Part 2

– Eredj te golyhó, szólt, alig birva jó kedvével a mester. Vénebb vagyok én már, mint az apám. Majd keresünk neked valakit, a ki hozzád illik.

– Jó lesz biz az, Boltay bácsi, mentül előbb, annál jobb; hanem menjen be most előbb Teréz nénihez, én addig futok a vacsorát elkészíteni.

Azzal a legcsintalanabb pukerlivel lehajolva, megcsókolá a mester kezét, s trallázva, szökdelve tünt el a konyhában, mint egy gyermek, mint egy gondtalan gyermek.

Boltay mester sietett Terézt felkeresni. Fanny egész a terítés idejéig nem jött a szobába, csak akkor jelent meg egy perczre, körültekinteni, ha minden rendben van-e az asztalon. Boltay mesternek elég ideje volt ez alatt Terézt az érdeklő helyzettel megismertetni.

A főúr ajánlata ezt is leveré. Sokkal fényesebb volt, sokkal nagyobb szerencse, mint hogy egy nyugalmas, csendes házi boldogságot el ne lehessen érte hagyni. Ennyi ragyogvány, hatalom mellett még a szégyent is lehet felejteni, hát még ha vele együtt a jogos tisztelet ajánltatott.

Sándor szerelmének kevés sikert mert ő is igérni. Sokszor próbálta Teréz a leány szívét, előhozta előtte véletlenül az ifju nevét; a leány hidegen maradt, dicsérte, becsülé, de ez nem szerelem.

Az ízletes vacsora felett Boltay mester váltig kötekedék gyámleányávál, példálózva előtte tréfás czélzatokkal, mikre a lányka hasonló tréfával tudott megfelelni. Végre a cselédek elhordták az asztalt s hárman maradtak együtt.

Boltay mester eddigi víg kedélyéből komoly ünnepélyesre vált. Megfogá a lányka két kezét, s oda voná őt maga elé.

– Neked kérőd van; mondá ki egyenesen, nehogy a kerülgetéssel valamit sejtessen vele.

A leány felsóhajtott és nem felelt semmit.

– A kérő derék fiatal ember, becsületes, tisztalelkű ifju, jómódú, munkás kézműves és a mellett deli, férfias alak, s mi legtöbb, téged régóta igazán, híven, forróan szeret.

– Tudom, Sándor az; szólt közbe a leány.

Boltay mester elhallgatott. Nem volt semmi rendkívüli abban, hogy a leány e titkot tudhassa.

Vártak mind a ketten Fanny szavára.

– Szegény Sándor! sóhajta a leány.

– Miért sajnálkozol rajta?

– Azért, hogy engemet szeret. Miért nem inkább egy nálamnál jobb, hívebb leányt, a ki őt boldogítani tudná.

– És te nem akarnál hozzá menni? kérdé az öreg elszomorodva.

– Ha önnek örömet szerezhetek általa, – hozzá megyek.

– Nekem? Ne nekem szerezz örömet, hanem magadnak; a fiu oly derék legény, hogy keresve sem találni különbet, nem is valami otromba ficzkó, a milyen más munkás ember szokott lenni: ez külső országokon járt, akárki előtt megállhat… s téged mennyire szeret!

– Tudom. Ismerem őt. Becsültem mindig; derék ember. De nem tudom szeretni. Hozzámegyek, hű leszek hozzá holtomig, de boldogtalan lesz ő is, én is.

Boltay felsóhajtott, s kis idő mulva alig érthető hangon mondá:

– Úgy ne menj hozzá.

A két öreg szemeiben önkénytelen köny csillogott, mindketten úgy szerették e két ifjut, mint tulajdon gyermekeiket, úgy szerették volna, ha őket együtt boldognak láthatnák. És a sors másképen akarja.

Fanny megsajnálta könyező gyámjait s térdre omolt Boltay előtt, fejét annak durva kezére nyugtatva.

– Háládatlan vagyok, ugy-e, hogy nem tudom szeretni azt, a kit önök szeretnek? de háládatlanabb volnék, ha hazudnám, hogy szeretem s boldogtalanná tenném.

Mindketten hallgattak.

Mikor egy fiatal leány ily tömött syllogismusokban tud már beszélni szíve ügyei felől, az annak a jele, hogy sokat kellett már azokról gondolkoznia és semmi se jő neki többé véletlenül.

Boltay végig simítá izzadó homlokát kezével s erőltetett nyugalommal szólt:

– Kelj fel, leányom. A szívet erőltetni nem lehet, nem is szabad. Kezedet szerelem nélkül bizonyára ő sem fogadná el. Most szóljunk másról. Egy másik kérőd is van.

– Ne is szóljon róla, atyám! vágott közbe, Boltay nyakába borulva a leányka. Ha valakit tudnék szeretni, az bizonyosan ő volna, ő, kit önök is szeretnek, s a kit annyi ok van szeretni. Nem, senkit, senkit. – Engedjék önök, hogy ne hagyjam el önöket soha. Én itt akarok örökké élni, háladatos lenni jóságukért, éltemet, minden gondolatomat az ön és nagynéném örömére szentelni; én nem óhajtok önöktől megválni, ne űzzenek, ne verjenek el maguktól. – Engem nem fog senki nőül kérni, a kiért én önöket elhagyjam.

– Mégis, mégis, jó leányom. Ez gyámapai kötelességem, téged szerencsédről tudósítani; mert látod, a világban a leány kérőit «szerencsének» nevezik. Téged nagy, gazdag úr kér nőül, fényes nevű, méltóságos czímű férfi, kinek egy hétig tart, míg jószágain végig utazik s jövedelme másfél millió.

Fanny lesüté szemeit s fejét tagadólag csóválta. Aztán hidegen, okosan felelt:

– Az szerencse volna, de nem boldogság.

– Igaz ugyan, hogy kérőd nem fiatal már, de szerelem helyett kényelmet, magas állást igér.

– Ki az?

– Neve nem épen kellemetes hangzású előttünk, mert egy ilyen nevű úr okozta legtöbb keserűségeinket, ő ama templombeli kísértő nagybátyja: Kárpáthy János.

Itten épen felkaczagott a leány.

– Ah, az a kövér pók-termetű ember!

– De – termete megjavult egy idő óta.

– A kit olyan nagyon bolondnak tartanak!

– Sőt meg is okosodott.

– Örökké iszik és parasztleányokkal vígad.

– Megváltoztatta életrendét.

– Ah, édes gyámapám, ez ugy-e bár, csak tréfa volt? vagy ha komoly dolog, akkor ezután akar belőle tréfa lenni. Az a derék úr el akar engem venni, hogy egy «jux»-ot csináljon vele a világban. Ah, még erre nem vagyok elég olcsó!

S azzal büszkén felegyenesedve járt végig a szobában; a két öreg örömtől ragyogó szemeit legelteté királynői termetén.

Utoljára Boltay mester maga is kaczagott, olyan jó kedve támadt.

Fanny csintalanul oda ült a jó öreg ölébe.

– Lássa Boltay papa, az elébb önnek mondám, hogy vegyen el, magához hozzá megyek; akkor azt mondta, hiszen én nagyapád lehetnék, s most Jancsi urat mutatja be kérő gyanánt.

Boltay mester kaczagott, hogy a könyei csurogtak bele. Tehát még sem igaz, a mit a vén tapasztalás, mint érczből öntött valóságot állít fel. Tehát egy gyermek lelke is lehet erős s megvetheti a gazdagság ragyogványát akkor, midőn csak kezét kelle kinyújtani, hogy a hatalmat, mint jegygyűrűt ujjára vonják.

– Igen. E gyűrűt hagyá nálam az érdemes úr, hogy azon esetben, ha ajánlatát elutasítanád, ezt neki visszaküldjem.

– Adjak kosarat hozzá? kérdé a dévaj leányka.

– Nem szükség, megérti így is, nevete a mester; még a jó Teréz is nevetett, pedig bizony rég az ideje, hogy azt nem próbálta.

Boltay mester magán kívül volt örömében. Egészen elnyomta benne a Sándor miatti keservet azon öröm, hogy gyámleánya ily természet adta lelkierőt tanusított. Előre büszke volt azon gondolatra, mint fogja ő e gazdag úrnak elmondhatni: íme te másfél milliót igértél gyámleányomnak arcza rózsáiért, köszöni, nem adja el! Milyen büszkén fogja fejét felemelhetni azon uracsok előtt, kik azt hiszik, hogy Fanny szerelmét gyalázatos néhány ezer forintért meg fogják vehetni! Koldusok!

A leányt összecsókolák mind a ketten s jó éjt kívánva egymásnak, kiki saját szobájába távozott.

Az éj előre haladt már. Ideje volt a lefekvésnek. Ah de nem volt ideje az alvásnak. Valami háborgató szellem elűzte az álmot mindenki szeméről.

Boltay mester olyan hosszú beszédeket gondolt ki, miket itt-amott fog tartani, mintha város szájának készülne.

Teréz lelke eltévedezett a mult és jelen eseményei közt, látó világot akarva deríteni annyi ellenmondó mozzanat közt, melyek egy leány szív világát vezetik, s nem engedik kitanulni, mi ott a rossz, mi ott a jó? mi az ösztön, mi az akarat? titkok, miket maga sem ismer, tettetés, melylyel önmagát is ámítja és hiú ábránd, mely valónak látszik, ki birna ezek közt kiigazodni? Angyalt, ördögöt megismerni könnyű; embert, férfit, nőt, nehéz; ifju leányt lehetetlen.

Fanny szemeit legmesszebb kerülék az álom tündérei.

Ablakán besütött a hold, az ábrándozók csillaga, a vidék csendes volt, az ég lanyha; olyan éj, melyben a lidérkék[1] előjönnek berkeikből, s kereket hánynak a harmatos fűben; mikor a tündérek szedik a csillagok hamvát, s az a vén ember ott a holdban pengeti az ezüst sugárokat; mikor ezüst felhők alakjában jár a bűv csillagról csillagra, jár a gyermekrém a fekete éji pillangón repkedve;… mikor a fiatal leányok nem tudnak aludni és álmodnak ébren.

Hol jártak a szűz lélek tétova gondolatai? Jártak-e a boldogság, jártak-e a szerelem útján, tévedeztek-e a hallottak nyomán, követték-e nyomról-nyomra a tudás, az emlék száraz, poros nyomait, vagy repkedtek szanaszét a csillagos jövőbe? repülve az ég felé, melyről azt hiszi a gyermek, hogy az a földre köröskörül lehajlik.

Csak egy eszme, egy gondolat élt most is szívében. Azon férfi arcza, kit szeretett, kinek alakját imádata virágaival felkoszorúzá, kit nemesnek, nagynak, dicsőnek képzelt magában, kinek emlékével teli volt szíve, kinek mosolygó képe mindannyiszor felkeresé, midőn élő arcza nem volt körüle, s oly jól esett azon megnyugodni.

Nem jutott eszébe akkor a gyámapa által tudtul adott kettős ajánlat; a magányos órák ihlete kitörölte emlékéből a szomorú ifju arczát és a bohó vén emberét, kik őt nőül akarják venni.

És ilyen a világ. Egy ifju szeret egy leányt, de a leány másba szerelmes, és azon más tán ismét reménytelenül eped, és ez így megy tovább az életen keresztül és senki sem tud boldog lenni, és így fut egyik csillag a másik után, és soha sem éri el egymást.

Hol lehet most ő, az ismeretlen, – a megnevezhetlen, – az elfelejthetlen? Bizonyára sejtelme sincs arról, hogy egy szív titokban, bánatban utána eped, mint egy holdnak nincs tudata a kórosról, ki sugarait követi, s szédítő örvények fölé hág, hogy hozzá közelebb legyen.

Legalább közel lehetne hozzá!

Milyen boldogok azon nagyvilági hölgyek, kik őt mindennap láthatják, vele beszélhetnek, őt bámulhatják, tisztelhetik; tán van közöttük választottja? Nem, senki sem szeretheti őt oly igazán, oly igazán! mint ő tudná szeretni. Nem mondaná azt neki soha, de szeretne meghalni bele.

Csak egy könnyű karczolás a szíven, minő a rózsa töviseé, s azután mindig az édes fájdalomról gondolkozni, míg végre a seb halálossá válik, naponkint jobban elhervadni bele, lehullani, sírba dőlni, hogy csak akkor tudná meg, mint volt szeretve, s azután ott a csendes hant alatt hallgatni a lágy zokogást, mit a szánó méla részvét hoz a sírkövi oltárra?

Miért nem juthat ő ily közel hozzá soha?

Soha?

Egy különös gondolat szállta meg egyszerre lelkét.

Hát olyan magasan volnának ezen fényes világkörök, s annyira zárva minden út, melyen oda jutni lehet, hogy az imádó vonzalom soha sem lehet egyébbé halandó néma vágynál, mely hasonlatos a holdkóri delejhez…?

Hiszen ő neki csak egy szavába kerülne, hogy az előkelő termek legbüszkébb küszöbei megnyissák előtte ajtaikat, s ő egy rangban, egy légkörben álljon azon magas, azon irigyelt delnőkkel, kiknek szabad látni az arczot, hallani a hangot, mely imádott bálványáé, kiknek szabad szemeinek pillantásaival találkozni, előtte elpirulni, őt tekintettel kisérni mindenüvé s titokban önelégülten szívni fel a halálos mérget, mely a néma szerelemből támad.

Végig borzadt.

Az éji hideg szellő futott tán végig gyöngéd tagjain?

E czél el volna érve, ha ő Kárpáthynak nyújtaná kezét. Egy lépéssel az elérhetlennek vélt csillagba emelkedhetik.

Visszataszítá e gondolatot. Csak egy perczig tartott az lelkében s kitörölte onnan.

Mit mondanának jó rokonai, Boltay, Teréz? Ha megvetve a derék, férfias, nemesszívű ifju ajánlatát, pénzért, ragyogványért egy nem szeretett aggnak nyújtaná kezét. Pénzért, nagyravágyásért.

De mégis. Vannak másfelől rokonai, kiket e lépés boldogokká tenne, gyalázattól, késő nyomortól, tán kárhozattól mentene meg: anyja és testvérei.

Őket, ha gazdag lenne, kimenthetné azon irtózatos sorsból, melybe sűlyedve vannak… Így suttogott az ingerlő ábra.

És a bosszú, a megtorlás: találkozhatni azon emberrel ott, ki őt meggyalázni, társai nevetségévé tenni akarta; ki reá fogadást tett, s azt lenézhetni saját világában, – éreztethetni vele mélységes megvetését, olyankor, midőn e megvetést, ez utálatot egy vele egyenlő név teszi jogossá és egy kezei közül kiragadott hatalom súlyossá, élessé, eltűrhetlenné.

Okoskodjál, okoskodjál jó hajadon. Fogva vagy már.

Nem szülői s testvérhajlam, nem bosszúvágy az, a mi téged vezet: szerelem viszi előtted a napfáklyát,[2] az fog vezetni jó és rossz világokon keresztül, a többi mind csak ámulat.

Hitesd el magaddal, hogy áldozatból teszed e lépést, mondjad azt is, hogy gyámjaidnak nem akarsz terhére lenni: képzeld el, hogy oly állásban mennyi jót fogsz majd tehetni szükséget szenvedőkkel, boldogtalanokkal, ittasítsd meg lelkedet a világ gyönyörképeinek tündér-eszméivel… Mind ámítás az. Szerelem visz téged arra, hogy szerelem nélkül egy gazdag aggastyán kezébe tedd kezedet, s Istent kisérteni mégy, midőn az oltár előtt e szót kimondod: «szeretem», és akkor másra gondolsz, mint kinek kezében remeg kezed…

Menj fátumod után!

Valahára alszik az egész ház. Álmodjatok. Az álom jó tanácsot ad.

Te lásd magadat boldog unokákkal játszó örömapának, te álmodjál zárdai csendes nyugalomról, te pedig álmodd magadat ifjadhoz közel; egyik az egyik csillagban, másik a másikban. Az álom jó tanácsot ad.

Másnap reggel különös meglepetés várt a két öreg gyámra. Fanny megkéré Boltayt, hogy ha Kárpáthy János elküldend gyűrűjeért, azt ne küldje neki vissza.

XV. A VADÁSZ A VEREMBEN.

Boltay és Teréz egy szóval sem mondtak ellent Fanny határozatának, nem szóltak soha a férjhezmenetel felől, hanem az idő alatt, mint szokás, a kiházasítási czikkek után kezdtek látni, miknél ugyan mind fényesebbeket fog vehetni, ha majd a főúr neje lesz, de legalább elteheti emlékül, s előveheti, ha néha-néha a nagy világ zajából a polgári csendélet szerény örömeire visszagondol.

Fanny férjhezkészülődése azonban oly titokban volt még tartva, hogy senki sem tudhatott az érdekelteken kívül felőle semmit, azoknak pedig természetökben feküdt, nem dicsekedni és nem panaszkodni vele.

Különös történet adta elő az idő alatt magát.

Egy napon, midőn Boltay mester épen otthon volt gyári házában, berohan hozzá egy szennyesen, csaknem rongyosan öltözött asszonyszemély, kiben Boltay mester alig birt valami ismeretes arczot kitalálni. De nem is volt arra szükség, mert a szomorú alak sietett megmondani, hogy kicsoda? és azután iparkodott, hogy Boltay mester szóhoz ne juthasson, a míg ő ki nem beszélte magát.

– Én vagyok az a szerencsétlen Mayerné, – Fannynak az anyja! zokogá megkeseredett szívvel az asszonyság, odavetve magát Boltay úr lábaihoz, elébb a kezeit, azután a térdeit, utoljára a csizmáit csókolva össze és hullatva tengermennyiségű könyeket. Boltay, ki nem volt szokva ilyen tragédiákhoz, csak állt ott, mintha leszegezték volna, és sem azt nem mondta neki, hogy keljen fel, sem azt nem kérdezte, hogy mi baja?

– Oh uram, oh én kedves uram, maga derék, maga mindenekfelett becsületes, nagylelkű Boltay úr, engedje, hogy lábai porát csókolhassam, hogy még a másvilágon is érte könyöröghessek. Maga a minden igazak őriző angyala, védelmezője az ártatlanoknak, hogy Isten éltesse sokáig és jutalmazza meg minden égi földi jóval! Látott-e ilyen esetet, mint ez az enyim, hallott-e ilyet valaha ember? Nem. A szívem megreped, ha el kell mondanom; de mégis elmondom. Meg kell tudni a világnak, de leginkább meg kell tudni Boltay úrnak, hogy milyen szerencsétlen anya vagyok én. Oh, oh, Boltay úr, maga sem képzelheti azt, milyen iszonyatos egy anyának a kínszenvedése, a kinek rossz leányai vannak, és az enyimek rosszak, de úgy kell nekem, magam vagyok az oka, minek neveltem őket kényök szerint; ütni, verni, robotoltatni kellett volna őket, akkor majd megbecsültek volna, akkor majd nem hoztak volna gyalázatot szegény megőszült fejemre. Oh hogy ilyen napokat kellett megérnem! Én Istenem, én Istenem! Mire hagytál meg engemet! Szegény lelkem uram jókor elköltözött e gyalázat elől a világból, nem birta meg azt, beleugrott a Dunába, bár én is utána ugrottam volna akkor! de látja uram, az anya szíve csak mindig érez, még ha rosszak is a gyermekei, csak szereti őket, csak azt hiszi, hogy majd megjavulnak, oh bár vakultam és süketültem volna meg azóta! Négy álló esztendeig tűrtem azt a szégyent, az Isten csodája, hogy még egy szál hajam van, hogy mind el nem ment bele. De a mi sok, végtére csakugyan mégis sok. Ha én el akarnám azt az iszonyatot mondani, a mi az én házamban naponta történik, így állanának az ég felé Boltay úr hajai. Végtére tegnap volt a napja, hogy megsokaltam a hosszútűrést és kifakadtam és kiadtam a mi lelkemen volt. «Hát már ez így fog menni mindig? hát ti már sohasem fogjátok magatokat becsületesen viselni, hát már énnekem sohasem lehet az utczára kimennem, hogy a szemem ki ne égjen, ha becsületes emberrel találkozom?» Hát uram, e szavakra, mint a megtestesült hárpiák, úgy támadtak rám egyszerre; mit leczkéz minket az anyánk, mi köze ahhoz, a mit mi csinálunk? Nem mi tartjuk-e úri módon? Azt a ruhát is én vettem, a mi most rajta van. Azt a fejkötőt is én tőlem kapta, az egész házban egy szalmaszéke nincs, a mi a saját keresménye volna, mindent mi vettünk! Én csak elszörnyedtem, uram. Hát így kell ti nektek bánnotok anyátokkal, ez-e az én keserves fáradságaimnak a jutalma? (Itt a fuldoklásig vitte a zokogást a beszélő, de azért csak folytatta az előadást.) Ezt érdemeltem én annyi keserves álmatlan éjszakáért, miket beteg ágyaitoknál eltöltöttem, hogy a magam szájától elvontam a falatot, csakhogy ti nektek legyen, hogy magam czudarkodtam, piszokban, rongyban jártam, csakhogy titeket felczifrázhassalak, hogy cselédet nem tartottam, magam voltam a szolgáló, csakhogy ti kisasszonyok lehessetek! Ilyeneket kell énnekem azért hallanom, semmirevaló teremtések! Ekkor uram, a helyett, hogy meghunyászkodnék, nekem áll az a legnagyobbik, s nagy pikantul még azt mondja, hogy ha nem tetszik velök együtt laknom és magamat általok tartatnom, hát elég nagy Pozsony városa, vegyem elő a kapitálisaimat, fogadjak magamnak külön szállást, válaszszam külön a butoraimat, vitessem el a garderobomat és éljek nálok nélkül olyan tisztességesen, a hogy nekem tetszik. No várjatok gonosz leányok, azért se higyjétek, hogy engemet megcsúfoltatok; mondám és levetém a ruhákat, a miket ők vettek nekem, előkerestem azokat, a miket lelkem uram idejében viseltem, mikor a konyhában magam főztem, hogy legyen ezeknek a czuláknak mit enni; azokat vettem fel s úgy szaladtam ki az utczára. Magam sem tudtam, mit csinálok. A Dunának megyek, ez volt a legelső gondolatom. Hanem mire oda értem, mintha valami angyal súgta volna a fülembe: hiszen van még neked egy leányod, a kit emberséges emberek becsületben, virtusokban neveltek fel, eredj oda. Azok az emberséges emberek téged sem fognak eltaszítani, valahol valamelyik szegletében a háznak adnak helyet, a hol élhess meghúzódva, a míg Istennek úgy tetszik és meghalhatsz, ha megeléglette szenvedéseidet a mennyei felség. Ezzel jöttem ide, uram. Így vagyok, a hogyan lát. Semmim sincsen az ég alatt, még ma nem ettem egy falatot, s ha az úr kitilt a házából, ha a leányom nem akar látni, az utczán kell meghalnom éhen, mert inkább elveszek, mint egy falatot elfogadjak többet a gyalázatos háladatlan gyermekektől; koldulni pedig nem tudok, én csak azt tudom, hogy elébb-utóbb úgyis utána megyek lelkem szegény jó uramnak, a kit ezek a rossz gyermekek vittek a sírba, a Dunába.

Boltay mester fejében a sok mindenféle közül az ragadt meg legerősebben, hogy a jámbor asszonyság még ma nem evett, minélfogva nagy keresztényi kötelességet vélt az által elkövetni, hogy a fali szekrényből egy tányér boszorkánypogácsát[3] s egy pohár bort állíta elé az asztalra és kényszeríté, hogy egyék, s a mi legelső, mentse meg magát az éhenhalástól.

– Oh uram, ezer köszönet, hiszen bizony egy cseppet sem vagyok éhes, inkább el vagyok keseredve, annyit eszem én különben is, mint a madár, csak annyit tesz az én evésem az asztalnál, mintha ott sem volnék. Többet érne énnekem a világ minden jóságainál az, ha én valaha az én lelkem Fanny lányomnak egy jó szavát hallhatnám. Nem lehet az, ugy-e bár? Nem nézhet ő az anyjára, szégyenli magát, ha látja. Talán rám sem ismerne már? Ilyen nyomorúságban… ilyen rongyosan, piszkosan,… így megvénűlve,… legalább csak én láthatnám őt még egyszer; – nem kivánom én, hogy vele beszélhessek, csak hogy valahol, ablakon keresztül, elbújva láthassam őt előttem elmenni, hallhassam, mikor mással beszél. Nekem nincs több kivánságom.

Boltay mester egészen elérzékenyült e szavakra, eszébe jutott, hogy valami német tragédiában látott már hasonló jelenetet, milyen jól játszott benne az a Wildner, akkor is úgy megríkatta az eset.

– No no, asszonyom. Ne legyen olyan elkeseredett, biztatá a siránkozó anyát, a mit ön kiván, az minden kétség nélkül meg fog történni. Ön meg fogja látni leányát, beszélni fog vele. Ott fog lakni ön is. Szépen ellesznek együtt és nem lesz semmi baj.

– Oh uram, ön úgy beszél, mint egy mennyből leszállt angyal. De a leányom, oh a leányom nem fog engemet szerethetni többé. Ő utálni fog engem.

– E felől legyen ön megnyugtatva, asszonyom. Önt sohasem rágalmazta leánya előtt senki, s Fanny sokkal jobblelkű, minthogy anyját a nyomorúságban meg ne ismerné. El fogom önt hozzá vinni, mert falura küldtem, hogy holmi incselkedésektől megszabadítsam. Ott lakik atyja testvérével együtt. Az ugyan kissé szigorú személy, de majd kibékítem én őt magával.

– Oh uram, nem várom én, hogy engem Teréz magához emeljen, elleszek én mellette mint szolgáló, mint konyhacseléd, csakhogy leányom körül lehessek.

– Ugyan asszonyom, mit beszél össze-vissza! pattant fel jámbor nehezteléssel Boltay, van nékem cselédem elég, csak nem fogom gyámleányom anyját munkára fogni. Ön egy óra mulva velem jön falura, a többit azután bízza énrám.

Mayerné még egyszer újólag meg akarta ragadni Boltay csizmáit, de az emberséges ember elszaladt az érzékeny jelenet elől s ott hagyta a szobában a tisztes asszonyságot, megigérve neki, hogy egy óra mulva visszakerül, addig talál ott az ablak hidján mindenféle jámbor könyveket, nézegessen belőlök.

Ezt az egy órai távollétet arra használta Boltay mester, hogy elment egy ruha-áruló boltba s összevásárlott mindenféle kész öltözetet Mayerné számára, mert átallta őt azon kétségbeesett külsővel leánya elé vinni, hogy azt meg ne szomorítsa, s egy egész teljes öltözettel tért vissza a házba, melylyel Mayernénak minden nemes vonakodása daczára át kellett cserélni nagy hatású rongyait.

Hogy Boltay mesternek az ilynemű vásárlásoknál nem volt oly tisztult ízlése, mint megboldogult hazánkfiának P. H. Lázárnak, kire a legelegánsabb delnő rábízhatta a piperevásárt, az nagyon valószinű; ő bizony csak azt tartá szemei előtt, hogy minden jó bő és meleg legyen, s hogy melyik esztendőről való divatú valami, az iránt nem igen kérdezősködött; úgy hogy a mint Mayerné teljesen fölequipirozva magát, a tükörbe tekintett, egyedül levén a szobában, meg nem állhatta, hogy nagy keserűsége engedvén, el ne nevesse magát saját figurája felett! – Hogy fognak majd a leányok odahaza és a galant ifju urak nevetni, ha őt ilyen staffage-al meglátják!

Mit?

Igen, igen, a leányok és a galant ifju urak odahaza.

Mert ahoz, hogy az imént eljátszott tragédiát valónak tartsa valaki, épen oly erős hitének kellene lenni, minővel Boltay mester van megáldva. Nem igaz abból az egész monológból egy betű sem. Mayerné nem veszett össze a leányaival, azok sem kergették őt el maguktól, nem is volt neki szüksége a Dunába ugrani, hanem így áll a dolog: