Part 6

Egy szóval, mikor a felek nem vérjszomjból, nem dühből keresik a párbajt, hanem kénytelenek azt előidézni, hogy szívök erejét, véleményök tartósságát a halál kapuja előtt is bevallják: rendesen ilyenkor szoktak a párbajsegédek pisztolyt adni a vívók kezébe. Azok hidegvérrel fognak eszmélni, mindegyik el van határozva magát kitenni a lövésnek, de ellenfelére nem lőni. A párbaj végződik nemesen, férfiasan. Az illem kivánatainak elég van téve, a sérelmes kérdés eltemettetik, s azt többé előhozni nem szabad.

De mikor tettleges sérelmek okozzák a párbajt, mikor a felek kártyán, insultatiókon vesznek össze, mikor összeverekedtek, egymást meggyalázták: olyankor a tanuk féltik a saját bőrüket s inkább olyan fegyvert adnak a felek kezébe, melylyel azok hirtelen ki ne végezhessék egymást.

Négyen voltak a tanúk, kettő Fennimoré: Livius és Kalácsi (az excellentiás családból eredendett ifjú), Abellinoé Conrad és Kecskerey.

A felek eleinte hallani sem akartak a kardról, hanem a tanúk (különösen Conrad) határozottan kijelenték, hogy ők pisztolyra nem engedik őket menni, s ebben meg kellett nyugodniok.

Fennimor még egy kicsit hánykolódott, hogy hát adjanak neki egyenes kardot, mert ő ahhoz van szokva. Francziaországban noble emberek nem is vívnak mással. Hanem e kivánatának sem tettek eleget; csak vívjanak görbe kardokkal.

Viadalhelyül kibérlének egy nagy tágas termet a «Zöldfa» vendéglőben, a holott is bezárkózva, megismertették a feleket a kölcsönösen megállapított egyezményekkel és megszorításokkal.

Kibékítésről, megkövetésről szó sem volt.

Vérnek okvetlen kelle folyni.

Ha öt percz alatt meg nem tudják egymást vágni, a párbaj bevégzettnek tekintetik.

A felek feltűrt ingújjal vívnak.

Kivétetnek a fej- és hasvágások. Arczot, kart, mellet és lábat vágni szabad. Cselvágások a kivett részekre tiltva vannak. Szúrni egyáltalában tiltva van.

Mindkét vívó mellett kétfelől állnak a segédek, s a melyik e szabályok ellen vét, annak kardját leütik.

– Ah uraim, hisz ez így csak tréfa! dühönge szokatlan rikácsolásával Fennimor. Hisz önök csak játszani hívtak bennünket ide. Hisz ez nem párbaj, hanem gyermektréfa. Ennél jobb lesz, hogy hivassanak önök egy borbélyt, s a melyikünk feketét húz, vágassanak rajta eret.

– Hiába minden beszéd, monda Conrad, ebben mi így egyeztünk meg, ha nem tetszik, tessék egyedül itt maradni.

– Csak hadd legyenek egyszer azok a kardok kézben, monda tompa hangon Abellino, majd beszélhetünk azután.

Erre Fennimor is elhallgatott. Ő is azt gondolta, a mit Abellino. Csak egyszer szemközt álljanak, s legyenek a kardok kézben, a többit majd elvégzik ők.

A tanúk gyanítani kezdék a két vívó szándokát, s ismét összesúgtak, mielőtt a kardokat átadnák nekik. Elébb magukat helyezék el: ketten kétfelől, kivont karddal. Azzal összemérték a vívókardokat, s egyenlőnek találva, átnyújtják mind a kettőnek.

Egy, kettő, három. En garde.

Egyszerre, mintha összebeszéltek volna, oly közel rohant egymáshoz mindkét vívó, hogy ily közelségből nem is lehetett mást, mint életveszélyes vágásokat osztaniok. A kardok szikráztak és a szemek még jobban.

Egy percz mulva mind a négy segéd kardja keresztben állt közöttük.

– Urak, ez nem szabad. A viadal nem megy életre-halálra: mi szükség ti nektek ilyen közel rohanni egymáshoz? tartsatok distantiát! Úgy vívtok, mint két mészároslegény.

Ezt Conrad mondta, ki jobban félt, hogy valamelyik elesik, mint ők maguk.

A vívók újra szemközt állíttattak, s most már szép óvatosan mérték össze kardjaikat; nem sokat zörögtek, nem vesztegettek erőt a vágásokhoz, inkább csak cselvágásokkal iparkodtak ellenfeleiken kifogni. Mindkettő gyakorlott vívó volt. Mindkettő főtörekvésül tűzé ki magának ellenfele arczát megpiszkolhatni, orrát vagy szemét bélyegezni meg. Egyiknek sem sikerült, szemeik merően néztek egymás szemébe, kifeszített karjaikban csak a vékony villogó aczél forgott, alig-alig adva egy-egy hideg bántó hangot, minő a köszörült kardok csesszenése, s mely nagyon különbözik az összevert szinpadi kardok csattogásaitól.

Sokáig vívtak így, egyik sem bírva a másikat megsérteni, Fennimor gyöngülni érzé karját, s e miatt hátrálni kezde. Abellino nyomban utána; e fölötti bosszújában, szégyenében ismét azon vevé észre magát Fennimor, hogy egyszerre egy egészséges csapást mért Abellino fejének, melyet az csak nagy bajjal bírt elhárítani, s azon perczben visszaadott.

– Verjétek le kardjaikat! ordítá Conrad. Le és fel!

S azzal mind a négy kard közbe szaladt, kardjaikat le- és felcsapták, s ismét szétválaszták őket.

Már ekkor Fennimor dühe nem ismert határt.

– Mit akartok hát velünk? Minek hoztatok hát ide, komédiát játszani? Adtatok volna vítőrt, ezóta régen vége volna mindennek. Én a szívébe akarok szúrni, a szíve közepébe. Én látni akarom halva.

– Csendesen, barátom, csendesen. Lármával semmire sem megyünk, legfeljebb kihallik az utczára, s elfognak bennünket.

Úgy kell vívnotok, a hogy mi határoztuk. Ha romantice akartok vívni, menjetek Amerikába, ott zárkózzatok be egy sötét szobába, vegyetek egy kardot meg egy pisztolyt; ki a sötétben jobb helyre talál, az a győztes, de a míg Európában éltek, addig alkalmazkodnotok kell az itteni szokásokhoz.

Fennimor mégis azt gondolá, hogy az sokáig tartana, míg Amerikába mennének, s jobbnak találta csak itt helyben végezni el a dolgot.

Még egyszer szemközt állíták őket.

Már akkor Fennimor reszketett a dühtől. Nagy erőpazarlással veté magát Abellinora és sűrű, de ügyetlen, kiszámítatlan csapásokkal iparkodott azt kifárasztani; nem is gondolt már magával, szinte belefutott ellenfele kardjába s elvégre dühének tetőpontján, nem törődve szabályokkal és segédekkel, egyenesen nekidöfött ellenfelének.

– Ah! Le azzal a karddal, verjétek ki a kezéből!

Egyszerre mind a négy segéd ellene támadt.

– Ön háromszor megszegte a párbaj szabályait, szólt Conrad, ön meg van fosztva azon jogától, hogy ellenfelével tovább vívjon. Az ügy elintézettnek tekintetik s mi ki fogjuk nyilatkoztatni, hogy Abellino eleget tett lovagi kötelességének.

– A vívók tegyék le a kardot, szólt Kecskerey határozottan.

Fennimor e felszólításra oly állásba tette magát, mintha egyszerre mind az öttel meg akarna vívni, a mi annál különösebb volt, mert ő nem birt valami különös testi erővel, mondhatni: igen gyenge testalkatú volt.

– No jó. Abellino le fogja tenni a kardot, s azzal a párbajnak vége.

A segédek ezzel Abellinót fogták körül, rábeszélve, hogy tegye le a kardot.

Abellino már hajlandó volt szavaiknak engedni, s megfordult, hogy a kezében levő kardot tokjába visszadugja.

E perczben senki sem állt közte és Fennimor között.

Csak a düh legmagasabb foka, a háromszori különválasztás teszi megfoghatóvá, hogy Fennimor e pillanatot használva, annyira elfeledkezhetett magáról és minden lovagiasságról, hogy háttal álló ellenfelére rohanjon, s kardjával hátulról megszúrja.

A szúrás Abellino lapoczkájában akadt meg, különben keresztül megy rajta.

– Ah! orgyilkos! kiálta fel Kárpáthy a döfés fájdalmára, s egyszerre visszafordulva, a még kezében levő kardot kinyújtá ellene. Fennimor nem látott többé semmit, még egy döfést akart neki adni. Kardja elcsúszott Abellino válla felett, ő pedig vakon, eszeveszetten, visszatarthatlanul belerohant annak kinyújtott kardjába. Ott állt meg a markolatnál. – A kard egészen keresztül ment rajta, s úgy nézett egy ideig egymás szeme közé a két ellenfél mereven: egyiknek arcza oly fehér, oly halott, szemei fénytelen golyóján, ajka merev nyílásán a halál, a rögtöni halál; csak a szívén keresztülütött kard tartja még egyenesen állva… Azután összerogy mindakettő.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kik a legközelebb lefolyt (40-es) években a műveltebb körök történetének évlapjait figyelemmel kisérték, tudni fogják, hogy ily párbaj nem költői agyrém.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fennimor abban a pillanatban egy sóhaj, egy rándulás, egy fájdalmas arczmozdulat nélkül halva volt. Abellino feküdt egy hónapig kapott sebében. Felüdültével figyelmeztetést kapott jóakaróitól, hogy míg a dolog híre kissé elcsendesül, jó lesz kiszellőztetni magát valahol a külföldön. Még pedig akkor sem valami művelt birodalomban, mert ott hamar megkapnak olyan embert, kinek sok hitelezője van, és szeret zajt csinálni, hanem valami szép keleti tartományban.

El is indult néhány nap mulva a szent sírhoz Palæstinába; mint a tréfás közvélemény mondá, bűneiért vezekleni.

Oda nem követjük, ha visszajön, úgy is ki fogja adni jegyzeteit.

Kárpáthy János pedig a boldog, a túlboldog Nábob szép feleségével elutazott Kárpátfalvára.

Nemsokára látjuk őket, vagy hallunk felőlök.

XVII. EGY HAZAI INTÉZMÉNY.

Szétoszlottak a tekintetes karok és rendek, vége volt az országgyűlésnek, a juratusok fekete atilláikkal és csörömpölő kardjaikkal, a honatyák aranyzsinóros, hattyúprémes mentéikkel, az úri előfogatok divatos delnőikkel egyszerre eltüntek a népes utczákról; a házak ajtain kiadó szállások szomorú hirdetményei lőnek olvashatók, a kereskedők visszarendelék nagyreményre készült divatkelméiket, a kávéházak kongtak az ürességtől, úgy látszván meg bennök azon néhány benszülött és benvénült törzsvendég, mint mikor falevél hulltával ott maradt a fákon a mindig zöld fagyöngy; csendes volt már a város, bátran ki lehetett jönni az utczára, nem kellett félni az embernek, hogy ott valami hintó elgázolja, vagy a járókelők a sárba taszítják; éjjel nem verte fel a jámbor alvókat a nyughatatlan fiatalság danája, kik tizen, huszan széltében karonfogva mentek végig az utczán, elfogva azt az egyik szélétől a másikig s valamennyi háznál sorba mind meghúzták a csengetyűket, megverték az ablakokat; nem kellett többé annyit ügyelni a fiatal leányokra, hogy ne üljenek mindig az ablakban; nem kellett többé remegni, hogy valami fáklyászene alkalmával feltalálják gyújtani a várost; egy szóval: Pozsony ismét visszavette szokott csendes, békességes alakját, s a lyceumi és akadémiai ifjak kezdtek ismét háttérbe szorított reputaciójokhoz jutni.

Kárpáthy János is hazament nejével. Megemlegették utoljára a pozsonyi boltosok. Megemlegették először azért: mert a mi szemnek és szívnek tetsző dolog, kelme, pipere, ékszer találtatott boltjaikban, abból a legszebbet mind összevásárolta János úr szép neje számára, kit soha el nem hagyott magától, hanem vele parádézott, mint mikor a gyermek új ruhát kap, még aludni is abban szeretne; megemlegették másodszor azért, mert neki egyik elve volt az, hogy nem a vásáros született az eladó kedvéért, hanem a kereskedőt teremté Isten a vevők szolgálatára; tehát ha ő vásárolni megy valahova a maga pénzeért, nem az ő kötelessége az eladó nyelvét megtanulni, hanem az eladó dolga érteni, a mit ő beszél. Ilyenkor tehát, mikor őt látták a bolt előtt hintajából kilépni – s ki ne ismerte volna őt, a leggazdagabb férfit s a legszebb asszony férjét fél Magyarországon? – már akkor nagy agiója volt egy-egy boltosinasnak, a ki ötölve-hatolva tudott valamit beszélni a generosus Nábob saját nyelvén s legalább annyit a főfőkereskedő is megtanult, hogy Kárpáthy úrnak egy «aláz’ szolgáját» köszönjön, a mi egyébiránt szokatlan fülek előtt olyformán hangzott, mintha azt mondaná: «alle sollen geigen». Ilyen formán nyakra-főre minden boltos férfi iparkodott felfedezni magában némi sejtelmeket a magyar nyelv felől, s voltak előre gondoskodó atyák, kik elgondolák, hogy gyermekeiknek mily előnye lesz abban, ha majd Kárpáthy úr gyermekei szintén feljőnek az országgyűlésre, s keresni fogják, ki beszél magyarul és annál vásárolnak; minélfogva siettek nagyreményű fiaikat és leányaikat tisztességes házakhoz kiadni cserébe Komáromba vagy Somorjába, mely igen egyszerű és legkevesebb költséggel járó neme a mester nélküli nyelvtanulásnak. E hatás következtében feltevé magában János úr, hogy a legközelebbi országgyűlés alkalmával egy társulat életbeléptetését fogja indítványozni, melynek tagjai különösen kötelezik magukat: soha senkivel, a kitől valamit vesznek, semmiféle idegen nyelven nem beszélni, ilyenformán kényszerítve azokat az erőteljes magyar nyelvvel megismerkedni; magunk között aztán odahaza beszélhetünk diákul és németül, mint a mely két idioma volt a legszokásosabb az akkori társalgásokban; és az erélyesség sokkal több czélt fog elérni, mint holmi eredménytelen decretumok, hogy a horvátok tanuljanak magyarul.

Ez üdvös szándékot tehát eltéve jövőre, mint már említők, szeretett nejével visszautazék Kárpátfalvára.

Fanny elhagyá rokonait s midőn elvált tőlök, azt látszék érezni, hogy örökre elhagyja őket. Látta maga előtt búsan, leverten állani a két derék, jólelkű lényt: gyámját és nagynénjét. Hidegen, szótlanul iparkodtak tőle megválni, pedig úgy szeretett volna sírni mindakettő, de az nem illett. Most örülni kellett volna. – A leány nagy szerencsét csinált.

Fanny szíve elfacsarodott. Nyakába veté magát nagynénjének és alig birta e szót elrebegni:

– Szeressen engemet.

– Mindig szerettelek, mondá Teréz, és szemei égni látszottak, hogy könyet nem engedett jönni beléjök. Nem lehetett. A nagy úr ott állt közel, mit gondolhatott volna?

– No Boltay mester, mondá a Nábob, megrázva az érdemes férfiu kezét, remélem, látjuk egymást. Ön tartozik nekem egy látogatással. Én már voltam az ön jószágán odakinn, most már majd önnek is meg kell látogatni engem Kárpátfalván.

A kézműves elvörösödött. A Nábob nem tudta, hogy ennek a munkától izmos embernek is van saját büszkesége.

– Köszönöm uram, felele. Én innen alig mozdulhatok dolgaim miatt.

– Eh patvart, hisz van önnek derék legénye, beszéltem vele, okos fiu az, arra rábízhat mindent. Hogy is híják csak?

Boltaynak szinte torkán akadt a szó, midőn ki kelle mondani:

– Barna Sándor.

És akkor akarata ellen két nagy könycsepp jelent meg szemében s csendesen végig gördült erős napbarnította orczáján. A mire aztán Teréz szemeiben is megeredt a sírás s Fanny halványabb lett a falnál.

– Hát majd egyszer télen, jó Boltay, folytatá Kárpáthy. Ha tetszik feljövök magam és elviszem magammal. Szeret-e vadászni?

– Nem, uram. Sajnálom az állatokat.

– No de kegyed, jó Teréz, csak óhajtani fogja meglátni unokahúgát? Csak eljön megnézni, nem érte-e valami baj? hogy van megelégedve sorsával? Egy kicsit ő is hadd panaszkodja ki magát, legalább könnyebben fog engemet tűrhetni.

Ez féltréfa akart lenni János úr részéről, de Teréz nem felelt rá semmit, s Fanny oly kínos helyzetben érzé magát, hogy szinte nagyot lélekzett, midőn az utolsó búcsúszóval a készen álló utihintóba ültek s Pál gazda becsapva az üveges ajtót, parancsot adott a kocsisnak s a hintó kerekei robogtak végig a kövezeten.

Alig mult egy hét, midőn Teréz már levelet kapott Fannytól.

A fiatal nő jó kedvvel iparkodott irni, szeretet, jó szív látszott minden sorban, leirta azokat a mulatságos embereket, kikkel János úr körül van véve; a furfangos Horhi Miskát, ki mindenféle bohót csinál magából, hogy őt megnevettesse, Kis Miskát, a szilajkedvű jó fiut, ki mindennap négy mérföldet nyargal lóháton, hogy őt láthassa, az öreg czopfos jószágigazgatót, ki őt a gazdálkodás mindenféle ágazataival a legkitartóbb fáradsággal iparkodik megismertetni, a vén hajdút és a vén bohóczot, s valamennyi között a legmulatságosabb alakot, magát János urat, kik mind arra látszanak összeesküdve lenni, hogy a fiatal menyecskét mulattassák, neki jó kedvet, örömet, szórakozást szerezzenek, a mi meglehetősen sikerül is nekik.

(Jó kedv, öröm, szórakozás…

Szerelemről, boldogságról egy szó sincs a levélben).

Most azonban egy új tárgy kezd érdeket önteni János úr életébe.

Mióta az országgyűlésen járt, de legkivált azon válságos nap gyötrelmei után, melyet unokaöcscse okozott neki, fejébe vette, hogy ő a hazának, a közügyeknek használni akar.

Alapítványokat tesz a köziskolákban, – sokszor eljár a szomszéd Szentirmay grófhoz, ki valami nagyon különös ember lehet, mert mindenki által igen komolyan magasztaltatik, s örökké furcsaságokon töri a fejét, minő a jobbágyok felszabadítása az úrbér alól, örökváltság útján, s más magához hasonló urakkal gőzhajókon, gyárakon, Tisza-rendezésen, töltéseken, tudós társaságon, szinházon, lóversenyen töri a fejét, az esztendő nagyobb részét Pesten tölti s biztatja a többi főurakat is, hogy töltsék ott a telet. János urat már rá is vette, hogy egy nagyszerű palotát építtessen a fővárosban. Ha nem akar is benne lakni, legalább szépíti, emeli a várost. Az ő nála összejövő urak csaknem mindegyike tud egy-egy új indítványt, egy új vállalatot napfényre hozni: többek között emlegetnek valami ismeretes nevű grófot, a ki azt ajánlotta, hogy egy magyar akadémia létrejövetelére kész egy egész évi jövedelmét, a mi 60 ezer forint, áldozatul hozni, s mikor kérdezték tőle, hogy hát maga ezalatt miből él? azt felelte rá, majd csak elélődöm egyik vagy másik barátomnál egy évig. E különös társaságokat látogatja János úr s azóta gyakorta figyelmezteti Varga uramat, hogy pontosan számadoltassa a tiszteket, mert sok pénzre van szükség a közügyek számára. Most végtére ő is akadt egy indítványra, melyet mindazok, a kikkel közlötte, oly közérdekűnek találtak, hogy e fölötti örömében János úr minden fogalmat fölülhaladó mértékre kezd növekedni szeretetreméltóságban.

Ez egy agarász-egylet létrehozatala.

Persze Fanny nem érti, hogy mi érdek van ebben? épen oly kevéssé, mint a többi indítványokban és közintézményekben, gőzhajókban, töltésekben, akadémiában és lóversenyen egyéb, mint hogy némelyiket ezek közől mulatság látni; hanem azt veszi észre, hogy mindazok, kik az eszméről beszélnek, rendkívül lelkesülve vannak, s úgy látszik, hogy az agarakra boldogabb jövő és fényes hivatás kezd felderülni; a jövő hónapra van hirdetve a közgyűlés a kárpátfalvi kastélyba, hol a társulat megalakultnak nyilvánítandja magát, alapszabályokat irnak, s nagyszerű mulatságokkal végzendik az egészet.

Végül minden jeleivel szeretetének s férje részérőli legszívesebb üdvözleteknek alig várja a perczet Fanny, melyben kedves rokonait ölelhesse s ezzel bezárja a levelet.

Szívről, szívvilágról egy szó sincs abban. Szegény asszony! Nincs senkije, a ki előtt azt elmondhassa.

Fanny megérkeztével Kárpátfalvára, semmit sem talált már ott a hajdani bohóságok közől.

János úr még Pozsonyból írt haza Varga Péter uramnak, hogy asszonyt visz a házhoz, szép, fiatal, szemérmes asszonyt, tehát intézkedjék úgy, hogy a menyecske semmi megbotránkozni valót ne találjon, mire nézve teljesen felszabadítja Varga uramat, hogy tegye az ő nevében a mit jónak és üdvösségesnek lát.

A derék ősz férfiu, a mint a felhatalmazó levelet kapta, attól számítva egy hét alatt úgy keresztül-kasul reformált minden intézményt, mely János urat oly hírnevessé tette, hogy rá nem lehet Kárpátfalvára ismerni.

A nagyon meghatározhatlan szolgálatokat tevő paraszt leányok hazaküldettek, ki hová való volt, a maga falujába.

Káromkodásukról, mosdatlan szájukról ismeretes cselédek kiutasíttattak a gulyára meg a ménesre. Ott produkálják magukat.

A tisztviselőknek meghagyatott, hogy a legnagyobb illendőséggel fogadják az úrhölgyet és maguknak többé semmi kivételes szabadságot a kastélyban ne vegyenek.

A fiscalisnak három napi határidő engedtetett, mely idő alatt arczát és kezét tisztességesen megmosni tartozik, egyuttal az is tudtára adatván, hogy ha egyszer foghagymát-evett állapotban fog találtatni, menten nyugdíjaztatik.

Marczi feleségestül berendeltetett a kastélyba, ő maga a nagyságos asszony kocsisává, neje pedig komornájává igtattatván; a legszelidebb szürkék közől kiválasztott előfogatul, egyet-egyet mindenféle színből hátas paripának, s rábízta Marczira, hogy az mind olyan jámbor legyen, mint a bárány, mert asszonyt fog emelni, szép, fiatal, szemérmes hölgyet.

Ő maga saját személyében fölmene Pestre, ott elegans hintókat, divatos bútorokat, szőnyegeket vásárolt, mert ámbár ő maga kívül húzott kordovány csizmában járt s meszelt falú, zsúrolt padolatú szobában lakott, azért oly helyes ízlése, oly finom tapintata, ügyesen sajátító felfogása volt az úri teremnek elrendezésében, hogy a kárpátfalvi kastély azon szárnya, melyet az úrnő számára választa, nyilt tekintettel a helység felé s oldalablakaival az angol kertnek fordulva, maga sem ismert volna magára az átváltozás után.

A szándékosan gyűjtött frivol képek, mikkel minden szoba meg volt rakva, kiszedettek rámáikból, s helyettök szép tájfestmények, komoly ábrázolatok rakattak, amazokat elvitték a madarasi kastély padlására. E buzgalmát annyira vitte Varga uram, hogy még a régi frescofestményeken levő hamis isteneket és istenasszonyokat is persvadeálta, hogy viseljék magukat tisztességesebben s legalább egy kötényt festetett a pongyola grátiáknak s Apollónak, Bacchusnak igen szép köpönyeggel kivánt kedveskedni.

Mindent, a mi botrányos, mindent, a mi illetlen, avagy régibb botrányos kalandokra emlékeztet, szorgalmatosan eltávolított: az angol kertből a titkos buvóhelyek, a palotából a rendetlen álfolyosók részint leromboltattak, részint befalaztattak, a fürdőszobából téli kert lett s a vízvezető csövek az úrhölgy hálószobája mögé vitettek, s a régi muzeum alakult fürdőteremmé.

A nagy ivószobából kihordatott mindent, a mi egykori tivornyákra emlékeztetne, a kerek székek, a nagy diófaasztal kivándoroltak s elfoglalta helyöket a családi régi pénzek és festmények gyűjteménye, melyeket eddig por és pókháló lepett. Az ittas vendégek számára alakult apró czellák, mik egy hosszú folyosóról nyiltak, áttörettek s lett valamennyiből egy hosszú terem, nőcselédek számára. Nem jöhetett elő eset, hogy valaki az ifju nő előtt elmondhassa: itt ezen a helyen volt János úr ittas, itt verekedett, itt tartá szeretőit. Minden nyom el volt törölve.

Sőt még a kert mögött lévő lovardát is lehordatá, nehogy egyszer valaki elmondhassa a nőnek: ime ezen a helyen történtek azok a mulatságok, hogy János úr tizenkét parasztleányt szilaj lovakra ültetett s ittas vendégei gyönyörködésére elbocsátá őket a hánykódó méneken, miket hosszú karikás ostorral űztek kurjongató hajdúk. Volt nevetség és jókedv, mikor egy-egy a leányok közől lehullt. Egyet el is tapostak a lovak.

A sok bohócz közől csupán Vidra czigány hagyatott meg az udvarnál, tapasztalt hűsége iránti tekintetből, de neki is meghagyatott az érdemes jószágigazgató által, hogy ezután okosan kell magát viselnie.

– Akkor leszek még csak nagy bolond, mondá erre Vidra czigány.

Midőn aztán a vidékre híre futamodék, hogy János úr megházasodott, jöttek mindenünnen a különféle gratulatiók az ismerős eredeti ficzkóktól, ki versben, ki prózában.

Varga uramnak gondja volt mindezen leveleket elfogni és megtartani magánál, mert tele voltak azok mindenféle bohósággal, a mikért nagyon kár volna, ha János úr, vagy épen szeretett hitvese kezébe jutnának. Különösen egy ocsmány pasquil érkezett a többek között, tele mindenféle piszkos, szennyes ötletekkel, a milyeneket rondalelkű poeták szoktak versbe szedni és tisztújítások, követválasztások alkalmával egymás választottjaihoz mázolni. Undok rothadékai a költészetnek, minőket nyomtatásban sohasem látni, de a melyeket számtalanszor leirnak, olvasnak, egyik kéziratból a másikra másolnak, s jobban ismernek, mint a leghirhedettebb költők örökbecsű munkáit.