Part 12

Miska legjobban érzi magát, mikor a mesterségéről beszélhet; figyelmes szemmel vizsgálja, hogy tartja magát Fanny a lovon? ez szabadságot ad neki megjegyezhetni, miszerint termetét nem hajtja eléggé előre, a derekát könnyű hullámzásban kell tartani a paripa lépéseivel egyezve; a nyereg alkalmasint félre van csúszva, mert a jobb térd igen alacsonyan áll, nem, nem az a baj, a kengyel igen hosszú, a ballábacska alig ér bele a hegyével. Ho! meg kell állani! Ebből nagy baj lehet; a futtatásban könnyen kicsúszhatik a kengyel a talp alól. Meg kell állani. A nagyságos asszony számára magasabbra kell csatolni a kengyelszíjjat. Egyszerre öten-hatan ugrottak le lovaikról e kellemes szolgálatot megteendők, legelső volt a pünkösdi király; Fanny azonban egészen elpirulva körülforgatá lovát, visszatartóztatva kengyelétől a szolgálatra kész seladonokat.

– Nagyon jól van így, nem szükség megigazítani.

E pillanatban, senki sem tudja honnan termett oda? Varga uram ugrott Fanny lova mellé, s szives készséggel ajánlá, hogy ha valami baj van a nyeregszerszámon, parancsoljon a nagyságos asszony ő vele, legalázatosabb szolgájával.

Fanny háládatos mosolylyal köszöné meg az öreg hivatalnok készségét, ki ezáltal azon zavarból menté ki, hogy kengyelvasához e fiatal emberek egyikét engedje nyúlni, mire az öreg lehajolt, kérve úrnőjét, hogy addig tegye vállára a lábát, s nagy tiszteletteljesen feljebb csatolá a szijat.

– Köszönöm, édes barátom, szólt édes hangon a delnő, megszorítva az öreg kezét, míg Kiss Miskának kedve lett volna őt hátba ütni.

Az öreg ismét eltünt, észrevétlenül, alázatos semmivélétellel; hihetőleg valahol hátul egy csézában rejtőzködik. Ha figyelmezne rá valaki, észrevehetné, miszerint az öreg nem dűl a balfelére. Balvállán úrnője lábnyoma könnyű porfoltot hagyott maga után. A világért le nem dörzsölné azt onnan, s mihelyt haza megy, leveti azt a mentét, elcsukja és soha fel nem fogja venni többé.

A társaság vígan robog tova.

A menet egy helységen kívül egy mulatólak előtt állapodott meg. Itt fognak majd a jutalmak kiosztatni. A nem lovagló hölgyek és férfiak itt leszálltak, felhágva a magas torony alakú terracera, mely a mulatólak közepéből emelkedett s honnan az egész síkságot be lehete látni, melyen csak itt-ott látszott egy-egy folt erdő, a többi mind sásos, csátés avar, rekettyés berek, egészen rókáknak való ország. Innen a mulatólak tornyából legjobban meg lehete látni az egész versenyt, melyhez pompás látcsövek voltak előre készítve.

Egy egész tábora az agaraknak követte a vadászokat. Gyönyörű volt ellátni: egyetlen ismerős füttyentésre hogy válnak külön egyes csapatok a többi közül, gazdáik körül seregelve, a kedvencz agarakat is leszedték a szekérről, a pórázokat eloldozták, mire azok nyihogva ugráltak fel gazdáik kezei után, a hol lehetett, egyet nyalva rajtok.

Különös, hogy az emberi szenvedélyek hogy ragadnak el az állatra.

János kiválaszta a többi közül két tiszta hófehér agarat s egy füttyöt vetve nekik két ujjával, odavezeté nejéhez.

– A két legszebb és legderekabb agár az egész csapatban.

– Ismerem már őket, az egyik a Cziczke, a másik a Rajkó.

A két agár, nevét hallva említeni, víg szökdécseléssel ugrált fel a lóra, az úrnő kezei után kapkodva.

János urat nagyon kellemetesen lepte meg, hogy neje agarait névszerint ismeri, s annak is igen örült, hogy az agarak is ismerik úrnőjöket; hiába, mindenkit meg tud hódítani, embert és állatot!

– Hát a Matyi hol van? kérdé Fanny széttekintve.

– Azzal magam fogok menni.

– Hogyan uram? Ön futtatni akar? Ne tegye azt.

– Miért ne? nem tartasz engem jó lovasnak?

– Én elhiszem, hogy az, de tegye meg a kedvemért, hogy ne bizonyítsa be azt.

– A te kedvedért? Rögtön leszállok a lóról.

Flóra súgva mondá a mellette lovagló Gergely grófnak:

– Szeretném tudni, hogy a jelenlevő férjek közől hány tenné meg azt a neje kértére, hogy a vadászatból elmaradjon?

Marion kisasszony is súgott valamit a mellette ülő Keresztynének.

– Félti az öreget az ifju menyecske. Az ilyen majoratusi jószágok birtokosát nagyon erős okai vannak a nyaktöréstől félteni a hitvestársnak; vannak esetek, midőn kellemesebb nőnek lenni, mint özvegynek.

– Mindenesetre kellemesebb, mint vén leánynak; felelt rá Keresztyné mérgesen, gorombán, hogy Marion kisasszony majd elszédült ijedtében.

Annyi gyöngédség volt János úrnak ezen tettében, miszerint neje kértére lemondott egy oly kedvencz mulatságáról, melynek hónapok óta előre örvendett, hogy Fanny egészen elérzékenyülve nyujtá neki kezét.

– Ugy-e, ön nem haragszik ezért rám, én úgy féltem önt.

János ajkaihoz szorítá a nyujtott kezet és sokáig kezében tartva azt, kérdé:

– Hát én ne féltselek téged?

Fanny önkénytelenül barátnéjára tekinte, mintha azt kérdezné tőle, vajjon ne maradjon-e ő is itt?

Kárpáthy elérté a tekintetet.

– Nem, nem. Azt nem kivánom, hogy elmaradj. Eredj, mulass. De vigyázz magadra. Ti fiuk, úgy vigyázzatok nőmre, mint a szemetek fényére!

– Oh vigyázni fogunk, felelt Kiss Miska, megpödörintve bajuszát.

– Majd vigyázok én rá, monda Szentirmayné, erős hangnyomatékot vetve az «én»-re; miután észrevette, hogy Fannyt férjének jóakaratu felhivása zavarba kezdi hozni.

A tulsó oldalon ezalatt az eredeti ficzkók is elkészültek az agaraikkal, s miután azt az egyetlen egy szójátékot, mely a magyarban létezik, s mely róka-fogások alkalmával el nem szokott maradni, eléggé megviselték s különféle tajtékpipákba számtalan fogadást tőnek: elkezdik a kürtök és ostorok segedelmével sürgetni a hajsza megindulását.

A paripák, agarak nyugtalan szökelléssel kezdenek mozogni a kürtszóra, a társaság három külön csapatra oszlik, melyek, mint egy tábor, derekat és szárnyakat képezve, indulnak meg a csalitos rónának, az agarakat előre bocsátják, a hölgyek kendőikkel, a férfiak kalapjaikkal integetnek egymásnak a mulatóka tornyából és vissza, azután a nyargaló csoportok elszéledeznek minden irányban, itt-amott eltünve a sürű bokrok között, másutt a berekből csak a lovaglók feje látszik elő, de mindenütt látni a két ifju delnő lobogó fátyolát, őket kiséri legtöbb szem és gyönyörködik bennök. Most egy árokhoz értek. Szentirmayné merészen neki vágtat és keresztül szökel rajta, egy perczczel később ugratja át az árkot Kárpáthyné; karcsú termete úgy hajlik, úgy hullámzik a szökés közben; utána kisérőik, Gergely gróf, a pünkösdi király és néhány lovász. Az erkélyről tapsolnak nekik.

Csak Kárpáthy nyughatatlan. Nem találja helyét. Lemegy lovászaihoz s ott találva az öreg Pált, aggodalommal mondja neki:

– Úgy féltem ezt az asszonyt; ha valami baj találná érni! Nem bokros-e az a ló?

– A legjámborabb. Talán jó volna mégis, ha utána mennék.

– Igazán mondod. Ülj fel saját lovamra. Vigyázz rá, hogy a mocsár felé ne tévedjenek, figyelmeztesd őket, ott könnyen oda lehet veszni.

Palkó rögtön felugrott János úr lovára s Kárpáthy felment ismét az erkélyre, utána nézni, ha utól fogja-e őket érni?

A csapat szélsebesen haladt előre. Az agarak felverték már valahol a rókát, de még mind nagyon messze voltak s az űzés tétova irányából ki lehete venni, hogy a ravasz állat nyomot iparkodik veszteni. El-elbukik a buczkák között s elhagyja maga mellett rohanni üldözőit s akkor egyszerre oldalvást csap ki. De hasztalan minden furfangossága, ott ismét új ellenségre talál, hasztalan búvik, hasztalan fordul vissza futtában, nincs hová menekülnie, a sürű ostorpattogás minden oldalról tudatja vele, hogy irtó harcz van izenve fajának s azzal rászánja magát a futásra s a legelső dombra felkapva, ott egy perczre megáll, széttekint, honnan jön az ellen? s azzal neki veti magát az avarnak.

– Ni a róka! kiáltják egyszerre üldözői, a mint megpillantották a dombon. A következő perczben már eltünt onnan.

De annyit mégis láttak, hogy gyönyörű állat volt. Vénnek kell lennie. Ez dolgot fog adni a legjobb agárnak is.

Utána!

A hajhászó csoport vágtatva rohan az agarak nyomában, a két hölgy arcza úgy ég a vadászat szenvedélyes örömétől; Fannynak eszébe jut e perczben, a miről ábrándozott egykor, ha most ő – a névtelen ideál – mellette nyargalna sebes paripán és látná őt vágtatva rohanni mindig előre, míg leomlana előtte és meghalna ott és senki sem tudná, miben halt meg? Flóra pedig arra gondolt, ha most Rudolf csak egyszerre szemközt jönne és őt meglátná – és újra belé szeretne.

Most egyszerre a rétre ért ki a róka; egy több ezer holdnyi kaszálló terült a vadászok előtt, melyen még rajta állottak a sorba rakott kalangyák. Itt kezdődött még a vadászat érdeke. A róka gyönyörű egy példány volt, akkora, mint egy fiókfarkas, csakkogy jóval hosszabb; nagy bozontos farka, mint egy seprő huzódott utána; bukdácsolva baktatott előre, nem mintha gyorsabban futni nem birna, de hogy erejével gazdálkodjék, miközben szüntelen csavarogva, félrecsapva, ellenfelei kifárasztására törekedett. – Félszemmel szüntelen hátratekintgetett üldözőire, miket mintegy száz lépéssel előzött meg s midőn vevé észre, hogy a távolság fogyni kezd, oly gyorsan iramodott előre, míg azokat ismét megelőzte.

Pedig János úr legjobb agarai, a Cziczke, Rajkó, a két fehér, Matyi, a nagy Ordas, Kiss Miska Fecskéje s Gergely gróf Armidája voltak nyomában, a többi sereghajtót nem is számítva.

A róka meg-megállt. Sajnálni látszott a berket, melyből kiugrasztották s neki-neki futott egy-egy boglyának, mintha azt hinné, hogy a mellett elbujhatik, azután mérgesen makogva baktatott újra tovább: a távolból is lehete látni, hogy vicsorítja éles fogait elleneire, mikor visszanéz.

Rossz dolog volt rá nézve ide a síkra kiszorulni, a hol sem buvóhely, sem folyam nincs, mely üldözőitől megmentse. Volt ugyan oldalvást egy kiszakadása a Berettyónak, melyet rákászati tapasztalataiból s nyári fürdések után ismert, mint jó mély és széles vizet. Jó volna most, ha ez a víz közte és az agarak közt lehetne, mert az agár nem úszik örömest; de odáig megkerítik s lehúzzák a bundáját, mielőtt megázott volna.

Már a kaszálló közepe táján észre lehet venni, hogy futása lassúdik, nem sokára körül lesz fogva.

– Hajrá Fecske! Hajrá Rajkó! Hajrá Armida! hangzik minden oldalról.

Az agarak megfeszített gyorsasággal rohannak utána.

A két fehér legközelebb éri; mint a szél, úgy vágtatnak utána, karcsú nyakaik előre vannak feszítve, két felől közre bocsátják a rókát, még néhány percz és elérték.

A róka itt egyszerre megáll, farkát maga alá csapja s összecsattogtatva fogait, szembe áll a két agárral. – Azok meghökkenve állnak meg előtte, mérges nyifogással vetve meg lábaikat s sebesen csóválva felkunkorodott farkaikat. E perczet hasznára fordítja az üldözött vad s egy oldalszökéssel kisikamlik a két fehér közől s jobb felé próbál menekülést.

Ujra utána valamennyi.

Most Gergely gróf Armidája éri legközelebb.

– Bravó, Armida! Tied a győzelem!

Még egy szökés. A róka egyszerre lelapul, s Armida keresztülugrik rajta s csak husz lépésnyire futtában veszi az észre, hogy a róka elmaradt.

Ez most egyszerre jobbra fordul.

– Rajta Fecske! Kiált Kiss Miska. És Fecske csakugyan elkapá a rókát; a jutalom a tied! hanem a róka is elkapta a Fecskét, olyat harapott az orrán, hogy menten elbocsátotta ismét. Ez is a tied.

Ekkor egyszerre teljes erejéből neki a róka a Berettyóágnak. Sikerült a ravasz ficzkónak annyi üldözőjét kijátszani s oldalréshez jutni. Az agarak mind messze maradnak el mögötte.

Most áll még csak elő Matyi, az ordas, a soló agár, ez majd megmutatja, hogy mit tud. Eddig meg sem igen erőltette magát, hagyta a többieket vállalkozni, úgy is jól tudta, hogy ezt a rókát egyik sem fogja el, ismerte már a maga emberét! Kettőnek, háromnak meg bír ez felelni. Régi róka! ismerik már egymást, sokszor találkoztak itt-amott. Most mutassa meg hát, hogy ő ellenében mit tud?

A róka ismét elővette régi cseleit, félreszökelt, meglapult, fogait csattogtatta; mind hiába, próbált ellenféllel volt dolga!

Hogy ezt János úr mind nem láthatja! Kérdezzetek meg egy szenvedélyes agarászt, hogy mennyiért adna egy ilyen látványt?

Most a róka egyszerre a legsebesebb futás közben meglapul, de Matyi nem ugrik rajta keresztül, mint a szeles Armida tett, hanem a mint a róka visszafelé fordítja fejét neki vicsorított fogaival, egyszerre túlnan csap hozzá, mint a villám s azon pillanatban csak azt látni, hogy a róka bukfenczet vet a levegőben; Matyi nyakánál fogva felhajította azt s alig ért vissza a földre, ismét megkapta hátán a bőrét s egyet rázott rajta a levegőben s azzal ismét elhajította, hadd szaladjon megint egy kicsinyt.

– Brávó Matyi, brávó, hangzott az egész társaság szájából.

E kiáltás csak arra buzdítá Matyit, hogy még több bravourt mutasson nézőinek. Most meg azt követte el, hogy a róka mesterséges sakkfigurái ellenében visszafordította azt a vadászok felé, hogy ott azoknak szeme láttára lapdázhasson vele a levegőben. Egy percznél tovább soha sem tartotta szájában a veszedelmes állatot, mert tudta, hogy a másik perczben már az is megfogná őtet s a rókaharapásról igen sajátságos fogalmaik vannak a kutyáknak, azt minden ismeretes harapások közt a legkevésbbé szeretik. Ezért addig iparkodott azt hajigálni, földhöz verni, míg kifárasztja. A róka már nem is védte magát, csak futott előre, sántítva, bukdácsolva három lábon. Mindenki azt hitte, hogy már vége van; midőn egyszerre oldalt csap újra s egy falka ökröt pillantva meg az országúton, egyenesen azoknak iramodik.

A vadászoknak itt egy meglehetős magas korlátot kellett átugratniok, a midőn ismét alkalma nyilt a két delnőnek gyönyörű ügyességét kitüntetni; szerencsésen átszökell rajta mindakettő.

E pillanatban egy lovagot láttak meg mind a ketten szemközt jönni rájok az országúton, kinek közeledtét részint a bokrok, részint a félrevont figyelem miatt mindez ideig észre nem vették.

Ez ő!

Flóra arcza e perczben még pirosabbá lesz, Fanny halavány, mint a halál.

Ez ő!

Ráismernek mind a ketten. Ez ő. Egyiknek szerető férj, másiknak szeretett ideál.

Flóra örömriadva rohan elé, szerelmes sikoltással.

– Rudolf, Rudolf!

Fanny a kétségbeesés némaságával fordul el s nyargalni kezd visszafelé.

– Az Istenért! kiált Rudolf, kinek arcza még ég a szerető nő csókjaitól; azon hölgyet elragadta a paripa!

– Ez Kárpáthyné! szól ijedten Flóra s korbácsot ad lovának, hogy utolérje.

Az asszony hanyatt-homlok rohan az avaron keresztül; mindenki azt hiszi, hogy elragadta a mén. Flóra, az öreg Palkó, Kiss Miska és Gergely gróf hasztalan vágtatnak utána, nem bírják megközelíteni, csak Rudolf ér vele.

Most a mén a keskeny gátra kapott fel s azon nyargal végig, túlnan hat ölnyi mélységben a Berettyó vize. Egy bukás és vége van. De Rudolf utoléri már; ő mindannyi közt a legjobb lovas. Már egészen mellé jutott. Először látja életében e nőt. Mit tudhatja ő, hogy annyiszor találkozott már vele? ha soha sem vette észre. A paripa tajtékot fúva rohan a delnő alatt, kinek arcza oly halvány és keble úgy hullámzik. Itt van ime a percz, midőn mellette lovagol az ifju, lélekzete éri, hajfürteinek lebbenése az ő orczáját legyinti és neki százszor több oka van most azt óhajtani, hogy bár meghalna e pillanatban; ez ifju, ez imádott ideál a legszebb, legnemesebb hölgynek, legkedvesebb barátnéjának férje.

Rudolf kénytelen a neki vadított paripa elfogásával felhagyni, e helyett azon pillanatban, midőn Fanny elszédülten, elaléltan hanyatlik hátra nyergéből, hirtelen megragadja karját s izmos kézzel odaöleli magához, át a nyeregbe. A nő ájultan borul vállára, a paripa szilajan száguld tova!

XXII. A KÍNSZENVEDÉS.

Kárpáthyné az eset után igen nagy beteg lett, sokáig kétséges volt életben maradása is. Kárpáthy a világ legelső orvosait hozatta el számára: tanácskoztak, gyógyították, senki sem tudta, mi baja? Az nagy hiba, hogy a sziveket senki sem tudja gyógyítani.

Sokáig magánkívül volt, beszélt érthetlen dolgokat, mint betegek szoktak, kiknél a meggyuladt agy ábraképekkel van tele. Ki ügyelne az ily beszédre? Nem való az. Rémeket, iszonyatot lát az ily beteg mindenütt, a hol semmi sincs s elnéz minden ismerőst ismeretlen alakoknak, más jellemet vesz föl, az erőslelkű lesz félénk, a szemérmetes hevült képekről beszél, ki jegyezné fel szavaikat?

«Távozzál tőlem, – hagyj engemet elveszni.»

Ki tudná, mit tesz az?

«Paripa, melyet a halál lovának neveznek, azon ülök én, ne jőjj mellém.»

Mit jelentene ez?

«Ha te nem volnál boldog, nem volnék én boldogtalan.»

A forró égő homlokon lágy sima kéz érintése vonul végig, Flóra az, ki ott virraszt a beteg ágya mellett, éjről éjre, megtagadva az álmot, meg férje látását, daczára Marion ijesztgetéseinek, ki azt beszéli, hogy Kárpáthyné meghimlőzött.

Ha csak ez volna a szegény nő baja, milyen kevés volna az.

Végre győzött a természet. Az ifju véralkatnak erős küzdelmei szoktak lenni a halállal s hamarább elhanyatlik, mint a vén. Fanny megszabadult a haláltól. Midőn legelőször tekinte szét tisztult elmével maga körül, két lényt láta maga mellett ülni. Egyik volt Flóra, a másik – Teréz.

A mire semmi rá nem vehette volna Terézt, hogy Kárpáthynét meglátogassa, az első hír súlyos betegségéről kényszeríté azt tenni. Épen az nap érkezett, hogy Fanny kórállapota jobbra fordult s Flórát felváltotta az ápolásban.

Azonban Szentirmayné még sem akart addig eltávozni, míg barátnéját egészen veszélyen kívül nem tudja s néhány napig még ott szándékozott maradni.

Fanny visszanyeré az életet, eszméletet; többé nem beszélt értetlen, idegen dolgokat; elcsendesült, – meggyógyult, a hogy az orvosok mondák.

Ki tudja, melyik nagyobb kín? Azon eszmék, mik az őrült égő agyában fogamzanak, vagy a miket a csöndes hallgatag gondolat a szív fenekére zár? az szenved-e jobban, a ki tombol és üvölt, a kit megkötöznek lánczczal, a ki fogait csikorgatja és nehéz tusájában vérverítéket izzad, vagy a ki hallgat és mosolyog és érzi azt az eszmét, a mitől könnyű volna megőrülni.

Most már hidegen lehetett végig gondolni az egész életen.

Mi volt ő, mivé lett most és mi lesz belőle!

Ivadéka egy szerencsétlen családnak, mely hírét kénytelen szégyenleni s melynek minden tagja örömest eltagadná egymást, elcserélné önmagát, örömest lenne vén, hogy el lenne feledve ifjusága.

E család fátumát elfogták róla Isten imádásához szoktatott kezek, megőrizték, megvédték minden veszély ellen, csendes, békés menedéket készítének számára, a hol úgy élhetett volna, mint rejtett fészkén az erdei madár.

Menedékét el kelle hagyni, hogy egy álomkép után fusson a világban, azon nagy világban, mely reá nézve annyi ijesztő képpel bírt, melyből annyi nyájas szó hívta, a mennyi háborító riasztá vissza.

Egy nőszívet keresett, mely őt megértse, és egy férfi-arczot, mely ideálja lőn.

És megtalálta mindakettőt.

A nemes szívű barátnőt, ki hozzá jobb, kedvesebb volt, mint minőt remélni tudott, és a bálványozott ifjat, kinek lelkéről, szívéről több jót és szépet beszélt a világ, mint mennyit ő lelkében reá pazarlott. És e nő és e férfi ideál a legboldogabb házasok.

Mi legyen akkor ő?

Néma tanúja e boldogságnak, melyről neki is oly ragyogó képzeletei voltak? Lássa mindennap a barátnő boldog arczát s hallgassa édes örömeinek titkait, miket bizalmas suttogások óráiban a nők meg szoktak egymásnak mondani. Hallja dicsőített nevét, lássa magasztos arczát az ifjunak, kit még imádnia sem szabad s ne merjen szólni felőle, nehogy arczának elpirulása, hangjának reszketése elárulja, a mit soha nem szabad embernek megtudni.

Vagy szívében áruló legyen az iránt, ki tele szeretettel járult hozzá, ki legelső nyújtá neki kezét, hogy vezesse, hogy pártolja, annak boldogsága ellen, mint a házba fogadott tolvaj, terveket készítsen, rosszabb legyen, mint valamennyi testvére, mint mindazok, a kik hozzájok hasonlók, mert azok csak idegen erszényeket vadásznak, nem idegen boldogságot.

És utoljára, ha akarna is, mit érhetne el? Ha akarna oly bűnös lenni, mint az úrrá lett szenvedély kívánja, nyerne-e mást, mint megvetést? Hasonlíthatja-e magát bármi tekintetben azon nőhöz, kinek keblén e férfi a legnagyobb boldogságot tanulta ismerni? ha meg akarná csalni, megtörni, meglopni e nőt, nem volna-e az őrült merénylet tőle, midőn amaz oly szép, oly jó, és olyan eszes? Csupán csak az emberi szeszélyekre építhetné reményét, ha azt hihetné, hogy Rudolf is csak olyan, mint a többi lengeteg férfi, ki megcsalja a legbájosabb, a legkedvesebb nőt egy másikért, ki annak bájaiból századrésznyit sem bir, csak azért, mert amaz már ismerős, már sajátja, emez idegen és másé s unalmas kedélye óhajtja a változatot; ha ilyennek képzelhetné Rudolfot, tán akkor várhatna tőle szerelmet. De milyen szerelmet? nem megvetné-e azt ő maga is?

Oh kétségbeejtő, kétségbeejtő!

És ilyenkor látni maga mellett, ágyánál virrasztva ezt a két nőt, kik mindegyikének annyival tartozik, kik oly részvéttel ülnek ágya mellett és kezeit kezeikben tartják és nem gondolnak arra, hogy ő e részvétet nem érdemli! Hogy vonnák vissza kezeiket, ha tudnák, minő gondolatok azok, miktől kezeinek lázas forrósága támad!

Milyen boldog volna most, ha soha nem tanulta volna e szenvedélyt megismerni, ha soha nem bocsátotta volna lelkét repülni elérhetlen vágyak után, ha a tisztes agg nőre hallgatott volna és ülne most is otthon a csendes, nyugalmas mezei lakban, nem törődve mással, mint virágaival.

Mind ennek vége, vége!

Sem előre sem hátra menni nincs többé út.

Csak élni, élni, egyik nap a másik után s valahányszor egy nap feljő, felsóhajtani: «ismét új nap!»

Hát a férj, a jó öreg?

Kárpáthy csak most érzé, mennyire szereti az asszonyt! Tán ha meghal, túl nem birta volna őt élni.

Minden órában tudósítani kellett hogyléte felől s míg kétséges volt meggyógyulása, addig senkit el nem fogadott magánál. Néha megengedték neki az orvosok, hogy nejét meglátogassa, ilyenkor könyes szemekkel állt meg a nehéz beteg ágyánál, megcsókolá kitett verítékes kezét és sírt mint a gyermek.

Végre túl volt a nő minden veszélyen. Szentirmayné elbúcsúzott, szívére kötve Kárpáthynak, hogy Fannyra ügyeltessen, korán ki ne hagyja menni a hidegre, orvosai rendeletét szigorúan megtartsa s minden indulatoskodástól megőrizze; olvasni sokáig nem lesz neki szabad s majd egy hét múlva, ha szép idő lesz, egy félórára kikocsizhatik, de akkor is melegen öltözzék s több efféle, a hogy azt a nők legjobban szokták tudni.

Kárpáthy áldások közt bocsátá útra a kedves szomszédnőt, megigértetve vele, hogy minél előbb meg fogja őket látogatni.

– A látogatás sora most már önökön van, egy hónap múlva úgy hiszem Fanny képes lesz azon igéretet beváltani, miszerint férjem beigtatási ünnepélyén a háziasszonyi gondokat velem megosztandja. Egyébiránt nem tudja, hogy én most megyek, nem akartam egy búcsúzási jelenettel felizgatni; jó lesz, ha ön tudósítja eltávozásomról.

János úr kapott e megbízáson s elébb megtudva Teréztől, ha Fanny ébren van-e s nem lesz-e rá nézve alkalmatlan, szép lábujjhegyen besompolyodott hozzá, odalépett ágyához, fejét megsimogatta, kezét kezébe vette és kérdezé: hogy van?

– Igen jól, felelt a beteg és iparkodott mosolyogni.

A mosoly rosszul sikerült, de jól esett János úrnak észrevenni a szándékot is.

– Szentirmayné üdvözöl, most távozott el.

Fanny nem szólt rá semmit. Csak kezét huzá végig homlokán, mintha el akarná onnan űzni a gondolatot, mely abban támadt.

Kárpáthy azt hivé, hogy az ő keze tán hűsebb lesz e forró homlokon s gyöngéden tapasztá azt oda.

Fanny megfogá mindkét kezével e kezet s ajkaihoz voná azt.

Kárpáthy oly boldognak érzé magát e perczben.

Félrefordult, hogy ne lássák szemeiben a könyeket.

Fanny azt hivé, hogy el akar távozni s még közelebb voná magához.

– Ne menjen ön el. Maradjon itt. Beszélgessünk.

Oh ez nagyobb öröm volt, mint a minőt várni lehete. Neje óhajtja, hogy ő ott maradjon, hogy vele beszéljen! Ez angyali jóság!

– Lássa, már egészen magamhoz jöttem. Nemsokára fölkelhetek. Nem haragszik ön meg, ha valamit kérek öntől?

– Ezeret! ezeret! Ne is egyet, kiálta örömmel János úr, hogy neje is fog tehát valamit kivánni.

– Lám, a betegek mindig azon törik a fejöket, hogy mivel lehetnének alkalmatlanok gondviselőiknek.

– Oh kívánj bármit. Bizonyos lehetsz felőle, hogy rám nézve nem lehet nagyobb gyönyörűség, mint neked örömet szerezni.