Part 16

Ki merne hozzá fogni, hogy János örömét leirja? A mit csak remélni, csak képzelni mert magában, legmerészebb, legforróbb vágya teljesült: nejének fia van! Fiu! a ki nevét örökölni, örökíteni fogja, a ki boldogabb időben születvén, helyrehozza apjának hibáit s ifju erényekkel váltandja be a vén adósságokat, mikkel a Kárpáthy-család hazának és emberiségnek tartozik.

Mivé fog lehetni e fiu nemesebb nevelés által, mint minőben ősei részesültek! Mennyi boldogság, mennyi nagyság vár majd egykor rá! hogy fogják nevét milliók áldani!

Csak addig élhetne még, míg őt beszélni hallja, hogy figyelhetne édes gagyogásaira, hogy mondhatna neki szavakat, miket az megtanuljon és el ne felejtsen soha, hogy majd ha egykor a nagy és nemes eszmék ünnepelt hőse leend, elmondhassa: «ezeknek neveit a jó öreg Kárpáthy Jánostól hallottam legelőször».

Mi legyen e fiu neve? Egyike azon fejedelmek nevének, kik a legelső Kárpáthy-őssel áldomást ittak a szép Hunnia földén.

Legyen Zoltán. Kárpáthy Zoltán! Milyen szépen fog az hangzani.

Majdan odahozták hozzá az új világpolgárt, s oda tették kezébe, hogy ölelje, hogy csókolja meg: az örömköny kicsordult szeméből, alig látott tőle, pedig úgy óhajtott látni! Repeső tekintettel nézte a gyermeket. Szép, erőteljes fiu volt az, mint egy kis pirosképű angyal, hogy apró kezecskéinél s nyakánál szinte ráncz támadt a kövérség miatt, szája alig volt nagyobb, mint egy szamócza, hanem ragyogó szemei, miknek tiszta lazúrját semmi drága kőhöz nem lehet hasonlítani, annál nagyobbak, s ha olykor lecsukta azokat, a hosszú szempillák gömbölyű orczáira feküdtek. Nem sírt, egészen komoly volt, mintha most is tudná már, hogy a gyöngeség milyen nagy szégyen, s midőn János úr elragadtatással emelé őt ajkaihoz, s szúrós, tövises bajuszával össze-vissza csókolá piros két orczáját, még mosolyogni kezdett s vigan kiáltott egy párszor, a mit azután a körülállók János úrral együtt találgattak, hogy mit mondott?

– Beszélj még lelkem kicsinyem, rebegé János, látva, hogy a gyermek mindenféle változatokra illeszti apró gömbölyű ajkait, mintha tudná ő jól, hogy mit akar mondani, de nem találná rá az igazi szót. – Mondjad, mondjad! Ne félj semmit, megértjük mi. Mit mondtál megint?

Az orvos azonban és a tudós asszonyok jónak látták megérteni a csecsemő beszédét, oda magyarázva azt, hogy az visszakivánkozik már anyjához, azért elég lesz most az egyszerre a szeretgetés, s kivették őt János úr kezéből, visszavitték anyjához, mely után a jó úr nem tehetett egyebet, mint hogy oda lopózott a mellékszobába s ott hallgatózott, ott fülelt, ha nem sír-e a gyermek? minden kijövőtől megkérdezte, hogy mit csinál, hogy van azóta? és minden bemenőtől izent neki valamit.

Ki birná örömét leirni, ha egy-egy vidám kiáltása a gyermeknek kihallatszott a szobából; hiszen csak még egyszer megkaphassa, soha sem teszi őt le kezéből!

Dél felé ismét kijött hozzá az orvos, s kérte őt, hogy menjen át vele más szobába.

– Miért? Én szeretek itt lenni. Legalább hallom, a mit róla beszélnek.

– Igen, de én meg nem akarom, hogy odabenn meghallják, a mit mi beszélünk.

János rámeredt. Rosszul kezde lenni az orvos hideg tekintetétől s gépileg követte őt a szomszéd terembe.

– Nos, uram; mi az, a mit ön nekem akar mondani, hogy mások meg ne hallják?

– Nagyságos uram. Ma nagy öröm szállt nagyságod házára.

– Azt tudom, azt érzem, uram. Áldom érte az Istent.

– Isten nagy örömet mért nagyságod szívére, de jónak látta a fájdalom által is próbára tenni azt.

– Mit akar ön mondani? ordíta fel ijedten Kárpáthy s arcza elkékült.

– Lám, nagyságos uram, ez volt, a mitől féltem, azért híttam ki a mellékszobából; legyen ön keresztyén és tanulja viselni az Isten kezét.

– Ne kínozzon ön, mondja, mi történik?

– Nagyságod neje meg fog halni.

Kárpáthy egy szó nélkül állt meg e hír után. Most azon a helyen maradt állva és egy hang nem repült el szájáról.

– Ha volna számára e világon segély, szólt az orvos, azt mondanám, még van remény; de kötelességem megmondani önnek, hogy számára csak órák, csak perczek vannak még hátra, azért nagyságos uram, tegyen erőszakot indulatjain s jőjjön be hozzá, s búcsúzzék el tőle, mert kevés szava van még hátra.

Kárpáthy hagyta magát vezetni a haldokló szobájába. Előtte összefolyt a világ; nem látott ő senkit, nem hallott semmit, csak őt látta ott feküdni halványan, elhervadtan, a halál verítékével gyönyörű orczáin, a halál halaványságával édes ajkai körül, a halál megtört fényével szép lelkes szemeiben.

Oda állt ágya mellé és nem szólt egy szót is. Szemei könytelenek voltak. A szoba tele van szolgálattevő nőkkel. Itt-ott elfojtott zokogás hallik. Nem lát ő, nem hall ő semmit. Csak a haldoklóra néz némán, mereven. Az ágy mellett kétfelől két ismerős nő ül, egyik Teréz, a másik Flóra.

A jó öreg nagynéne összekulcsolt kezekkel imádkozik, arczát a vánkosba rejtve. Flóra a kis gyermeket tartja ölében, ki keblén csendesen elaludt.

A beteg fölemeli törtvilágú szemeit férjéhez; kinyujtja reszkető forró kezét s megfogja vele férjeét s odavonja azt lihegő ajkaihoz.

… – Emlékezzék reám… susogja alig hallhatólag.

János nem hallja, nem eszmél reá, mit mondott neki, csak mind a két kezében tartja neje kezét, mintha azt hinné, hogy ezáltal visszatartja őt a haláltól.

A haldokló nyögése mindig nehezebb lesz, keble lázasabban piheg, fejét nem birja egy helyen tartani. Csak egyes zavart szavakat rebeg még, melyek iszonyú kínt okozhatnak neki; oh, a test küzdelme a lélekkel mily nehéz, a míg egymástól el birnak szakadni! Zavart, hagymázos szavakat mond csupán: «– az iris és az amaránt… a sárga jávor, – szegény árva jávor, ültessétek azt máshová… eljösz-e hozzám, ha meghalok? Ha meghalok, szabad lesz hozzám eljönnöd…»

János érzi a kezében tartott kéz szorításáról, minő iszonyú kínt kell ezalatt kiállania, a míg e szavakat mondja.

Alig egy órai nehéz küzdés után elcsöndesül a beteg lázas küzdése, vérerei nem lüktetnek oly sebesen, keze nem oly forró többé; lélekzetvétele megkönnyebbül.

Tisztán kezd látni ismét, mindenkire ráismer. Nyugodt, szelid hangon szólt a körüle állókhoz, arczának kínos izzadtsága elmulik. «Férjem, kedves férjem», szól érzékeny tekintetet vetve Jánosra.

A férj örül magában, gondolva, hogy ez a gyógyulás jele; az orvos lecsüggeszti fejét, ő tudja, hogy ez a halál jele.

Azután Flórához fordul a beteg. Kérő tekintetét megérti a barátné, s ölében tartott kisdedét oda tartja a beteg ajkához.

Fanny hevesen, édesen szorítja őt lihegő keblére, összecsókolja az alvó gyermek arczát, ki minden csóknál felnyitja nagy, sötétkék szemeit s ismét lehúnyja és alszik tovább.

Az anya visszateszi őt Flóra keblére s megszorítja a delnő kezét és suttogva rebegi:

– «Légy anyja gyermekemnek.»

Flóra nem tud felelni neki, csak fejével int. Hang nem jön ajkára; fejét félre fordítja, hogy ne lássa a haldokló szemeinek könyezését.

Ekkor elvonja kezeit a beteg és összetéve keblén, elrebegi az egyszerű imát, mire gyermekkorában tanították meg:

– Isten. Én Istenem. Légy irgalmas nékem. Szegény bűnös leányodnak. Most és mindenkoron Amen…

Azzal lehúnyja szemeit csöndesen és elalszik.

– Elaludt… suttogja a férj csöndesen.

– Meghalt… rebegi az orvos bánatos tekintettel.

És a jó öreg Nábob térdre hull az ágy mellett s arczát a holt párnáiba temetve, zokog keservesen… keservesen…

A nő alszik és álma örök. Arczán a túlvilág halványsága dereng. Most már álmodhatik boldog szerelemről – a feltámadásig… Senki sem fogja őt többé felkölteni…

XXVIII. TITKOS LÁTOGATÓK.

Nemsokára eljött a tél: korán beálltak a hideg, zúzmarás, hófuvatagos idők; fehér erdők, fehér mezők látszottak az alföldi síkon minden oldalról, s már délután négy órakor elkezdte a láthatárt körülfogni az a sötét szürkés, lilaszín gőzkör, mely perczről-perczre magasabban emelkedik, míg végre az ég boltozatán összeér és éjszaka van. Csak a sík hófehérsége tart némi világot a táj felett.

Halavány fakó szalagok látszanak a nagy hóabroszon vonva, miket jövő-menő szánok törtettek egyik falutól a másikig.

A kárpátfalvi kastély oly búsan látszik mélázni az egykedvű, egyszínű tájkép felett. Máskor messze fénylettek ablakai estenden, s víg vadász-csoportok hánykódtak népes udvarán; most alig két-három ablakban ég világ s csak a kémények kék füstje mutatja, hogy még laknak benne.

Egyikén e fakó útaknak a hosszú téli est beálltával csengőtlen paraszt szánt látunk végig sikamlani, mely az alaktalan síkság félhomályán keresztül Kárpátfalva felé tart.

A szán hátuljában egyszerű köpenybe burkolt férfi ül, elől juhászbundából hajtja egy paraszt ember a két ösztövér lovat.

A hátulülő gyakran feláll a szánban s mintha keresne valamit, széttekinget a síkságon. Már előtte sötétlenek a kárpátfalvi vadaskert erdejei s a mint egy dobogó hídra fölérnek, megpillantja a jövevény, a mit keresett.

– Azok ott ugyebár fenyőfák? kérdi kocsisától.

– Igenis, ifju uram. Megismerhetni azokat messziről, mert akkor is zöldek, mikor minden más fa lehullatta a levetét.

Az egész határban nincsen több ezeknél. János úr idejében ültették valamennyit.

– Itt majd megálljunk, atyafi. Kend térjen be amoda a csárdába, mely az útfélen van, én addig egyet fordulok. Egy óránál tovább nem maradok ki.

– Nem jó volna, ha elkisérném az ifju urat, ha valahova akar menni? Itt farkasok is szoktak ám járni.

– Nem szükséges, jó barátom. Nem félek én.

Azzal leszállt az idegen a szánról s fokosát kezébe véve, a hómezőn keresztül arra felé vette útját, a hol a fenyők sötétlenek a hófehér síkság közepén.

Mi van ezen fenyők alatt?

A Kárpáthy-család temetkező helye az. És a jövevény, ki azt ez órában látogatja, – Boltay Sándor.

Az ifju kézműves a visszaérkező Teréztől hallá, hogy Fanny meghalt. A nagyságos asszony csak úgy leszállt a sír férgeihez, mint a legszegényebb kézműves felesége és sírja talán még elhagyatottabb, mint azé.

Sándor azonnal közlé határozatát az öregekkel.

El kellett vándorolnia a megholt kedves sírhalmához, kit éltében-haltában úgy imádott, s kinek most már a föld alatt bevallhatta, hogy szerette, s hült szívéhez épen annyi joga van most, mint akárkinek a földön.

A két öreg nem iparkodott őt visszatartani: hadd menjen, hadd vigye oda bánatát és felejtse ott; talán majd jobb kedvű lesz, ha ott kisírhatta magát.

Télvíz idején útnak indult a fiu, s a leirás után, melyet Teréztől hallott, megismeré a fenyő-ligetet, melyet Kárpáthy János ültetett a sírbolt körül, hogy zöld legyen ott akkor is, midőn minden holt és fehér.

Elhagyta a szánt, keresztül vágott a mezőn, a fuvaros betért az útféli csárdába az alatt.

Egy másik úton e közben két lovast látunk haladni a még félig töretlen csapáson. Egyik hátrább maradva üget, négy izmos agarat vezetve hosszúra bocsátott pórázon.

– Rókanyomokat látok Márton, szól az elől menő lovas, a hátuljövőt figyelmeztetve. Könnyen ráakadhatunk a friss hóban, ha vigyázunk rá, s még elfoghatjuk, mielőtt Kárpátfalvára érnénk.

A lovász erősíteni látszik ura állítását.

– Menj te egyenesen a nyomon s adj át két agarat nekem, én az erdő felől megkerítem addig.

Azzal átvett a beszélő kettőt az agarak közől s kisérőjét előre bocsátva, maga oldalvást került, lassú lépést járatva a hóban.

A mint azonban kisérőjét elveszté szem elől, hirtelen megváltoztatta irányát, s gyors poroszkolással tartott a fenyves felé.

Odaérve, a fenyvest körülvevő árok előtt leszállt nyergéből, lovát megköté egy bokorhoz, agarát a nyeregkápához s átmászott a széles árkon.

A hóvilágnál bizton haladt keresett czéljához.

Nagy fehér márvány-emlék emelkedett egy zöld lomb oldalában, rajta fenn a halál szomorú angyala, aláfordított fáklyával.

Az éji lovas egyenesen az emlék felé tart.

E látogató Rudolf.

Tehát mind a ketten eljöttek s a sors úgy akarta, hogy ott találkozzanak együtt.

Rudolf biztosan sietett a fehér emlékoszlophoz s megdöbbenve állt meg, midőn annak talapján egy férfialakot látott, összeroskadt, félig ülő, félig térdeplő helyzetben heverni. De az is megdöbbent az ő alakjától.

Egyik sem ismert rá a másikra.

– Mit keres ön itt, uram? szólt Rudolf, elébb visszanyerve hidegvérét, s közelebb lépett a térdeplőhöz.

Sándor ráismert e hangra. Megtudta, hogy az Rudolf és nem birta megérteni, hogy jön az e helyre, ez órában?

– Gróf Szentirmay úr, szólt szelíden; én azon kézműves vagyok, kihez ön annyi szívességgel volt egykor; tetézze e jóságát most azzal, hogy hagyjon itt egyedül és ne kérdezzen tőlem semmit.

Rudolf bámulva ismert rá az ifjura. Most világlott át eszén, hogy hiszen e nő, mielőtt Kárpáthy neje lett volna, egy szegény ifju kézművessel volt eljegyezve, a ki érte oly bátran, oly lovagi merészséggel tette ki magát a halálnak.

Most értett mindent.

Megfogá a szegény ifju kezét s megszorította azt.

– Ön szereté e hölgyet. Ön eljött őt megsiratni?

– Igen, uram. Nincs a kit megszégyenítsek vele. A halottakat szabad szeretni. Én szerettem e nőt, szeretem most is és soha sem fogok mást szeretni.

Tehát vele volt eljegyezve, gondolá Rudolf magában, mennyire szeretteték! Milyen boldog lett volna, ha ez ifjun kívül soha sem ismer senkit; még most is élne és boldog volna. Mennyi nemesség, mennyi önzéstelen szerelem fogadta volna az ifju szivében, kitől úgy elszakította magát, hogy az csak nyugvó porában látogathatja őt meg újra.

És a kézműves nem kérdé a főúrtól: «hát önt mi hozza e helyre ily órában, hát ön kit keres itt a halottak között?» Mással volt elfoglalva ő. A kedves, vidám gyermekre gondolt, ki egyszerű polgári viseletben ott ült mellette egykor a jázmin-lugas alatt s beszélt előtte gyermeteg örömmel, minő jó gazdasszony fog ő lenni egykor!… És midőn homlokát a hideg márványra hajtá, azt képzelé, hogy most az ő sima vállán nyugszik feje.

Rudolf úgy szánta az ifjut.

– Maradjon ön itt, én egyedül hagyom. Itt a temetőn kívül meg fogom várni, ha valamiben szolgálatára lehetek, rendelkezzék velem.

– Köszönöm uram, én is megyek; már elvégeztem, a miért ide kellett jönnöm. Lássa, nem tudtam volna élni; megölt, álomkórossá tett az a gondolat, hogy ő meghalt és én még csak közel sem lehettem hozzá. El kellett jönnöm, hogy megpróbáljam, ha megöli-e hát az embert a szívbeli érzés? Most már tudom, hogy nem öl meg, most már megpróbálom, hogyan lehet tovább élni?

A sírkőre nagy arany betükkel volt felvésve a kedves halott neve; a hóvilágtól ott ragyogtak a betük.

«Kárpáthyné, Mayer Fanny.»

Az ifju kézműves levevé fövegét s áhitattal, tisztelettel, minővel egy halott ajkait szokták érinteni, megcsókolá e névnek «Fanny» mindenik betűjét.

– Ön előtt nem szégyenlem e gyöngeséget, szólt azután felállva Rudolfhoz, hisz önnek nemes szíve van, ki engem nem fog kigúnyolni.

Rudolf nem felelt semmit, de félre fordítá arczát. Isten tudja, miért nem akarta, hogy most ez ifju szemeibe lásson.

– Már most mehetünk, uram.

– Hol akarja ön az éjt tölteni? Jőjjön Szentirmára velem.

– Köszönöm, uram. Ön igen jó hozzám. De még ez órában fordulok vissza. A hold nemsokára feljő, az út eléggé látható. Sietnem kell, mert sok dolog múlik nálam nélkül otthon.

Nem lehetett őt erőtetni, a férfi fájdalma azt kivánja, hogy ne vigasztalják.

Elkisérte őt Rudolf az útféli csárdáig, a hol a szán készen várt reá; nem állhatta meg, hogy meg ne szorítsa kezét forrón és meg ne ölelje.

Sándor gondolni sem tudta, miért oly nyájas, oly jó ő hozzá e magas úr.

A szán nemsokára eltünt az éjhomályban, azon az úton vissza, melyen ide jött. Rudolf csendesen haladt tüszkölő ménjével a hósíkon keresztül… Ismét visszatért a fenyőfákhoz. Ismét fölkereste a fehér emléket. Ott megállt és gondolt a sokat szenvedett nőre, ki tán ott alant is róla gondolkozik. Előtte állt arcza, midőn utána nézett az elvetett amarantnak, midőn szilaj paripán vágtatott előre, midőn szerelemben kétségbeesett arczczal omlott keblére, hogy ott édes kín és fájó gyönyör között kisírja fájdalmát, melyet éveken át elrejtve hordozott. És a midőn ezekre gondolt, szép szemei megteltek könynyel.

Az eltávozott ifju térdének nyomai még ott látszottak a hóban, mely az emlék talapját belepte. Rudolf elgondolkozott.

Hát nem érdemelt-e meg ennyit azon nő, ki szenvedett, – szeretett, – és meghalt? Meghajtá ő is térdét az emléken.

És olvasá azt a nevet… Mint a kisértethivás, oly csábítón ragyogott előtte az öt betű «Fanny».

Sokáig habozott önmagában. Gondolkozott… gondolkozott…

Végre odahajolt és megcsókolá sorba az öt betűt… épen, mint ama másik ifju…

Azzal lovára veté magát. Eltévedt lovásza, ki urát nem találta, már nyugtalanul kürtölt a vadaskert szélében, azt nemsokára utolérte s félóra mulva Kárpáthy János udvarán voltak, ki sietve hivatá Rudolfot még ez éjjel.

XXIX. A VÉGINTÉZET.

Rudolfot már várták a kastélyban. A mint leugrott lováról, az előcsarnokban várakozó Pál rögtön felvezette őt Kárpáthyhoz.

A cselédség mind fekete ruhát kapott, a mióta az úrnőt eltemették s a tükrök és czímerek a szobákban még azon módon be voltak fekete fátyollal húzva, a hogy a temetés napján hagyták.

János magán-szobájában várt Rudolfra, s a mint belépni látta őt, felkelt helyéből és eléje sietett, s megrázta forrón az érkező kezét.

– Köszönöm, Rudolf, köszönöm, hogy eljöttél, megbocsátasz, hogy ily órában, ily sietséggel küldtem érted. Hozott az Isten. Nagyon köszönöm, hogy eljöttél. – Rudolf, én olyan különösen érzem magamat. Három nap óta valami szokatlan kellemes érzés állja el tagjaimat, hogy éjjel felkölt álmomból s a különös öröm miatt, vagy nem is tudom minek nevezzem, nem lelem helyemet. Én halálomat érzem. Kérlek, ne mondj ellent. Nem félek én attól; vágyódom utána. Olykor valami gyors zúgás csap el fülem mellett, mintha valami sebesen elrepült volna mellette. Én tudom, mi az? Kétszer éreztem hasonlóul, mind kétszer szélütést kaptam; úgy hiszem, most ez az utolsó lesz. Örömmel gondolok rá, legkisebb félelmet sem érzek előtte. Azért küldtem hozzád, hogy most józan észszel, nyugodt vérrel végintézetet tegyek, melynek végrehajtására téged kivántalak felkérni. Elfogadod-e azt?

Rudolf némán inté helyeslését.

– Jer tehát velem a levéltárba. A többi tanúk mind ott várnak már. A kiket hirtelen összegyűjthettem, különben becsületes emberek mind.

A míg végig mentek három-négy szobán, János gyakran megállítá Rudolfot, elmondva neki: «nézd, itt ezen szobában hallottam őt legutoljára nevetni, – ott ama széken feledé shawlját, most is ott van, – amott az asztalon egy pár keztyű, miket legutoljára viselt; itt ült, – itt rajzolt, amott a zongora most is felnyitva, az ábrándmű kitárva a támlán. Ha még egyszer visszajönne!»

Majd egy szobába nyitott be, melyet a mint a gyertyák megvilágítottak, Rudolf döbbenve rendült össze.

– Öreg, nem jó helyen járunk. Eltévedtél tulajdon házadban, ez nőd hálószobája.

– Tudom. De nem jöhetek el mellette soha, hogy be ne lépjek. Ma mégis utoljára látom azt, mert holnap be fogom falaztatni. Látod, minden úgy maradt, a hogy ő hagyta. Nem ezen szobában halt meg, ne borzadj tőle. (Oh Rudolfnak egészen más oka volt borzadályt érezni e helyen.) Amaz a kertre nyílik. Látod, minden a régi helyén: a lámpa, melynél irni szokott, az asztalon egy félig megírt levél, melyet senki sem olvasott. Százszor bejöttem azóta a szobába, soha egy betűt nem olvastam abból. Szentség az előttem. Az ágy előtt még a két kis hímzett papucs, akkorák, mintha gyermek számára volnának készítve. Az asztalon egy kitárt imakönyv, melynek magától szétnyilt lapjai közt egy iris és egy amarant és egy jávorfa-levél. Nagyon szerette a virágokat.

– Menjünk innen, menjünk, sürgeté őt Rudolf. Nekem fáj az, a mit te beszélsz.

– Neked fáj és nekem jól esik. Egész napokat elültem itt, ezeken a helyeken s visszagondoltam magamban minden szót, a mit mondott, láttam őt magam előtt mindenütt, ébren, aluva, mosolyogva, szomorúan; – láttam, mint hajtá szép fejét e vánkosokra; láttam álmodni, láttam meghalni…

– Oh jerünk, jerünk innen.

– Elmegyünk, Rudolf. Már most nem jövök vissza többet soha. Holnap síma fal lesz az ajtó helyén, az ablakra vastáblák jönnek. Érzem, hogy nem kell őt itt többé felkeresnem. Másutt, másutt fogom én őt fölkeresni, más szobában lakunk mi majd együtt. Menjünk, menjünk.

És könytelenül, mosolyogva, mint a ki menyegzőjére készül, hagyá el a szobát, az ajtóból még egy pillanatot vetve szemével, még egy néma csókot vetve kezével a sötétség felé, mintha egy senkitől sem, csak általa látott kedves lényt üdvözölne utolszor.

– Jerünk, jerünk.

A levéltár nagy termében ott várták már a tanúk.

Négyen voltak: a helybeli jegyző, egy fiatal, teltképű férfi, ki a meleg kályhának támaszkodott háttal; a jószágigazgató, az emberséges Varga Péter, ki azon kegyet kérte ki magának, hogy hadd járjon ő is, mint a többi cselédség, fekete ruhában, s azóta nagyon drága szó az, a mi az ő száját elhagyja, s akármiről beszél, mindig azon végzi szavát, hogy mindennek korán kell meghalni, a mi szép és a mi jó, csak mi élünk sokáig, – vén bűnösök.

A harmadik tanú a pap. A negyedik Kiss Miska. A jó fiu elhagyta a fényes salonokat, miknek ünnepelt hőse volt, hogy öreg barátja legszomorúbb napjait felderítse. Valóban, alig tehetett volna jobbat valakivel.

A fiscalis is ott van és tollakat farag minden ember számára s azokat félszárig veri a kalamárisba, melyek a kerek asztalon mindenki elé vannak téve, hogy észrevételeit jegyezhesse.

Abból, hogy senki sincs jelen a Nábob nagyságos és méltóságos s főtisztelendő ismerősei közül, lehet gyanítani, mennyire sietett e végintézkedéssel s tanúkul a legigénytelenebb embereket hívta össze.

A mint János és Rudolf beléptek, az együttlevők komoly ünnepélyességgel üdvözlék az érkezőket, mint szokás és illő ilyen alkalmaknál, a midőn egy élő rendelkezik a halála utániakról.

János úr inte mindenkinek, hogy üljenek le, Rudolfot jobbjára, balfelől Kiss Miskát ülteté, átellenébe a fiscalist, hogy értse, a mit mondott.

Az asztal legtávolabb végére ült Varga uram s elrakott maga elől minden gyertyát. Ő tudja, hogy miért?

– Édes barátim, jó feleim! Kezdé a Nábob, míg mindenki mélyen elhallgatott: Isten megszámlálta napjaimat s mulandó éltemet dicsőbbel váltja fel, azért legyetek tanúim, hogy a miket ez órában mondok, ép észszel, józan elmével mondom. Azon földi javakból, miket Isten ő szent felsége kezeimre bízott, több, mint egy millió forintra menő készpénzzel rendelkezhetem, mint a mely szerzeményem. Adja az Isten, hogy több áldás legyen azon, mint volt az én kezeimben rajta. Végrendeletemet azon kezdem, a ki előttem a legkedvesebb volt a világon és a ki már a sírban nyugszik. Ez a sír kezdete és vége életembeli intézkedéseimnek, valamint legelső gondolatom ez, midőn felébredek, és legutolsó, midőn lefekszem, és örökkévaló, midőn majd nem ébredek fel többet. Legelső hagyományom ötvenezer forint, melynek kamatjait nyerje az urodalmi kertész, kinek kötelessége lesz ezért kora tavasztól késő őszig iris és amarant virágokat tenyészteni, miket «ő» annyira szeretett, s azokkal feledhetlen nőm sírját beültetni. Ugyancsak tizezer forint kamatját élvezzék a madarasi kastély kertészei, firól-fira kötelességük leend ezért egy az üvegház közelében álló jávorfát ápolni, mely alatt egy fehér pad áll… Ez volt az ő kedvencz helye, suttogá itt félig magához beszélve János, itt ült ő egész délutánokon keresztül… És ültessen a kertész egy másik jávorfát mellé, ne álljon ott oly magányosan; ha valaha kiszárad a fa, vagy valami tiszteletlen utód kivágatja azt, az egész összeg szálljon a szegényekre.

Rudolf hideg, mozdulatlan arczczal ült ott a beszélő mellett; senki sem veheti észre rajta, mit érez, midőn e szavakat hallja!

«Milyen bolondos volt ez az öreg utolsó napjaiban is, fogják egykor mondani az utódok, a kik végrendeletét olvassák; fűnek-fának hagyományozott.»