Part 15

Fanny távol akart lenni Szentirmától és Pestre sem kivánkozott többé, a mióta meghallá Kecskereytől, hogy Szentirmayék is felmennek a télre.

Míg a Kárpátfalvára szokott látogatók ismét oda találtak Madarasra, az alatt meglehetős magányban folytak a nő napjai.

Meg volt e magánynyal elégedve, s ha megmondjuk, hogy csaknem az egész napot János úr közelében töltötte, bátran állíthatjuk, hogy ő sem óhajtozott más társaság után.

Épen az újon rendezett angol kertben sétált János úr nejével. A szelid őzikék ismerték már asszonyukat. Zsebjei mindig tele voltak czukros mandulával; odamentek hozzá s tenyeréből evék az édes ajándékot s kisérgették az úton alá s fel, a midőn egyszerre kocsizörgés hangzik az országúton s Kárpáthy a kerítésen áttekintve fölkiált:

– Nini, ezek Szentirmayék lovai.

Fanny összerezzent. János érzé a rántást karján.

– El akartál esni?

– Egy csigára léptem, felele a nő és elhalaványult.

– Bohó te, hogy megijedtél tőle. – Tudtam, hogy Flóra fel fog itt is keresni téged; oh nagyon szeret téged ez asszony. De ki is ne szeretne?

Csakhogy Fanny jól látta már messziről, hogy a hintóban, mely közelít, nem nő ül, hanem férfi. Kárpáthy szemei gyöngék voltak. Lovat megismert távolból is, de embert nem tudott megkülönböztetni.

– Jer, menjünk eléje, szólt nejéhez, a mint a hintó a parkba becsavarodott.

Fanny állva maradt, mintha a földbe gyökerezett volna.

Tán jobb is leendett rá nézve, hogy rögtön egy szomorúfűzzé válhatott volna ottan, mely ágaival oly csendesen sitteg-suttog, senki sem tudja, mit?

– No jer hát barátnéd elé, sürgetőzék a jó öreg.

Fanny ijedten, tétova szemekkel tekinte rá.

– Hiszen nem Flóra jő, hebegé remegve.

– Hát ki más? kérdé János. Bárkit rajta kívül meglepett volna nejének e szokatlan magaviselete, de ő nem tartott semmi igényt a gyanakodásra. – Hát ki jön más?

– Ez Flóra férje, szólt Fanny, kezét kivonva férje karjából.

János kaczagni kezdett.

– Milyen bohó vagy te. Hisz azt is csak neked kell elfogadni, hiszen te vagy az asszony a háznál.

E szóra hirtelen eszére tért a hölgy, valóban közel volt hozzá, hogy elveszítse azt.

Egy szót sem szólt többé, megkeményíté szívét, arczát, s férje karján az érkező elé sietett.

Mi a halálra itélt rab vérpadtóli félelme ahoz, a mit Kárpáthyné keresztül érzett!

Saját lakában elfogadni azt, ki iránti szerelme már félőrültté tevé, elfogadni őt egyedül, neje nélkül. Nyájasnak lenni hozzá, mert az illem, a kötelesség úgy parancsolja. Tán mulattatni is? Mulattatni!

A kertből épen akkorra értek fel a kastély tornáczába, midőn Rudolf hintaja az udvarra gördült. Az ifju főúr meglátva őket, oda sietett hozzájok. Kárpáthy már messziről nyujtá elé kezét, melyet Rudolf barátságosan megszorított.

– No – te is nyujtsd hát neki kezedet, szólt nejéhez János úr; hiszen barátnéd férje, úgy nézesz rá, mintha soha sem láttad volna.

Fanny azt hivé, hogy a földnek kell alatta inogni s a vén palota, oszlopaival és kőalakjaival tánczol, forog körülötte.

Érzé, hogy egy meleg kéz szorítása érinté kezét, önkénytelenül férje vállára hajtá szédülő fejét.

Rudolf figyelmesen nézte őt, s különös fogalmai voltak e nőről; ő e halványságot főlecsüggesztést, e fátyolozott pillantást mind kiszámított kaczérságnak vette s azt hivé, könnyű munkája fog lenni.

A lépcsőkön felmenet közben elmondá Kárpáthynak ide jövetele okát. Valami két megye közti határvillongásnak kelle rendbehozatni, a mi eltarthatott több napokon keresztül.

Tehát a szenvedés nemcsak nehéz, hanem hosszú is lesz.

A délelőtti órákat a férfiak együtt tölték el s csak ebéd felett találkozának ismét.

Kárpáthy maga is meg volt ütődve nejének halaványsága miatt. Az egész asztal felett szótlan volt a hölgy.

Természetesen közönyös tárgyak felett folyt a beszéd. Rudolfnak kevés alkalma volt egyenesen Kárpáthynéhoz szólhatni, bókokat pedig a férj jelenlétében mondani egy nőnek nem gentleman-tréfa.

Ebéd után János úr rendesen aludni szokott, s már ez ő nála oly mulhatatlan szokás volt, hogy valamennyi keleti potentát kedveért sem hagyná el délutáni álmát.

– Te addig, öcsém, mulasd magadat kedved szerint, monda Rudolfnak, eredj nőmhöz fecsegni, vagy ha okosabbnak tartod, használd könyvtáramat.

A választás nem volt nehéz.

Fanny az ebéd végeztével rögtön a kertbe távozott.

Hogy kérte, hogy könyörgött e nyájas, komor fáknak, e tarka színes virágoknak, hogy vegyék el lelkének gondolatjait, adjanak más eszméket neki! azt hivé, majd kedvencz virágai magukra vonják figyelmét, hogy ez ismeretes bokrok eltakarják önlelke elől. Igy bolyongott egyes egyedül a nélkül, hogy látna, hogy eszmélne valamire, nyomasztó súlya alatt egyetlen be nem vallott, nem keresett gondolatnak, a midőn egyszerre lépteket hall közeledni, s a mint föltekint, Rudolfot látja szemközt jőni.

Ha véletlenül a kalitjából kiszabadult tigris jelent volna meg előtte, az nem rettentené úgy meg.

Nem rejtőzhetett sehova előle. Bár legalább elébb látta volna meg, hogy ideje leendett futni, futni előle, a merre lát. Most ime szemközt állnak.

Az ifju nyájasan üdvözölve lép hozzá, s valami átalános tárgyon kezdődik a beszéd; hogy e kert virágai mily csodaszépek, mintha úrnőjük közellétét érzenék, s nem akarnának hátra maradni tőle.

– Én szeretem a virágokat, rebegé Fanny, minthogy valamit kellett rá felelni.

– Hát még ha ismerős volna nagysád velök!

Fanny kérdőleg tekinte rá.

– Igen, ha ismerné nagysád a virágokat nemcsak névszerint, hanem azt az egész sajátszerű ábrándvilágot, a mi a virágok életéhez van kötve. Minden virágnak épen úgy van élete, vágya, hajlama, bánata és örömei, fájdalma és szerelme, mint minekünk. A költők ábrándjai mindenikhez saját jelentést, apró regéket kötöttek, a mik közt sok igen szép van. És valóban sok érdekest találni a virágok eszményi életében.

Itt egy irist szakasztott le Rudolf az útfélről.

– Ime, itt egy boldog család. Három férj és három nő; mindenik férj szorosan nője mellett, együtt kinyílnak, együtt elhervadnak, egyik sem lehet csapodár. Ez a virágok boldogsága. Ezek itt mind boldog szerelmesek.

Ezzel elveté az irist s egy amarantot szakasztott le Rudolf.

– Ezek itt aristocraták. A felső emeletben a férj, az alsóban a nő; úri házas élet. Hanem azért a virág hamvasbársony színe mutatja, hogy élete boldog.

Itt megdörzsölé Rudolf az amarantot s számtalan apró fekete mag hullott tenyerébe abból.

– Olyan fekete, mint a gyöngy, mondta Rudolf.

– Mint a gyöngy, rebegé utána Fanny, igen természetesnek találva, hogy azt az ifju kezéből az ő kezébe kellett áttölteni, mert elszórni kár lett volna. Nem volt az az igaz gyöngye a két Indiának, a melyért ő ez apró fekete gyöngyöket kicserélte volna.

Rudolf elhajítja az amarantot.

Fanny utána tekinte az elhajított virágnak, mintha meg akarná magának jegyezni, hogy hová esett az?

– Most tekintse nagysád ezt a két jávort egymás mellett. Milyen két pompás szálfa. Az egyik világosabb zöldnek tetszik, mint a másik; az azért van, mert az a nő: a sötét a hím, a nőt világosabb zölddé teszik a gazdag tobozfürtök, mikkel behintve látszik lenni. Ezek is boldog szeretők; de most tekintsen amoda távol, ott is áll egy magányos jávorfa. Lombozata milyen sárga. Szegény. Ő nem találja férjét. Valami kegyetlen kertész egy diófa mellé ülteté, s az neki nem párja, milyen halavány, milyen sárga, szegény.

Oh ha tudná, minő kegyetlen kínzást követ el e szegény asszony szívén, midőn e tréfás meséket mondja.

– Lám, ez a virágok boldogtalan szerelme. De Istenem, ön oly halavány, valami baja van?

– Semmi, semmi, uram, szólt Fanny, néha szédülök, s azzal kezét minden tétovázás nélkül Rudolf karjába akasztá.

Rudolf azt hivé, hogy érti. Pedig nem értette.

A kétségbeesés volt ez, mely az oroszlánnak martalékul vetett ölebecskét kényszeríti, hogy félelmes ellenével játszani kezdjen.

Odasímult hozzá és karját karjába ölté; hogy ha meg akar szakadni a szíve, hát csak szakadjon meg.

Az az őrjöngő vágy ez, a mit érez valaki, midőn magas toronyból alátekint, s úgy szeretne leugrani, s alant összezúzni magát.

Majd a gazdagon ellátott üvegházhoz értek, melyben épen akkor nyilt egy gyönyörű hófehér dahlia, alig észrevehető rózsaszín lehellettel belső szirmain. Ez még akkor nagy ritkaság volt Európában. Rudolf igen szépnek találta a példányt, s bizonyítá, miszerint szebbet ez ideig csak Schönbrunnban látott.

S beszéltek ismét apró közönyös tárgyakról és sétáltak alá s fel a kertben. És Rudolf azt hivé, hogy már megnyerte e nőt, és a nő azt hivé, hogy már vétkezett annyit, a mennyi elég arra, hogy örökre el legyen itélve.

Ki előtt? A világ előtt? Nem. Férje, vagy Rudolf neje előtt sem. De önmaga előtt. Hiszen csak karöltve sétált Rudolffal egy hosszú óráig, s azalatt beszéltek jelentéktelen, tréfás, közönyös dolgokat. Oh de ő vétkes boldogságot érze szívében ez alatt! És mit használ neki, hogy senki sem tudja, ha ő maga érzi, hogy e boldogság lopott kincs! Mit használ neki, ha az, ki meglopatott, nem tudja annak értékét, de az ő szívét annál nehezebben nyomja az!

Végre fölmentek ismét a kastélyba.

Fanny férjével hagyá egy perczre vendégét. Csak egy perczre; nem tetszett az hosszabbnak egy pillanatnál, azután késő estig együtt maradt velök.

Rudolf, midőn aludni ment, hálóterme előszobájában egy virágbokrétát talált az asztalon, díszes chinai virágedényben, melyben egyszerre észrevevé legfelül az egyetlen gyönyörű dahliát.

Azt hivé, hogy érti.

Másnap ismét egész délig el voltak foglalva a férfiak úgynevezett hivatalos ügyekkel. Terveket készítettek, vitáztak országos intézmények felől, untatták egymást politikai okoskodásokkal, ki gondolt volna a nőre?

Délután esős idő keletkezett, a miből az a kettős baj támadt, hogy János úr kétszer oly álmos volt, mint egyébkor, Fannynak pedig nem lehetett a kertbe menekülni a hol a szabad ég oltalma jobban megőrzé a rettegett veszélytől.

Láz volt az, a mit érzett, minden idegeiben. Tudta, észrevette, hogy e férfi, kit a nélkül is oly őrülten imád, azt akarja, hogy őt szeresse. Ha játék ez tőle, úgy az rettentő játék, és ha való, akkor még rémítőbb.

Koczogás az ajtón, alig ér rá kimondani, hogy: «szabad», midőn Rudolf már szobájába lép.

Fanny nem halavány most, hanem lángtól égnek arczai, Rudolfot meglátva, felszökik nyugvó fektéből, s zavarodottan bocsánatot kérve, hogy rögtön vissza fog térni, kéri, hogy addig foglaljon helyet és maga addig kifut a szobából. Társalkodónéját akarja szólítani. Három-négy szobán keresztül megy, sehol sem talál senkit. Isten tudja, hová lettek valamennyien? Egy cselédje sincs közel. Ezen nyugtalanító tudattal kénytelen visszatérni.

Rudolf azon perczben, melyben visszatért, észrevette, miszerint Fanny egy könyvet, melyből eddig olvasott, hirtelen félretett s zsebkendőjét rávetette, hogy Rudolf meg ne lássa azt.

Rudolfnak érdekében volt egy mélyebb pillantást vethetni e nő jellemébe s tudnia kellett, minő könyv lehetett, melyet úgy iparkodik elrejteni? Ezek a hypocrita nők a moderne jeunesset és a nouvelle Messalinet olvassák, s szeretnek mellette szigorúaknak látszani.

Felemelé a könyvről a zsebkendőt s felnyitá a könyvet. Az egy imakönyv volt. S a mint a könyv magától szétnyilt két helyen, két lenyomott virág látszott meg annak lapjai között, – az iris és az amarant…

Rudolf egyszerre elkomolyodott. Szíve elszorult. Csak most gondolt rá, hogy minő játékba kezdett.

E két virág ugyanazonsága annyira megzavarta és elvonta figyelmét, hogy csak akkor vevé észre a visszatérő hölgyet, midőn az lázasan remegve előtte állt.

Mind a ketten visszadöbbentek egymástól.

A titok el volt árulva. És a kié volt, ép úgy megijedt attól, mint a kié lett.

Rudolf szótlanul tekinte a nőre, s ez vissza rá. Oly szép, oly bűvös-bájos szép volt ez asszony néma fájdalmában, a mint lassan, öntudatlanul összekulcsolá kezeit és keblére szorítá, hogy könyei kitörését erőszakkal fojtsa vissza.

Rudolf elfeledé szerepét s megindulva rebegé:

– Én Istenem.

Most már valóban érte mindent.

A szánalom e hangjára megtört az erőszak, melylyel Fanny könyeit visszatartá, s elkezdtek azok szép arczain végig omlani, míg ő maga egy karszékbe rogyott.

Rudolf érzékenyen szólt hozzá, megfogta szép kezét gyöngéden.

– Miért sír ön?

Pedig tudta jól, hogy miért sír.

– Miért jött ön ide? kérdé szenvedélytől reszkető hangon a hölgy, magát nem tartóztatva többé. Mikor én naponkint azon imádkoztam Istenhez, hogy önt soha se lássam meg többet, mikor én kerültem azt a helyet, a hol önnel találkozhatom, miért kellett önnek keresni fel engem? El vagyok veszve, mert elhagyott az Isten. Egész életemben nem volt férfi képe szívemben, csak az öné. De el volt az temetve jól. Miért kellett azt újra felidézni? Nem látta ön, hogy futottam mindenütt ön elől, a hol megjelent? Nem az ön karjai tartottak-e fel, hogy a halálba ne fussak, midőn ismét találkozánk? Ah, már én akkor sokat szenvedtem ön miatt. Oh, miért kellett önnek ide jőni, hogy lásson kétségbeesve, nyomorultan. Nyomorultan.

És kezeibe rejté arczát és sírt.

Rudolf nagyon megbánta, a mit cselekvék.

Fanny kis idő mulva vevé kendőjét az úgy is leleplezett imakönyvről s megtörülve könyes szemeit, megszilárdult hangon szólt:

– Most mit használ önnek tudni, hogy egy esztelen nő a kétségbeeséssel küzd, midőn önre gondol? Boldogabb lesz-e ön ez által? Én boldogtalanabb lettem, mert most már a gondolattól is meg kell tiltanom magamat, mely önt elém hozza.

Oh mint fájt az ifjú lelke, mint fájt neki az, hogy egy ily szívet meg kellett sebzenie!

Mit mondhatott volna neki! Micsoda szava van itt a vigasztalásnak? Tehetett-e egyebet, mint hogy kezét nyujtá neki s engedé, hogy azt könyeivel, csókjaival halmozza? engedé, hogy a szenvedély kétségbeesésében keblére omoljon s zokogva, fuldokolva ölelje át, mondhatlan kín és mondhatlan gyönyör között?

És midőn kisírta magát keblén, elcsöndesült a nő, elhagyta a zokogást és suttogó, de szilárd szóval mondta:

– Én most esküszöm önnek azon Istenre, a ki itélni fog fölöttem bűneimért, hogy ha még egyszer meglátom önt, azon óra halálom órája lesz. Azért kerüljön engemet, ha szán. Nem szerelmet, csak szánalmat koldulok. Valahogy el tudok veszni majd idővel.

Rudolf szép szemeit könyek ékesíték. Szegény asszony megérdemelte volna, hogy boldog legyen. Csak egy perczig volt boldog életében. Midőn zokogva az ő keblén függött.

Már most akármilyen hosszú lehet az élet.

Rudolf elhagyta a nőt, s alig várva, hogy Kárpáthy felébredjen, búcsút vőn attól, s visszautazott Szentirmára.

Nagyon szomorú és megilletődött volt az egész úton.

Mindig azon szegény nő könyeit érzé kezein, arczán, szívében égni, mindig az ő zokogó szavai hangzottak fülébe, lelkébe. Egész hazáig.

Otthon a vidám, eleven, kedves nő futott eléje, s édes csókjaival letörlé a keserű könyek nyomát.

– Ah te Madarason voltál! szólt csintalanul csevegve Flóra. Nekem megsúgta a kis ujjam, hogy te kémkedni jársz. Nos, mit tanultál?

– Neked igazad van, szólt gyöngéden Rudolf. A nők nem gyöngék.

– No akkor szent a béke. – Mit izent Fanny?

– Légy jó e nőhöz, mert e nő nagyon, nagyon boldogtalan.

Flóra öröme határtalan volt, s azt a kis felleget, a mit férje homlokán észrevett, nem sokára elűzte napfényes örömével. Rudolf a boldogság özönében úszott; de a legboldogabb óra örömei közt is mindig érzeni vélte arczán és szívében azokat az égető könyeket, s fülében, lelkében hangzottak a szavak, miket nem birt elfeledni többé.

Flóra okos lelke vett-e észre, sejtett-e valaha e titokból valamit? Angyalarcza azt nem mutatta soha…

XXVI. KELLEMETLEN FÖLFEDEZÉSEK.

Néhány hónapig nem látjuk ismerőseinket. Úgy teszünk, mint az amerikai lapszerkesztő: pihenést adunk a közönségnek, az alatt fürdőkre és bivalyvadászatra járván, hanem ha megtértünk, majd igen szép vadászkalandokat fogunk mesélhetni.

Ez alatt épen vége van a fürdői saisonnak, a főuraságok mindenünnen megtértek téli szállásaikra. Kezdenek már többen Pestre gyülekezni, s itt alakítanak köröket, a mi bizonyosan nem csekély lendületet ad a fővárosnak.

Szentirmayék is megérkeztek, s a szép hölgy és a derék férfi ideáljai a magasabb köröknek. Mindenki iparkodik velők ismeretséget köthetni s elég delnő és lovag akad, ki a férj, vagy a nő után eped, természetesen mind hasztalan.

De legnagyobb zajt üt Kecskerey úr megérkezte. Hol volt, merre járt Kecskerey úr? – Műutazást tett a hazában. Beszéltek róla a hirlapok. Hol volt? merre járt? mely úri asztaloknál ebédelt? hogy fogadtatott? Általános diadallal mindenütt; körútja egyetlen szívhódítási expeditió volt. Mindenkit elbájolt, elragadott és emléke örökre feledhetetlen lesz mindazon helyeken, a hol egyszer megfordult. Ezt mondták a hirlapok, obligát magasztalásokkal kisérve a szívély-, kedély- és nedélydús delnőket és delkisasszonyokat, kik őt szívesen látták.

Megérkezék azonban végtére! Nála nélkül vajmi unalmas lett volna az egész téli saison. Addig nem is beszéltek sem bálokról, sem estélyekről, a míg ő vissza nem jött. Ilyesmit elrendezni sajátszerű tehetség, tulajdon hivatás kell, s ez kiválólag Kecskerey barátunké. Mert minthogy az egész világ Kecskerey barátunknak hívja őt, illő, hogy mi is úgy czímezzük.

A legelső dolog egy jóravaló férfi-clubot gyűjteni össze válogatott gentlemanekből, olyasmit, a mit most kaszinónak nevezünk, s keresztül esve azokon az apró párbajokon, melyeknek okvetlenül kellett történni a tagok megválogatása következtében, mint megszilárdult testületet mutathatjuk azt be, a hol csak igen jeles és kitünő gavallérokkal fogunk összejönni.

Kecskerey úr maga is ugyanazon érdekes alak, s midőn délesti óráiban felteszi magában, hogy szeretetreméltó legyen, annyi kedves csipős anekdotát tud mesélni műutazása köréből, hogy még a tekeasztalokat is odahagyják, az ő elmés előadásait hallgatandók, mely után igen sok szivély-, kedély- és nedélydús családhoz nem volna tanácsos másodszor betenni a lábát az érdemes gentlemannek.

Épen most is valami lesz a begyében, mert nagyon suttog az ismerősökkel, figyelmessé téve, hogy ha Abellinóval beszélgetni látják, majd gyűljenek körüle, mert az igen érdekes jelenet fog lenni.

Vajjon micsoda nagy baj érhette Abellinót, hogy Kecskerey barátunk ily könnyeden beszélhet felőle? Kérdé Livius Rudolfhoz fordulva. Mert különben több tekintettel szokott viseltetni a Kárpáthy majoratus leendő örököse iránt.

Rudolf vállat vont. Bánta is ő, akármi történt Abellinóval.

Ime most lép be! Most is az a daczos, hetyke lépés, az a büszke, kötekedő tekintet, mintha az egész világ az ő inasaival volna tele, az a visszataszító szépség: – szép, de üres vonások.

– Ah jó estét Béla, jó estét! rikácsol felé messziről Kecskerey barátunk, meg sem mozdulva helyéből, a hol lábait átölelve ül, mint a hogy a régi magyar kártyákon festik a makk-kettőst.

Abellino erre odajárul, személye iránti különös figyelemnek tulajdonítva azt, miszerint egy egész csomó gavallért húz oda magával, kik elhagyják tekeasztalaikat, whistpartiejaikat, s körüle gyülekeznek.

– Gratulálok! kiált éles orrhangon Kecskerey, hosszú kezeit Abellino felé lobogtatva.

– Mit gratulálsz nekem, te makkcsali? (Lám, Abelinonak is feltünt az általunk említett nagy hasonlatosság ama históriai képhez.)

Ez Abellino részére húzta a nevetőket.

– Tudod, hogy nagybátyádtól jövök, kedvesem.

– Ah, ez más, szólt Abellino szelidebben hangolva s jónak látta Kecskerey barátunkat egy kissé dédelgetni, mert hisz az ügyében járt és bizonyosan kedvező híreket hoz.

– Hát mit csinál az én kedves jó öregem?

– Hiszen épen azért gratulálok. Mindnyájan köszöntetnek, csókolnak, ölelnek oda haza. Az öreg úr egészséges mint a makk, mint a fáról szakasztott alma. Ne legyen miatta legkisebb aggodalmad, a nagybácsi jól érzi magát. Hanem a nagynéni beteg, nagyon beteg és alkalmasint még betegebb fog lenni.

– Szegény nagynéni, szólt Abellino, magában gondolva, hogy alkalmasint ez hát az a jó hír, a miért gratulálni kellett. Valóban jó hír. Talán meg is hal ez asszony. – És mi baja?

– Hja! nagyon veszélyes baja van. A hogy arcza, termete megváltozott azóta, soha rá nem ismernél. Az a szép rózsaarcz és az a karcsú őzike termet! Mind oda van!

(Úgy kell neki, gondolá titkon Abellino, el kell vesznie azon természettelen visszony miatt, mit egy vén emberrel kötött. Úgy kell neki.)

– Bizony barátom, folytatá Kecskerey, midőn legutóbb láttam, már akkor orvosai megtilták neki mind a lovaglást, mind a kocsizást.

Abellinónak még most sem jutott volna eszébe az igazi gondolat, ha véletlenül egy pár gyorsabb eszű ember, ki azért jött ide, hogy nevetni fog, s így könnyebben kitalálta a gondolatok élét, el nem kaczagta volna rá magát. Ez egyszerre világot derített agyában.

– Ezer ördög! Ha te most igazat beszélsz!

Abellino arcza nem birta elrejteni a dühöt, mely belsejében felforrott e szóra.

– Hisz különben mi okom lett volna gratulálni? szólt Kecskerey nevetve.

– Ah, ez infámia! kiálta fel magánkívül Abellino.

A körülállók szánni kezdték s az érzékenyebb szívűek széledeztek körüle. Azt mégis borzasztó elgondolni, hogy ez ember, kit beléptekor milliók urának tartottunk, és maga is annak tartotta magát, ime néhány szóval koldussá van avatva.

Csak Kecskerey nem szánta. Ő nem szán senkit, a ki szerencsétlen; neki csak boldog emberekhez van köze.

– E szerint nincs mit tenni más számomra, mormolá fogai közt Abellino, mint vagy magamat ölni meg, vagy ezt az asszonyt.

Kecskerey oly hangosan, a hogy torkán kifért, felelt e kétségbeesett mormogásra.

– Már ha gyilkolni akarsz barátom, akkor olvasd Pitavált, abban mindenféle nemeit és fajait meg fogod ismerhetni a mérgezéseknek növényi és ásványi méreggel, a késsel és baltával, pisztolylyal és hurokkal való gyilkolásoknak, s a corpus delicti hogyan és miképen való eltüntetésének, elásva, eldarabolva, vízbe sülyesztve, megégetve. Az egész egy tizenkét kötetes kis könyvtár; a mit ha az ember végig olvasott, maga magáról is azt hiszi, hogy gyilkos. Ajánlom ezt figyelmedbe. Hahaha.

Abellino mind erre nem ügyelt.

– Ki lehet az, a kit ez asszony szeret?

– Nézz körül barátom és fogd rá valakire.

– Legalább azt szeretném megismerni és megölni.

– Én egész bizonyossággal tudom, hogy kit szeret, szólt Kecskerey.

– Kit? kérdé Abellino villogó szemekkel. Oh, azt az embert szeretném ismerni!

Kecskerey mulatságot csinált belőle, a nyakát vállai közé húzva, folytatá:

– Akárhányszor láttam őt vele ölelkezni, nyakába borulni és megcsókolni.

– Ki az? ki az? kiálta Abellino, megragadva Kecskerey karját.

– Szeretnéd tudni?

– Akarom tudni!

– Hát – a férje.

– Ez ostoba gúny! szólt Abellino egészen elfeledkezve magáról. Ezt senki sem fogja hinni. Azon nő szeret valakit! szeret valakit gyalázatos átadással. És ez a vén gazember tudja és eltűri, csakhogy rajtam bosszút állhasson. De én kitudom, hogy ki az? kitudom, ha az ördög is és gyalázatos pert indítok ez asszony ellen, a milyet még ember nem látott.

Többen azok közől, kik hozzá közel álltak, tréfásan kezdtek mentegetőzni, hogy rájok ne gyanakodjék, ők ártatlanok az egészben, ők nem dicsekedhetnek Kárpáthyné boldog hajlandóságával.

E perczben erős férfias hang szólalt meg közöttük.

– Uraim! önök nem veszik észre, hogy helytelen és nemes emberekhez nem illő tréfát követnek el egy asszony nevével, a kit sértegetni senkinek sincs oka, sem joga a világon.

– Mi ez, Rudolf? Mit érdekel téged ez ügy? kérdé Kecskerey elcsodálkozva.

– Az, hogy én férfi vagyok és nem engedem, hogy előttem egy nőt rágalmazzanak, a kit én tisztelek.

Ez nagy szó. Már erre csakugyan el kellett hallgatni. Nemcsak azért, mert Rudolfnak igaza volt, s mert ő erkölcsi tekintélylyel bir a világ előtt, hanem azért is, mert ő legjobb vívó és lövő a környékben és hidegvérű és szerencsés.

A clubban nem hozták többet elő Kárpáthynét.

Flóra pedig megtudta az esetet, s örömében, gyönyörűségében össze-vissza csókolá érte férjét.

XXVII. KÁRPÁTHY ZOLTÁN.

A mitől Abellinonak reszketni kellett, megtörtént. – Kárpáthy Jánosné anya lett. Fiat szült.

Egy reggelen ezen örömhírrel lepé meg házi orvosa a Nábobot: «önnek neje fiat szült!»