a csintalan tréfák tanyáiból komoly, tisztességes termek váltak, akárkivel találkozott palotában és udvaron, az mind becsülettudó, jámbor ember volt s midőn legelső úri barátai megjelentek nála, mind oly illedelmesen viselték magukat neje irányában, hogy Fanny előtt merő mesének látszhatott mindaz, a mit a Nábobról beszélni hallott, még mikor nénjeivel lakott s gyermek-észszel együtt nevetett a dandyk által előadott anecdotákon, miknek sikamlós értelmét csak most kezdé még felfogni.

Semmi sem volt azokból igaz. Hiszen semminek sem látszott nyoma.

A czimborák eleinte őrizkedtek kiméletlen emlékeztetéseket tenni János úr előtt, később pedig, midőn János úr vevé észre, hogy a betyár companiák ismét kezdenek oda kapni hozzá s van kilátás, hogy bizalmukkal meglehetősen terhére fognak lenni, ekkor talált ki számukra valamit, a minek alkalmazása teljesen használatosnak találtatott.

Már akkor kezdett valami jótékony vérkeringés, elevenség mutatkozni a nemzetben; közhasznú, közérdekű társulatok alakultak mindenfelé, nemzeti, emberiségi, tudományos, vagy gazdászati czélok előmozdítására. Kárpáthy mindezen társulatokba beiratta magát, s szivesen vevé, ha itt-amott tiszteletbeli elnöknek, pártfogónak megválaszták; ha aláirási ívekkel megtisztelék. Midőn aztán jöttek a kortyondi fráterek, mindig volt a zsebében egy-két aláirási ív, melyet maga kezdett meg, alatta a felesége neve, ugyanannyi összeggel; a verembe esett látogató azután akár lármázott, akár szitkozódott, akár rimánkodott, akár szabódott, meg volt szorítva, nem menekülhetett, ki kellett magát váltani, mint a «kútba estem»-nél. Ha nem kellett neki tudós társaság, ott volt a másik ív czukorrépa-gyár felállítására, ha azt nem találta eléggé közemberiséget érdeklőnek, tetszhetett aláirni a népszerű iskolai könyvek terjesztésére; ha azt bolondságnak tartotta, megragadtaték a Berettyó átvágásait létrehozó társulat részvényei által. Ha jobb szerette a vizet, s nem akart a szárcsákat nyugtalanító vállalatról hallani, megtámadtaték mind a négy superintendentia nevében s ha három alól kibújhatott, haragudván megfejthetlen okokból reájok, a negyediknek áldozatul kellett esnie.

Utoljára kerülni kezdték a fráterek Kárpáthy udvarát, mint valami gonoszhírű calabriai vendégfogadót s a ki véletlenül találkozott vele, már messziről elkezdett szabódni, hogy ő már lefizette bűneinek zsoldját, neki békét hagyjon.

A kinek még az sem használt, azt elcsalta magával a Szentirmaynál tartatni szokott közérdekű ülésekbe.

Ott komoly, tudományos készültségű, művelt férfiak szoktak összegyűlni, kiknek körében gonoszul érezék magukat az ilyen gőzkörhöz nem szokott jó fiuk, s reszkettek azon gondolattól, hogy Szentirmay egyszer a nejével is meg találja őket ismertetni, a ki, mint mondják, igen finom és magas műveltségű delnő s vannak emberek, a kik az ily hölgyek közelében nagyon kényelmetlenül érzik magukat.

Ah, Kárpáthyné előtt, az egészen más. Arról tudja az ember, hogy nem valami előkelő családból származott, sőt szavait sem igen szükség megválogatni, mert odahaza hallhatott minden bohóságot, s nem neheztel meg, ha véletlen egy-egy dévaj kifejezést szalaszt ki az ember jó kedvéből az ajkán, míg Szentirmayné előtt az ember sem szólni, sem moczczani nem mer, mert az Angliában neveltetett, mely ország asszonyairól azt mondják, hogy ha jelenlétökben valaki egy lábát a másikra felteszi, avagy beszéd közben ezen szavak közől: «kapocs, ing, gombostű, harisnya» egyet ki talál a száján ereszteni, vagy ha keztyűjét lehúzza, rögtön felkelnek mind s ott hagyják az embert a faképnél.

És így soha sem bizonyos róla az ember, hogy mikor fog iszonyú neveletlenséget elkövetni.

Mint már fülhegygyel hallottuk, a legközelebb jövőben ismét egy közérdekű intézménynek kelle létrejönni, még pedig János úr elnöklete alatt, ki az eszmének legelső megindítója vala, a mely rövid időn az egész társadalom minden névszerinti osztályának kivételnélküli tetszésében részesült.

Oly eszme, oly indítvány vala ez, mely varázshatalommal egyesíte minden pártot, akár fehér, fekete, veres vagy tarka toll, akár zöld ág, vagy szalag volt is azoknak jelvénye, s nevezték legyen magukat conservativ, reformer, vagy liberálnak (radikálról még akkor szó sem volt), mind egyesülének a nagy eszme körül, mely, hogy nem volt mulandó, hiú tárgy, mutatja az, miszerint mind e mai napiglan hasonló – ha nem nagyobb – népszerűségnek örvend, mint megkezdetése napjaiban s közlelkesedésre gyújtó érdekéből azóta sem vesztett, de bizonyosan nyert.

E varázserővel biró eszme, melynek szerencsés indítványozója Kárpáthy János úr volt, neveztetik agarászegyletnek.

Nem kételkedünk rajta, miszerint azt, mielőtt kimondtuk volna, a megelőző magasztalásokból kitalálta mindenki.

Az agár okvetlenül egyike a legfontosabb és figyelemreméltóbb tüneményeknek a hazai természetben, de legkivált azon sokoldalú hivatásánál fogva, melylyel a közélet rugóiba vág, kénytelenek vagyunk azt, mint a társadalom világának egyik positiv tényezőjét tárgyalni.

Nem tekintve azon csaknem mysticus, mondhatnók delejes hajlamot, melylyel e délczeg állatok az úri körök iránt viseltetnek, mintha éreznék, hogy ők képezik az állatvilág aristokratiáját, csupán azon hagyományszerű ősi szokást kivánjuk figyelembe venni, miszerint sem Magyarországon, sem pedig Erdélyben nem lehet képzelni előkelő házat, melyben e nemes barmok kiegészítő csoportozatot ne képezzenek. Bárhova lépjünk be, ott húznak le bennünket az udvaron, ott ásítnak a konyhában, ott vakaróznak az előszobában, ott ágaskodnak az ebédlőben, ott kapkodnak a legyek után a salonban, ott ülnek a pamlagon a házi úr, a házi asszonyság mellett, a zongora alatt, a karszékekben, s mentül gazdagabb valaki, annál nagyobb számban és általánosabb kiterjedésben, de a legszegényebb nemes embernél is hasonló előjogokban és legalább két példányban. Ha hozzávesszük ehhez hajdani hadvezér Bástának azon nyilatkozatát, miszerint egy időben azzal fenyegeté az erdélyi urakat, hogy addig meg nem nyugszik, a míg egy agarat tarthat valaki az országban: ebből átlátandjuk, miszerint az agár nemzeti jólétünknek hévmérője, s egyszersmind egyike fajunk fensőbbségi symbulomainak.

De nemzetgazdászati tekintetben is fontos és jelentékeny tényező az agár, mert nem is említve azt, hogy a legszebb kalapok a nyúlnak szőréből készülnek, a mi tehát nevezetes kereskedelmi czikk, mellőzve azt is, miszerint hazánkban a gyümölcstenyésztésnek legátalkodottabb ellenségei a nyulak, melyek a fiatal ojtványok kérgét lerágják s ekként gyümölcstenyésztésről addig szó sem lehet, a míg az agarak rendes működése szervezve nincs; csupán arra kivánjuk figyelmünket vetni, vajjon a hazánkban annyira pártolandó lótenyésztés és nemesítésnek mi a legerősebb rugója? Az agár! Ki a tatár fog szaladni az agár után? Ahoz ló kell, még pedig jó ló. Tehát az agarászat mozdítja elő a lótenyésztést.

Ehez járul még az is, miszerint az agarászatban talált élvezet sok gonosztól megóvja az embert; megőrzi mindenféle rossz könyvek, ostoba ujságok olvasásától, s a nemzeti kedélyt azon ősi egyszerűségében tartja fenn, a midőn még a nyughatatlan tudományok s feszengő költészet nem cserélték ki a korszellemet.

Azt se gondold pedig szives olvasó, hogy az agarászat valami oly felületes tárgy, a mihez minden előleges studium nélkül lehet érteni, hogy agarat is olyan könnyű nevelni, mint könyvet irni. Ahoz nagy előrelátás, széles ismeretek, gazdag tapasztalás, kölcsönös eszmecserék és higgadt ész és nem higgadt erszény kivántatnak; egy-egy jó agár öt-hatszáz p. forinton kel, s ha minden magyar földesúr egyszer életében csak egy kölyök agárnak az árát fordítaná hazai literaturára, azt örök időre virágzóvá tehetné; a miből átláthatod, mily fontos és életbevágó kérdés hazánkban az agarászat, s mily büszkék lehetünk mi más nemzetek felett, midőn a közműveltség ezen ágazatát oly tökélyre fejlesztők, hogy századok kellenek hozzá, míg valaki bennünket utolérhet azon ostoba népek közől, melyek ipar, kereskedés, tudomány, művészet, s furcsa találmányokon törik ezalatt fejeiket.

Hogy mily sensatiót gerjeszte mindakét hazában János úrnak ezen indítványa, annak leirásához sokkal erősebb phantasia és lelkesültebb toll kivántatnék, mint az enyim. Felvillanyozta az egy időre a példabeszéddé vált lethargiát, megmozgatá a társadalom minden rétegét, elfeledteté a tisztújítási ingerültségek utófájdalmait, ellenséges családokat békíte ki egymással, háttérbe szoríta minden egyéb apró-cseprő indítványokat és sok ideig kétséges versenyt futott az indítványba jött akadémia kérdésével s csak akkor engedé át annak az elsőbbséget, midőn indítványozói megigérék, hogy eme második közérdekű vállalathoz is hozzájárulandnak tehetségeikkel.

Minélfogva a legnagyobb biztossággal várhatjuk, hogy a nemsokára tartandó alapító gyűlés a kárpátfalvi kastélyban egyike leend a legfényesebb és legérdekesebbeknek, miután az ország legtávolabb részeiből is történtek előre való igérkezések e nevezetes alkalomra, s nagy a feszültség és várakozás; vajjon a kitűzött ezüst billikomot, ezen felirattal: «Küzdeni hogyha tanulsz, vár pályádon a borostyán!» mely igen szép buzdítás agarak számára, melyik fogja elnyerni az országhírű versenyzők közől? János úr Marczija-e, avagy Horhi Miska Szellője? Az egész Bükkalja in massa kész fogadni, hogy a borsodmegyei alispán Fecskéje mindakettőn kitesz, míg a dunántúli kerületben alig van valaki, a ki meg ne volna felőle győződve, hogy a győrvármegyei, bőnyi születésű, kisbéri neveltetésű Szikráé leend mindenek felett az elsőbbség; valamennyien azonban félelemmel emlegetnek egy erdélyi csodaállatot, mely mezőségi közbirtokosé s melyért magyarországi urak már kétszáz darab aranyat is igértek, de tulajdonosa nem adá s most erősen köti az ebet a karóhoz, hogy elragadja Magyarország elől a győzedelmi pálmát.

Már a kihirdetett ülés napját megelőző hetekben alig győzi a fiscalis a sok levelezést, minélfogva most már nemcsak az újjai tintásak másodíziglen, hanem egyúttal a hajfürtei is, melyek szőkék lévén, nagyon meglátszik, hogy oda szokta törölni a tollat, sőt még a nyelve is az, mert azt meg itatós papir helyet használja, ha elcseppen a tinta, felnyalván vitézül.

János úr mindennap egész halmaz levelet kap az ország minden részéből, maga elolvassa azokat mind. Egyik üdvkivánat, másik részvények megrendelése, ismét másik igérkezés a gyűlésen megjelenni. Vannak, kik a haza boldogabb napjait látják már-már felvirulni, sokan fényes jövendőt igérnek az agártenyésztésnek, némelyek szolgálnak bölcs tanácsadásokkal az alaptervezetre, mások szívesen ajánlkoznak a statutumok kidolgozására. Egy-egy holta napjáig boldognak érezné magát, ha az igazgató választmányba kineveztetnék; más kéri a nagyon tisztelt társulatot, értesíteni, miszerint ő maga ugyan, minthogy csúzban szenved, nem lehet olyan szerencsés, hogy az ülésben részt vehessen, de agara által okvetlenül képviseltetni fogja magát a versenyen.

És ezen leveleket János úr nagy elégültséggel hagyja heverni asztalán, még a borítékokat sem engedi kiseperni a szobából. Legyenek ott; gyönyörködhessék bennök, valahányszor belép, csupán néhány profanus vakmerő levele vándorol a tűzbe, a kik olyasmit mernek írni, mintha jobb volna, ha azon gondolkoznátok, hogy népiskolákat, kisdedóvókat, gazdasági egyletet, műtárlatot, Tisza-szabályozást, Vaskapu-áttörést, útcsinálást, múzeumot, akadémiát, szinházat, takarékmagtárakat ajánljatok egymás buzgalmába; az ilyen alacsony gondolkozású emberek levelei figyelembe sem vétetnek. János úr sokkal jobban át van hatva eszméje nagyszerűségétől, hogysem vissza riasztatni engedné magát. Aztán adakozott ő mind a fenn nevezett czélokra is, miket egy nyughatatlan gróf és más, bőrükbe nem férő hazafiak a nemzetre rádisputáltak. Igaz ugyan, hogy annak felével, a mit évenkint az agarászatra fordít, felét ezen vállalatoknak kiránthatná a sárból; azonban azt sem lehet elvitatni, hogy ezek majd csak megélnek azért valahogy, míg az agarászat felvirágzására okvetlenül áldozatok kellenek, mert az agár, már mint említők, «non nascitur, sed fit» (nem születés által lesz agárrá, hanem a kellő kiképeztetés által).

… De most hátrább egy kissé az agarakkal!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ünnepély, a gyűlés, a nagy sokadalom előkészületei nagy részben igénybe vették Fanny figyelmét és szívét.

Szívét is?

Sokan, igen sokan fognak ott lenni, a nemesség színe, java, jelesei együvé gyűlnek; ott lesznek a komolyabb, ünnepeltebb férfiak is, mert Kárpáthy János iránt mindnyájan viseltetnek némi előszeretettel, kiben minden bohóságai s bizarr eszméi daczára annyi fogékonyság van minden jó iránt, hogy nagy és nemes vállalatoknál ép oly biztossággal lehet reá számítani, mint hetyke, tréfás ötleteknél.

Aztán ily esetnél az emberek egymást húzzák oda. Mindenki arra gondol, hogy sok embert, sok szép asszonyt, sok bohó férfit fog együtt találni, s egymás rovására igérkezik mulatni.

Ez volt az első ilynemű ünnepély, melybe János úr hölgyeket is hívott meg. Hiszen most már ő is nős volt.

Fanny remegve gondolt rá: vajjon eljönnek-e a meghivásra a vidék előkelő delnői? Érdemesítik-e őt arra, hogy magas köreikbe fölvegyék? E magas, feddhetlen családok hölgyei, kiknél nemcsak a nemesség szállt anyáról leányra, hanem az erény, a szeplőtelen hírnév is. Fogják-e ezek őt azon polczon elismerni, melyre a szerencse és egy bohó vén ember szeszélye hozta? fogják-e neki elfeledhetni családját, annak homályos eredetét és undok dicsőségét?

A férfiak bizonyosan eljönnek a környékből, mindazok, a kik hírnévvel, országosan ismert hitellel bírnak. Napokig fog tartani az ünnepély. Első nap lesz az ülés: a hosszú teremben fognak ülni a férfiak, oldalt a karzaton lesz hely a hölgyek számára, a honnan hallgathatják az elmés beszédeket. Ezt befejezi egy népes lakoma; ő ott fog ülni, mint a ház asszonya, látva mindenkitől… vajjon ki fog az ő egészségeért áldomást inni?

Másnap következni fog az agárverseny. Nők, férfiak délczeg paripákon fogják űzni a furfangos, csalárd rókát. Ő is lovon fog ülni… vajjon ki leend az ő lovagja?

Este a legbátrabb lovagnak, ki agaraival legtöbb, legmerészebb fogást tett, arany és gyöngygyel kivert nyeregtakarót fog ajándékba adni a ház asszonya, melyet maga hímzett… vajjon ki nyeri azt el?

Harmadnap fényes tánczvigalommal végződik az ünnepély; milyen szép, milyen ragyogó látvány lesz az. Annyi szépség, ifjúság, gyönyör vegyülete, ártatlan, vonzó vígalom; minden virágnak van zöldje, szép szemérmes hölgyek mellett bátor daliás lovagok, kik egymásra mosolyognak és szíveikben nem gondolnak semmi rosszat… Ki fog ő reá mosolyogni?

Most és mindig és örökké ott lebegett lelke előtt a tüneménynyé vált ideál. Azt látta ott a gyűlés asztalánál ülni és óhajtott elveszni sovár bámulatában, de úgy, hogy az ne láthassa. Őt látta felkelni maga előtt s előre sejtett csengő tiszta szóval hallá az áldomást ajkairól és elgondolá, hogy milyen szép volna, ha az összekoczintott pohár méreggel volna telve és azt kiinni, az utolsó cseppig és meghalni és ő ne tudná azt meg soha. Őt látta maga mellett futtatni sebes paripán, a széltől kigyulladt arczczal, sebesen, sebesen és elgondolá, hogy milyen szép volna, ha egyszerre ő vele elbuknék a ló s leesnék, meghalna előtte és az ifjú soha se tudná meg, miért halt meg? Őt látta itt és ott és mindenütt, bárhova gondolt, bármire vezeté figyelmét, csak a névtelen kép állt mindig előtte és követte azon gondolat, hogy milyen jó volna meghalni.

XVIII. SZEGÉNY ASSZONY!

Szegény asszony!

Értjük alatta Kárpáthynét.

Férjével éktelen nagy gazdagságot és egy roppant nagy nevet kapott. Mindkettő nagyobb teher, mint áldás.

Hisz a gazdag számára sem jön fel kétszer egy nap a hajnal s a világ minden kincse birtokosának sem árulnak örömet, megelégedést, szívbeli boldogságot, szerelmet, nyugalmat, édes öntudatot.

És az előkelő név?

Az egész világ tudja, mint jutott ő e névhez. Egy bolondosnak ismert öreg úr, hogy bosszút álljon unokaöcscsén, nőül vett egy rosszhírű családból eredett leányt, kit ez másként tán elcsábított volna.

Az öreg úr vagy nagylelkű volt, vagy bolond. A leány okvetlenűl hiú és nagyravágyó… Várnak reá.

Mindenki kész ragadománynak hiszi.

Csak hadd jelenjen meg azokban a magas körökben, mikbe feltolakodott.

A hölgyvilág előre számít a mulatságra, melyet ügyetlenségei, ismeretlensége, balfogásai, hiúsága, tán majd később kalandjai, sőt botrányai szolgáltatni fognak; a gavallér világ szinte oly biztosan számít mindezekre: a hölgy veszendő portéka, fiatal, szenvedélyes, hiú, teli vágygyal, könnyelműséggel, legalább minden arra mutat, semmi sem lesz könnyebb, mint őt elejteni s egyszer megbuktatva, nem marad számára egyéb hátra, mint elveszni mások gyönyörűségére.

Nincs senki, a kitől egy őszinte szót várhasson, a kire egy őszinte szavát rábízhassa, a kitől tanácsot kérjen, a kiben bízzék, a kihez ragaszkodjék, a ki pártját fogja, vezesse, utasítsa. Férje legkevésbbé.

János úr minden kötelességét teljesítni véli, a midőn neje kényelméről gondoskodik, midőn a világ minden részéből összehordja azt, a miben asszonyok gyönyörködni szoktak, a piperétől kezdve egész az imádókig.

Igen, az imádókig.

Mert a mint a kortyondi fráterek elmaradoznak a kárpátfalvi háztól, a régi dáridók megszüntével, helyettük más új világ kezd oda szokni, kiket többé nem a Nábob jó bora és rossz tréfái, ripőkjei és menyecskéi csalnak oda, hanem a szép nő, az elhírhedett, a csodára állított szép nő, ki iránt kétszeres oka van mindenkinek érdekes reményeket táplálni: egyik a férj, másik saját híre. Hozzá egy lépéssel közelebb van minden ember, mint egyéb úri hölgyekhez.

Csaknem mindennap megfordulnak a kárpátfalvi kastélyban a környék legelső arszlánai:

Az ifju Darvay Jenő, kit a megyei szabadelvű párt vezérének tart a közvélemény, mert hosszú szakálla van. Van-e egyéb oka is e véleményre, azt bizonyosan nem tudom.

A szép Csendey Rezső, ki nem restelli, hogy a világ által szépnek neveztetik. Én részemről nagyon bosszantónak hiszem azt egy férfira nézve. Kicziczomázott arcz, középen szétválasztott haj, megkenve, megbodorítva. Két okos szót sem lehet vele beszélni.

A szőke báró Berky Tivadar, a ki különczöt játszik, nyergelve ül a székre, félszemüveggel pislog, inggallérát az orráig ereszti s maga is azt hiszi magáról, hogy különös ember.

Az ünnepelt Csepcsi Aladár, minden bálban patentirozott előtánczos, a ki nem emlékezik rá, hogy találkozott volna nővel, a ki utána nem bolondult volna, vagy férfival, a ki úgy tánczolja a mazurt és keringőt, a hogy ő.

Egy hosszú, öles gróf, a ki maga is megvallja magáról, hogy rútabb embert nem látott magánál, de azért mégis tagadja, hogy valaha egy vetélytársa megelőzte volna. Tán azért, mert lábai elég hosszúk, hogy keresztül-kasul lépjen akárkin.

Egy halavány fiatal ember, ki abban a gyanúban áll, hogy álnév alatt verseket ir. (Sietünk kimenteni, e gyanú annyira alaptalan, hogy még az is kétségbe vonható, vajjon tud-e egyátalán irni?)

És azután egy csapat szemét ember, a ki üres léhaságokat beszélni, hírt hordani, émelygős hízelgéseket, stereotyp bókokat vágni, tánczolni, szelet kergetni mind igen alkalmas és jó; meg egy másik csoport léhűtő, mely ábrándozik, sóhajtozik, eped, romanticus képeket vág, s a mellett csak úgy iszik és kártyázik és fut a szobaleányok után, mint a többi; és még egy harmadik légió apró ember, a ki igazán meg van őrülve a szép asszony iránti szerelmében, csak azt nem tudja, hogy mi fán terem az az alma, a mitől az is viszont szerelmet érezhetne? s e fölötti tépelődésiben vékonynyá szárad, mint egy tőkehal; ime, ezekből áll az új téli kert, mely Kárpátfalván virul, a mióta a paraszt menyecskéket ideál szépségű delnővel váltotta fel a Nábob.

Szegény asszony!

Mennyire keresne menekülést e nyomasztó, szomorító, untató, bosszantó környezet elől. De hol, de kinél? Egy szív sincs hozzá közel, mely őt megértené, János úr nagyon lekötelező magaviseletet vél neje iránt tanúsítani, midőn őt e vidám társaságokban a kétségbeesésig engedi mulatni.

Milyen törpék, ostobák, ízetlenek, fajankók ezek mind az ő ideáljához képest, a kit alkotott magának szívében!

Milyen önzők, üreslelkűek, haszontalanok, hiúk ezek mind azon férfival összehasonlítva, kinek képét lelke szentélyében őrzi!

Miért nincs legalább egy nő, egy jó barátnő közel, kit lelkébe hagyna pillantani, a hol az őrzött kép senkitől nem sejtve pihen?

A közelgő társulati ünnepély már nem messze volt.

János úr összehívott nagy csomó úrnépet az adandó vigalomra, s a meghivottak neveit feljegyeztetvén egy hosszú lajstromra, azt beküldé Varga uramtól nejéhez, hogy nézze át, s ha történetesen kifelejtett volna valakit a névsorozatból, a kit ott látni óhajtana, jegyezze fel.

E különös gyöngédség mutatja, mily előzékeny János úr neje iránt.

Varga uram elhozá a lajstromot, sorba kopogtatott minden ajtót s ki nem nyitott egyet is, a míg rá nem kiáltottak, hogy «szabad!» Megpillantva úrnőjét, nagy tisztelettel állt meg a küszöbben s nagyon szerette volna, ha most egyszerre olyan hosszú keze lenne, hogy onnan az ajtóból a pamlagig nyújthatná az irást.

Fanny különösen vonzódott ez öreg emberhez. Némely embert azzal jutalmaz meg a sors, hogy becsületes tiszta lelkét arcza vonásaiban engedi láttatni, hogy első tekintetre mindenkinek bizalma támadjon hozzá. Fanny nem várta, hogy Varga uram közelebb jőjjön, hanem felkelt és eléje ment, megfogá kezét s daczára az öreg úr azon törekvésének, miszerint minden lépésnél meghajtsa magát, előre húzta, leültette egy karszékbe s hogy fel ne állhasson, gyermeteg kedélyesen átfogta karjaival, a mi a jó öreg urat a lehető legnagyobb zavarba hozta. Természetesen, a mint Fanny elereszté és leült, ő azonnal felállt.

– Ugyan édes Varga bácsi, maradjon ülve, vagy különben én is felállok.

– Pedig nem volnék érdemes e különös tiszteletre, rebegé a jószágigazgató, szép ovatosan bocsátva magát vissza a karszékbe, mintha attól is bocsánatot akarna kérni, hogy elég vakmerő bele ülni s előre hajlott, hogy nagyon nehéz ne legyen neki.

– Hát mit hozott nekem, édes jó Varga bácsi? kérdé mosolyogva Fanny. Ha semmit sem hozott, annál jobban szeretem, mert akkor magát hozta. Lássa, én úgy örülök, mikor önt látom.