Part 13

– Ugy-e bár, elkészült Pesten önnek új kastélya?

– Kívánsz ott lakni talán? sietett Kárpáthy, megelőzve neje gondolatait. Minden perczben elfoglalhatod s ha nem tetszik az és szebbet óhajtasz, télen építtetek egy másikat, aláfűttetve, mint a hogy a moszkvai Kremlt építették.

– Köszönöm, megleszek elégedve vele. Lássa, én már előre gondoltam magamban, minő új életet fogunk mi ott kezdeni.

– Igen; víg társaságokat fogunk körüled gyűjteni, fényes estélyeket…

– Nem úgy értettem. Komoly, jótékony czélokra gondolok most. Oh nekünk annyi kötelességünk van, miknek betöltését emberiség, közügyek, szenvedők várják tőlünk.

Szegény asszony! Hogy iparkodik szíve forrósága elől e hideg, magasztos eszmék közé menekülni.

– A hogy kívánod. Teljék örömed a könyek felszárításában. Légy boldog azon áldások által, miket a hála fog nevedre halmozni.

– Ezt tehát megigéri ön nekem?

– Boldog vagyok valamit kedvedre tehetni.

– Ne legyen ön oly engedékeny, mert ez által csak arra kényszerít, hogy még követelőbb legyek.

– Szólj, szólj. Bár végehossza ne volna kívánságaidnak. Hidd el, hogy csak akkor vagyok boldogtalan, midőn látom, hogy te semminek sem örülsz, mikor szomorú vagy, mikor semmit sem óhajtasz, akkor én igen-igen szerencsétlen vagyok.

– A jövő nyárra fürdőkre szeretnék menni.

– Hová? Parancsolj, hol fogod magadat legjobban érezni.

Fanny gondolkozott. Akárhová! Csak messze, messze innen! El a szomszédságból, a hol Szentirmayék laknak és soha sem jönni többé vissza.

– Mehádia úgy hiszem legkedvesebb hely lesz. (Legtávolabb, gondolá magában.)

– Még ma előre lefoglalom számodra a legszebb szállást jövő nyárra, az valóban igen kedves hely.

– Azután még egyet.

Kárpáthy alig birt magával az öröm miatt.

– De ez nagyobb és nehezebb kívánat a többinél.

– Annál kedvesebb; mit kívánsz?

– Azt szeretném, ha ön mindenüvé velem jönne és együtt volna velem és soha sem hagyna el.

Ah ez több volt, mint a mennyit emberi szívvel meg lehet birni! A bohó öreg ember térdre esett neje ágya mellett s annak kezét csókjaival, könyeivel halmozá el:

– Mivel érdemlem én ez örömet, e jóságod te tőled?

Az asszony szomorúan mosolygott és sokáig, sokáig nem bocsátá el férje kezét kezéből. Kárpáthy a nap felét ott tölté ágya mellett, nyájas fecsegés között hallgatva a kedves beteg apró kivánatait s boldog volt, hogy ő nyújthatá neki az orvosságot.

– Mi ez? kérdezé magában Teréz, ki figyelemmel kisérte a jelenetet és kezdé sejteni, hogy mi az.

Néhány nap mulva már szabad volt Fannynak fölkelni ágyából, akkor is férje vállára támaszkodva sétált végig a szobákon; napról napra megtért egészsége, felüdült, magához tért. És azután egész napokat férje közelében tölte, hímzését, olvasmányát az ő szobájába vitte; behítta magához, midőn zongorázott, együtt kocsikázott vele, soha sem hagyta el. Nem vágyott semmi társaság után. Cselédjeinek utasításul adá, hogy ha a régi látogatók keresik, mondják nekik, hogy rosszul érzi magát és az alatt ott benn ült férjénél és kényszeríté magát őt boldogítani, örömmel elhalmozni. Mi ez? Ez nem annyit tesz, mint tettetni a szerelmet, ennek neve: szeretni kötelességből.

Még Terézzel is keveset foglalkozott ez idő alatt. A jó rokon rövid időn búcsút is vett a háztól; Fanny köny nélkül, panasz nélkül vált el tőle. De lelkébe látott Teréz. Midőn megcsókolá néma ajkát s aztán kocsira ült, önkénytelenül sóhajta föl magában:

«Szegény leány!»

XXIII. A KÉM.

Kecskerey úr szállásán vagyunk.

Nagy hiba volna tőlünk, ha végképen megfeledkeztünk volna róla; oly egyéniségeket, mint az övé, nem szabad egyszer látni és azután elfeledni.

Most ő Pesten lakik, pompás, elegáns szállást tart, renomméeja most is a régi s minthogy a társadalom ez idő szerint sokkal elevenebb, annál szükségesebb alkatrészét képezi ő annak; a mint szava járása: ő amalgamázza a társadalom különféle elemeit. (Ez a barbár mór chemiai műszó akkoriban kezdett a tükörcsináló műhelyeken kívül is divatba jönni.)

Még reggel van s az érdemes úr még nincs felöltözve; mikor pedig azt mondjuk, hogy nincs felöltözve, ezt a szó betű szerinti értelmében kell venni. Ott ül a szoba közepén, egy gazdag bibor ottománon, csupán egy veres burnuszba burkolva, roppant csibukot harapdálva s fujva maga körül a füstöt és egy átelleni nagy álló tükörből nézi magát. Pedig bizony nincs mit gyönyörködni magán. Nagyon rosszul élne meg, ha modellnek kellene magát árulnia az atelierekben: – hanemha carricaturákhoz. Háttal az ottoman tulsó felén egy vele csaknem egyenlő nagyságú orángutáng ül hasonló kecses helyzetben, hasonló burnuszban: szintén csibukozva, s szintén egy átelleni tükörben nézi magát. Már ez inkább méltán, mert ő majomnak csakugyan elég csúnya.

Körül elszórt illatos szerelmes levelek hevernek s lábbal tapodott versezetek, hangjegyek s más afféle veszendő dolgok; körül a falon válogatott mindenféle képek, mik, ha egymásra nézhetnének, bizonyosan nagyon elszégyelnék magukat; az aztalon valódi herculanumi bronz csészében látogató jegyek, mind merő nevezetes férfiak- és delnőktől.

A szőnyegek mind női gyöngéd kezek hímzései, vadászatok, kutyák, lovak arczképeivel. Az elszőnyegezett falak titkos ajtócskákat engednek sejteni, s az ablakok mind kettős függönyökkel vannak takarva.

Künn az előszobában egy kis szerecsen groom vakarja a fülét unalmában, a kinek utasításul van adva, hogy reggeli tizenkét óráig semmiféle férfilátogatót be nem szabad bocsátani. Tehát azon vakmerő eszme van mellé csatolva, hogy ilyenkor őt a hölgyek látogathatják.

Mind e tilalom daczára megtörténik, hogy a határozott csöngetésre bebocsát egy férfit Jusszuf, s Kecskerey úr kezdi hallani, mint beszél az érkezettel a néger ficzkó saját kaffer nyelvén s nagyon örül neki.

– Ki az? Jusszuf! kiált Kecskerey úr erre oly éles hangon, hogy a pávián ott a háta mögött ijedtében sikoltani kezd.

Felelet helyett maga az érkezett ront be az ajtón. Impertinensek ezek a kiváltságos jó barátok, mormogja magában Kecskerey úr, a midőn az ajtaján bebukó férfit megpillantja s nagy megelégedésére szolgál látni, mint hökken vissza az érkező szokatlan pongyolájától.

Hanem egy percz mulva ráismer s határozott vígsággal kiált fel, eléje nyújtva hosszú száraz kezét.

– Ah Abellino! Te vagy az? Honnét hullottál ide? Azt hittük, már mediatisáltattad magadat Indiában. Jer, ülj mellém. Hoztál azokból a famóz pastillokból, a miket genialis leveleidben említesz?

– Vigyen el az ördög majmoddal együtt, szitkozódék az érkező, most nem tudtam, hogy melyitek a gazda, úgy hasonlítotok egymáshoz, üssön bele a menykő!

– Ah ez most a legdivatosabb neme az udvariasságnak Egyptomban? Egyébiránt majmom le van kötelezve a bók által. Zsokó, bizonyítsd be neveltségedet, az által, hogy nyújts egy pipát vendégemnek.

Zsokó meg is tette, hogy elhozta a pipát, hanem olyat húzott vele a vendég lábszárára, hogy az nem bánta volna, ha nem hozott volna neki pipát.

Verje meg a Szamum a piszkos rokonodat! ha tudom, máskor bottal jövök hozzád. Indiában is jártam majmok között, de ott az ember pisztolyt hord és lelövi az ilyen ocsmány állatot.

– Ah, hagyd el barátom. A majmokból lett az emberi faj. Én azt állítom, hogy az ember eredetileg majom volt. Őseink iránt tehát illendő tisztelettel kell viseltetnünk.

Kecskerey olyan ember, a kinek mindenféle gorombaságot el lehet mondani, de ki aztán mindenféle gorombaságot vissza is ad.

– Azonban, jer ülj ide mellém és tedd magadat kényelembe. Jusszuf! tölts vendégem számára pipát. Sajnálom, hogy nargylával nem szolgálhatok.

Abellino leveté bő köpenyét, melyet válla körül tekergetett, s szembe ült Kecskerey úrral, hogy időközönkint a majmot papirosgalacsinokkal hajigálhassa.

– Tehát mi hozott ismét vissza e birodalomba, én hősöm, én troubadourom? kérdé Kecskerey úr; bizonyosan szerelmes kalandok, nevezetes affairek; fogadni mernék, hogy egy indu vestaliát szöktettél egy Budhurból.

– Elébb felelj arra: van-e még itt valami híre elébbi affairemnek?

Kecskerey úr neheztelő arczczal felel:

– Édes barátom, nagyon sokat teszesz fel magadról. Azt kivánod, hogy egy esztendeig egyébről se beszéljenek, mint a te rongyos párbajodról. Van eszébe valakinek. Úgy elfelejtettek, mintha soha sem lettél volna. Fennimoret megölted. Fennimorenak volt egy cadet öcscse, ki ez által majorescová lett. A minap kérdezték tőle, hogy miért nem sürgeti az ellened indított pert? Van eszem, mondta, hogy jóltevőmet üldözzem; ma estve találkozhatol vele itt nálam, sokkal derekabb fiu, mint a bátyja volt; nagyon fog örülni, ha meglát.

– Részemről a szerencse. Tehát beszéljünk egyébről. Úgy látszik, hogy most Pest kezd lenni az elegans világ fészke, a mit abból gyanítok, hogy te itt vagy etablirozva. Mit csináltok ti itt?

– Terjesztjük a civilisatiót. Kissé fádabb mulatság, mint Párisban tölteni a saisont, de néhány magyar mágnás fejébe vette, hogy ezentúl Pesten lakjék, s most azoknak a kedvéért mások és mások kedvéért ismét mások tanyáznak ebben a kedves városban, melyben épen akkora a köd, mint Londonban s illusióra ennyi is elég.

– Ez mind jó. Hanem a többek között mit tudsz Kárpáthyékról?

Kecskerey úr büszkén fúvá fel magát, mint egy béka s torkának feszített hangján recsegé:

– Kinek tartasz te engemet, barátom? Kémed vagyok én neked, ki a családok titkaiba befúrja magát, hogy azoknak árulója legyen? Minő föltevés ez rólam!

Abellino nyugodt lélekkel hajigálta a kezébe akadt látogató-jegyeket Zsokó fejéhez; ismerte már Kecskerey úr szokását. Ő minden dehonestáló megbízást és kérdést a legnagyobb méltatlankodással szokott visszautasítani, hanem azért elvégzi azokat és ad feleletet.

– Bánom is én, akármit csinálnak tőlem Kárpáthyék! Mi gondom nekem arra? Tőlem beszélheti a világ, hogy Kárpáthyné mindennap más szeretőt vált, hogy ma gróf Erdeyvel, holnap Kiss Miskával sző viszonyt, hogy az öreg Jancsi úr maga csődíti a házi barátokat Kárpátfalvára s gyönyörködik benne, ha neje azokat szeretetreméltóknak találja, Kiss Miskával számtalanszor engedi őt egyedül szomszéd falvakra látogatóba járni s más effélét, mi gondom nekem mindezekre? Annyit sem gondolok rá, mint arra, hogy a majmom mit álmodott.

Abellino békét hagyott a látógató-jegyeknek s érdekelten kezde hallgatni.

Kecskerey pedig úgy tett, mintha nem az ő kedveért beszélne s azért is a kis szerecsenre kezdett kiabálni.

– Bre bre! Khizmetkiár!

A groom futott befelé.

– Ne bujurszünüz csultánüm (parancsolj uram).

– Eszbaplerimi! Csismelerimi! (Ruhámat, csizmámat.)

A kis ficzkó futott s hozta a nagy sárga csizmát.

– Khair csismelirimi, szamár, hanem a papucsom add ide. Milyen nehéz baromból embert formálni!

Abellino ez alatt sajátságos gyönyörüségét találta benne, lovagkorbácsával a kis groom kifelé forduló lábikráira egyet csiphetni, általában különös kedve volt minden útjában akadó bútorral éreztetni suprematiáját s nagyon örült neki, hogy a dohányhamut a padlat mázába tapodhatta, s addig meg nem nyugodott, míg egy kezébe akadt ollónak ki nem tekerte a nyakát.

Kecskerey ez alatt felöltözött, legalább ő azt hitte magáról.

– Nos édes barátom, tehát visszajöttél Indiákról, szólt, protectori arczczal öltve karját Abellinoéba s elkezdett vele sétálni a tágas teremben alá s fel; nem kétlem, miszerint ezentúl állandóul itt fogsz körünkben maradni s estélyeimet jelenléteddel boldogítod.

– Köszönöm az estélyeket, de most nem vagyok elég gazdag, hogy azokban részt vehessek. Griffard felmondta a további hitelezést s nekem meg kell tanulnom a gazdálkodást, mint akármely más filiszternek.

– Ah, kár volna érted, ez nem neked való mulatság. Annál okosabban tennél, ha kibékülnél nagybátyáddal.

– De már a koldus mesterségénél többre becsülöm a banditáét.

– Az is jó. Tudniillik, hogy jó tőled a gondolat; de nem az említett mesterség. Te meglehetős kelepczében vagy most.

– A milyet csak képzelni lehet.

– Nagybátyád feleségébe még mindig szerelmes vagy-e?

– Az nem; hanem attól tartok, hogy más lehet belé szerelmes.

– Bizony az különös volna.

– Mi volna oly különös?

– Ez az öreg úr egészen megváltozott. Húsz évvel ifjabbnak látszik; az ember alig ismerne rá; jó életrendet tart, tán ügyes orvosai vannak. Azután családotokban van, hogy titeket a késő vénségig szeretetreméltóknak tartanak az asszonyok. A minap találkoztam Szolnokon sógorasszonyoddal, de mintha sokkal boldogabbnak, sokkal elégültebbnek látszott volna.

– Ördög és pokol! kiálta fel dühösen Abellino, kiszakítva karját Kecskereyéből, s haragosan vágta magát egy karszékbe. Ki lehet annak az oka, hogy e nő boldogabb, hogy e nő elégült? mert az nem lehet, hogy erre férje képes volna, ez hazugság, ez csalás!

– Meglehet barátom, hogy hazugság, hogy csalás; szólt Kecskerey, hidegvérrel véve térdét két keze közé s hintázva magát egy szánalakú amerikai széken.

– Ha én azt be tudnám bizonyítani, hogy e nő valakibe szerelmes, ha azt valami világosan, valami csattanó zajos modorban napfényre lehetne hozni, hogy ő tilos viszonyban él valakivel…

– Persze, hogy az reád nézve megbecsülhetetlen eset volna.

– Engem kijátszanak!

– Biz az megeshetik, hogy kijátszanak. Az öreg úr képes elnézni neje hűtlenségét, csakhogy téged örökségi igényeidtől megfoszszon.

– De ez nem lehet, ez nem lehet. Ily gyalázatokat nem tűrnek el törvényeink.

Kecskerey felkaczagott.

– Barátom, ha törvényeink nagyon lelkiismeretes kutatásokat akarnának tenni családjaink származási rendjében, igen furcsa confusiók támadhatnának a családfák készítésében.

– De azt még sem fognák megengedni, hogy egy nyomorult koldusnő feltolakodjék egy előkelő családba, s egy életroskadt férj oldala mellett idegen ficzkók becstelen szerelme által elrabolja a törvényes örökös előnyeit.

Ezen még nagyobbat kaczagott Kecskerey.

– A mióta elváltunk, nagyon morális ember vált belőled. Ilyen idegen ficzkó magad is örömest lettél volna, még egy év előtt is.

– Tréfa á part, barátom. Látod, hogy én ruinált ember vagyok: ördögi, pokoli cselszövénynyel semmivé tett ember. Találjon megtörténni az, a mitől rettegek, akkor főbelőhetem magamat. Nekem minden áron kell tudnom valamit, a mi Kárpáthynét a törvény előtt compromittálhatja, s ha nincs ilyesmi, kell azt előidéznem.

Kecskerey neheztelő arczot öltött.

– Édes barátom. Én meg nem foghatom, miért mondod ezeket nekem? Úgy nézek-e én ki, mint a ki ilyen dolgokban tanácsot fog adni? Az ilyesmit komolyan kikérem magamnak. Bánom én: csinálj a mit akarsz. A télen itt fognak lakni Kárpáthiék. Tedd a mi neked tetszik: vesztegesd meg cselédeiket, uszítsd rájuk creaturáidat, a kik az asszonyt eltántorítsák és azután rávalljanak, rakd körül kémekkel, vigyáztass minden lépésére s add a dolgot furfangos prókátorok kezébe; de nekem hagyj békét, én gentleman vagyok és sem kém, sem fizetett Mephisto, sem bérelt cicisbéo nem leszek.

Az érdemes gentleman sietett magáról lemosni minden ilyes árnyalatnak legkisebb gondolatját is, hanem azért adott utasítást, hogy mit tegyen Abellino? Tiltakozott minden tanácskérdés ellen, hanem azért iparkodott kimerítő feleletet adni.

Abellino nagyon meg volt vele elégedve. Új tervek kezdtek agyában keletkezni; vevé kalapját és azzal barátságosan elbúcsúztak, kölcsönösen lovagias szavukat adva, hogy minél hamarább ismét látandják egymást.

XXIV. KÍVÜL FÉNY, BELÜL ÉJ.

Meg kellett történni…

Kárpáthyné megigérte barátnéjának, hogy férje beigtatási ünnepélyén a háziasszonyi gondokat osztani fogja vele, mint osztotta Szentirmayné az övéit az agarász-egylet gyűlése előtt.

Két kínos héten át mindig azon gyötörte lelkét, hogy minő okot találhasson, mely miatt ez igéretétől fel legyen szabadítva? Egy sem volt elfogadható. Szerencsétlenségére oly egészséges volt, hogy nem is panaszkodhatott.

El kellett szánnia magát.

El kellett szánnia, hogy elmenjen azon férfinak házába, kit jobb volna oly messze kerülnie, hogy még egy csillagzaton se legyenek soha. Ki kellett állania azt a kínszenvedést, hogy lássa őt dicsősége, fénye tetőpontján, mint ünnepelt hazafit, mint tekintélyt, kit nő és férfi egyaránt imád, kinek nevét még a gyermekek is emlegetik; oda kellett nyujtania szívét azon égető töviskorona elé, mely reá várt, ha e férfiuval és annak nejével szemtől szembe kell majd állania s tűrni, hallgatni belül vérező szívvel az édes, őszinte hízelgést, a gyöngéd kitüntetést, a mivel azok majd elhalmozzák és az alatt mosolygó arczot mutatni a világnak, hagyni vérezni a szívet, nem hagyni könyezni a szemet, egy sóhajtól, egy pirulástól nem engedve magát meglepetni, hogy sejtelme, gyanúja ne legyen másnak arról, a mit érez.

Oh mennyivel nehezebb teher a szerelem, mint a gyűlölet, mennyivel nehezebb eltitkolni azt, mint emezt.

A mitől félt, a mitől rettegett, megtörtént.

Flóra nem feledkezett el igéretéről; már az ünnepély előtt két héttel írt barátnőjének, figyelmeztetve őt, hogy egy hetet nála kell töltenie.

Tehát egy egész hetet tölteni a legfájdalmasabb kínok között, egy hetet keresztül szenvedni lemondás és elrejtett szenvedély fájdalmai között. Oh milyen nagy bűnnek kell lenni a szerelemnek, hogy büntetése ilyen keserű!

A mely reggel Kárpáthyné megérkezett Szentirmára, aznap délután Marion kisasszony felpakoltatott és útra készült.

Rudolf kérdé tőle, hogy hová megy.

– Átvonulok kőhalmi jószágocskámra s iparkodom e néhány napot lehetőleg kellemessé tenni reám nézve.

– De hát miért megy el épen az ünnepély elől?

– Kedves öcsém. Az ember sokszor tesz kérdéseket, a mikre nem köszönné meg, ha feleletet kapna. Ez azok közé tartozik. Ez sokkal jobb lesz mindhármunkra nézve, vagy is helyesebben mondva, mind a négyünkre nézve.

E negyedik alatt félreérthetetlenül Kárpáthynét gondolta.

Rudolf nem kérdezősködött tovább, hanem látszott rajta, hogy restelli Marion eltávozását.

Flóra nagy örömmel fogadá barátnéját, őszinte, szép arczán félreismerhetlen volt a jókedv, midőn Fannyt karjai közé szoríthatta. Rudolf is udvarias volt és szíves irányában, – de egyéb semmi. Örömmel látta házánál szép szomszédnőjét, s rajta volt, hogy kényelméről gondoskodjék, de legkevésbbé sem volt általa érdekelve.

Valóban Fanny sokkal kevésbbé találta veszélyesnek helyzetét, mint gondolá. A férfi-ideálok rendesen sokat vesztenek házi körükben a nimbusból melyet másutt magukkal hordanak. Az ember hallja őket fütyörészni, cselédekkel pörlekedni, házi bajokkal, mindennapi ügyekkel vesződni; látja, mint esznek, isznak, mint unatkoznak; látja őket be nem fejezett toilettel, olykor sáros csizmával, mikor a lovakat nézték, tapasztalja, hogy az ideálok is csak úgy küzdenek az élet apró szükségeivel, mint akármely közönséges ember, s nem tartják magukat mindig abban a positurában, a miben arczképeiket látni a műkirakatokban. Nőknél az egészen más. A nő születve van arra, hogy házikörében is szép legyen, a nő mindig csábító, akár felpiperézve, akár pongyolán; hanem a férfi legkevésbbé csábító otthon.

Azután, mikor egy férfi fejébe vette azt, hogy jó férj fog lenni, akkor kötelességévé teszi magának: nem udvarolni idegen hölgyeknek. Végre pedig egyik órában úgy, mint a másikban, annyi mindenféle unalmas politikus hazafi, annyi dohányszagú kortesvezér, annyi bölcs főbiró, notárius, esküdt és fiscalis jött-ment Rudolf nyakára, hogy sohasem lehetett őt másként látni és hallani, mint szüntelen körülvéve komoly és tanúlságos eszmékkel.

Egy szóval Fanny sokkal kisebbnek érzé a veszélyt, midőn szemei előtt volt, mint minőnek a távolból hitte azt s nyugodtabban látta Rudolfot szemével, mint látni szokta lelkével.

Emberek, kikben az érzés való és nem szenvelgés, rendesen igen keveset szokták azt mutogatni, a legünnepeltebb státusférfiak, a leghirhedettebb költői kedélyek többnyire igen keveset szoktak átvinni ideáleszméikből a napi életbe; így volt az Rudolffal is. Ő szeretett otthon igen köznapi embernek látszani, a kin semmi különös nincsen, s ez nagy jótétemény volt Kárpáthynéra nézve.

Ez a hét nap észrevétlenül, fájdalom nélkül múlt el, a hogy soha sem remélte volna.

Szentirmayné sokkal finomabb érzésű nő volt, hogysem férjét barátnője előtt sokat magasztalta volna. Az ilyesmi vagy igen gyönge, vagy hypocrita jellemek szokása. Helyesen érző nő egyszer elmondhatja, hogy férjét mennyire imádja, többször nem szükség azt előhoznia. A férj érdemeivel dicsekedni, azt minduntalan magasztalni, olyan gyöngeség, a mely ritkán talál méltánylatra.

Igy Fannyra nézve nem volt oly kínszenvedés a Szentirmay-kastélyban töltött idő. Az utóbbi napokban azonkívül is el kellett menni Rudolfnak a székvárosba, honnan csak a beigtatás előtti napon tért vissza.

A két hölgy ezalatt mindent a legnagyobb gonddal elrendezett a közelgő ünnepélyre. A mit az egyik elfeledett volna, eszébe jutott a másiknak. Fanny kezdi helyzetét napról-napra természetesebbnek találni s többé nem volt előtte oly képtelenség szivviszonyainak összeegyeztetése, hisz az élet, a praktikus élet olyan sokat lehetővé, megfoghatóvá tesz, a mit a képzelet, a költői logika képtelenségnek czímez.

Látni fogjuk azt…

A beigtatás napjára a megyei székvárosba utazott le Szentirmayné Kárpáthynéval, hol férje számára a megyeháznál volt elkészítve a főispáni szállás.

Szentirmay ugyan azt kivánta, hogy beigtatása a lehető legkisebb pompával menjen véghez, mert azt kissé nagyon keleti fogalomnak találta, hogy míg közügyekre filléreket sem akart áldozni a vagyonos osztály, egy-egy pompás díszmenetre ezreket és pedig nagyon sok ezreket pazarolt, s a mellett, hogy ex nobili officio viselte a hivatalt, még vagyoni állapotát is megrongálta miatta; mindamellett az egybesereglett nemesség banderiumai jelszavas zászlóikkal, főbiráktól vezetve, a tizenkét nemes ifjú, kik pompás ősmagyar öltözetekben lovagoltak a főispáni hintó mellett, a tömérdek népség, mely utczákat és háztetőket ellepett és a díszes hintók hosszú sorai, mikben ragyogó főurak ültek, nyusztprémes, bogláros öltözetekben, eléggé ritka látványt nyujtottak a bámuló szemeknek.

A legelőkelőbb hölgyek a megyeház erkélyéről nézték az alant elvonuló menetet, köztük Kárpáthyné is.

Alig ismert némelyikre ez ünnepélyes arczok közül, annyira más alakot adott azoknak a gyönyörű keleti köntös és keleti komolyság. Többen az ifjú lovagok közül kardjaikkal üdvözlék.

Végre maga a főispán hintaja érkezett, körülrobogva a tizenkét lovas daliától, ő maga levett föveggel ült a nyitott hintóban s szép nemes arczán valódi megilletődés látszott. A merre jött, hangos éljenkiáltás hirdeté közeledtét, mindenki ismerte őt nemes híréből, mindenki örült, hogy a legjobb hazafit, a legigazságosabb férfit nyerte meg a megye legfőbb tisztviselőjéül. A ki soha sem látta is, rá kellett ismernie ez arczról. Egy ó-kori hős mintája lehetett az, minőnek képzeljük azon hadvezető daliákat, kik diadalmas csatákból térve vissza, törvényt hozni összeültek, kik félelme voltak az ellenségnek, ótalma a népnek és szerelme a nőnek.

Kárpáthyné remegve néz rá. Mégis jobb lett volna őt így nem látnia!

A menet keresztülvonúl a megyeház kapuján, félóra mulva a nagy gyűlésteremben áll Rudolf, s nemes, lelkesült beszéddel tölti el a hallgatók lelkét, kikből e ragyogó, ez édes, e biztató szavak hallatára a szív akar kiugrani. – Kárpáthyné a karzatról hallgatja őt. Ah, jobb lett volna őt nem látni így és nem hallani. Most már nemcsak szereti, hanem imádja!

Ime azonban egyszer kezdi észrevenni, hogy valaki onnan alulról a gyűlésteremből szörnyen integet fel hozzá, kézzel és fejjel, s minden arravaló tagjaival köszöngetve, sőt később egy székre áll fel, hogy jobban meglássék. Eleinte nem ismerte fel egyszerre az új férfiút, csak később kezdett, egy csomó kellemetlen érzésen keresztülfutva, emlékezni rá, hogy találkozott már valahol e ránézve kellemetlen arczczal. – Ez Kecskerey úr…

Vajjon mi hozta ide az érdemes férfiút? Mert ok nélkül ő nem szokott fáradni sehova.

Fanny oly kellemetlen hatást érzett ez ember láttára, mely idegeit összezavará s valahányszor odatévedt pillanata, bosszúsan tapasztalá, hogy annak szemei folyton ő rajta függnek.

A szertartások bevégeztével szokásosan nagyszerű lakoma következett, innen a varázs-gyorsasággal tánczteremmé alakított gyűlésterembe mentek vissza a vendégek.