Part 18

– Félt szegény öreg a haláltól nagyon, azért változott úgy meg; ha csak koporsót emlegettek előtte, odalett, s mikor érezte elközelgetni halálát, nyolcz papot állított az ágya körül s meghúzatott minden harangot, úgy imádkoztak mellette, majd lehúzták lábaiknál fogva az angyalokat az égből, hogy csak ne haljon meg. Mindenét templomokra hagyta.

– Kivéve a fiát. Azt Szentirmay úrnak ajándékozá.

– De iszen, szólt Kutyfalvi, csúf, szemtelen pofával, élt volna csak még sokáig a menyecske, s kaptam volna én oda a házhoz, fogadom, hogy lett volna neki mit elajándékozni holta után.

– De már arról magam is felelek! szól mellére ütve Csenkő Laczi.

– Én is, én is! kiáltának valamennyien.

És nincs senki itt, a ki vagy egy poharat a fejükhöz vágjon.

Míg élt e nő, meg nem mertek előtte állani, s nem tudtak egy okos szót váltani vele, s most halála után jut eszükbe rágalmazni.

Ez is egyike az eredetiséghez tartozó vonásoknak.

Hagyjuk őket magukra, ezek gyógyíthatatlanok. Betegek, a kik az orvosságot be nem veszik.

* * *

Vessünk most egy pillantást a boulevard des Italiens-i clubba.

Az ismerős seigneurök és lordok most is ott szólják a világot az erkélyszobában, s ha kifogytak a közellevőkből, előveszik azokat, a kik távol vannak.

Jelen van a különcz lord, az éjszaki herczeg, marquis Debry és többen, kikre semmi gondunk.

Épen most lép be monsieur Griffard, a gazdag bankár, ugyanazon sima, mosolygó képpel, a milyennel rendesen láttuk.

– Ah, monsieur Griffard legjobban fogja azt tudni, mert ő körülményesebben ismerte, kiált elé a vidám marquis. (Hihetőleg valamely érdekes tárgy felől foly kétséges vitatkozás, a mely eldöntésre vár.) Mondja csak monsieur, igaz-e, hogy Abellino nagybátyjának fia született?

– Tökéletesen igaz, szól mr. Griffard, leoldva hosszú téli shawlját nyakáról.

– Ez nagy baj Abellinora nézve. Kivált ha be nem bizonyíthatja, hogy a kérdéses örökös egy helyettesített.

– Azt pedig be nem bizonyíthatja, szól Griffard úr egész bizonyossággal.

– És azt sem, hogy nagybátyjának neje valakivel tilos viszonyban élt volna?

– A nő példánya volt az erénynek, viszonzá mr. Griffard.

– Eh. Ez akkor nagyon rossz helyzet Abellinora nézve.

– Még rosszabb a hitelezőire, szól közbe lord Burlington.

– Úgy hiszem, hogy hitelezői, kik reménylett örökség fejében pénzzel tartották, most szép savanyú képeket csinálnak.

– Az kétségtelen, szól mr. Griffard mosolygó, derült arczával.

Egy vonás, egy szemhunyorítás, egy ráncz a homlokon nem mutatja, hogy ő maga is egy pár milliót vesztett e fatális új örökös miatt. Azt ő nagyon restellené, ha valaha a világ megtudná, miszerint egy vastag fejű barbar táblabiró keresztet vont számadásain keresztül.

* * *

Ha találkozott valaki Mayerné asszonysággal s kérdezé, kit gyászol?

– Az én feledhetetlen angyali leányomat, az én gyönyörű Fannymat, nagyságos Kárpáthy János úr hitvesét, az én szivemtől szakasztott gyermekemet.

És azután sírt, mint a záporeső.

A Mayer leányok is feketében jártak. A fekete ruha nagyon emeli a szépséget. De már ha mégis valaki elég kiváncsi volt azt hinni, hogy a viselet előnyén kívül más egyéb okuk is lehet e sötét színű kelmékhez s ez iránt tudakozódni kezde, nem sírtak ugyan, mert az árt a szép szemeknek hanem ők is elmondák:

– Nagynénénk (!) halt meg: a gazdag Kárpáthy Jánosné, s ámbár mi ránk nem hagyott semmit – a fukar, azért mi mégis meggyászoljuk.

Egy napon annyira vitte az anyai elérzékenyülés Mayernét, hogy levelet irt Rudolfhoz, melyben «sűrű könyhullatások» kiséretében elmondja, hogy ő egyetlen, feledhetetlen angyali leányától, az ő gyönyörű Fannyjától, nagyságos Kárpáthy Jánosné asszonyságtól még csak egy czipőszalagot sem bir, a miről rá emlékezhessék, a mit keblében viselve, naponta százszor elővonhasson és százszor meg százszor összecsókolhasson, s hogy ez milyen nagy keserűség egy anya szivének. Reményli, hogy Rudolf nem lesz oly kegyetlen, miszerint egy szegény, szerencsétlen, balsors által látogattatott anyát imádott leányára való emlékezéstől meg akarjon fosztani; hanem utána nézend, ha nem találna-e örökre megsiratott leányától vagy egy félkeztyűt, vagy más egyéb értéktelen tárgyat? Ne legyen annak egy fillérnyi becse is, mert ha valami értékest akarna neki küldeni, azt el sem fogadná, stb., stb…

Rudolf megérté a jó asszonyság kivánatát, s küldött neki emlékül – tízezer pengőt.

S Mayerné oly kegyes volt, hogy – nem küldte vissza.

Másszor ismét Flórának irt levelet az érzékeny anya, illetve nagyanya, a melyben ismét keserű könyhullatások között borul lábaihoz, elmondván, hogy milyen fájdalmas az egy nagyanya szívének, ha egyetlen egy unokáját még csak nem is láthatta, ha még csak álmodni sem képes felőle. Ha meghal, még a más világon is hiába fog vele találkozni, mert ott sem ismerhet rá! – Esedezik tehát, – kezeit, lábait csókolva a méltóságos asszonynak, adja tudtára: hogyan és miképen láthatná ő meg egyetlen egy remányteljes unokáját? Hallja, hogy milyen szép, milyen remek, milyen kedves gyermek. Ő gyalog is elmegy oda, ha térden állva kell is odáig csúsznia, csakhogy egy pillanatig láthassa valahonnan, valami erdő széléből, vagy valami toronyból, akár egy pinczeablakból, hogy őtet észre ne vegye senki, azután nem bánja, ha meghal; s a többi, s a többi.

Szentirmayné igazán megdöbbent e fenyegetéstől.

Hiszen csak az kellene még a világ nyelvének, hogy Mayerné oda menjen, érzékeny jeleneteket játszani leánya gyermekével. Mit tehetett? Irni veszedelmes volt neki, mert képes volt levelével eldicsekedni s azt nem akarta, hogy kezének irása oly háznál, mint Mayeréké, hányódjék, vetődjék s közszemlére legyen kitéve.

Szentirmayné okos nő volt s kedélyének leleményességében kitalálta az ellenszert, mely Mayerné nagyon kellemetlen látogatását távol tartandá házától.

Irt Teréznek.

Azon lekötelező, behízelgő modorban, mely neki annyira sajátja volt, kérte meg az érdemes hölgyet, hogy hagyja el Pozsonyt megholt barátnéja iránti szeretetből s töltsön nála néhány hetet.

Teréz nem állhatott ellent a szíves meghivásnak, sőt némi kötelességet vélt abban feltalálni, hogy Fanny gyermekének nevelési gondjait Szentirmaynéval megoszsza. Midőn Pozsonyból eltávozott, úgy vett búcsút egyetlen bizalmas ismerőitől, Boltaytól és Sándortól, mint a ki bizonyosan tudja, hogy ott fog maradni, a hová megy.

Úgy is lett.

Flóra soha sem bocsátá őt többé vissza s a jó polgárnőnek soha sem volt alkalma arra gondolhatni, hogy itt tán nem eléggé becsülik; az egész háznál mindenki úgy tekinté, mint egyikét a legtiszteletreméltóbb rokonoknak.

Az ő jelenléte igen természetesen örökre távol tartá a – drága nagymamát, a ki a kerek földön senkitől sem félt, csupán csak egyedül Teréztől. A paradicsomból képes volna őt visszariasztani azon gondolat, hogy Teréz is ott lesz, hideg, szenvedélytelen arczával s azokkal az elevenig látó figyelmes szemekkel, a mik előtt tettetni nem lehet.

De még más valakit is elriasztott a háztól Teréz ottléte. És ez Marion kisasszony.

A mely nap Teréz megérkezett, ő szíveskedett kirándulni kőhalmi jószágára, csak néhány hétre, a míg az új vendég ott lesz, s minthogy ez a néhány hét esztendőkig tartott, ő is ott marad végképen Kőhalmon, – vexálni a kasznárnékat és ispánnékat.

És azután egyik esztendő a másik után jött. Teréz csak mindig ott maradt a háznál, Marion pedig egészen elmúlt onnan, csak néha-néha vetődött be ismét, mikor már nagyon meggyűlt benne a méreg, hogy azt kiönthesse.

Flóra rendesen ilyenkor oly foglalkozásokat talált ki Teréz számára, vagy átküldé Kárpátfalvára, hogy Marionnak soha sem volt alkalma a békességes hölgyet bosszanthatni.

Gyakran bizalmas órákban elbeszélgetett Teréz az ifju úrnővel Fanny gyermekkoráról, elmondá viszontagságait, a veszélyeket, mikben forgott. Mennyit szenvedett titkos szerelem miatt. Mennyit áldozott fel! Nagyon szeretett egy ifjut és annak nevét sem mondta soha senkinek, a sírba vitte magával a titkot.

És Flóra meghitt órákban elmondá e szomorú dolgokat Rudolfnak, hogy azon nő gyermekkorától fogva szeretett boldogtalanul és még tán a túlvilágon is szeret, és kényszeríté férjét igen gyakran elmenni vele a fenyőfák ligetéhez, s meglátogatni azt a sírkövet, melynek mindegyik betűje, mintha egy égő szem volna, mely könyezve mosolyg!…

Egy szép napfényes délután künn a parkban sétált Flóra, egy kis csevegő hároméves gyermeket vezetve kezén.

A gyermek őt tanulta nevezni anyjának s fecsegve tett hozzá százféle kérdést, mik közől egyre is dolgot adna megfelelni akárkinek.

A kastélyba ezalatt Marion kisasszony érkezett meg.

Hallva, hogy Flóra a parkban sétál, sietett el hozzá.

– Jó estét, jó estét, kedves grófném! Másod magával? másod magával? Alázszolgálója, nagyságos Kárpáthy úr, alázszolgálója. Ha én ezelőtt húsz esztendővel önnek papájára hallgattam volna, most ön már nagy legény lenne.

(Persze a három éves fiu értette ezt az élczet.)

– Ah milyen gyöngéd anya ön, Flóra! Milyen szépen tartja azt a fiut. Milyen kár, hogy önnek magának nincs gyermeke.

(Egyike a legfájóbb gyöngédtelenségeknek egy fiatal nőnek szemére vetni, hogy nem anya.)

– No de az illusio megvan. Mégis van gyermeke. Még pedig szép gyermek. Látszik, hogy szüléi nagyon szerették egymást. S hogy a csalódás annál nagyobb legyen önre nézve, a szemei a megszólalásig hasonlítanak Rudolf szemeihez.

– Valóban, szólt Flóra elevenen, sőt még szája mozdulása is úgy hasonlít hozzá, s azzal ölibe kapta a gyermeket s összecsókolá szemeit és száját.

(Ez a nő hígvelejű! gondolá magában Marion kisasszony, bosszúsan feszítve ki napernyőjét – pedig árnyékban voltak; – még csak féltékenynyé sem lehet tenni.) Azt hitte, majd akkor meg fogja utálni a gyermeket, ha gyanút gerjeszthet ellene szívében. Nem ismerte Flóra szívét.

Tiszta, ártatlan volt az, mint egy gyermek szíve s még a fogalom is hiányzott belőle azon eszmék számára, miket Marion meg akart benne honosítni.

E naptól fogva még jobban szerette a gyermeket.

Nehány év mulva ha találkozandunk vele, mint boldog édes anyát látandjuk, angyalszép és angyaljó gyermekektől körülrajongva, kiknek mindegyike azt hiszi Zoltánról, hogy az nekik testvérök és Terézről, hogy az nekik nagynénjök. Flóra mindegyiket egyiránt kényezteti, s Rudolf mindegyikhez egyiránt szigorú.

Mégis midőn egyszer Flóra azzal lepi meg a székvárosból hazatérő férjét, hogy a kis Zoltánnal eléje lovagol – a hölgy szelid fehér paripáján, a gyermek egy kis eleven tatár lovon – Rudolf nem állhatja meg, hogy meg ne csókolja a fiut.

Még alig volt hat éves a gyermek, midőn egyszer Flóra felvitte a gyűlésterembe, a hol Rudolf épen egy ragyogó, elmés beszédet tartott; a gyermek komolyan hallgatta végig s midőn hazavitték, összegyűjté Rudolf apró gyermekeit s több kis pajtását a gyermek-szobába s ott megyegyűlést játszva velök, oly komoly arczczal mondta el előttük az egyszer hallott beszédet és oly gyermeteg lelkesüléssel, hogy a ráleső Flóra el volt ragadtatva.

Mi lesz e fiuból, hogyha felnő!…

* * *

Azon két ifju nemes neve, kiket István és Miklós név alatt ismerénk meg, azóta két óriássá nőtt fel nemzetünk történetében. Ha Isten erőt ad lelkemnek, egykor megkisérlendem őket nagyságuk tetőpontján bemutathatni.

* * *

Többi ismerőseinkről kevés mondanivalónk van még.

Abellino mind e mai napig él.

Egy igaz folt nincsen rajta többé. Álhajjal, álfogakkal, hamis termettel csalja a világot és magát. Szakállát, bajuszát festi, képét herczegnő-vízzel mossa; egyik fülére még ama jeles párbaj óta nagyot hall s abba kis hallócsiga van téve ezüstből, azonban operákat csak halló-tülkön keresztül képes élvezni.

Így jár-kel a világban. Toldott, foldott kisértet a mult szép időkből, egyik kezében a mankós bot, melylyel köszvényes lábain segít, másikban a halló-tülök. De ő azért mindig azt hiszi, hogy most is azon szeretetreméltó alak, melynek a nők ellene nem állhatnak s most is életre-halálra udvarol minden szép nőnek, minden fiatal leánynak, s azt hiszi, hogy azok őrjöngnek utána, s ha kinevetik, azt hiszi, örömükben nevetnek, hogy őt láthatják.

Mindennapra kijár az egy arany, mely miatt Pestről nem mozdulhat ki, csupán csak János nap után, a mikor egyszerre száz aranyat kap és elutazik, s addig vissza nem jön, a míg benne tart; de azért ő most is úgy beszél, mint mikor még milliomokat prédált el. Úgy magasztal mindent, a mi külföldi, s ócsárolja az itt levőt. Elfogadja a mi megvan, faute de mieux, – jobb hiányában; de szíve, ha ugyan van nála ilyesmi, örök honvágyban szenved, – Páris felé.

Minden ember igen komikus alaknak tartja, s a főbb körökben csak azért is szívesen látják, mert sokat lehet rajta nevetni.

Szegény ember!

Más ember, ha megvénül, azt tisztelni szokták, az ő vénsége pedig arra való, hogy azon köröknek, mikben ő boldogabb időkben tón-adó, első szerepvivő volt, mulattatására legyen.

Más embert vigasztal az nagy szerencsétlenségek után, hogy azokat érezni tudja; hogy komoly, hogy szomorú tud lenni, hogy megveti az életet, hogy meg tud halni: neki büntetése az, hogy nem érez, nem gondolkozik és mégis óhajt élni.

VÉGSZÓ A «MAGYAR NÁBOB»-HOZ.

(A második kiadásnál.)

Magyarországon egész e század közepéig a nemesség képviselte a vagyont, értelmiséget és nemzeterőt. Ez az egyik tény.

És a magyar nemzet ez időben oly szegény, oly míveltségnélküli és oly erőfogyott volt, miként alig más nép Európában. Ez a másik tény.

A következtetést, – ha szíveskedett a türelmes olvasó e regényt végig lapozni, – meglelé.

Nagy hiba volna magamforma apró emberektől, ha azt hitetnék el magukkal, hogy valami nagy bajon segíteni tudnak, vagy ha az jobbra fordul, maguknak érdemeket tulajdonítanának benne; de még nagyobb hiba lenne, ha erejök csekélységének érzetében ezt a csekélységet nem iparkodnának arra fordítani, hogy nagyobbak és erősebbek társaságában csak egy lépésnyi haladásra is vihessenek egy elnyugodni készülő ügyet.

Nálunk a vagyonos osztály hivatása naponkint emelkedik. Az ősi hazaszeretet, a nemzeti míveltség és az okszerű gazdálkodás példáit tőlük várja a nemzet.

Az idők elmúltak, a midőn a gazdag magyar nem tartá magát a magyar nemzet tagjának. Nagy és nemes elődök példája megmutatta, hogy boldogítani a legnagyobb boldogság.

Most már, ha a regényiró alakokat keres, kikben az üres álmíveltség divathőseit, vagy a durva, parlagi, borzas jellemeket mutassa be, kénytelen értök a régen múlt időkbe visszamenni. Amonnét ma csak a valódi míveltséget, s az ős szokásokból csak a valódi honfiúságot látjuk elfogadva; s egyik által sem leszünk sem mimagunk, sem mások előtt nevetségesekké. Vannak-e még a jelenben mintaképei e torzalakoknak? nem hiszem és nem állítom; annyi bizonyos, hogy engemet még senki sem támadott meg, a ki magában Abellinora vagy Kutyfalvi Bandira ismert volna.

Az öreg Nábob jellemében osztálya nyers hibáit szándékoztam visszaadni, miket jókori nevelés és korszerű míveltség mind megannyi erényekké lett volna képes átvarázsolni; de unokaöcscse jelleméhez nem találtam semmi szépíteni, semmi kiengesztelni valót. Az ő botlásai nem hibák, hanem bűnök. Embernek rossz, hazafinak jellemtelen, szeretőnek aljas, férfinak nyomorult, tekintélynek esztelen, úrnak – önhibája miatt – koldus. Egy kimenthető betű nincs rajta. Megvetés, kigúnyoltatás e földi jutalma.

E végszó megirásával azért késtem, hogy barátaim (komolyan értve a szót) véleményét és illető megrovásait elébb meghallhassam, s szólhassak művem hibáiról.

Rosszalják, hogy az első kötet, tehát a regénynek egy negyedrésze, csupa episodokból áll. Én magam sem találok számára mentséget; hanem azt hiszem, hogy ez aránytalanság talán minden irányregénynél megvan, a hol a társadalmi eszméknek keresztülvitele felszabadít a művészi formák alól. A mesét illetőleg tulajdonképen az egész első kötet egészen el is maradhatott volna, ha alakjaim jellemzésére okvetlenül nem szükségeltetnék.

Nem helyeslik, hogy két nagy nevet bele szőttem e regénybe, kiknek azután nem adtam szerepet. Én e két jellemet valódi mythoszi alaknak tartom társadalmunk történetében, kiket mellőzve, magyar irányregényt azon időkből senki hálátlanság és ismeretlenség vádja nélkül nem irhat, mint nem irhattak hőskölteményt a római irók Mars és Minerva nélkül; a különbség csak az, hogy rólok csupán valót szabad irni, s költői alakokul felhasználni azon századnak, melyben éltek, tiltja a méltó kegyelet.

Némi anachronismusokat hallék megjegyeztetni, miknek megrovását köszönettel fogadva, iparkodtam e _második kiadásban_ kiigazítani.

A nyelv ellen tett észrevételek, miszerint nagyon sokszor használom az idegen szavakat. Erre, ha tréfálni akarnék, azt mondhatnám, hogy annyira bele voltam merülve azon kor tanulmányozásába, hogy még nyelve is rám ragadt, hanem e vád egyéb műveimet is illeti, tehát kénytelen vagyok egész őszintén megvallani, miszerint én a végletekig vitt purismust azért nem szeretem, mert újabb időkben avatatlan, a nyelvek összehasonlított jellemét nem értő nyelvészek annyira elszaporították a rossz új szavakat nyelvünkben, hogy kénytelen vagyok a régieket visszakérni, s használatban tartani mindaddig, míg a magyar tudós társaság nagy szótára elkészül, melyben valódi értelmű, kifejező és magyar hangzásu műszavakat fogunk találhatni, a minőket _Czuczor_, _Széchenyi_ és _Szemere Pál_ tudtak helyettesítni; természetesen itt nem tudományos műszavakat s nem azoknak alkotóit értettem, mert azokat szeretem úgy, a hogy vannak; s szent borzalommal emelek kalapot a vegytani műszavak rejtelmes kongása előtt.

Végre bocsánatot kérve szíves olvasóimtól hosszadalmasságomért, kérem derék műitészeinket, vegyék bonczkés alá szerény művemet, s a mi hibáit még én nem ismerem, legyenek szívesek felfedezni. Tanulni nem szégyen és én szeretem tudni halottaimról, hogy miben haltak meg.

Pesten, 1858. márczius 3-án.

_Jókai Mór._

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Lidérke = Elf. Lidércz = Erl. = les Aulnus = alčunae; nem alnus, – nem Erle, – nem éger.]

[Footnote 2: Így hívja a csillagászat az oly álló csillagokat, melyek véletlenül jelennek meg, s ismét nyomtalanul eltünnek.]

[Footnote 3: Így hívják Dunamentén a töpörtős pogácsát.]

[Footnote 4: A «Miatyánk» igen helyes czíme a hitformákban.]

[Footnote 5: Kalózság.]

[Footnote 6: Közhit: a ki csuklik, azt emlegetik.]

TARTALOM.

II. kötet.

XIV. Váratlan fordulat 1 XV. A vadász a veremben 22 XVI. A találkozás 66 XVII. Egy hazai intézmény 72 XVIII. Szegény asszony 89 XIX. A barátnő 116 XX. Az ünnepély 127 XXI. A vadász 141 XXII. A kínszenvedés 154 XXIII. A kém 161 XXIV. Kívül fény, belül éj 168 XXV. Veszélyes kisérlet 184 XXVI. Kellemetlen fölfedezések 196 XXVII. Kárpáthy Zoltán 201 XXVIII. Titkos látogatók 206 XXIX. A végintézet 211 XXX. Búcsúvételek 222 XXXI. A világ nyelve 225 Végszó 237

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.