Part 14

Együtt volt a környék szépe és java. Leghíresebb férfiai, legszebb delnői.

Rudolf nyitá meg a tánczot herczeg **néval, a kit a hölgyek közt tekintélynek tartottak, és azután, mint illett, sorban tánczolt a delnőkkel.

Fanny reszketett, úgy dobogott a szíve, midőn felé látá őt közeledni. Szentirmaynét épen elvitte valamelyik ifju lovag egy körfordulóra s ő egyedül ült ott.

Rudolf udvariasan járult eléje s délczeg meghajtással hívta őt fel a tánczra.

Oh mi szép volt!

Fanny nem mert rá e pillanatban feltekinteni. Rudolf félig hozzá hajolva nyujtá neki kezét.

Szegény nő, alig bírta e nehány szót kimondani:

– Nem szabad tánczolnom, uram. Nagy beteg voltam…

El kelle hinni, a mit mondott, hisz olyan halavány volt e perczben, mint a kit a sírba tesznek.

Rudolf néhány udvarias szóval sajnálatát fejezte ki, hogy nem lehet szerencséje s azzal hátrahuzódott.

Fanny sokáig nem merte felütni szemeit, mintha attól tartana, hogy még mindig előtte áll… Végre sokára föltekinte, s a kire szemei estek, az Kecskerey úr volt.

– Mint a karmelhegyi Madonna! szólt a derék chevalier, chaupeau-basjával köszöntve s bizalmasan lépett hozzá közelebb.

Fanny hirtelen összeszedé magát, mintha sejtené, hogy ez ember elől el kelle rejtenie lelkét, s hideg mosolylyal fogadá az üdvözletet és úgy tett, mintha nem félne tőle.

– A milyen nagy veszteség a társaságra nézve, hogy nagysád nem tánczol, ép oly nagy nyereség ez nekem, ki szintén nem tánczolok, – monda a bajnok, impertinens hizelgéssel s bizalmasan helyet foglalt Kárpáthyné mellett s frakkja mellényét kétfelé csapta és egyik lábát a kezébe vette. Nem fog terhére lenni nagysádnak, ha egy kevéssé fecsegünk?

– Jó hallgató vagyok.

– E napokban egy örömhír villanyozta fel fővárosunkat, mely mindenkit boldoggá tett, a ki hallá.

– És az?

– És ez, hogy nagysád a jövő telet fővárosunkban fogja tölteni.

– Még nem bizonyos.

– E szó kétségbeejt. Kárpáthy barátom oly udvariatlan férj volna, hogy nem sietne teljesítni neje óhajtását?

– Én nem mondtam senkinek, hogy én óhajtok Pesten lakni.

(Az asszony titkolózik, gondolá Kecskerey, hisz pesti palotájukat egészen ott-lakáshoz alkalmazzák. Mindjárt kitudjuk.)

– Pedig e télen igen érdekessé fognak válni a pesti salonok, igen elegans kört fogunk ott alakítani. Feljönnek Szépkyesdiék, ott lesz Gergely gróf, anyjával együtt, az ifju Darvay Jenő, a szabadelvű párt bálványa, a deli Csendey Rezső és a genialis kalandhős Kiss Miska…

Fanny egykedvűen játszott legyezőjével, egyik sem érdekelte őt ezek közül. (Ezeket mind tudhatja előre, hogy ott lesznek, nem meglepetés rá nézve. Mondjunk neki valakit, a kiről még magunk sem tudjuk, hogy feljön-e?)

– Sőt azt is bizonyosan tudom, hogy ünnepelt barátunk Rudolf is odafenn fogja tölteni a telet szép nejével.

Hah! Meglátszott a hatás? El birta-e titkolni a szúrás fájdalmát, a mit e perczben érzett? Nem, nem árulta el magát. Csak annyit mondott:

– Én nem hiszem, hogy mi Pestre menjünk.

Azzal fölkelt helyéből, a táncznak vége volt, az odasiető Flóra karjára ölté barátnéját és sétálni indultak a teremben.

Kecskerey úr kedélyesen hintázta magát a pamlagon és okoskodott.

(– Miért volt oly nehéz lélekzete, midőn azt mondá: «én nem hiszem, hogy Pestre menjünk?»)

Kecskerey úr megragadá az alkalmat, midőn Rudolfhoz közel juthatott, s karjába ölté karját, s mint a kik legjobb barátok, sétált vele kar-karban alá s fel a pompás gyülekezetben.

Jónak látjuk emlékezetbe hozni, miszerint Kecskerey úr a legfigyelemreméltóbb renomméeval biró egyéniségnek tartatott a magasabb körökben s vele bárminemű viszonyban állani mindig igen convenant állapotnak tartaték.

(Zárjel között bocsánatot kell kérnem e tömérdek idegen műszóért, de nincs elég bátorságom a purismust annyira vinni, hogy a salon-jargon számára magyar műszavakat szabdaljak; bízom ezt műértőbb tollakra.)

A derék lovag (Kecskerey úr) épen egy csillár alá vezette Rudolfot, már nem tudom azért-e, hogy őt lássák, vagy hogy Rudolf lásson jobban. A két fiatal delnő, a bál királynői, karöltve sétáltak el előttük; milyen szép volt mindakettő! Midőn egymásra mosolyogtak, az embernek önkénytelen az jutott eszébe, hogy mi szükség egyik napnak a másikra világítani?

– Minő két asszony! szólt Kecskerey elragadtatással. Kinek adná most Eris almáját a nyomorult mythológiai Páris, ha e két istennő közül kellene választania? És ők karöltve járnak. Igazi belle alliance! nem, rosszul mondtam, rút, affreuse alliance! Hisz külön is meghódíthatnák a világot, mi szükség nekik szövetkezniök; barátom, óvlak e veszélyes szövetségtől. Kárpáthyné gyönyörű hölgy.

– Nőm szebb… felelt rá édes önelégültséggel Rudolf.

– Imádlak e szavadért, Rudolf. Te gyöngye a férfiaknak! Valóban nőd angyal. Kárpáthyné elenyészik mellette. Ő különben sem az a szépség, a mi szellemes férfiakat érdekelhet; nagyon is érzéki.

– No, no: én nem kívánom, hogy nőm kedveért őt rágalmazd, sőt elismerem, hogy Kárpáthyné igen szép asszony, s lehetnek ízlések, melyek szerint ő a szépség eszménye.

– Valóban: például szegény Abellino aligha engedte volna egy időben elvitatni, hogy Helena vagy Ninon de l’Enclos óta születhetett nálánál szebb nő a világra. Egészen bolond lett miatta. Ruinálta is érte magát. Elköltötte rá vagy hatvanezer forintját.

– Hogyan érted azt? szólt megütközve Rudolf.

Kecskerey kedélyesen felkaczagott.

– Ma foi, ez naiv kérdés tőled Rudolf. Mintha nem tudnád, hogy szokás fiatal hölgyekre elkölteni valamit.

– De azt is tudom, a mi Abellinoval történt, midőn hatszáz forintot játszott valahogy a leány kezébe s ez azt oly modorban vágta arczához, mely testvérek között is fölér három pofoncsapással. Erre jól emlékezem, mert párbaj lett belőle s Abellino ellenének én voltam a segédje.

– Ah ça, ez igaz. Hanem tudod, az akárhányszor megtörténik, hogy rongyos öt-hatszáz forintot az ajándékozó szeme közé vág valaki, a mit azután hatvanezer forinttal nem tesz. Ezt nem azért mondom, mintha Kárpáthynénak akarnék ártani vele, mert hiszen semmi sem történt közöttük. Igaz ugyan, hogy ő már ráállt az ajánlatra s édes anyjának, a derék Mayernénak, meg is igérte, hogy Abellino szavait, értsd hatvanezer forintját, meghallgatja, a midőn a szerencsés véletlen azt az ötletet súgta az öreg Jankónak, hogy kérje nőül a leányt, a mit ő kétségtelenül öcscse iránti bosszúból meg is tett s a leány tudott választani a két ajánlat között, s az övét fogadta el. Hanem ezzel én világért sem akarok semmi rosszat mondani felőle; ő egy feddhetlen állású delnő, csakhogy azért épen nem látom át, hogy miért ne próbálhatna nála egyikünk másikunk szerencsét?

Rudolfhoz e perczben több ismerős érkezett, kikhez csatlakozva, elvált Kecskereytől. De e percztől fogva valami szokatlan kedélyborongás látszott meg arczán s valahányszor nejével találkozott, ki szüntelen Kárpáthynéval társalgott, mindig valami kellemetlen érzés futotta végig lelkét. Mindig arra gondolt:

– Ezt az asszonyt már hatvanezer forintért meg lehetett volna venni.

És azután elgondolta magában, hogy most Kecskerey ez estve legalább ötven ember előtt el fogja mondani ugyanezen szép hírt; egy óra alatt az egész társaság fogja tudni s látni fogják az ő nejét együtt sétálni azon asszonynyal, vele beszélgetni, suttogni, bizalmaskodni.

Mit gondolt ő Kárpáthynéval! Miatta lehetett még egyszer oly szép, mint volt, de gondolt arra, hogy árnyékot fog vetni nejére, az ő imádott, bálványozott nejére: és e gondolat felháborította.

Miért is engedte meg neki, hogy e nővel ismeretséget kössön? Flóra olyan jószívű, szánalomból magához akarta emelni ez asszonyt s nem gondolt reá, hogy azon emlékekkel, mik annak multjához vannak ragadva, magát fogja elszennyezni.

Ismerte ugyan Kecskerey szokását, hogy az szeret kíméletlenül rágalmazni, de azt is tudta, hogy ez mindenért, a mit mondott, helytáll. A mi rosszat valakiről beszél, az soha sem hazugság, ő álhíreket nem költ, hanem kitudja a legmélyebben elhallgatott titkos gyalázatát mindenkinek.

Alig várta, hogy a tánczvigalomnak vége legyen, a mi meg is történt, mindjárt éjfél után, a mikor egy pár jól berúgott nemes atyafinak eszébe jutott kirugtatni a középre s eljárni a kállai kettőst, melyre a finnyásabb delnők mindjárt elvonultak a tánczteremből; lassankint minden hölgy eltávozott s csak a vidám fiatalság maradt még ott a zenészekkel, kivígadni magát kivilágos kivirradtig.

Rudolf sietett nejét fölkeresni. Cselédjei mondák, hogy már hálószobájába távozott, Bekoczogtatott, s szavát hallatva, bebocsáttaték.

Flóra még egészen báli öltönyben volt. Szobaleánya hajfürtei kibontásával fáradott.

– Szabad egy szóra bejönnöm? Kérdé Rudolf, megállva az ajtóban, s bekukucskálva rajta.

A legszeretetreméltóbb mosolygás biztosítá az engedély felől.

A szobaleány a karcsú rózsaszín derék kifűzéséhez fogott.

– Nem volnék én e munkára alkalmas? kérdé Rudolf.

Flóra szelíden mosolygott s inte szobaleányának, hogy eltávozhatik, miután lesz, a ki helyettesíteni fogja.

Kedves előjogok, mik a férjnek vannak megengedve.

E kellemes foglalkozásnál hogyne jutott volna Rudolfnak eszébe, hogy e gyönyörű termetet átölelje és azután hogy állhatta volna meg, hogy őt ölébe ne vonja, s egy forró szerető csókot ne nyomjon mosolygó arczára?

– Ah, megálljon ön, szólt hirtelen Flóra, kibontakozva az ölelő karok közől, tudja-e ön, hogy én önre haragszom?

Az mindenesetre igen szeretetreméltó volt a kedves nőtől, hogy előbb meghagyta magát csókolni s csak azután jutott eszébe, hogy haragszik.

– Szabad tudnom, hogy mit vétettem?

– Ön ma nagyon udvariatlan volt irántam. Egész este arra sem érdemesített, hogy hozzám szóljon, én mindig készakarva arra jártam, a hol Rudolf áll, legalább tízszer elmentem mellette, és a ki engem észre nem vett, az Rudolf volt.

Rudolfnak sikerült azalatt elkaphatni a fenyegető kis kezecskék egyikét s előbb ajkához, azután kebeléhez vonva azt, kényszeríteni a kedves nőt, hogy ismét mellé üljön a pamlagra.

– Tudja-e ön, hogy én kénytelen voltam önre igen sok elménczséget mondani?

– Képzelem, hogy azok mind igen talpraesettek voltak. Szabad közőlök egy párt hallanom?

– Például azt, hogy mióta Rudolf főispán lett, még neje előtt is tekintélyt akar tartani. Pedig azt csak azért sem fogja elérni; nem, nem! azért is megmutatjuk, hogy nem félünk tőle, hogy csak annyiba veszszük, mint azelőtt, hogy nem törődünk vele.

Ezeket mondva, bámulandó vakmerőséggel veté magát Rudolf keblére s merészen, daczosan átölelé gömbölyű karjaival, s számtalanszor össze-vissza csókolá arczát, ajkait és szemeit, a mennyi elég volt annak bebizonyítására, hogy hiába is akar tekintélyt tartani, mert egy cseppet sem félnek tőle.

Nem, nem, egy cseppet sem. És minden nemet egy új csók tett annál hitelesebbé.

Rudolf mindent elfeledett, a miért jött és nem bánta volna, ha soha vége nem szakad e czáfolatoknak.

– De tréfán kívül, Rudolf, szólt Flóra, félresimítva hajfürteit arczából s iparkodva igen komolyan beszélni.

– Hát ez csak tréfa volt? vágott közbe Rudolf, közelebb vonva magához nejét.

– Felelned kell, hogy miért volt ma rossz kedved?

– Majd holnap.

– Nem, nem. Ma kell megmondanod. Látod, én haragszom s azt mondják, hogy ne menjen le a nap a te haragoddal. Az nem volna tőled szép, ha meg nem engesztelnél.

– Engedd jóvá tenni bűnömet; három óráig nem voltam hozzád közel, három napig nem távozom el tőled. Ámbár tudom, hogy itt a büntetést ismét csak a megbántott fél fogja viselni.

– Ah Rudolf, ne mondj olyan rossz élczeket, ez rossz élcz volt. De jó élczeket is hiába mondanál, mert azzal nem kerülnéd ki, hogy magadviseletéről számot adj. Miért voltál rosszkedvű?

– Az elfogadási beszédben volt valami kellemetlen.

Mást akart mondani, de rajta kapták.

– Ah, ez nem megy barátom, engem nem csalsz meg. Te akarsz hazudni? Ezzel a tiszta, őszinte arczczal akarsz te hazudni? Ezekkel az átlátszó szemekkel? És én előttem akarsz te hazudni, a ki lelket cseréltem veled? Az nem lehet, mondj nekem igazat.

Rudolf elkomorodott, gondolkozni kezde; de azután megint azt felelte:

– Ne beszéljünk ma erről.

– Miért ne?

– Hosszú volna.

– Ah, Rudolf álmos! Szegény Rudolf fél, hogy soká tart a beszéd. No, jó éjszakát kedves Rudolf. Ha aludni megy, küldje be szobaleányomat.

Rudolf e szóra felállt, meghajtotta magát s egész komolyan úgy tett, mintha el akarna menni.

Ekkor természetesen a nőn volt a sor engedékenynek lenni.

– No maradj hát, hiszen csak tréfáltam, szólt, enyelegve állván útját a távozónak. Látod, még most is hajlandó vagy a rossz kedvre, az ember nem is tréfálhat veled.

– Sőt inkább azért akartál elküldeni, mert nem voltam kívánatodra elég komoly.

– No igen. Te légy komoly, én pedig tréfás; de nem megfordítva, hogy én kérdezek tőled valamit, s te felelsz rá csintalanul. Jer hát ide; játszunk találós meséket. Fogadjunk, hogy én kitalálom, mi bajod.

– Lássuk, szólt Rudolf, kényelmesen végig dűlve a pamlagon, s fejét Flóra ölébe hajtva, míg ez az ujjain számlálgatá a talányt.

– Te mendemondákat hallottál?

– Olyasmit.

– Ki felől?

– Oh, ha megmondanám, akkor nem lenne többé talány. Találd ki.

E bókért meg kelle Rudolf homlokát csókolni.

– Én rólam?

– Ahoz mégis nagyon eleven képzelődés kellene, hogy valaki rólad hírt költhessen.

– De kiről hát?

– Nem kínozlak vele. Elmondom. Azzal a szándékkal jöttem hozzád, hogy megmondjam; hanem azután még sem akartalak vele zavarni; s magad légy tanúm, hogy csak szigorú inquisitióra álltam elő vele. Nekem nem tetszik, engem nyugtalanít, hogy te Kárpáthynéval oly mély barátságban vagy.

– Ah!… Flóra nem tudott mit mondani a csodálkozás miatt. Akármi egyebet várt volna, csak ezt nem… Ez valóban meglepő! Más férj legalább csak férfiaktól félti nejét, te adsz rá legelső példát, hogy nőtől is lehet félteni.

– Mikor látod, én úgy szeretlek! Bálványozás, imádat, a mit érezek irántad, s azt akarom, hogy mindenki, a ki lát, a ki ismer, úgy imádjon, úgy tiszteljen, mint én, hogy még gondolatban se merjen ellened véteni senki.

– S adok-e az ellenkezőre okot?

– Te nem. De környezeted. Ez a Kárpáthyné egy nagyon kétséges hírben álló asszony.

– Rudolf. Jó Rudolf. Miért bántod ezt a szegény nőt; ha ismernéd őt, azt mondanád, hogy nincs a világon szánalomraméltóbb asszony nálánál.

– Tudom. És te szánalomból szíveddel ajándékoztad meg őt. Tenmagad előtt ez szívednek csak becsületére válik, de nem a világ előtt. A világ előtt ő igen könnyelmű nőnek tartatik.

– A világ igazságtalan.

– Talán nem egészen. E nő multjában sok van, a mi ez itéletet igazolja.

– De jelenében még több, a mi megczáfolja. E nő jelleme tiszteletreméltó.

Rudolf nyájasan símogatá meg hitvese fejét.

– Kedves Flóra, te gyermek vagy, te sokat nem értesz és nem is fogsz érteni. Vannak a világban eszmék, rút, rendkívüli gondolatok, mikre nézve a te tiszta, gyermeteg lelkedben minden fogalom hiányzik.

– Oh ne tartson oly együgyűnek engem. Én tudok mindent; tudom, hogy Fanny testvérei igen rossz, jellemtelen némberek, s hogy őt magát attól, hogy eladva, elölve ne legyen, csak jobb rokonai erélye menté meg. Tudom, hogy ezek a világ előtt mind igen kényes emlékek, de azt is tudom, hogy a míg én e nőnek kezét kezemben tartom, addig őt a világ nem meri elitélni, addig ő nincs elkárhoztatva. És lásd, ez engem büszkévé, elégedetté tesz!

– S hátha magával talál rántani?

– Ezt nem értem.

– Ha azt fogják rólad is mondani, a mit ő róla, hogy könnyelmű, hogy gyönge nő vagy?

– Ok nélkül?

– Nem ok nélkül. Ő egy csoport üreslelkű ember környezetében él, kik bizonyosan nem használnak egy nő hírének. És te Kárpáthyné által ugyanazokkal jösz mindennap érintkezésbe.

– Mintha Marion kisasszonyt hallanám beszélni.

– Pedig ez saját eszmém, te azt fogod köszönni Kárpáthinévali barátságodnak, hogy téged is könnyelmű, gyönge, esendő nőnek fognak tartani.

– Engem? könnyelmű, esendő, gyönge nőnek? ismétlé Flóra, láthatólag sértett önérzettel. Azután vállat vont. Bánom is én. Inkább legyen az egész világ igazságtalan én irántam, mint én legyek igazságtalan egy emberhez. Utoljára is, mi gondom nekem a világra, nekem az egész világ te vagy. S ám tartson mindenki könnyelmű nőnek Kárpáthyné miatt, csak te ne tarts annak; a többivel nem törődöm.

– S ha én is annak tartanálak?

Flóra csudálkozva kelt föl Rudolf mellől.

– Te? Rudolf? Engemet? Gondold meg, mit mondtál! Komolyan értetted ezt?

– Komolyan.

Flóra egy perczig gondolkozott, azután határozottan mondta:

– Jól van Rudolf. Én bebizonyítom előtted, hogy nem vagyok könnyelmű, nem vagyok gyönge, – még irányodban sem vagyok gyönge.

Azzal a csengetyű zsinórjához lépett s azt háromszor hevesen megrántá.

A szobaleány bejött.

– Netti, ön ide benn fog nálam aludni.

Rudolf a legnagyobb meglepetéssel tekinte nejére.

– Ez számkivetés?

– Az.

– Soká fog tartani?

– Mindaddig, a míg ön e szavát vissza nem vonja.

Rudolf mosolyogva csókolt kezet és szobájába távozott.

Hallá, mint záratott be belül neje hálószobája, s magában szidta az egész Kárpáthy atyafiságot, a mely oka ennek a rossz mulatságnak.

Kedvetlenül feküdt le. De sokáig nem tudott elaludni.

Az a gondolat, hogy ő most egy könnyedén kimondott szó miatt egyedül hánykódik hűs fekhelyén, míg két ajtónyi távolra tőle a legszebb, a legkedvesebb nő szerelme által lehetne boldog, még tűrhetlenebbé tette magányát.

Sokszor már azt a gondolatot sugdosta fülébe a szerelmi gyávaság, hogy visszatérjen bocsánatot kérve és elismerje, s keze irását adja róla, hogy a nők a legerősebb lények a világon, s nem is volt, nem is lesz soha gyönge, könnyelmű asszony; – de mégis visszatartá a férfiui önérzet.

Ily hamar nem volt szabad megadnia magát.

Meg kell mutatnia, hogy ha nejének van elég ereje lemondani, az övé sem kevesebb.

Holnap bizonyosan ő lesz az első, a ki megtöri a kontumácziát.

Hasonló esetek a legszeretőbb, a legkedélyesebb házastársak életében is fordulnak elő, s mondhatjuk, hogy ezek által egyik sem lesz okosabb.

Ily erős gondolatok között aludt el Rudolf, s még az a bosszúsága volt hozzá, hogy álmában mindig Kárpáthynéval találkozott, egyre ő róla álmodott, látta, beszélt, sétált és tánczolt vele… Hogy szidta magában, mikor felébredt!

Pedig ki tudja, nem az ábrándozó nő téveteg lelke volt-e az, mely őt álmában fölkereste, hogy vele beszéljen, hogy őt körüllengje, hogy elmondja neki: te engem gyűlölsz, megvetsz, haragszol rám, pedig én téged oly régen és oly nagyon szeretlek!

XXV. VESZÉLYES KISÉRLET.

Másnap csak ebédnél, számos társaság előtt találkozott nejével Rudolf. A hölgy szép arczán semmi nyoma a neheztelésnek, oly hódító, oly bájoló volt mint egyébkor, férje irányában kifogyhatlan szivesség, előzékenység.

(Tudtam, hogy kialuszsza haragját, gondolá magában Rudolf és titkosan mosolygott.)

Midőn a vendégek eloszlottak, késő estve, ők ismét kettecskén maradtak.

Mennyi gyöngédség van ebben a szóban «kettecskén». Alig hiszem, hogy más nyelvben vissza lehessen azt adni, a mit a magyar e szóval kifejez «kettecskén», ott van abban az átadó szerelem, az egyetértő édes szövetség, a bizalmas órák örömei, a világtól elkerített paradicsom gyönyörűsége, a gondtalan nyugalmas önfeledés, az enyelgő tréfa, minden, minden ezen szóban «kettecskén».

A nő még szebb, még kedvesebb volt, mint valaha. Soha annyi elmésség, gyöngéd hízelgés nem hangzott ajkairól, mint ez órában, s a mi többet ért ez ajkakról, mint gyöngédség és hízelgés, soha oly szenvedélyesen forrók nem voltak csókjai, soha annyi ittas öröm nem sugárzott szemeiből; soha-soha nem volt ily szép.

Rudolf háladatosan gondolt a német példabeszédre, mely szerint szeretőknek czivódni kell, akkor annál jobban fogják szeretni egymást.

Azt hivé, hogy teljes mértékben élvezi a tegnap megkezdett harcz győzedelmét s nagylelkű volt és ez édes órában nem akarta azt nejének előhozni.

Midőn végre ittas volt az örömtől, s kezeit összefonva tartá Flóra körül, mintha örökké ott akarná őt tartani, a szép hölgy szeliden kifejlék karjaiból, s odahajolva vállára, fülébe sugá:

– Már most édes Rudolf, Isten veled. Kivánjunk egymásnak jó éjt.

Rudolf elbámult.

– Látod, nem vagyok oly könnyelmű, mint gondolod, nem vagyok gyönge, még irányodban sem, pedig szeretlek és nem tiltja senki, hogy szeresselek.

Ezzel csókot vetett feléje kezével hálószobája ajtajából, s Rudolf hallá, mint fordult kettőt a kulcs.

Ez már mégis több volt, mint elég arra, hogy az ember boszankodjék.

Rudolf legalább is tíz gombot leszaggatott öltönyéről lefekvéshez készültében, s boszújában elővette Hugo Grotiust, olvasott belőle éjfél utánig, akkor földhöz vágta Hugo Grotiust, mert egy betűt sem értett abból, a mit olvasott. Egészen másutt járt az esze.

Ez másnap sajátszerű változatokkal ismét így folyt.

A hölgy kifogyhatatlan volt szeretetreméltóságában. Mint egy csábító syrén hálózá körül férjét bűvös-bájos hízelgéssel, maga volt a jóság, szelídség irányában, minden kegygyel elhalmozá, a mit egy nőtől kedvesen vehetni, egész a hálószoba ajtajáig. Az ismét bezáródott előtte.

Ez az elképzelhető legkegyetlenebb kínzás, a mit emberen el lehet követni. Ehez a kis menyecskéhez képest egy Caligula, egy Nero valóságos philantrop!

– De hát meddig fog e vesztegzár tartani? kérdé végre egy napon Rudolf kifakadva.

– Mindaddig, míg ön vissza nem vonja megalázó véleményét a nők felől.

Hisz az egy szóval megtörténhetnék. – De azon egy szó drága a férfi-büszkeségnek. A hölgy-járom kedves lehet az igazi férfi előtt, s ha neki úgy tetszik, ha önkényt teheti, miért ne hódolna a legkedvesebb, a legszeretetreméltóbb zsarnokság előtt, de kényszerítve, meggyőzve, nem, nem soha!

Ezt a szót, a kegyelemkérés, a meghódolás ezen szavát csak akkor mondaná ki, ha már minden veszve volna.

De nem. Azért is ő fogja kényszeríteni nejét a meghódolásra. Ezeken a magános álmatlan éjszakákon elég ideje volt a tervet kifőzni magában.

El fog távozni hazulról egy hétre. Nem mondja meg nejének, hogy hová?

Kárpáthyék most nagykun-madarasi kastélyukban vannak. E hetet ott fogja tölteni.

Lehetetlen, hogy a fiatal nő szivesen ne lássa, udvarolni fog neki. A sikertől nincs oka félni. Makacsabb női kedélyeken is diadalmaskodott ő már, ha feltette magában, hogy győznie kell. Az öreg Kárpáthy nem törődik az egészszel, ő örül neki, ha neje jól mulat. Nem kell hozzá nagy bűvészet, hogy az élvezetsóvár nő kegyének valami jelével megajándékozza. Többre azután nincs szüksége.

Csak egyszer valami bizonyítvány legyen kezében e nő gyöngesége felől, hogy azt megmutathassa nejének, s elmondhassa neki: «lásd, ez azon nő, a kinek erényeért jót állottál, a kiért képes voltál férjedre neheztelni, őt szivedtől, a legnagyobb örömtől, a mit Isten benned adott neki, visszatiltani. Ime csak egy szó, csak egy tekintet kellene még és azon nő, kinek szivedet ajándékoztad, férjed intésének ellenére, képes volna elrabolni tőled férjed szivét. Ugy-e, hogy gyönge a nő?»

E tervvel, e szándékkal fejében másnap útra készült. Ismét a legnyájasabb, hízelgőbb arczczal, a legvalódibb, a legszeretőbb szívdobogással búcsúzék el tőle Flóra. Nem volt az a szerelem tettetése, hanem diadal a legforróbb szerelmen.

Rudolf fülébe súgá gyöngéden:

– Még most sincs közöttünk vége a harcznak?

– Föltétlen meghódolás, szólt Flóra, engesztelhetlen mosolylyal.

– Jó. Vége lesz, mire visszajövök. De akkor én dictálom a békét.

Flóra kétkedve rázta szép fejét, s össze-vissza csókolá férjét, s még azután, hogy a hintóba felült is, utána futott, hogy megcsókolhassa és azután kiállt az erkélyre és utána nézett, Rudolf pedig kihajolt a kocsiból, s úgy integettek egymásnak istenhozzádot kendővel, kalappal.

Igy megy el hazulról egy becsületes férj, azon feltett szándékkal, hogy a más feleségét elcsábítsa, csak azért, hogy ez által saját nejét nyerhesse vissza.

Ha tudná, mit cselekszik?!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kárpáthyék a beigtatási nap óta madarasi kastélyukban tartózkodtak, az öreg Kárpáthi neje kivánságának engedett, ki őt arra kérte, hogy ott akar egy ideig lakni, bár az koránsem volt oly kedvére való hely, mint Kárpátfalva.