Part 17

– Továbbá, folytatá János, ötvenezer forintot hagyok oly czélra, hogy annak jövedelméből szegény, jóerkölcsű leányok házasíttassanak ki. Minden évben azon napon, melyen felejthetlen nőmmel megesküvénk, gyűljenek össze az uradalombeli hajadonok a templomban, imádkozzanak Istenhez azokért, a kik meghaltak, akkor háromnak a szűzek közől, kiket a lelkész legérdemesebbnek fog itélni, nyújtsa át a község előtt a mennyasszonyi koszorút és az összeget, azután menjenek ki a sírhoz, szórjanak rá virágot és imádkozzanak, hogy tegye őt Isten boldogabbá a túlvilágon, mint volt itt ezen a földön. Ez az én kivánságom.

Itt megállt, megvárva, míg az ügyvéd utóléri az irással szavait, mialatt fájdalmas csend uralkodott a teremben, csak a papiron nyargaló toll perczegése által zavarva.

Midőn az ügyvéd feltekintett a papirról, mutatva, hogy mindent leirt, János felsóhajtott s fejét alácsüggeszté:

– Midőn elhozza rám Isten azon órát, melyben mulandó éltemet elhagyom, folytatá nyugodt, szilárd hangon (minden szó oly viszhangosan zengett el a teremben, mintha egészen üres volna az) – a midőn meghalok, kivánom, hogy azon ruhámba öltöztessenek, melyben vele megesküvém, hű cselédem az öreg Pál ismerni fogja azt. Koporsóm, melybe tenni fognak, készen áll már hálószobámban, mindennap látom azt és megszoktam rágondolni, gyakran belefekszem és elgondolom, hogy milyen jó lesz, ha nem kell kiszállni belőle többé. Egészen fel van már készítve, sokat törődtem rajta, épen olyan, mint az «övé». A név ki van verve szépen ezüst szegekkel, csak az évszámot kell majd utána tenni. Ugyanazon teremben akarok kitéve lenni, melyben ő volt. Felettem ugyanazon lelkész mondjon imát, ki fölötte imádkozott, a mi oly szép volt.

– Uram, uram, szólt közbe a lelkész. Ki olvasott az élet és halál könyvében, hogy kettőnk közől ki él tovább?

János inte neki, hogy legyen nyugodt, ezt jobban tudja már ő.

– Addig semmi gyászfátyolt le ne vegyenek a szobákról, legyen minden úgy, a hogy az ő temetésekor volt. Ugyanazon éneklő diákok jőjjenek el Debreczenből s énekeljék fölöttem ugyanazon énekeket, egyet se mást. Mind ugyanazt, a mit ő fölötte, ugyanazon ifjak. Nekem oly szép volt ez ének mind.

– Oh uram, szólt a pap, lehet, hogy azon ifjak már akkor meglett férfiak lesznek valamennyien.

János megcsóválta fejét és folytatá.

– És azután felnyitván a sírboltot, két fülke között töressék át a közfalat, hogy ne legyen az én koporsóm és az ő koporsója között semmi, hogy szállhassak sírba azon boldog gondolattal, hogy ő mellette fogok aludni a boldog feltámadás napjáig, melyet hozzon el Isten minden igazhivőre. Amen.

És a nagy komoly férfiak mind sírtak körül az asztal mellett és egyik sem szégyenlé magát a másik előtt; még a hidegvérű ügyvéd is összerágta tollát, s nem látta a betüket, melyeket leírt… Csak János arczán nem volt szomorúság.

Úgy beszélt, mint a ki vőlegényi szobáját rendezi.

– Meglevén pedig az eltemetés, sírkövemet, mely szintén készen áll muzeumomban, tegyék az övé mellé. Csak az évszám hiányzik itt is. Azon kívül semmi se tétessék hozzá. Kivánom, hogy úgy maradjon, a hogy van. Nevem van ráirva, semmi más. Alá e sorok vannak vésve: «Élt csak egy esztendőt, álmodta a többit». Ennyit rólunk, meghaltakról, elmulandókról, folytatá Kárpáthy. Egy kincsem van a föld alatt, kivel nemsokára egyesülni fogok. Másik kincsem, örömem, lelkem reménye itt marad. És ez fiam.

E szóknál jelent meg a legelső köny Kárpáthy szemében. Széttörülte azt, örömköny volt.

– Ne legyen hozzám semmiben hasonlatos; legyen jobb, legyen okosabb, mint apja volt. Irja ügyvéd úr ezen szavakkal. Ki előtt titkolóznám? Isten színe előtt állok. Akarom, hogy fiam jobb legyen, mint én voltam. Talán az ő erényeiért megbocsátja az Isten, megbocsátja a haza, mit ellene vétettünk, én és őseim és azok mind, a kik hozzám hasonló életet éltek. Mutassa ő meg életével, milyeneknek kellett volna lennünk? A gazdagság ne rontsa meg szívét, hogy vénségében meg ne bánja ifjuságát. Bár gondoskodtak volna rólam így! Bár apám kincseinek felén vezetőt, férfit nyert volna meg, ki megtanított volna rá, mint használjam a másik felét? Én azt akarom, hogy fiam boldog legyen. Mi a boldogság? Pénz? Birtok? Hatalom? Egyik sem az. Én birtam mindezt és nem voltam boldog. Lelke legyen gazdag. Eszes, becsületes, szilárd, jó polgár, jó hazafi legyen, s nemessége necsak czímerére, hanem szívébe is legyen írva.

E szavaknál az agg férfi arcza oly magasztos, oly tiszteletreméltó kifejezést vőn fel, hogy önkénytelen eszébe juttatá a ránézőnek ama rég elhunyt ősöket, kiknek midőn lankadt kezéből kihullott a buzogány és a kézíj, a körülálló ivadéknak tanácsokat mondának, mik szerint ezer évig tartson élete e honnak.

– Jól tudom, folytatá Kárpáthy, hogy ha egyetlen fiam gyámsága legközelebbi rokonára jutna, vagy megvesztegetett birák neveznének ki számára önző, hizelgő gyámnokot, azok megrontanák szívét, könnyelmű, esztelen embert nevelnének belőle, lelkét készakarva törpén hagynák, mert hisz a gazdagok bűnei több hasznot hajtanak az önzőknek, mint erényeik. És elborzadok azon gondolattól, hogy fiamat egy olyan megromlott szellem gondnoksága alatt kellene tudnom, mint unokaöcsém, Béla! – Ne aggódjék ön e sorokat leirni, ügyvéd úr. Én az Isten itélőszéke előtt vádolom őt, hogy rossz ember, rossz rokon, rossz hazafi, s csak bolondsága menti rosszaságát. Nem! Arról meg akarok nyugodva lenni, hogy ő nem ronthatja meg gyermekem szívét. Oly kézbe akarom őt adni, a hol minden jó indulat erénynyé válhatik benne, oly kézbe, mely őt vezetni fogja a becsület és honfi-dicsőség útjain, mely ápolni, védni fogja őt, jobban, mint ha én a sírból kinyujtanám kezemet az ő védelmezésére, oly férfi kezébe, ki jobb atyja lesz neki, mint lettem volna én, s ha nem fogja is őt szerethetni jobban, mint én szerettem, de szeretni fogja okosabban… E férfi, kit fiamnak törvényes gyámul rendelek: gróf Szentirmay Rudolf.

A jó öreg szívesen nyújtá e szavaknál a mellette ülő ifjunak kezeit; míg Rudolf felszökött helyéről s keblére borult és átölelte; és igen sokáig tarták egymást átölelve, mi alatt senki sem szólt egy szót is.

Azután Rudolf ismét helyére ült, elfogódott hangon suttogva, hogy a gyámságot elvállalja.

– «Ő» is így kivánta azt; szólt a Nábob. Utolsó órájában mondá e szavakat, kedves nőd karjaira téve fiát: «légy anyja gyermekemnek». Én nem felejtettem azt el. És most én mondom te neked! légy atyja gyermekemnek! Boldog gyermek! Milyen jó atyát, milyen jó anyát hagyunk neki örökségül!

A jó öreg sokáig nem birt szóhoz jönni, midőn e részét végintézetének elmondá, a nagy érzés annyira erőt vett rajta, hogy alig birt magán uralkodni. Idő kellett rá, míg újra erejéhez tért és folytathatá:

– Most emlékezzünk meg arról, a ki életemnek legkeserűbb óráit okozta: unokaöcsémről, kit Bélának kereszteltek s ki magát Abellinonak nevezte. Nem számlálom el azon vétkeit, miket Isten, a haza és én ellenem elkövetett. Bocsássa meg azokat neki Isten és a haza, miként én is megbocsátom; de tettető és hazug volnék Isten előtt, ha azt mondanám ez órában, hogy őt szeretem. Olyan hideg vagyok iránta, mint a kit soha sem láttam. Isten csapásának tartom rajta azt, hogy saját vagyonát külföldön őrült semmiségekre elpazarolván, az enyimet nem örökölheti; maga kereste, maga érdemelte, s Isten kezéből vette ki ez ostort, hogy saját fejére üssön vele. Ha ő névnapomon kibékülés helyett koporsót nem küld, ha ő cselszövényeivel egy ártatlan hajadon lelki üdvét megrontani nem törekszik, soha sem lettem volna én e derék hajadon férje, kit Isten nyugtasson meg a földben s dicsőitsen meg az égben, nem lett volna gyermekem, ő leendett örökösöm. Isten akarta így és ő hozta magára veszedelmét. Most koldusbotra jut. Adóssága több, mint a mennyi hajszála van. Mi lesz belőle? Dolgozni nem tud, semmihez sem ért, soha sem tanult semmit, nincs testének lelkének hová lenni. Magát meg nem öli ő, mert a kéjenczek nem tudnak öngyilkosok lenni. Ne is legyen az! nem kivánom. Éljen és maradjon ideje megtérni Istenhez. Nem kivánom, hogy kolduljon, nem kivánom, hogy szükséget lásson, hogy mások ajtajára szoruljon. Hanem rendelem, miszerint Pesten lakó jogigazgatómnál mindennapra kijárjon számára egy arany. Ez úgy hiszem elég arra, hogy valaki a szűkölködés ellen biztosítva legyen. Ezen egy aranyat pedig mindennap saját maga vegye fel és senkinek másnak az rajta kívül ki ne adassék, hanem a mely nap ki nem vette, az az ügyvédnek marad és senki azt adósság fejében le nem foglalhatja és soha egy napot is előlegezni abból nem szabad. A midőn pedig János fővétele napja eljön, azon a napon kapjon egyszerre száz aranyat. Akarom, hogy előre örüljön e napnak minden esztendőben és megemlegesse azt évről-évre.

Vele elvégeztem e földön dolgomat.

Több rokonom nincs, a kiről megemlékezzem.

Barátaimat könnyű felszámítanom, csak hármat ismerek, kit valóban így nevezhetek s nem puszta szokásból. Az első Rudolf. Rá gyermeket hagytam. Második Kiss Miska, ő is jó emberem, ki mindig szeretett; ha baleset ért, ő volt mindig mellettem; neki hagyom kedvencz paripáimat, kedvencz agaraimat. Ezeknek jobb gazdát, neki kedvesebb emléket tudom nem hagyhatnék. Harmadik jó barátom Varga Péter, jószágigazgatóm…

– Oh uram… akará hebegni a másik öreg, de nyelve nem akart mozogni.

… Neki hagyom öreg szolgámat Pált és öreg Vidra bohóczomat és a lapáji pusztát, melyet magam szerzék, éljen ott boldogul két hű cselédemmel.

… Minden tisztviselőim, a kik jelenleg földi birtokaimat kezelik, fizetéseikben maradjanak, s ha elnyomorodnának, vagy ha gyarlóságaik miatt el kellene bocsáttatniok is, ne veszítsék el fizetéseiket.

… A mi rendelkezhető vagyonom ezeken fölül megmarad, azt jelen végintézetem végrehajtója, gróf Szentirmay Rudolf bölcs belátása szerint oly köz hazai intézményekre fordítsa, melyek nemzeti lételünk emelésére szolgálandnak; kivánom és óhajtom Istentől, hogy az a hon, melynek földében őseim nyugszanak, s melyben én is nemsokára nyugodni fogok, örökké boldog legyen és viruljon, hogy a nemzet, melynek tagja lehetnem Isten megengedte, az utánam következő jobb és okosabb ivadék alatt méltó helyet foglaljon el minden mívelt nemzetek közt, s nevét tanulják becsülni az idegenek. Engem, sötétebb idők szülöttét, nem használhat már az új, boldogabb, nemesebb, eszesebb kor. Én csak annyi jót tehetek, hogy helyet adok nálamnál jobbaknak.

… És most lelkemet Istennek, testemet a földnek ajánlva, várom nyugodalmas megoszlattatásomat, s Istenben vetett bizalommal közelítek porrá lételem órája felé.»

Az utolsó szavak is leirattak. Az ügyész felolvasá a végrendeletet s azzal Kárpáthy János után a jelenvolt tanúk mind aláirták, megpecsételék azt s még azon éjjel másik példányban is kiállítva, azt Rudolf, mint megyefőnök átvette.

Ekkor mondá Kárpáthy a papnak, hogy hívja be az egyházfit.

Bejött az, s a kis gömbölyű ébenfa-asztalra egy arany serleget borral, s egy arany tányérkát, hosszúra vágott kenyérszelettel, helyezett. Az úr szent vacsorája ez. Utolsó, minőben a halálra vált betegeket részeltetik.

A pap oda állt az asztal elé, melyen a bor és a kenyér volt. Kárpáthy keresztyén alázattal járult a szent jelvények elé, a többiek némán álltak körül.

A pap nyújtá a tört kenyérfalatot:

– Az üdvözítő Jézus fogadjon be téged testének sebeibe.

És nyujtá a poharat:

– Az Ő vére mossa le a te bűneidet.

János áhitattal imádkozott az egyszerű szertartás után, s azután jámbor megnyugvással mondá a lelkésznek:

– Nemsokára színről-színre fogom látni ama boldogabb hazákat. Ha meghallják önök, hogy beteg vagyok, ne tartsanak imát a templomban meggyógyulásomért, az hiába volna; hanem imádkozzanak az új életért. És most menjünk fiamhoz.

Fiamhoz! Mennyi érzés, mennyi indulat van ez egy szóban: fiamhoz!

Mind, a kik jelen voltak, odamentek, körülállták a gyermek bölcsőjét; az komolyan tekinte szét e hallgatag férfi-arczokon, mintha már ő is közéjök való volna. János kivette őt s karjára emelé. A gyermek nagy, okos szemeivel úgy látszott rá ügyelni, s az öreg érzékeny csókja után mindig újra illesztgette apró ajkait.

Azután körül vándorolt a többi öregek kezén; mindenikre oly komolyan tekinte, mintha tudná jól, hogy ezek igen tiszteletre méltó férfiak és midőn Rudolf is kezébe vette, a gyermek kaczagni, hánykolódni kezdett, kis kezeivel vergődve, s nagyokat sikongatva, mint a hogy a gyermekek szokták tenni, mikor jó kedvök van; ki tudja, miért; Rudolf megcsókolta a gyermek homlokát.

– Hogy örül, mintha tudná, hogy ezentúl te fogsz atyja lenni…

Néhány óra mulva estebédnél ült az egész társaság.

Feltünt, hogy János úr semmit sem evett és nem ivott.

Ő azt mondá, hogy nem akar a szent kenyér és bor után közönséges ételekkel ellakni, s holnapig nem eszik semmit.

Vén cselédje azonban, ki felszolgált, megsúgá Rudolfnak, hogy már tegnap estétől fogva egy falatot nem érintett az öreg.

XXX. BÚCSÚVÉTELEK.

Mindenki jókor lefeküdt a kastélyban, csak Rudolf maradt fenn sokáig. A kandallóban barátságos tűz lobogott; éjfélen túl elült ott a tűz előtt, s multról és jövőről gondolkozott. Elmondani ezen eszméket, árulás volna. Vannak titkok, miknek jobb a szivek fenekén maradni.

Éjfélután nagy járás-kelés támadt a kastélyban, cselédek futkostak a folyosókon fel s alá. Rudolf még fel volt öltözve s kilépett a tornáczra. Szemben találkozék az öreg Pállal.

– Mi baj? kérdezé tőle.

Az öreg szolga szólni akart, de ajkai össze voltak kulcsolódva, álla görcsösen remegett, mint a ki sírni akar és nem tud. Végre kitört a szó és a köny ajkán és szemein, zokogva monda:

– Meghalt…

– Lehetetlen az! kiálta Rudolf és sietett János hálószobájába.

Ott feküdt a Nábob behunyt szemekkel, kezeit összetéve mellén, előtte nejének arczképe, hogy utolsó pillantása is ő reá essék. Oly tiszteletre méltó volt ez arcz a halál után, letisztulva róla a gyarló szenvedélyek, csak az ős eredeti jelleg látszott meg minden vonásiban.

Olyan csendesen halt meg, hogy még hű szolgája sem vette észre, ki vele egy szobában aludt és csak midőn a nagy nesztelenség által megdöbbentve, költögetni kezdé, akkor látta, hogy halott.

Csakugyan jól sejté utolsó óráit. Az a névtelen öröm, az a kimagyarázhatlan jóérzés a halál közelléte volt.

Rudolf rögtön orvosáért küldött, ámbár egy tekintet ez arczra meggyőzheté, hogy itt többé orvosra nincsen szükség. Mire az megérkezett, már vége volt mindennek, csak a ravatalra volt szükség.

Minden előre el volt készítve hálószobájában a ravatalhoz. Koporsó, szemfödél, czímerek, fáklyák. Nem félt a koporsótól úgy, miként ama névünnepén.

Úgy történt minden, a hogy megrendelé.

Ugyanazon szobában állíták fel ravatalát, a hol neje feküdt.

Felöltözteték azon köntösbe, melyben vele megesküdött, úgy tevék a koporsóba.

Ugyanazon énekes ifjakat hívták meg, kik neje fölött énekeltek olyan szép, olyan megható halotti dalokat. Ugyanezen halotti énekek zendültek meg az ő koporsója fölött is.

Halálának híre benyargalá az egész vidéket s miként amaz ünnepély napján, ismét tarka néppel tölt meg a kárpátfalvi udvar. De most a víg arczok helyett szomorúak jöttek. Senki sem maradt el a régi ismerősök közől; mindenki sietett őt még egyszer látni és mindenki azt mondá, hogy nem lehet ráismerni, úgy elváltozott a halálban. Hát még a kik életében látták őt így elváltozni.

Koporsóját roppant nép követte a sírboltig; fáklyáit az ország legelőbbkelő férfiai vitték s a legtiszteletreméltóbb delnők járultak utána.

A szokás úgy hozta magával, hogy az általános örökös, az egyetlen fiu kisérje atyja koporsóját. De az még csak félesztendős, azt ölben kellett vinni. Szentirmayné vitte keblén. És mindenki, a ki látta, azt állítá, hogy oly gyöngéden tudja e gyermeket ölelni, takargatni, mintha valódi anyja volna.

Boldog gyermek!

A legnagyobb csapásokon, apa-anya veszteségen fájdalom nélkül esik át s új atyát, új anyát nyer helyettök.

A jó öreg Nábobot elbúcsúztatá ugyanazon lelkész, kinek szavai oly vigasztalólag hangzottak neje felett, sokan sírtak, de legtöbbet sírt maga az a pap, a kinek a többit vigasztalni kellett volna, csak az téríté magához, midőn végül a megholt ismerőit kellett előszámlálnia, mely végeszakadatlan lajstrom tökéletesen kivert minden érzésfoghatóságot minden lélekből. Annyi nagyságos, méltóságos, főméltóságú és excellentiás, főtisztelendő, tisztelendő és tiszteletes, tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő urak, kiktől egy alázatosan porrá lett halott, – vitézlett Kárpáthy János ezennel búcsút veszen.

Azután levitték őt ama csendes szobákba, mikben a halottak laknak, odatették nyugodalmas ágyát elhunyt neje mellé. Az utolsó ének oly enyészetesen hangzott a sírboltba alá, a földön keresztül; maguk a sírásók is siettek onnan feljutni. A nagy vasajtó döngve csapódott be utána.

Most már örökre boldog!…

XXXI. A VILÁG NYELVE.

A magyarországi leggazdagabb családfők egyike követte nejét a sírba, maga után egy reményteljes fiu-magzatot hagyva, a ki akkor született, midőn már senki sem várt reá, s születésével nagy zavart idézett elő sokak számításaiban.

A vélt örökös, Abellino, ki már nagybátyja rovására milliókat szedett föl, egyszerre koldussá lett ez által, s bukása megérzett egész az Isle de Jeruzsalemig.

A sok össze-vissza bonyolult esetnél nekiszabadult a világ nyelve, nehány hétig elég tárgyat nyújtott az öreg Nábob halála, s ha e sok beszédet mind összeszedjük, azt is megtudjuk, a mi nem igaz.

Jerünk legelébb is Kecskerey úrhoz.

Nagy tánczestély van nála. Úgy hiszem, Szépkiesdy gróf költségén, kinek valamely szép énekesnő tetszett meg, s azzal kiván ott mulatni.

Régi ismerőink közől többeket itt fogunk találni.

Itt van Livius, itt Conrad, a bohó Erdey Gergely, az étvágya ellen küzdő Málnay George, a szabadelvű Darvay Jenő, a szép Csendey, a különcz báró Berky, az előtánczos Csepcsy Aladár, és ki tudna emlékezni a többire, kiket tulajdon édes apjok is képes volna elfeledni.

Tánczszünet van; a férfiak a pipázóterembe gyűltek.

Egy emanczipált hölgy is odavetődött közéjök, kecsesen füstölve a fehér papirszivarral s délczegen hintázva magát egy szánalaku vasszéken.

Kecskerey barátunk három pamlag-vánkost gyűrt maga alá, azokon ül, hogy magasabb legyen, onnan mulattatja a társaságot elmés élczeivel.

Kaczagnak. Az öreg Kárpáthy temetését beszélik.

Most épen a végrendeletet kíséri kommentárokkal és illő travestatiókkal Kecskerey barátunk.

– Az öreg urtól minden esetre igen szép gyöngédség volt, hogy az iriseket úgy pártul fogta, mert azok szép virágok. Mondják, hogy még a kaszásoknak is meghagyta huszonöt bot büntetés alatt, hogy a hol egy irist találnak a mezőben, azt le ne kaszálják, hanem kikerüljék.

Az emanczipált hölgy azt jegyzi meg erre, hogy ő ki nem állhatja a virágokat, mert az mind merő szenvelgés.

A jávorfák levágatását pedig valóságos gyilkossággá avatta és azért semmiféle erdejében vágatni nem szabad.

– De mi lelte az öreget e bohóságokkal? kérdé valaki.

– Hát lehet azt tudni, hogy ő mit miért tett?

Ez is mutatja, hogy nagy bolond volt. Most Abellinonak nem marad más, mint bebizonyítani, hogy nagybátyja bolond volt, mikor megházasodott, és így sem házassága, sem az abból született fiu nem érvényes.

Óriási kaczaj követte ezen ötletet.

A liberális Darvay Jenő jónak látta erre egész komoly arczczal megjegyezni, miszerint ezt alig hiszi jogosan kivihető esetnek.

– Magam sem hiszem, szólt Kecskerey nevetve.

– De hát mi lesz azon esetben Abellinoból? Ezt szerette volna ismét valaki tudni.

– Nem kell miatta aggódni; az öreg úr gondoskodott róla, viszonza Kecskerey fejét hátravetve; mindennap egyre-másra egy aranyat kap in natura, melyet a Maroccaner-házban lakó ügyvivőtől kell személyesen elvinnie, még pedig tökéletes koldus-costumeben: rongyos szűr a nyakában, kiszakadt csizmában, zsíros kalappal, posztószélből varrott tarisznyával, s nagy szegesvégű bottal; így kell neki minden reggel beállítania, ha azt akarja, hogy aranyat kapjon, különben meghalhat éhen.

Rettentő kaczagás fogadta a leleményes illustratiót. Mint látjuk, e perczben senki sem oly nevetséges ember, – mint Abellino.

Abellinoról senki sem tartá érdemesnek tovább beszélni.

A gazdag majoratustól elmaradt, s rá lesz szorulva azon egy pár ezer forintnyi jövedelemre, melyet nagybátyja kegyelemdíjul hagyott neki. Ez mindenesetre legnagyobb bűne, a mi valaha terhelé. Ölhetett akárhány embert könnyelmű párbajokban, tehetett semmivé akárhány nőt könnyelmű szerelemben, azt nem rótták fel neki vétkül, azért megbocsát a világ, az csak érdekesebbé teszi az embert; de hogy koldussá lett, hogy legmagasabb kilátásaiból alásűlyedt, azt nem bocsáthatták meg neki. Ő e pillanattól fogva csak nevetség tárgya lehet. Vajjon mit fog kezdeni?

– Legjobb volna, ha instruktornak szegődnék unokaöcscse mellé, szólt valaki.

De iszen annak már megválasztá János úr Rudolfot, szólt Kecskerey, kikötve, hogy semmire se tanítsa a fiut mint: lovagolni és pipázni. Képzelem, Rudolf neje mennyire örül, hogy ilyen könnyen jutott családhoz!

Ez olyan jó tréfa volt, hogy az emanczipált delnő nevettében szinte hanyatt veté magát székestül, – alig birták elkapni.

A liberális Darvay Jenő csak annyit szeretett volna megtudni, vajjon utolsó óráiban megtért-e az öreg az ellenzék zászlói alá?

– Volt rá gondja! nevetett Kecskerey; egészen más érzések között mult ki. Egy banda czigányt állított oda ágya fejéhez, a kik paraszt nótákat húztak fölötte, s körülrakta magát tokaji üvegekkel, hogy még a más világra se menjen át józanon. Végrendeletében meghagyta, hogy koporsójára szőlőkoszorút tegyenek s ezt a nótát húzzák a czigányok, mikor a temetőbe viszik: «Múlik, mint az árnyék, ez az élet», mely igen szép halotti melodiával kezdődik, hanem azután végződik egy allegron, melynek szövege: «fogj nosza kulacsokat!» Két czigánybandának pedig vitalitiumot rendelt, hogy egyik reggel, másik este mindennap elhúzzák sírja fölött kedvencz nótáit; a kortyondi fratereknek pedig átok alatt hagyta meg, hogy minden esztendőben halála napján összegyűljenek s ott a sírja fölött igyanak egyet az ő egészségére; azután jutalmat tűzött ki azon három szűz számára, a kiknek egy esztendő alatt legtöbb szeretőjük fog lenni, csupán azt kötötte ki, hogy a temetőbe ne járjanak csókolózni, mert ő azt nem szereti hallgatni; azon felül mindenét a czigányokra hagyta.

– Csak az a kár, szakítá félbe Gergely gróf a kedélyes rágalmakat, sardonikus mosolygással, hogy azoknak nem hagyományozott semmit, a kik emlékét válogatott anecdotákban fogják örökíteni, legalább mi sem fáradnánk itt ingyen!

* * *

Hallottuk Kecskerey urat, most hallgassuk a kortyondi fratereket.

Kutyfalvinál vannak. Oda kaptak most valamennyien.

Forog az örök pohár kézről-kézre. Elemükben vannak. Azaz, hogy az elem van most ő bennük, a bor. Óriási nagyokat kaczagnak. Az a boldogabb, a ki bolondabbat tud mondani.

– Megtért az öreg vénségére, mond Horhi Miska, folytatva egy régen nyújtott beszédet. Egész nap zsoltárt énekelt s megtanult vénségére francziául, meg németül, hogy a más világon, haneha az angyalok nem tudnának magyarul, tudjon beszélni velök.

– Hahhahha! Francziául és németül.

– Utolsó nap befalaztatá a pinczeajtót, magam beszéltem a kőművessel, a ki ott dolgozott, hogy senkinek se legyen alkalma az ő borának miatta a részegség bűnébe esni, s megtiltotta a bormérést valamennyi dominiumán, csak a patikában szabad ezentúl árulni.

– Hahhahha! orvosságos üvegekben!

– Megparancsolá még azt is, hogy senki a más feleségére rá ne merjen nézni, a ki az ő jószágain lakik s valahány csapodár asszony van, fojtassék a Berettyóba, és a mely iskolás leány az iskolás fiúkkal játszik, kövessen eklézsiát.

– Hahhahha! a templom-ajtóban!

– De az unokaöcscsét csak nem merte kitagadni.

– Esztendei fizetést rendelt neki; hiába, félt, hogy megátkozza a más világon.

– Dehogy. Szégyenlette, hogy egy Kárpáthynak ne legyen mit enni.