Part 5

Értve alatta anyját, nénjeit s más efféle pereputyját.

Ah, tehát közönségről is van gondoskodva! Nagy sokaság lesz, nézők, bámulók! Annál jobb. Az előadás is jó leend.

Fanny visszabocsátá a cselédet azon izenettel, hogy az estélyre való meghívást elfogadja s üdvözletét küldi nagyságos Kecskerey úrnak.

Hát ez a Kecskerey úr kicsoda? Még ezt is meg kell ismernünk?

Egy derék gentleman, ki a finom társaságokban nem megvetendő szerepet szokott játszani s egy olyan korszükséget pótol, melyet nála nélkül sokkal nehezebb volna elviselni.

Ismeri őt mindenki, a ki magát nevezetességnek szereti tartani, legyen az nagy úr, vagy nagy művész.

Az ő termei, az ő estélyei, az ő reggélyei szoktak gyűlpontjai lenni az egész finom világnak.

Előkelő hölgyek, kiket a művészet iránti buzgalom kényszerít egy-egy hírneves művészt közelebbről is láthatni, szabadelvű amazonok, kik Hymen lánczain túl terjeszték viszonyaikat, éltes dámák, kik szeretnek jó kedvű népet látni magok körül, unalmas, illedelmes salontársalgások helyett; kegyelt művésznők, kiknek társalgása valódi fűszere a vigalmaknak, egy pár bas bleu, felvilágosult szellem, philosophasszonyok, kik naplót irnak minden emberről, a kit láttak, a kivel beszéltek; egy-egy delnő a magasabb körökből, kit nagy énekesnőnek tart a világ, s ki szereti magát bámultatni; homályos születésü divatszépségek, kiket egy vagy más tónadó kegyelése a finom társaságokbani megjelenhetésre jogosít, s tisztességes anyák, kik leányaikkal együtt jőnek ide, s kik elég együgyűek nem találni ki azon okot, mely őket e szerencsére jogosítá; ifju gavallérok, szellem és vagyon aristocratái, gourmand öreg urak, kiknek csak a szeme és szája élvez már gyönyörüséget; egy-egy satyricus szellem, ki szeret mások balgaságain mulatni; holmi idegen dúsgazdag gavallérok, kik a szépség és élvezet műkiállítását kívánják magok előtt látni; blazirt kedélyek, kik az unalom ragályát terjengetik; őrült poéták, kiknek csak inteni kell, hogy rögtön kiálljanak a középre s rettentő grimace-okkal elszavalják tulajdon verseiket, s végre két-három feuilletonista, a ki a lapokban mindent leirjon, a mit Kecskerey úr estélyén látott, hallott, evett, ivott és a mit mások láttak, hallottak, ettek és ittak.

Ilyenforma elemekből állanak a finom társaságok, melyek Kecskerey úr estélyein össze szoktak gyűlni. Ily estélyek pedig tartatnak minden héten kétszer, sőt rendkívüli esetekben, például valamely vendég-művész keresztülutaztával, soron kívül is és minden legfényesebben szokott azokban menni.

A ki ebből azt következtetné, hogy Kecskerey úrnak valami képtelenül gazdag embernek kell lenni, az csalatkoznék. Semmije sincs annak a nap alatt, sőt a föld alatt és a víz alatt sincs; de van «renomméeja!» Finom, lovagias, művészetismerő, mívelt és tudós férfinak tartatik. Nála megjelenhetni megtiszteltetés. Nála nem szégyelheti magát senki, mert ő valóban hódol az aristocratiának, csakhogy nála egyesül a czímer, pénz, szellem és szépség aristocratiája. Ez elmés közvetítése a különböző társadalmi köröknek. Ez elmésség indítja azután gazdagabb főurainkat, a derék bankárfiukat s galant öreg mágnásokat, hogy maguknak ily szellemdúsan összeállított világot alkossanak, melyben az anyag az ő szerzeményök, csak a művészi kezelés a házi gazdáé. – Magyarul beszélve: ők adják a pénzt az estélyekhez, mikre Kecskerey úr hívja meg a vendégeket.

A ki erre azt a szót ejtené ki a száján, hogy Kecskerey úr e szerint «kerítő», az nagyot vétene az illedelem szabályai ellen.

Kecskerey úr nem biztat, nem szerez meg senkit, az ő estélyein minden a legszigorúbb illedelemmel történik.

Elébb a művészek és művésznők szavalnak, énekelnek, furulyálnak, zongoráznak, azután zongora mellett néhány szerény quadrillet, keringőt tánczolnak el, akkor vacsorához járulnak szép rendben, a hölgyek ülve, a férfiak állva falatoznak, néhány pohár pezsgő üríttetik, a jelenlevő hölgyek s netaláni celebritások egészségére; azzal rövid, szellemdús társalgás után ismét egy pár quadrille, keringő tánczoltatik le, tizenegy óra után a hölgyek fölkészülnek, eltávoznak, csupán néhány dandy – ifjabb és vénebb – marad hátra poharazni és kártyázni.

Ebből láthatja mindenki, hogy ez estélyeken legkisebb illem- s erkölcssértés sem szokott történni.

Oh, Kecskerey úr azt meg nem engedné! ő büszke a maga renomméejára. Ő csupán alkalmakat szokott szerezni összejövetelekre, de ő szerelmet nem szerez. – Az már megint másik személy dolga. – S ha őt ezért valaki kerítőnek nevezi, annak csupán ez az ostoba magyar nyelv az oka, miért nincs benne két különböző kifejezés – ugyanazon dologra?

Kecskerey úrnál tehát nagy estély készült a kitűzött napon. Abellino erszénye bánta a költségeket, tulajdonképen nem is az övé, hanem Fennimoré, kinek ez estve Fanny megjelenésével ezer aranyat kelle veszíteni, fogadás fejében.

A dolog pedig már oly bizonyos volt, hogy titkot sem kellett belőle csinálni. A tréfa angolos. Abellino kivetett hatvanezer pengőt azért, hogy megnyerjen egy ezer aranyas fogadást, a többi csak mellékes dolog.

Hivatalos volt az estélyre, s meg is igérkezett mind a finom világ, a szabadelvű delnők, a jókedvű öreg dámák, a kegyelt divatszépségek, a művészek és művésznők, a naplóiró kékharisnyák és a versmondó költők, a dandyk, a gourmandok, a banátusi szellemdús földesurak, s más efféle buzgó közbirtokosok, kiknek halmaza kétségbeejteni képes egy szegény feuilletonistát, ha mindeniknek külön megtisztelő epithetonnal akar felszolgálni.

A válságos nap reggelén, mely ifju honatyáinkat jobban érdeklé, mint a legújabb válaszfelirat, bérkocsiba ült Mayerné ugyanazon öltözetben, melyet Boltay mester vett neki; az úton így főzte ki magában a további tervet: a bérkocsit elhagyja az erdő mellett s gyalog megy Boltayék lakáig; ott azt fogja mondani, hogy vásárosokkal érkezett. Fannyval azután lesétálnak a mezőre, mintha a vetéseket néznék s a bérkocsihoz jutva, felülnek, azzal aztán Isten hozzád kapufélfa! Búcsúzzék el, a kinek tetszik.

Igy kicsinálva kegyesen jó szándékát, be is érkezék szerencsésen Boltay mezei lakába; a mennyei gondviselés olyan kegyes volt iránta, hogy sem kezét, sem lábát nem törte az úton.

Hanem abban a kellemetlen meglepetésben kellett részesülnie, hogy a mint a cselédektől Fanny után tudakozódott, ezek azt válaszolták neki, hogy a kisasszony még reggel bekocsikázott Pozsonyba.

Helye volt a megijedésnek.

– Tán az öregek vitték be?

– Nem, azok még hajnalban elmentek, s ő csak pár óra mulva távozott el fogadott szekéren.

Jajjaj! – Mit gondolt ez a leány? Talán bizony csak ki akarja az anyját játszani, s egyedül lát a nyereséges üzlet után? Tán csak nem világosította fel valaki, hogy hasonló szolgálatok után a szolgálattevő közbenjárókat legjobb nélkülözni. No ez szép volna, ha őt skizzirozná!

Utczu! vissza a bérkocsihoz. Rajta, vissza Pozsonyba, lóhalálába. Vajjon hova lehetett ez a leány? Jaj, ha az ideig össze talált jönni Abellinoval; vagy hátha mást gondolt s most már nem fog eljönni? pedig már mindenki arról beszél, az estély is azért van rendezve. Nem, nem lehet, jobban ismeri ő már az asszonyi szíveket, hamarább attól fél, hogy nála nélkül fog megjelenni. Mindegy, mindegy, azért csak mégis az ő érdeme, az ő fáradsága, hogy őt rábeszélte. Ah, minő keserű aggodalmakkal kell küzdeni egy anya szívének!

A vendégek pedig már mind gyülekeznek Kecskerey úr termeiben, egymás után szállnak le a kecses delnők a bejárás előtt, finom kaczérsággal engedve láttatni szalagos lábacskáikat a szemüvegező gavallérok előtt, a hintókból alálépve; a tornáczban kölcsön adott egyenruhás inasok szedik el a meghívó jegyeket, mikre szokásos felügyelet van s a burnusokat, sliffereket; a háziúr, ő nagysága Kecskerey, magas leereszkedéssel fogadja az ajtóban az érkezőket; minden ember tudja, hogy az estély nem az ő pénze ára, ő is tudja jól, hogy erről mindenki megvan győződve, hanem azért olyan diszesen bókolnak egymásnak, mintha igazi házigazda s igazi vendégek volnának. Kecskerey úr éles orrhangja keresztülhangzik az egész társalgáson.

– Nagyon örülök, hogy nem veté meg szerény meghivásomat. – Nagysád nagy tiszteletben részesíti szegény házamat jelenléte által. – Mesdames, önök kegyesek voltak nem feledkezni meg legőszintébb tisztelőjökről. – Uram, ez igen szép öntől, hogy fontos tanulmányozásait félbeszakasztá miattam! – Grófné, az estély legfőbb öröme önnek syrénénekében gyönyörködhetni stb. stb.

Azután jönnek az ifju gentlemanek, s bemutogatják egymást a házigazdának, ki mindezt természethű prosopopoeiaval fogadja. Ezután nem paradoxon azt mondani: természethű prosopopoeia.

Az érdemes házigazda nagy mértékben lelkére vette, hogy vendégei jól és fesztelenül mulassanak. A kik még nem ismerik s ismerni kívánják egymást, azokat egymásnak bemutatja, meglehet, hogy azok nála nélkül is régen ismerik már egymást. A poétának lapokat ad, melyekben tulajdon munkáit olvashassa; a művészt zongorához ülteti s állít háta mögé valakit, a ki dicsérje, s mindenkinek tud valami lekötelezőt, valami érdekest mondani, frissen sült újdonságokat, pikant anecdotákat szór a csoportozatok közé, theát főz, a mit senki sem ért jobban és mindenkit lát, mindenkire szeme van. Ez már derék házigazda.

Végre jön Abellino. Neki nem volt szabad jókor érkezni. Egy éltes, idegen férfiut hoz karján, egyenesen a háziúr elé vezeti és bemutatja.

– Kecskerey barátunk, monsieur Griffard, banquier.

Meghajtások, bókok, kézszorítások.

– Megbocsát, tisztelt házigazdánk, ha e nagyon tisztelt világcelebritás, mint kebelbarátaink egyike, ez órában véletlenül érkezvén Párisból, siettem az alkalmat megragadni, őt becses vendégei elitejével megismertetni.

Oh, Kecskerey úr nemcsak hogy megbocsát, sőt ezerszer lekötelezve érzi magát, hogy ily jeles egyéniséggel megismerkedhetni szerencséje lehet. Ismét bókok, hajlongások, kézszorítások. S mindez oly komolysággal történik, mintha nem Abellino volna valósággal az estélyt adó háziúr, s mintha nem tudná ezt minden ember.

Tulajdonképen a derék banquier azért jött le Párisból, melyet még akkor nem hoztak oly közel a vasutak Pozsonyhoz, mint most, hogy saját szemeivel meggyőződhessék róla, hogy vajjon az a vén Nábob, kinek bőrére ő már annyit kölcsönzött, akar-e hát voltaképen valahára meghalni, vagy sem?

Kecskerey úr a kitünő férfiut a legkiválóbb figyelemmel iparkodott mulattatni, a legkellemesebb delnők társaságába vezetve őt, főczél levén ebben, hogy Abellino nyakáról lerázza, ki több fiatal dandy társaságában kivonult ezalatt a kártyázó terembe, az levén legkellemesebb neme az időtöltésnek, míg Fanny megérkezik.

Már akkor többen ültek a zöld asztalnál, köztük Fennimor is, kinek láttára hangos, impertinens nevetésre fakadt Abellino.

– Ah Fennimor, te ma kegyetlenül erős lehetsz a játékban, mert a másikban ugyan ellenkező poluson áll az iránytűd. Diable, neked ma sokat kell nyerned, mert ellenemben ezer aranyat veszítél. Haha! Ti azt hiszitek, hogy ez az estély az én költségemre megy? Csalatkoztok. Ennek Fennimor adja meg az árát. Adjatok egy kis helyet az asztalnál, hadd kisértsek én is szerencsét.

Fennimor egy szót sem szólt, ő adott épen bankot. Néhány percz mulva bankja szét volt ugratva, Abellino nyert bomlottul.

– Ah, ah! barátom, te rajtad rosszul teljesül a példabeszéd: szerencsétlen a kártyán, szerencsés a szerelemben. Szegény Fennimor, bizony Isten sajnállak!

Fennimor fölkelt és nem játszott többet. Ha tejfehér arcza még engedne meg valami nuanceot visszafelé, úgy azon meg kellene látszani a sápadtságnak, melyet elfojtott dühe okoz.

Vesztett fogadás és mellőztetés, pénzveszteség és a győztes, a nyerő általi kigúnyoltatás, epével, méreggel tölték el a szívét.

Egynéhányszor közel állt hozzá, hogy egy gyertyatartót tettleges demonstratiókra használjon. De mégis jobbnak látta felállni és kimenni a szobából.

Abellino tovább is játszott, tovább is nyert, s kötekedő, kérkedő modorával vérig bosszantá azokat, a kik vesztettek. Ostoba szerencséje volt ma. Nem győzött rajta kaczagni.

– Na! szólt elvégre tárczájába seperve az előtte halmozott bankjegyeket; Fennimor kettős szerencsétlenségével hazudtolta meg a közmondást, én megyek azt kettős szerencsémmel czáfolni meg.

A legközelebbi teremben épen szemben találkozott egyik inassal, ki régóta keresi. Mayerné asszonyság vár reá, itt van az előszobában, nem jöhet be, mert útról jön, s nem ért rá átöltözni.

– Hopp! ez nem jó jel! Abellino sietett rögtön beszélni vele. Azt mondá, hogy nem találja a leányt, de az bizonyosan el fog jőni, mert különben nem fogadta volna el a meghívást.

Abellino bosszúsan fogadá e kedves hírt, s ott hagyta Mayernét az előszobában.

Diable! ha rászedték volna.

Ott pedig nem vala szabad a bosszúságot mutatni, hanem folytatni kelle az örvendő, kihivó, diadalmaskodó arczot. Inkább vesztette volna minden pénzét, csak a leány el ne maradna most.

Ezuttal nagyon kellemetlenül esett neki Fennimor fehér arczával találkozni s gondolkozni kezdett róla, vajjon ne legyen-e nagylelkű és ne békítse-e ki maga iránt?

Azután ismét kiment Mayernéhoz megkérdezni, hogy nem mondta-e a leánynak, hogy nőül fogja venni?

– Oh igen, és a leány nagyon látszott rajta örülni.

Ez megint megnyugtató egy kicsinyt, s újra visszament a társalgási terembe, s mr. Griffard-ot igyekezett mulattatni.

Már a theát kezdték felhordani, s X. grófné már elénekelte a «casta divát», midőn Abellino inasa urához furakodva fülébe súgja:

– Épen most láttam a hintóból leszállni Mayer Fanny kisasszonyt.

Abellino, a mi kezébe akadt, néhány aranyat nyomott a szolga markába, s azzal kissé rendbeszedé magát, fölkelt, egy tükör előtt megnézte magát. Csinos volt, csinos, azt meg kell neki engedni; hajfodrozata kifogás nélküli, arcza sima, bajusza, szakálla festői, nyakravalója elragadó, s mellénye magasztos.

«Quanta species!» mondaná rá Aesopus rókája

Most belép a vendégeket jelentő komornyik, kit Abellino csak a tükörből lát, s saloni díszhangon jelenti az érkezőket francziául:

– Madame Fanny de Kárpáthi, née de Mayer!

– Patvart! gondolja magában Abellino, ez a leány komolyan használatba vette a nevemet. No csak tessék neki, ha ez mulattatja. Ártani nem árt.

– Ah, házasság! kiálta Griffard úr; ön megházasodott?

– Csak balkézre, viszonzá Abellino tréfásan.

A vendégek egy része kiváncsian tódul az érkezők elé, a házigazda (Kecskerey úr) az ajtóig megy eléjök, a komornyik kitárja a szárnyajtókat, s belép rajta egy fiatal hölgy egy férfi társaságában. A bámulat elhallgattatja egy perczre a társalgást. A szép nő tekintetén bámultak-e úgy el? Valóban szép volt! Egyszerű, de becses csipkeöltöny hullámzott alá pompás termetén, akkori idők divatja szerint kissé rövidre hagyva, s bámultatni engedve a parányi domború lábacskákat; gazdag hajtekercsét könnyű kis brüsszeli csipkefőkötő takarta, két felől hosszan engedve aláomlani az angolos fürtöket márványsíma vállaira s elragadó szépségű kebelére. És ez arcz, e halványpiros, istennői tekintet, ez égő fekete szemek, teli szenvedélylyel, indulattal, ellentétben a gyermeteg ajkkal, mely az alvó ártatlanságé, de oly összhangzók ismét az arczok és a rózsás áll szerelemgödröcskéivel, miken elvész az ember lelke, ha őt mosolyogni látja.

Igy mosolygott most, midőn Kecskerey úr elé lépett, a ki nem talált mit mondani.

Fanny üdvözlé őt.

– Uram, örömmel fogadtam el ön becses meghivását – családommal együtt, im férjem, Kárpáthy János úr, szólt a vele jött férfira mutatva.

Kecskerey nem mondhatott egyebet, mint hogy véghetetlenül örül, mi alatt a legláthatóbb zavarban látszott szemeivel keresni Abellinót.

Az, mint Lóth felesége, sóbálványnyá változva állt a tükör előtt.

Kárpáthy János azonban, – a jó kedvű, a vidám, a ragyogó János úr, – megszorítva a háziúr kezét, mint régi ismerősét, neje kezét karja alá fűzé.

– Kivánjon ön nekem szerencsét, tisztelt barátom. Egy kincset, egy másvilági kincset nyertem ma. Boldog vagyok. Semmi szükségem sincs a paradicsomra többé; ezen a világon idvezültem.

Azzal nevetve, tündöklő arczczal lépett a társaság közé, egyenkint bemutogatva nejét a tiszteletre méltó körnek, mely által üdvkivánatokkal halmoztatott el.

És Abellinonak mind ezt néznie kellett.

Elgondolni, hogy azon leány, kit ő szerelmével oly kitartón üldözött, nagybátyjához ment férjhez, s ez által örökre megközelíthetlenné vált rá nézve.

Ha az egekbe vitték volna, vagy a poklok mélységes fenekére, ha sziklavárban őriznék, vagy égő karddal vigyáznának rá bosszús arkangyalok, nem volna rá nézve úgy elzárva, mint e név talizmánja által: «Kárpáthy Jánosné».

Neki Kárpáthy Jánosnéval semmiféle viszonyt sem volt szabad kezdeni.

Minden szem, mely a szép menyecske bámulásában kifáradt, ő reá tévedt vissza s minden tekintet gúny és kaczagás volt reá.

A dandy, ki nagybátyja lakodalmát üli!

A kijátszott kérkedő, kinek imádottja ő helyette a nagybátyjának adta kezét.

Szinte jól esett Abellinonak, hogy látott még a társaságban valakit, ki ez eseten nagyon meg volt ütődve: mr. Griffard-t. S hogy még most se tagadja meg gúnyoros természetét, ahhoz fordult kötekedő szóval, mintha épen csak azt érdekelné a dolog:

– Qu’en dites vous, mr. Griffard? (Mit szól hozzá?)

– C’est bien fatal!

– Mon cher Abellino, szólalt meg ekkor mellette Fennimor czérnavékony hangja. Úgy látszik, mintha ön nekem ezer aranynyal tartoznék. Hahaha!

Abellino dühösen fordult felé, de e pillanatban szemei János úréival találkoztak, ki épen ő hozzá ért ekkor, karjára fűzött hitvesével, s a legnyájasabb mosolygással mutatá be őket egymásnak.

– Kedves nőm! Ez itt kedves öcsém Kárpáthy Béla. Kedves öcsém, ajánlom önnek atyafiságos indulataiba feleségemet.

Ah! ez volt az a pillanat, melynek úgy örült előre, ez volt az a kikeresett bosszúállás, mely az üldözött leány szívében született s mely oly szikrázóvá tette mindazon szelid lények szemeit, kiknek azt elmondá.

A vadász a veremben! Saját vermében. Megcsalva, megvetve, megtorolva.

Abellino feszesen meghajtá magát, ajkait összehúzta és fehér volt, mint a fal.

János úr odább ment, magát mr. Griffard-ral is megismertetendő, ki rendkívüli örömét fejezé ki a fölött, hogy őt ilyen jó egészségben tisztelheti.

Abellino pedig, a mint elfordultak tőle, hüvelykét mellénye szegletébe dugva, dudolva, fölemelt fővel, mint a kinek semmi baja sincs, lejtett végig a társalgási termen, s nem látszott rá ügyelni, hogy minden suttogás, minden sziszegés elül, hátul, őt gúnyolja, őt neveti.

Sietett a kártyázó szobába.

A mint benyitott az ajtón, hallá, mint nevetnek, mint kaczagnak mindannyian, Fennimore éles hangja kitört valamennyi közül. A mint őt meglátták, rögtön félbeszakadt a nevetés, jó kedv és előadás; mindenki iparkodott komoly és hallgató képet ölteni.

Lehet-e ennél bosszantóbb valami?

Abellino széket húzott az asztalhoz s közéjük ült.

Miért nem nevetnek? miért nem folytatják a beszédet? Fennimore mit erőszakolja az arczát, hogy komoly legyen minek fordul el annyit?

Oszszátok azt a kártyát.

Legalább van az embereknek min nevetni, akár nyer, akár veszt valaki, kaczagnak. Ez csak ürügy, hogy legyen, min kaczagni.

Most Abellinora kerül a sor, hogy bankot adjon.

El kezd veszteni.

Az asztal túlsó felén ül Fennimore és egyre nyer, néha benn hagyja az egész tételt kétszer-háromszor, hogy négyszeres, nyolczszoros húzást tegyen.

Abellino veszteni kezdi hidegvérét s szeleskedik. Nem vigyáz a tételekre, a nyerőt húzza be, s a vesztőnek fizet. Másutt jár az esze, s a folytatott tárgyra hárul ingerültsége.

Most ismét egy négyszeres tételt húzott be Fennimor.

– Ah, ah! – Meg nem állhatja, hogy diadalmasan ne nevessen. Monsieur Kárpáthy, a példabeszéd önön is rosszul teljesül: szerencsétlen a kártyán és szerencsétlen a szerelemben. Szegény Abellino, bizony Isten sajnállak. Ezer aranyommal tartozol.

– Én? kérdé Abellino ingerülten.

– Valóban te. Hiszen csak nem állítod még most is, hogy Fannyt el fogod csábítani; mert hiszen most már gazdagabb mint te vagy, pénzed el nem bolondítja, ha pedig udvarlót akar magának választani, akkor választhat mindnyájunk közül, akár engem, akár Liviust vagy Conrádot. Sőt neked nagy okaid vannak épen attól őrizkedni, hogy beléd ne szeressen, mert egy ilyen kalandnak az lehetne a vége, hogy a majorátustól elcseppennél. Ah ez famos! Abellino fut nagybátyja nejének ölelése elől, egy új József és Potifárné. Sőt kénytelen vigyázni, hogy a nő valakit mást, derék fiatal embert meg ne szeressen. Ah, ah, ah! Abellino mint erényőr! Abellino mint garde des dames! Ez felséges szép. Ez tárgy egy vaudevillere!

Minden szó mérges fulánk, minden szó a vérig, az elevenig hat. Abellino sápad és elfagy a dühtől. A mit Fennimor mondott, az igaz. Neki remegni kell most, hogy e nő szeretni talál! Kárhozat, kárhozat.

És egyre veszt.

Alig látja már, mit raknak? Fennimor újra négyszeres tételt nyert. Abellino fizet neki, de csak kétszeresen.

– Ohó barátom, tévedsz, kétszer hagytam benn a tételt.

– Én nem vettem észre.

– Ah, ez flibusterie![5] kiált elbizott indignatióval Fennimor.

E megbántó szóra Abellino egyszerre talpraugrik s az egész tuczat kártyát Fennimor szemei közé vágja.

A fehér arcz egyszerre elkékül, elzöldül, felkapja a széket, melyen ül, s Kárpáthyra akar rohanni. A társaság közbe veti magát, Fennimort visszatartják.

– Bocsássatok! bocsássatok reá! ordít egészen elváltozott hangon a sensitif ifjú, ajka tajtékzik és szava a düh erőködésében rekedt rikácsolássá válik. Abellino nem szól egy szót is, de melle zihál és szemeit elfutja a vér. Társainak dolgot ád őt visszatartani.

– Bocsássatok! Adjatok kést! Megölöm, megölöm! rikácsol Fennimor, s nem szabadíthatva kezeit az őt fogva tartók karjaiból, bosszúját az ártatlan székeken tölti, azokat rugdalva fel.

A dísztelen zajra egészen alarmirozott képpel rohan be Kecskerey úr s roppant imposant tekintettel megállva a tülekedők között, harsányan közbekiált:

– Tiszteljétek házam szentélyét!

Ez interventio magukhoz téríti a feleket. Átlátják, hogy nem itt a helye hasonló modorú ügyeket elvégezni. Sokakat a ház szentélyérei hivatkozás épen jó kedvre hangol. Fennimornak és Abellinonak tanácsolják, hogy menjenek mindketten haza. Reggel elintézendik az ügyet. El is távoznak azonnal, s a társaság azért nem zavartatik meg. Néhány pillanat mulva ugyan már mindenki megtudta, hogy Fennimor és Abellino összevesztek a kártyán, de mindenki úgy tesz, mintha semmit sem tudna róla. János úr félre hívja a házigazdát, s nagy titokban megkéri, hogy legyen szíves elfogadni tőle a mai estély ragyogó elrendezéseért egy ezerforintost és egy óranegyed mulva az egész társaság tudja, hogy az estély hőse János úr, ki szép nejét kivánja a finom társaságnak bemutatni; a vigalom éjfél után két óráig tart, a midőn minden ember egymásba szerelmesedve oszlik haza; s otthon mindenki a furcsa történeten gondolkodva hajtja fejét nyugalomra s ha van valaki, a ki nyugtalan álmokat alszik, az Abellino, Fennimor és monsieur Griffard.

XVI. A TALÁLKOZÁS.

Griffard úr másnap mindjárt visszautazott Párisba, a nélkül, hogy Abellino után tudakozódott volna.

* * *

A Kecskerey estélyén történt affront következtében találkozásuk lőn Abellino és Fennimornak.

Igy hívják finomabb társalgási nyelven a párbajt.

A segédek kardot határoztak kiegyenlítési eszközül.

Különös, hogy minden rabiatus ügynél inkább választják a párbaji birák a gyengébb, mint az erősebb eszközt.

Ennek természetes indoka van.

A párbaj se nem törvényes, se nem helyeselhető, de mégis használt és bevett intézmény. Vannak sérelmek, vannak megtámadások, mik ellen a törvény ótalmat nem nyújt, a közhatóságok nem biztosítanak.

Ha egy jellemkérdésben gyöngének állítanak valakit.

Ha egy nem kedvelt viszonynak útját kell állani.

Ha egy titokban terjesztett álhírnek egy csapással véget kell vetni.

Ha egy politikai vitában valaki prostituálva érzi magát.