Part 3

Abellino (ismét ő) az utóbbi idők kudarczai által a dühig fokozott szenvedélylyel veté magát sikerületlen terve után. – Épen most kérte ki mr. Griffardtól az utolsó százezer pengőt a második millióból. Abellino mellett szüntelen volt egy kéme a cselédségből az eszélyes bankárnak, ki rögtön sietett azt levél által tudósítani Párisban a legelső kárpátfalvi eseményekről, mik János úr neve éjszakáján történtek. Mr. Griffard megtudva, hogy János úr haldoklik, százezer helyett kétszázezret küldött Abellinónak, a mi a visszafizetésben természetesen két annyit teende. Az egész mintha tévedésből történt volna. Nehány nap múlva természetesen megérté a másik levélből, hogy a nagybátya élve maradt, de már akkor a pénz útban volt s épen jókor érkezék Abellinónak vigasztalásul.

Százezer forinttal több pénze volt, mint a mennyire számított. Ilyenkor az ember elbízott szokott lenni. – Ennyi épen elég lesz a sikerre.

Ő maga csinálta ki a tervet, miszerint Mayerné, – (az anya!) ravaszul férkőzzék a Boltay-család körébe, utolsó leányához, és – tudja a többit.

Hatvanezer pengőben alkudtak meg, ha a terv sikerül.

Lehetséges ez?

Ne mondjátok, hogy szörnyetegeket festek. Ez az élet.

Mayerné elgondolta, hogy hatvanezer pengő szép pénz, abból ő magának a takarékpénztárba tesz harminczezret, a másik harminczezret pedig Fanny számára teszi le s mindketten biztosítva vannak holtig a szükséget-látás ellen; s mit kell érte eladni? úgyszólván semmit, olyan chimaerát, a minek addig semmi értéke sincs, míg valaki megtartja, csak akkor van, ha eladja: – az erényt. És az hatvanezer forinttal jól meg van fizetve. Ő úgyszólván jóltevője lesz ezáltal a leányának.

Tehát mégis – az a bűnös, a ki vesz.

Mert ha nem volnának rabszolgatartók, nem volnának rabszolga-kereskedők.

Egy óra mulva előállt a szekér. Boltay mester kérte a mélyen megszomorodott Mayernét, hogy sziveskedjék felülni és ne mutassa a kocsis előtt, hogy sír, mely kivánatnak eleget tenni nagy megerőltetésébe került a jó asszonyságnak.

Boltay mester azonban nem ült mellé, hanem kiült a kocsishoz. Azzal menté magát, hogy ő mindig ott szokott ülni, mert fél, hogy a kocsis elalszik, a lovak elragadják a szekeret s több efféle; pedig voltaképen úgy állt a dolog, hogy bármily nagy mértékben tisztelte becsülte légyen a magát megjavított asszonyságot, de csak mégis szégyelt mellette ülni egész Pozsony láttára.

Vevé is a gyeplőt és ostort a kocsis kezéből, s úgy elhajtott a városból, mintha valami nagy halálos veszedelem forogna kérdésben, a miért sietni kell.

Midőn a falu végére értek, leszállt a szekérről s lesütött szemekkel elmondá nagy akadozva Mayernénak, hogy neki itt egy kis dolga van, azaz, hogy beszéde van a zsidóval, akará mondani a göröggel, csak tessék azért a házához hajtatni, azért ő hamarább haza kerül a kertek alatt, s mire a szekér oda ér, ő is otthon lesz.

Alig birta ez együgyű hazugságot elmondani a derék ember, talán most hazudott először életében, arra is a végső szükség kényszeríté; ő bizony a kertek alatt előbb otthon akart lenni, mint a szekér megérkezik, s előre értesíteni fogja Terézt és Fannyt Mayerné jöveteléről s megkérni őket szépen, hogy a mennyire lehet, bánjanak vele nyájasan és ne mutassanak valami rémületes meglepetést, ha meglátják. Egyuttal elmondá nekik az okokat is, melyek Mayernét e futásra kényszeríték, s mind ezt oly rövidséggel véghez is vivé, hogy mire a kocsizörgés az utcza végén hallatszott, már ő kint állt a kapuban vendégét elfogadandó s fölösleges buzgalommal kiabált a kocsisra: «Erre hajts, ne menj neki a sárnak, jól kitérj a kapunak».

A két hölgy künn állt a folyosón. Fanny épen akkor jövén a kertből, előre leoldá nagy szalmakalapját, mely akadályozhatta az anyjával ölelkezésben; Teréz is letevé kezéből azt a perpetuum mobilét, a mit az asszonyok kötésnek neveznek, nehogy a tűvel kitalálja szúrni testvére özvegyének a szemét.

Mayerné asszonyság meglátva leányát, le sem akart szállni, hanem csak úgy leesni a szekérből, a mit azonban sem a kocsis, sem Boltay mester egyáltalában meg nem engedtek neki, hanem levették szépen, úgy tették le a földre; azt azonban semmiképen meg nem gátolhatták, hogy a jeles asszonyság valamennyi cselédek, aratók előtt el ne játssza a csodát, a mit a leánya számára tartott fenn. Ott előttök térdre esett, úgy csúszott a két nő lábaihoz, a kik az által annyira meg voltak lepetve, hogy egyiknek sem jutott eszébe, őt felemelni, – végre is Boltay mester szedte fel a földről, kit nagyon bosszantani látszék, hogy az udvari szájtátók láttára megy véghez ez a scéna.

– Ugyan Mayerné asszonyom, ne térdepeljen. Magyar ember sohasem szokott térdepelni, magyar ember nem térdepel senki előtt, még ha koldus is, még ha bűnös is, még ha megölik, sem térdel.

A jó kézműves még a nemzeti büszkeséget is segélyül hívta, hogy Mayernét egyenesen állásra birja, de mind nem használt az semmit, a mint leányához ért, ott ismét térdrerogyott, Fanny piczi lábacskáit iparkodván meglelni, hogy azokat megcsókolja. Fanny ezen csakugyan megijedt, mert korán reggeltől kerti munkával levén elfoglalva, arra sem ért rá, hogy parányi lábacskáira egyebet is húzzon a kis házi papucsoknál, s azon veszedelemben forgott, hogy Mayerné törekvései napvilágra hozzák, miszerint – nem húzott harisnyát. E gondolattól egészen elrémülve, elpirulva, hirtelen lehajolt Mayernéhoz s mielőtt a botrány megtörténhetett volna, felemelte őt magához, melyet a kegyes anya ölelésnek véve, odaborult leánya keblére, sírt, fuldoklott, átölelte és csókolta a hol érte. Fanny csak állta, csak tartotta, a nélkül, hogy ölelést, zokogást vagy csókot vissza tudna adni.

Az ember úgy van néha, hogy semmit sem tud érezni, az egyik könybe olvad fel a találkozásnál, a másik hideg mint a fagy.

Végre sikerült az egész család egyesült törekvéseinek Mayernét a pitvarból a szobába betuszkolni, ott leültetni, s megfoghatóvá tenni előtte, hogy itt fog a szobában lakni; erőnek erejével ki akart menni. Elébb a padláson akart hálni, azután a konyhában a cselédek között, végtére azon könyörgött, hogy ha már a szobában lakásra érdemesítik, csak egy akkorka kis szobácskát rendeljenek a számára, a hol kezét lábát összehúzva elférhet, ne nagyobbat, mint egy pinczegége, csak hogy a leányát láthassa onnan. – Szerencsétlenségére Boltay mester házában minden szoba akkora volt, mint egy granárium.

Boltay mester odakinn falusi házában a maga fajtájú emberek iránt nagyon vendégszerető ember volt, s ha már egyszer valakit házába fogadott, azt akarta, hogy az jól is mulassa ott magát. Ő ugyan nem volt az az ember, a ki valakit el tudott volna mulattatni, hanem birt egy jó tulajdonsággal: ha valakinek szenvedélye volt beszélni, ő elhallgatta éjfélig. E szerint Mayerné benne emberére talált: Boltay mester csak arra kért engedelmet, hogy pipára gyújthasson s azután engedte magának a beszédhez jött Mayerné által elmondatni azt a históriát, a mi az ő életének története, s melynek előadásában czélszerűen vegyítvén a valót a költészettel, néha annyira belebonyolódott a jó asszonyság, hogy önmagával lőn kénytelen disputálni, vagy egészen újra kezdte a felvett szöveget, a mi Boltay mestert csendes szemlélődéseiben épen nem háborította.

Fanny és Teréz az alatt a Mayerné lakául szánt szobát siettek rendbe hozni. A jó asszonyság csak azon könyörgött, hogy olyan szobába tegyék, a hol kedves leánya szavát hallhatja, vagy mikor dalol, sőt arra is vállalkozott, hogy egy tolóágyban azon ágy alatt aludjék, melyben leánya alszik, mely kivánatát megközelítőleg Teréz egy benyilót rendezett el számára, mely Fanny zongora-szobájával szomszédos, elébb ugyan saját szobáját akarta neki átengedni, mely leánya hálószobájába nyílt, de Fanny esengve kérte, hogy maradjon ő ott továbbra is.

– Lássa Teréz, én nem tehetek róla; örülnöm kellene, hogy anyámat látom, sírnom, hogy ilyen szomorú állapotba jutott, és nem tudok sem sírni, sem örülni, igen rossz szivemnek kell lenni. Én is szégyenlem, rosszul esik, hogy érzéketlen vagyok.

Teréz tudott volna mit felelni, meg tudta volna magyarázni azt az érzést, sőt a magáét elmondva, azt még ki is tudta volna egészíteni, de még most jónak látta hallgatni és vigyázni. Gyanította, sejtette ő, mi lappang ez álarcz alatt? de időt akart neki engedni, hogy azt levethesse, alkalmat engedni, hogy csigaházából kiöltse szarvait, úgy tenni, mintha nem is ügyelne rá, mintha minden szavát elhinné és a mellett mint az árnyék, úgy követni minden lépését.

Mikor készen voltak a szobarendezéssel, Teréz bizalmasan fogá meg Fanny két kezét, s nyájasan tekintve szemébe, mondá:

– Fanny: légy anyád iránt előzékeny, szelid, nyájas. Ne kerüld, sőt iparkodjál kivánatait teljesíteni. Úgy látszik, hogy téged nagyon szeret. Ezt nem volna ok miért tagadni. Szeresd te is. De egyre kérlek: ne szólj előtte semmit leendő férjhezmeneteledről. Tarts titkot egy ideig – az én kedvemért.

Fanny megfogadá, hogy eltitkolja azt. Azt hivé, hogy érti Teréz czélzatát. Ő ilyen magyarázatot adott anyja megjelenésének:

Anyám kétségkivül régóta restelli testvéreim életmódját s csak az alkalmat leste, hogy tőlök megszabadulhasson. Most megtudta valahonnan, hogy én gazdag férjet kapok, s azért csatlakozott hozzám, tudva, hogy én majd magammal viszem. Önzés. Nem igen alkalmas arra, hogy a gyermeki szeretetet újra felköltse.

Hátha még azt sejtette volna, a mit Teréz.

Azonban nyájasan kellett anyjával bánnia, nehogy azt hihesse, miszerint Teréz őt elidegenítni iparkodott tőle, a mit az valóban nem is tett soha. Igaz ugyan, hogy esztendő számra sem igen szokott előfordulni közöttük Mayerné neve, tehát alkalom sem volt arra, hogy róla leánya előtt rosszat beszéljenek.

A kirendelt napon elküldé Boltayhoz Palkót az öreg Kárpáthy (ámbár ezentúl nem igen szabad már őt öregnek neveznünk, egy házasulandó vőlegényt) s nagy örvendezésére hallá a választ, miszerint jőjjön a gyűrűjeért maga.

Repült! Nem, ez sok lett volna tőle. De sietett, a hogy lábai engedék; a kik az utczán találkoztak vele, el nem tudták gondolni, mi érte? mert arczán meglátszott, hogy valaminek nagyon örül. Ha szegény ember törné magát így az utczán, könnyen rá lehetne fogni, hogy lutriba tett és quinternót csinált, de mit nyerhetett ez a Nábob, a ki egész Pozsony városát, úgy a hogy áll, minden benne levőkkel együtt, megvehetné; minek örül az?

Boltay mesterhez érve, annak meg kellett engedni, hogy őt össze-vissza ölelje. Rögtön, azonnal akart menni a menyasszonyért. Azon gondolat, hogy a tündér szépségű leány kész hozzá nőül menni, valóban szerelmessé tette őt belé; kénytelen volt Boltay mester figyelmeztetni rá, hogy az összekelésnek még néminemű előkészülési és törvényszabta szertartásai is vannak, a mikről hogy a főúr, mint törvényhozó tag elfeledkezett, világosan mutatja, mennyire el kellett neki a házasság eszméje által ragadtatva lennie, és viszont, hogy Boltay mesternek ugyanazok eszébe jutottak, bizonyítja azt, hogy az ő elragadtatása e tárgyban sokkal csekélyebb.

Csupán arra kérte tehát Kárpáthy leendő nászurát (ki nálánál, mellesleg mondva, jú húsz évvel fiatalabb lehetett), hogy addig is tartsák titokban az egészet, a mire neki sajátságos okai vannak.

Boltay megigérte s csak a főúr búcsúvétele után kezdett eszmélkedni felőle, miszerint Teréz és Fanny hasonló titoktartásra szólíták fel s ez összevetést közölte Terézzel.

E körülmény is erősíté Teréz gyanúját. Ha mind a két félnek érdekében áll, hogy a házasság az esküvő napjáig titokban maradjon, úgy nem tudhat a felől semmit Mayerné, – tehát más oka volt idejönni. Mert valami okának kellett lenni, az bizonyos.

Az előkészületek a házon kívül folytak, különben is az egész család nagyon ritkán jött úgy össze, hogy mindnyájan együtt lettek s egymás titkait kémlelhették volna.

Igen természetes helyzet az, miszerint Teréz és Fanny között is nagyon észrevehető volt az eltávozás. Teréz nem feledheté, hogy Fanny már egy milliomos arája, kinek szerencséjén nem tud örülni; Fanny pedig önmaga előtt szégyenlé bizalmasan közelíteni nagynénjéhez vagy gyámjához. Mit gondolnának azok? Azt hinnék, hogy mind azt csak tettetésből cselekszi; hisz a ki az oltár előtt azt mondhatja valakinek: én szeretlek, a kit nem szeret, mit ér annak a hizelgése mások iránt is? Hazugság, tettetés.

E miatt oly hideg lehangoltság ült a társalgáson, valami egymástól való tartózkodás, hogy néha az egész ebéd felett senki sem szólt egy szót is, mintha megnémultak volna.

A ki ezt a lehangoltságot legélesebb figyelmére méltatá, az bizonyosan Mayerné volt. A leány nem boldog. Ezt gondolá. A leányt nagyon szigorúan tartják. Teréz hideg hozzá és bizalmatlan. A leány unatkozik és szerencsétlennek érzi magát ebben a nyakig érő falusi boldogságban. Egész nap nem lát magához illő ifjut, pedig a szív vágyai ilyenkor legerősebbek. Hm. Lesz ebből valami.

E mellett Mayerné folyvást oly alázatosan viselte magát, hogy minden lépten-nyomon utána kellett járni, mit csinál? majd azon kapták rajta, hogy kiült a cselédek mellé tollat fosztani, majd mikor megtudta, hogy szapulnak, korán reggel kiszökött és segített szappanyozni, kisöpörte a szobákat, mire észrevették; minden ebéd idején erővel kellett az asztalhoz hurczolni, erővel rakni tányérjára az ételt, mert nem akart sem enni sem inni s a harmadik tál után mindig felkelt, mintha a negyedik fogásból már őt nem illetné semmi.

Ez együgyű fogásokkal elérte azt, hogy Fanny számtalanszor járt utána, bevitte magához, beszélgetett vele, zongorázott neki, – szánta.

Hinni kezdé, hogy a szegény asszony csakugyan kedvét akarja neki keresni. Önzés ugyan, de szánalomra méltó önzés. Ha leánya csak felpillantott, már kérdezé, mit parancsol? ha kellett neki valami, szaladt érte; ha a cseléd elkésett valamivel, ő sietett azt felkeresni, olykor lopva megcsókolta a ruhája szegélyét, elkérte imakönyvét, s midőn visszaadta neki, Fanny a szülőknek gyermekeikért való imádságukat tartalmazó lapot találta behajtva és benedvesítve. Azok bizonyosan könycseppek akartak lenni.

Olykor nagyokat sóhajtott Fanny hallatára, s ha ez kérdezé, hogy miért sóhajt, azt felelte, hogy van ő neki arra oka elég.

Egy napon Teréz berándult Pozsonyba a menyasszonyruhák után nézendő, s minthogy azok nem voltak készen, éjszakára is benmaradt, maga helyett ez alatt Boltayt küldve ki házőrzőnek.

Fanny ez ideig még sohasem hált egyedül szobájában, nagynénje még mindig ott aludt a benyilóban s a két szoba ajtaját nyitva hagyták, s nagy zivataros éjszakákon, mikor az eső veri az ablaktáblát, a szél rugdalja az ajtókat, a kutyák ugatnak a folyosó alatt, – olyan jól esett arra gondolni, hogy hozzá közel egy éber lélek pihen, ki Isten után legfigyelmesebb szemmel tekint reá.

Ez az éjszaka épen oly viharos volt, úgy szakadt az eső, úgy zúgott a szél a fák között, ugattak az ebek s futottak, mintha valakit kergetnének, a szél rázta az ajtókat, mintha valaki nyitogatná kívül. Fanny behívta magához az anyját, hogy háljon ott az éjjel.

Valamivel figyelmesebb szemlélő, mint ő, észrevette volna azt a veszedelmes örömet, azt a kapóra jött alkalom fölötti meglepetést, mely e pillanatban Mayerné arczára szökött. A másik pillanatban már el volt az fedve, elsimítva. A jó anya örült, hogy gyermekével egy levegőt szíhat.

Hölgyek hölgyek előtt nem igen szoktak óvatosak lenni, midőn éjszakai toilettjöket végzik. Fanny egész gyermeki gondatlansággal rakta le mindazon öltönyeit anyja jelenlétében, miket lefekvéskor nélkülözni szokás, nem gondolva vele, hogy szűz szépségének szoborszerű idomait elárulja az utolsó patyolat öltöny. Ki látja azt? Nő; – egy nő, ki neki édes anyja. Mit rejtené magát, mit óvakodnék ez előtt? Tulajdonképen nem is gondolt semmire, egész elmélázva ült ágya szélére, s fésüjét kivonva hajából, lebocsátá a hosszú tömött kettős tekercset, mely fekete volt, mint a bársony és fényes, mint az aczél, s kibontva annak többszörös fonadékát, éjszakára hármas ágra kezdé azt újra fonni; a kibontott gyönyörű haj mint egy varázsfátyol ömlött végig szép fehér alakján, természetes göndörödéssel kigyózva le egész térdeig.

Mayerné nézte, sokáig nézte a leányt. Szemeit le nem vette róla. Már az ágyban feküdt, ott is felemelkedék, hogy tovább láthassa, mint fonja, nagy gondtalanul azt a hosszú selyemhajat, még csak a tükörbe sem néz, hogy bámulja, csodálja magát; sőt a mint a gömbölyű tükör előtte áll s egyszerre véletlenül belepillant, elfordítja azt magától, hogy ne lássa magát abban ily pongyolán, s keblén szűkebbre hurkolja az ingfodor szalagját.

Mayerné egyre nézte a leányt. Bámulni, gyönyörködni látszék benne. Minden mozdulatánál új szépségben tüntek elő szűzi termetének idomai. Ah, ez valóban a legműértőbb szemek becsülése után sincs drágán eladva hatvanezer forintért…

– Ah, minő szép vagy te, Fanny! suttogá végre önkénytelen hízelgéssel.

Fanny hirtelen felrezzent. Ijedten tekinte szét, mintha először nem tudná, honnan jött e szó? szemei Mayerné szemeivel találkoztak, azután hirtelen felugrott az ágyába, félig befonva hagyta haját, magára rántá fehér takaróját s elfujta a gyertyát maga előtt és behunyta a szemeit.

És csak azután lassan merte azokat ismét felnyitni, mintha attól tartana, hogy azok a vizsgáló szemek a sötéten keresztül is ránéznek s még most is hallani vélte: «milyen szép vagy te, Fanny!»… Ez a kerítőné suttogása volt.

Fanny reszketve várta: fog-e még valamit szólani ez asszony?

Oh igen…

Éjszaka, sötétben, mikor a gyertyát eloltják, az öreg asszonyságok akkor legerősebbek a beszélgetésben, kivált ha akadnak valakire, a ki hamar el nem alszik, a ki türelmesen hallgatja mit beszélnek, s legfeljebb csodálkozó, szörnyűködő, helybenhagyó s más efféle buzdító interjectiókkal mozdítja előre svádájokat. Ilyenkor van a legalkalmasabb idő elmondani tíz-, húsz év, ötven év alatt történt dolgokat, elkezdeni születésen, keresztelésen, keresztül menni férjhezmenésen, halálozáson, míg végre egyik vagy másik fél horkolása véget nem vet a discursusnak.

Mayernénak is sok mondanivalója lehetett a leányához és soha jobb alkalma nem volt rá, mint ilyenkor, mindkettő ágyban fekve; senki, semmi nem zavarhatja a beszédet, nem lehet előle elmenni semmi ürügy alatt, a tárgyat százszor lehet változtatni s a sötétben semmi módon nem vehetni észre, ha az ember elpirul.

– Oh, oh, lelkem jó leányom, édes szép leányom te; így kezdé a beszédet Mayerné; de nem hittem volna soha, hogy még olyan boldog lehessek valaha, hogy te veled egy szobában aludjam. De sokszor elmondtam magamban, bár ne lett volna több leányom, mint te, vagy bár vette volna el az Isten amazokat tőlem, hogy csak te maradtál volna, akkor tudom, nem jutottam volna ilyen sorsra. Milyen sors, milyen sors. Négy esztelen leány, egyik bolondabb, mint a másik, mert ha bolondok nem volnának, nem úgy kellett volna magukat viselniök, mint a hogy ők viselték. Mindeniknek volt tisztességes viszonya, a mi mellett meglehetett volna, de nem becsülte meg, mindegyik az egész világé akart lenni. Majd úgy veszik hasznát.

… Ez volt az első roham. Lepiszkolni egy dísztelen életmód alsóbb fokát, hogy a kevésbbé alacsony némi tetsző színben tünhessék fel. Megszólni azokat, kik világ leányaivá lettek, miért nem voltak elég okosak maguknak tisztességes viszonyt biztosítani.

Tisztességes viszonynak nevezik a finom társaságok nyelvén azt, mikor egy hölgynek van egy bevallott szeretője és több nincs, s ez aztán életszükségeiről illően gondoskodik.

Fanny egy szót sem válaszolt. Mayerné abban hagyta e rohamot, egyet ásított, azután kezdett más beszédet.

– Te ugyan boldog vagy ennél a háznál. Látom, hogy mindenki szeret, egy kicsit szigorúak ugyan, de jó, becsületes emberek. Milyen ezer szerencse rád nézve, hogy ide kerültél; mindened van, a mit csak megkivánsz. Itt már csak nyugodtan ellehetsz, a míg az öreg Boltay él; bár az Isten éltesse sokáig, pedig attól félek, hogy egyszer hirtelen fog meghalni, mert nagyon sűrű a vére, az apja is gutaütésben halt meg, meg a két testvére, épen az ő korában. Ámbár még akkor is tudom, hogy nem hagyna ő tégedet nyomorúságban, gondoskodnék rólad, ha nem volna neki egy unokaöcscse, a ki prókátor, arra akar hagyni mindent. Természetes is, az a család büszkesége. Hiába, a vér csak a vérhez szít, kiki azt pártolja, a mi a magáé.

Ez volt a második roham. Döbbenjen meg a leány arra a gondolatra, hogy mi lesz belőle, ha Boltay meghal? Addig, míg Boltay él, tán kárba vész drága ifjusága s akkor késő lesz azután sóhajtozni, hogy mennyivel jobb lett volna azt – eladni!

Az volt a borzasztó, hogy Fanny mind értette, tudta: az anyja miért beszél? hová czéloz? mit kisértget? mit tapogat? A sötétségen keresztül vélte látni ravasz arczát és ez arczon keresztül ravasz lelkét, s szemeit lehunyta és füleit eltakarta, hogy ne lásson, hogy ne halljon.

Mégis látott, mégis hallott.

– Hja – jah! sóhajta fel Mayerné, mintegy hangolásul, hogy ismét beszélni fog.

– Alszol már Fanny?

– Nem. Rebegé a leány. Nem birt annyi ravaszsággal, hogy felelet nélkül hagyta volna e kérdést; akkor tán azt hitte volna Mayerné, hogy elaludt s nem beszélt volna többé.

– Haragszol rám, hogy beszélek? Szólj, ha nem szereted.

Fanny erőt vett önkénytelen reszketésén és alig hallhatólag rebegé:

– Tessék?

– Alig ismertem volna rád, hogy megláttalak. Ha az utczán találkozunk, bizonyosan elmegyek melletted és meg nem szólítalak. Igaz is. Milyen kicsiny gyerekleány voltál, mikor tőlem elvettek. Miért is nem maradnak a leányok mindig olyan kicsinyek!

Ezen együgyű és számtalanszor hallható óhajtás rendesen olyankor szokott kiszalasztódni a jámbor anyák ajkain, midőn felnőtt leányaik sorsán elkezdenek aggódni, töprenkedni.

– Haj, haj! mire is nőnek fel mai világban szegény ember leányai? Bár valahányszor szegény embernek leánya születik, gyászolnának a helyett, hogy vigadnak. Mi lesz belőlük, ki veszi el őket? Mai világban már senkinek sincs kedve házasodni. A kereset mindig gyérül, a háztartás költsége szaporodik, s ha férjhez is megy egyik-másik, mit nyer vele? korhely, részeges férjet kap, egész élete nyomorúság, gond, aggodalom, egyik bajból a másikba esik, dolgozik, mint a szolgáló, a sok rossz gyerek a nyakára nő, s ha megvénül, kidobják az utczára. Héj bizony jobban tenné minden anya, mikor leánya születik, ha előre megsiratná.

Ime elmondá leánya előtt a férjhezjuthatás nehéz voltát s a házas élet kellemetlen oldalait. És a leány mind jól tudta, hogy miért mondja ezt neki, mert azon szónál: minő szép vagy te! egyszerre világ derült gondolatai közt s ő is megtalálta a gyanút, melyet Teréz nem mert vele közleni, hogy anyja lélek-kisértőül jött hozzá.

– Fázol te Fanny?

– Nem én. Rebegé a leány, összehúzódva takarója alatt.

– Ugy tetszik, mintha reszketni hallanálak.

– Nem.

– Úgy-e bár ismerted te Halm Rézit?

– Ismertem, viszonzá Fanny halkan s rettegve várta, mi új fordulat, mi új támadás vár ismét reá?