Part 4

– Ugy-e milyen büszke lány volt az? tudhatod, szomszédban laktunk, milyen büszkék voltak valamennyien? szóba nem álltak velünk. Mikor nénéddel az a szerecsétlenség történt, még csak ránk sem néztek többé, sőt még veled sem hagyták beszélni a leányukat. És most, tudod mi történt a leányukkal? Egy gazdag földesúr megszerette, elszöktette; ők elébb kiátkozták, kitagadták, később a földesúr vett a leánynak egy szép jószágot, akkor kibékültek vele, s most valamennyien ott laknak ő nála. A büszkék, a kik más embert olyan hamar el tudtak itélni. És most ők mondják azt: hiszen nincs abban semmi kárhoztatni való, a leány boldogabb mint akárhány asszony, s az ember hűségesebb hozzá, mint sok férj a feleségéhez, minden kivánságát teljesíti, a mi a legjobb, legszebb, azt mind megszerzi neki, a cselédek nagyságos asszonynak hívják, s akármely úri társaságban szivesen látják, s nem kérdik, ki és mi? a promenádon karonfogva sétál vele s minden ember köszön neki; úgy bizony, így beszélnek most azok a büszke, dölyfös Halmék, a kik olyan könnyen pálczát törtek más ember leánya fölött, s ha egyszer-másszor valaki mégis pletykázik róluk, akkor azt mondják, hogy az az ember még az idén elfogja venni Rézit; csak arra vár, míg az anyja meghal, azután meg, míg egy nagybátyját kiengeszteli, s az emberek elhiszik és keresik a barátságukat. Ilyen bolond a világ.

Itt megállt egy perczre Mayerné, hogy időt engedjen Fannynak a mondottakon végig gondolni.

A leány hirtelen, vágyó, ösztönszerű sugallattal, a mint anyja elhallgatott, a támadt csendben egy úr imáját[4] kezde elmondani magában, kezei már régen össze voltak téve reszkető keblén, sietett azt elmondani s úgy örült, hogy elébb kimondhatá az ament, mint anyja beleszólt volna.

Mayerné kis idő múlva ott kezdé el, a hol elhagyta.

– Ilyen bolond a világ. Ha tisztességesen férjhez ment volna, a kutya sem ugatná meg, így meg az egész világ beszél róla, és irigykednek rá. Persze, hogy irigykednek. Az meg csak neveti őket a kastélyból. Beszéljetek, bolondok. Árt is az neki. Egyébiránt ki tudja, nem jobban történt-e ez így ránézve. Lám, ha ahhoz a polgáremberhez ment volna, a kihez a szülői akarták erővel adni, most milyen keserves élete volna! Az később más leányt vett el, s még alig három esztendős házasok, már is elválni készülnek; ha három gyerek nem volna a nyakukon, régen el is váltak volna; az ember iszik, kártyázik, mindenét elkölti, s mindennap megveri a feleségét. Ha Rézi megy hozzá, ott van ni, ő lett volna vele a szerencsétlen. Csak hiába, sokszor jót akarnak a szülék és a legrosszabb lesz belőle, sokszor meg azt hiszik, hogy a legnagyobb szerencsétlenség történt a gyermekükkel, s abból lesz a legnagyobb szerencse. Fanny! Te fázol?

– Nem, nem, suttogá a leány és reszketett, mintha lázban volna.

– De fázol, én hallom, a fogaid is vaczognak bele. Várj, egy vánkost teszek reád, vagy megdörzsölöm a lábaidat?

– Ne! nem, nem fázom, rebegé Fanny. Irtózott azon gondolattól, hogy anyja e perczben testéhez érjen.

Mayerné megnyugodott benne, hogy leánya nem fázik. És aztán jó hosszú ideig elhallgatott. Fanny azt hivé, hogy már aludni fog.

– Te Fanny, szólalt meg egyszerre, újra kezdve a beszédet, alszol már?

– Nem! szólt a leány. Kiváncsi volt hallani, mi következik még? Van az emberben néha olyan merész kiváncsiság: tudja, hogy félni, rettegni fog attól, a mit megtud és mégis meg akarja azt tudni.

– Én nem tudom, mi lelt! szólt Mayerné, én sem tudok aludni, egy cseppet sem vagyok álmos. Tán hogy ismeretlen vagyok a szobában. Mindig oda képzelem az ablakot, a hol a tükör van. Úgy ne járjak, mint a rozsnyói követ, a ki másodmagával aludt egy idegen szobában, a hol be volt téve minden ablaktábla, s reggel felé meg akarta tudni: virrad-e már? de az ablak helyett a sajtos almáriomba lépett, s azután azt felelte a társának, hogy az egész világ sötét és sajtszagú.

Mayerné asszony nagyon jót nevetett a sötétben ennek a lőcsei kalendáriumban megjelent anecdotának, a miben Fannyra nézve mégis annyi vigasztaló volt, hogy ez mégis nem az ő megrontására hozatott.

Kellett közbe-közbe valami tréfás, közönyös anecdota is, hogy az előadás czélja annál rejtettebb legyen.

Itt újra szünet állt be. Mayerné elkezdett sóhajtozni s Istent emlegetni, mint ki az álmot érzi már jönni, s nyugodalmas eszmékre tör. Egyszerre újra megszólalt.

– Te Fanny. Tudsz te még hímezni?

– Tudok, felelt Fanny. (Ez talán mégis ártatlan tárgy fog lenni.)

– Onnan jutott eszembe, hogy a legutolsó hímzésed most is megvan odahaza, tudod, az a pamlag, avval a két csókolódó galambbal; most is ott áll az arczképed alatt, a mit az a fiatal festő vett le ingyen. Jaj, abból azóta híres festő lett, azóta legalább háromszáz formában lefestette a képedet, el is küldte mindenfelé a műtárlatokba, ott a legnagyobb urak vették meg azokat drága pénzen, úgy szólván egymásra árverezték. Mondhatni, hogy azzal alapította meg a szerencséjét az a festő, mert azóta minden főrangú háznál ismerik a nevét. Egy kép tette az egészet.

Ah! most kerül a hiúság ajtajára.

– Nem hinné az ember, folytatá Mayerné. Egy úr, igen nagy úr, annyira beleszeretett abba a képbe, persze külföldön látta, hogy expressus jött ide Pozsonyba a miatt, megmagyaráztatta magának, hol lakott az, a kiről azt lefestették s eljött hozzánk. Láttad volna, milyen kétségbe volt esve, mikor megtudta, hogy te nem lakol már ott. Főbe akarta magát lőni. Hanem azután sikerült neki kitudni, hol vagy? meglátott, s azóta még jobban odalett; mindennap odajött hozzánk, leült arra a pamlagra, melyről megtudta, hogy a te hímzésed, s óraszámra elnézte azt a képet ottan szemben. A testvéreid haragudtak rá, mert rájok sem nézett, de én azért szerettem, mert tőle hallottam mindig te felőled valamit. Mindenütt utánad járt s legalább is megtudtam, ha egészséges, ha beteg vagy. Oh az az ember egészen őrült volt miattad.

Hát ennyire vagyunk?

Fanny most félkönyökre emelkedve hallgatá anyja beszédét, azzal a visszaborzadó tudásvágygyal, a milyennel Damiens nézte a testén tépett sebeket, mikbe égő olajat töltöttek.

– Oh mennyi bohóságot elkövetett ez az úr nálunk, folytatá Mayerné, vánkosai egyik feléről a másikra helyezve át magát nagy zörejjel. Az ember igazán nem tudja, hogy nevessen-e rajta, vagy csodálkozzék? Nem múlt el egy nap is, hogy oda ne jött volna, s számtalanszor mondá, hogy ha most itt volnál, mindjárt feleségül venne. Menjen az úr, mondám neki. Majd hiszi azt valaki az úrnak, szokták is az urak szegény emberek leányát elvenni. Igen: elvenni és visszaadni. Attól őrizkedjél ám édes leányom; hogy ha valamely nagy úr azt mondja: elvesz, az csak bolonddá akar tenni, ez bolondság.

E kegyes észrevétel után megpihent Mayerné s Fannynak ideje maradt magában ilyenformán egészíteni ki a mondatot:

«Hanem ha megmondja, hogy nem vesz el, de pénzt ad: az okosság, arra hallgass. Leányokat elcsábítani, házasságot igérve, szerelmet esküdve, ez komisz diákok és inczifinczi negyedvér mágnás-gyerekek dolga; ezeket kerüld; igazi gavallér azon kezdi, hogy «mit ad», erre hallgass.»

Pfuj! pfuj! utálat, förtelem!… Ilyen az élet…

Vajjon ilyen-e? Csitt. Hallgasd jó leány, mit beszél tovább anyád? Ne dugjátok be füleiteket finom érzelmű, előkelő hölgyek, a magasabb, nemesebb világkör jól őrzött virágai; rátok nem ragad ebből semmi, mert ez csak szegény emberek bűne. Legalább legyen róla valami fogalmatok: minő látkör alatt vesznek el azon szerelem legforróbb sugarai, melyből számotokra többnyire csak az őszi alkonyat deres fénye jut.

Fanny irtózva várta, mit fog beszélni tovább édes anyja? Lesz-e bátorsága végtől végig lejátszani rettentő szerepét? Befurakodni a szerencsétlenség álarczával egy nyugalmas, becsületes család körébe, mely szánó, megbocsátó kart tár eléje, csak azért, hogy annak legféltettebb kincsét, a becsületet, az erényt, a szűztisztaságot ellopja, elrabolja és ez tulajdon leánya becsülete, erénye, tisztasága, mit idegeneknek kelle ótalmukba venni s idegenek ótalmából kelle elorozni!!

Oh! Feketébb az ördög, mint a minőnek festik.

– Én az ilyen beszédeket meg sem szoktam hallgatni. Még ha igazat mondana is, nem volna az jó; az alacsony sorsból származott nőket azokban az úri társaságokban lenézik, fumigálják, megvetik; míg az olyan nőkkel, mint Halm Rézi, nem törődnek. Azok el lehetnek miattok.

(Igen, azokat megvetik, azokról nem beszélnek.)

Csak tovább.

– Azt sem tudtam már: unjam-e vagy szánjam azt a szegény embert, egészen odalett. Egyszer csak eltüntél a városból. Már ekkor egészen kétségbe volt esve, azt hitte, férjhez vittek valahová. Úgy jött hozzám mint az őrült. Kérdezte, hogy hová lettél? Én nem tudom uram, mondék, tőlem régóta el van véve. Az bizony meglehet, hogy férhez ment. Erre csak elsáppadt az ember s leveté magát – ugyanarra a pamlagra, a mit te hímzettél, melyen két csókolódó galamb van egy rózsakoszorú közepében. Én sajnáltam a szegény embert, mert szép, gyönyörű ifju volt, soha sem láttam nálánál szebb férfit életemben; milyen szemöldök! finom, halavány arcz, olyan kéz mint a bársony, gyönyörű száj és fölséges termet!… Nem tehettem róla. Mondtam neki, hogy miért nem sietett, ha komoly szándéka volt veled? Mikor ő csak arra várt, hogy nagybátyja meghaljon, a ki ellenzé ezt a házasságot. Igen ám uram, de a leány nem várhat addig, míg az ön nagybátyja meghal, mert akkorra megvénülhet, addig nem lehet mindig leány. Hát azt mondja, addig titokban esküdött volna meg veled. Jaj uram, bajos abban bízni, mai világban nem lehet hinni a férfiaknak. Ön szerencsétlenné teheti a leányt s örökre titokban hagyhatja a házasságot. Erre azt mondta, hogy no jó, ha én nem bízom az ő becsületszavában, esküvésében, ő kész hatvanezer pengő forintot egyszerre készpénzben letenni a kezembe, s ha ő olyan gyalázatos szószegő volna, hogy tégedet valaha elhagyna, veszítse azt el. Hatvanezer pengő nagy pénz, azt bizony bolondul senki sem dobja ki, az akárkitől is nagy áldozat volna, s a ki a szavát megszegje, hogy hatvanezer forintot elveszítsen, kivált mikor a szavát egy olyan szép, remek leánynak adta, mint az én Fannym…

– Jó éjszakát, aludni akarok. Rebegé Fanny vánkosai közé vetve magát és azután még sokáig hánykódott ágya párnái közt, küzködvén lelkében iszonyattal, gyűlölettel és undorodással. Csak a késő hajnal hozott végre álmot fáradt pilláira.

A nap már besütött az ablakon, midőn Fanny felébredt.

Egész alvása alatt különös álomlatásai voltak, s a felébredés pillanatában még minden összevissza zavartan lebegett eszmélete előtt, álom és való, tudat és képzelet.

Az ember sokszor fél, remeg egész éjen át, s midőn reggel azután felébred, egészen szokva érzi magát azon eszmékhez, a miktől a sötétben úgy félt.

Vagy néha mélyen belemerülve gondolataiba, töprenkedéseibe, ugyanazon képeket átveszi az álom, s gyakran oly erős a képzelet, hogy nemcsak ábrándképeket, de jó ötleteket is ad. Ilyenkor lát az álmodó a jövőbe. Ezért mondják, hogy az álom is jó tanácsot ad. S midőn reggel felébredünk, oly messze látszanak az álom varázsködén keresztül az egész éjjel hányt-vetett gondolatok, mintha hetek, havak múltak volna el aközben.

Fanny látta, hogy Mayerné már korábban felkelt és ki is ment, míg ő aludt; hirtelen jó kedvvel felkelt, felöltözött, alig vett magának időt haját egyszerűen elrendezni.

A reggeli már készen várt reá, Mayerné az alatt kinn volt a konyhán, megfőzte a kávét, megpirította a kenyérszeletkéket, semmit sem hagyott a cselédnek végezni; megérdemli az ő kedves szép leánya, hogy anyja egy kicsinyt fáradjon érte.

Boltay mester soha sem szokott ezzel az idegen ország termesztette sötét nedvvel élni, hanem korán reggel ötvenesztendős szokás szerint szalonnázott, elgyűrvén jó darab füstölt paprikás szalonnát, s bevágott utána egy tele kotyogós szilvapálinkát, s azzal ment ki a mezőre. Csak a hangján érzett meg egy kicsinyt a papramorgó.

Fanny és anyja egyedül maradtak a kávézásnál. Boltay nem talált rá okot, hogy e miatt aggódjék, hadd panaszkodja ki magát szegény öreg asszony. Fannynak bizonyosan nincs mit panaszkodni, legalább gyámjaira nincs.

Fanny jó reggelt kivánt anyjának és kezet csókolt neki, melyet ez azzal torolt vissza, hogy viszont ő is kezet csókolt a leányának.

Ezt a szép kezet, ezt a gyönyörű kezet. Oh te kedves, egyetlen leányom. Jaj de boldog vagyok én, hogy melletted lehetek. Engedd, hadd én csináljam meg a kávédat. Én már tudom, hogyan szereted; sok tejjel, kevés czukorral, így ni. Semmit sem feledtem még el.

Az asszonyság igen beszédes lőn; – addig Teréz jelenléte miatt alig mert leányához szólni, annak hideg, örökké vigyázó szemei aggasztó befolyást gyakoroltak rá. Most ettől ment volt.

Fanny figyelve szürcsölé kávéját, olykor anyjára tekintve, ki nem szünt meg őt magasztalni, szépnek, jónak, tündérinek elmondani, erővel azt akarta, hogy Fanny költse el az egész reggelit.

– Mama, kezdé a leány, megfogva anyja kezét, – nem irtózott tőle, – hogy hívják azt az urat, a ki felőlem kérdezősködött?

Mayerné szemei hamiska módon kezdtek ragyogni, ah, a vad a hálóhoz közelít!

Pedig ha figyelt volna leánya arczára, megláthatá, hogy az, ily kérdést téve, még csak el sem pirul, hanem hideg, halvány maradt.

Nagy titkolódzva előbb körül nézett, ha nem hallja-e meg valaki? azután oda vonta magához leánya fejét és megsúgta neki a kérdezett nevet.

«Kárpáthy Abellino.»

– Úgy? ő az? mondá Fanny különös, nagyon különös mosolylyal.

– Tán ismered?

– Láttam egyszer, nagyon messziről.

– Oh, szép ember, finom, kellemetes; soha életemben nem láttam olyan férfias alakot.

Fanny a morzsákat szedegeté fel ujjacskáival az abroszról s kávéskanalával játszott.

– Ugy-e anyám, sok pénz hatvanezer forint?

(Ah, a hálóban a vad, gyorsan! gyorsan!)

– Nagyon sok, édes leányom, annak háromezerhatszáz forint a legalis interesse. Sokat túrhatja az orrával a földet a szegény ember, a míg annyi jövedelemre szert tesz.

– Mondja csak mama, volt a papának annyi jövedelme?

– Dehogy volt, leányom. Neki sok volt, a mikor kilenczszáz forintra felment, ez annak csak egy negyedrésze. Úgy van, négyszer kilencz harminczhat. Negyedrésznyi jövedelme volt.

– De hát mama, igazán mondta azt Abellino, hogy engem elvesz?

– No, a biztosítékot minden perczben kész letenni.

Fanny meggondolni látszék magát.

– Hiszen, ha megcsal, ő bánja meg, a hatvanezer forint mindenesetre a mienk marad.

«Ah! okos leány! Nem olyan szeles, mint testvérei. Ez ám nem hagyja bolonddá tenni magát. Ez az én igazi leányom.» Gondolá magában Mayerné, s kezeit dörzsölé örömében.

Most meleg a vas. Most lehet ütni.

– Hja leányom, biz az ábrándozás szép dolog, hanem az ember hamar megéhezik mellette. A poéta urak szeretnek idealis dolgokról firkálni, de azért ők is csak azt nézik, mi fán terem a pénz. Ma az egész világ csak pénz után jár, a kinek pénze van, annak van becsülete is. A koldus lehet becsületes, senki sem ügyel rá. Még most fiatal vagy, szép vagy, még most kapnak rajtad. Meddig tart ez a szépség? Tíz esztendő alatt vége van. Ki ad teneked azért valamit, hogy ifjuságodat nagy kegyes életben töltötted el, hogy magadat minden örömtől megfosztottad?

Ez az asszony úgy beszél, mintha soha keresztvíz nem érte volna. Minden csak e világból való. A vallás csak poézis.

– Sőt tíz esztendeig sem tart ily módon a szépség, folytatá még erősebb nyomattal Mayerné, mert az olyan hölgyek, kik a világ örömeitől megfosztják magukat, hamarább hervadnak.

– Csitt, Boltay jön!…

Az öreg úr belépett, jó reggelt kivánt s kérdezé, nem izennek-e valamit a városba, mert rögtön indul, a kocsi be van már fogva.

– A mama be akarna menni, felelt Fanny egész készséggel, nem lenne szives bácsi, hogy bevinné?

Mayerné szemet, szájat meresztett. Ő nem mondta, hogy el akar innen menni.

– Szivesen, felelt Boltay, hová parancsolja?

– Haza akar menni leányaihoz (Mayerné megijedt), nekem vannak ott holmi hímzéseim, nem akarom, hogy a nénéim elhányják, még zsibvásárra vetik, azokat fogja elhozni nekem.

(Ah, okos leány, arany eszű leány!)

– Nevezetesen egy pamlagom van ottan, tudja mama, magam hímeztem, azzal a két galambbal, azt már most semmi esetre sem akarom nénéimnek hagyni. Érti?

De hogyne értené? Ez azt teszi, hogy elfogadja annak a pamlagülő úrnak az ajánlatát s mily finoman adja tudtára, ez a vastag fejű Boltay egy betűt sem gyaníthat semmiből. Bölcs leány, arany eszű leány!

Boltay egy perczre kiszólt a kocsisához, hogy csináljon ülést az asszonyságnak, e perczet fölhasználva, suttogó szóval kérdé Mayerné:

– Mikor jöhetek vissza érted?

– Holnapután.

– S mit feleljek ott?

– Holnapután, ismétlé Fanny.

Erre ismét belépett Boltay.

– Egy perczig várjon még, édes bátyám, szólt Fanny, néhány sort irok Teréznek, vigye magával.

– Szivesen. Ámbár azért kár betintáznod az ujjadat, mert ha szóval megmondanád is, átadnám.

– Jól van bácsi, tehát mondja meg a néninek, hogy vegyen nekem egy köteg cashmir harrast, egy rőf pur de laine, vagy poil de chévre…

Boltay megijedt ez idegen szavaktól.

– Csak ird le, jobb lesz. Mert ezt meg nem tanulom.

Fanny mosolyogva vevé iróeszközeit s egy rövid levelkét irt, összehajtá, bepecsétlé s átnyújtotta Boltaynak.

Mayerné még egy titkos egyetértő pillantást lopva leánya szemébe, fel hagyá magát emelni a szekérre, s a víg ostorpattogás közt elhajtatott.

Fanny utánuk nézett egy ideig, azután hideg, megvető gunyorral fordult vissza szobájába, megöntözé virágait, megeteté madarait, s dalolt igen-igen jó kedvűen.

A szekér a városhoz érvén, a legelső boltnál ismét leszállt Boltay; tűzkövet, vagy mit árultak ott, a miből okvetlen vásárolnia kellett neki. A kocsisnak megparancsolá, hogy csak vigye Mayernét, a hova parancsolni fogja. Ő majd haza talál gyalog.

Mayerné nemsokára ismét szerettei körében volt. Épen ott találta Abellinót. A dandy leste már, mit fog végezni? s mindnyájan várták, midőn betoppant. Ugyanazon öltönyben volt, melyet Boltay mester vett számára. Ah minő nevetség volt az! Hogy ugrálták körül, hogy forgatták erre-arra a dévaj leányok! Abellino megkérte, engedje meg, hogy ily alakban lefesse. De nem, most nem ért rá. Csak gyorsan. Mit végzett?

Mayernénak két óráig tartott, míg elmondta szerencsés merényletét, mennyit küzdött, milyen ékesszólással volt, míg a leányt rávette az engedékenységre. Mert a leány szemérmes szörnyen, s el kellett vele hitetni, hogy a lovag bizonyára nőül veendi őt, hát csak mindig azt mondja neki.

Abellino nem állhatá meg, hogy össze-vissza ne ölelje a duennát, a mit azzal bánt meg aztán, hogy Mayerné elmondá neki, milyen szép alaknak irta ő le Abellinót Fanny előtt. – Hagyjuk őket ott vigadni.

Ez alatt Boltay uram is szépen hazaballagott. Teréz már várta az ajtóban, mert a kocsis elébb haza ért, s jöttét hírül adá. Első dolga volt a levelet átadni.

– Levelet hoztam, mert a mi benne van, az törökül van, el nem tudtam volna mondani szájjal.

Teréz felbontá a levelet, elolvasá, Boltayra nézett. Megint elolvasá. Harmadszor is elolvasá s ismét Boltayra nézett.

– Ez igazán törökül van. Én sem értem. Nézze ön.

S azzal Boltaynak nyújtá a levelet.

– Hm, dörmögé az öreg úr, csakugyan azt gondolva, hogy a levél tele van vad idegen szavakkal, s elbámult, midőn ezt olvasá benne:

«Kedves nagynéném! Mindent tudok. Azon nő, kit anyámnak nevezni irtózom, ne jőjjön hozzánk többet. Izenjék meg Kárpáthy János úrnak, hogy még ma keressen fel, fontos, sietős beszédem van vele. Jőjjenek kegyetek rögtön. Szerető rokona Fanny.»

Mit jelent ez? Mi történt ezek között? Mikor volt ideje valaminek történni? Olyan szép csendesen kávéztak együtt, oly bizalmas suttogással váltak el egymástól. Kezet csókoltak egymásnak… Boltay mester nem értett semmit.

De Teréz kezdé érteni.

Tehát rögtön izenni kell Kárpáthy Jánosnak. Ki megy érte? Elmegy Boltay mester maga. Az ő lábai jók, egy percz alatt ott van. A vén Palkó már ismeri, s karonfogva czepeli be urához. A vőlegény megérti az izenetet, rögtön hintajába fogat, öt percz alatt útban vannak. Boltay, Teréz a hintóban ülnek mellette, a fedett ablakon át senki sem látja őket, az öt sárkány-paripa, három előre fogva, kettő hátul, nyargalva vágtat végig az országúton. Két óra alatt megjárják az útat, a mi Boltay mester csendes hajtásával jó négy óra járás.

Fanny maga fogadja az érdemes vendéget, arcza valamivel halványabb mint máskor, de a halványság úgy illik neki. János úr magánkívül volt elragadtatásában, meg nem állhatta, hogy a szép ara elé járulván, ilyen szokatlan beszédet ne ejtsen, kezét ünnepélyesen mellére téve:

– Kisasszony, engem az Isten úgy segéljen, a hogy életemben nem lesz egyéb gondom, mint hogy kegyednek örömet szerezzek.

– Én pedig uram fogadom, szólt Fanny határozott, nyugodt hangon, hogy életemben nem fogok erősebb kötelességet ismerni, mint az ön nevének becsületére válni. Most legyenek önök mind a hárman szivesek néhány órai beszélgetésre elzárkózni velem.

E szavak oly nyugodt, oly határozott hangon voltak mondva, hogy engedelmeskedni kellett nekik s mind a négyen eltávoztak a legbelsőbb szobákba, bezárva minden ajtót maguk után.

Néhány óra mulva ismét egyenkint felzáródtak az ajtók s előjöttek mind a négyen.

De minő változás minden arczon!

Fanny arcza nem volt többé halvány, hanem piros, mint a hajnal, kinyilt, derült, mint a feslő rózsa.

Boltay mester egyre pödrötte a bajuszát, mint ki rettentő fenyegető dolgokra készül; ha olykor el nem nevetné magát, haragosnak is láthatnók.

Még a jámbor Teréz szemei is szikráznak, de a szikrák a diadalmas bosszú szikrái azokban.

Hát még a vőlegény, János úr! Hol van a János úr, hová lett az öreg Nábob? Ismeri őt valaki? Ez a vidám, ugráló, szökellő, nevető, diadalmaskodó alak; vajjon ő volna az? Ej, ej, bizony húsz évvel megifjult. Oly kedve van, hogy madarat lehetne vele fogatni. Kicserélték!

Nem találja helyét, oly kedve van; el van bűvölve, el van ragadtatva, ez a leány tündére, angyala, istennője. Nem hiába támadt ő fel halottaiból.

– Tehát holnap délután! monda örömtől reszkető hangon.

– Igen, holnap; viszonzá Fanny igéretteljes hangnyomattal, szemök különös tűztől villog, a mint egymásra tekintnek.

Kárpáthy túláradó érzelemmel szorítja meg Boltay kezét, azután Terézét, most Fannyra kerül a sor.

– Szabad-e e szép kezet megszorítanom?

Fanny szivélyesen nyújtá eléje a legparányibb, a legsímább, a leggyöngédebb kezecskét. A villanyos érintésre egészen oda lett János úr; nemcsak kezébe, hanem ajkaihoz is szorítá azt s a leány nem haragudott érte.

E merénylet sikerülte feletti örömében sorra ölelte János úr még egyszer Boltayt és Terézt, s azon vette magát észre, hogy egyszer csak Fannyt is karjai közt tartá. A leány szeliden simult hozzá, minden prude, ízetlen vonakodás és minden kaczérság nélkül, a hogy minden természet gyermeke fogna tenni.

Erre azután rohant János úr a hintajához, maga kinyitva annak ajtaját, s nem várva, míg Palkó lebocsátja a felhágót, onnan is visszakiálta:

– Holnap délután!

– Csitt! inte, kicsiny ajkaira téve mutatóujját Fanny.

– Hajts Pozsonyba! kiálta János úr, nyugtalan sietséggel, míg Palkó egész tempóval kapaszkodott fel a bakra, onnan phlegmatice nézett vissza urára.

– No mit bámulsz? Hajts!

– Valamit itt hagytunk, mondá az öreg szolga.

– Mit hagytunk itt, te?

– Húsz esztendőt az öregségből, nagyságos ifjú úr! viszonzá amaz, el nem mosolyodó képpel s nagyot húzva azon a legelső «ú»-n.

János úr jókedvűen nevetett e tréfás megjegyzésre. A kocsis pattogva ereszté ki sudarát, a sárkányok belekaptak az útba s percz mulva messze porzott a hintó az országúton.

… Vajjon mit végezhettek ott benn?

* * *

Másnap reggel hetivásáros kocsin érkezett ki Boltay falusi lakába valami cselédféle egyéniség, kit Mayerné küldött a hímzett pamlaggal Fannyhoz.

A cseléd titokban megsúgá, hogy a pamlag aljában levél van eldugva.

Igen jó.

Fanny előkeresé a levelet. Anyja irása volt az. A gazdag úr nagyon örül. Örömében Fanny tiszteletére másnapra nagy estélyt rendez Kecskerey úr ő nagysága szállásán, s arra Fannyt ünnepélyesen meghívja; ide van mellékelve a czifra meghívási jegy.

«Mademoiselle Fanny de Mayer avec famille.»

Családostul.