Part 11

E felhivásra általános zsibaj támadt a gyülekezetben, mindenki emlékezni akart hasonló esetre, mindenki számtalan mérföldekről látott vagy hallott hazaérkező kutyákat, de valamennyin diadalmaskodott Berki Lőrincz, a kinek egy agarát zsákba dugva vitték el Horvátországba s félesztendő mulva a Dráván, Dunán, Tiszán és mind a három Körösön keresztül szökött haza Püspök-Ladányba.

«– Végül szabad legyen megemlítenem uraim, azon esetet, midőn egy agár gazdája meghalálozik, mit cselekszik a hű eb? Elveszti étvágyát, nem érdekli semmi többé, kimegy a gazdája sírhalmához, ott lefekszik, nem eszik és nem iszik többé s heted napra – – (itt elkezdé homlokát dörzsölni János úr, nem tudva hogy mit mondjon «meghal», vagy «megdöglik?») s hetednapra elpatkol».

Sokan nevetni kezdtek.

«– Uraim, én nem frivol tréfából beszélek. Saját szomorú tapasztalásom ez: midőn halálos beteg voltam, cselédeim, barátaim elhagyának, ott feküdtem egyedül, mint halálra szánt áldozat, melynek már előre megküldték a koporsót, csak egy pár hű barátom nem hagyott el és az agaraim. Oda jöttek azon szoba ajtajához, melyben feküdtem, ott kapartak, ott sírtak, ott szűköltek, s ha beszökhetett egy, azt az ágyam alól ki nem lehetett verni és a többi ordított az udvaron egész nap, keserűségében.»

– Uram, ne mondja tovább! kiálta le a karzatról Marion kisasszony; a nagyságos főispánné egyben elájul!

Hirtelen alkalmazott illatszerek szerencsésen megelőzék a nagyságos asszony görcsrohamait, kinek idegeire rendkívül izgató hatással volt az agárhűség ez érzékeny rajzolása.

János úr fel is hagyott a pathoszszal s indítványa formulázására tért át.

– Minélfogva bátor vagyok azon szerény indítványnyal járulni a két haza minden agár-kedvelői elé, miszerint egyesülnénk az állatország ime tagjainak méltó sorsra emelésében, melyet is én e következő pontokban látok jónak meghatározni: 1-ször is az eként összegyűlt érdemes társaság nyilatkoztassa magát megalakultnak, választván saját kebléből egy bizottmányt, mely a statutumokat kidolgozza és azokat ismét egy hatvantagú választmány elé terjeszsze, mely legyen permanens, – 2-szor határoztassék meg, hogy a részvények ára mennyi legyen? én magam elvállalok ezer részvényt. (Általános éljen!) 3-szor alapíttassanak a társaság pénzerejéhez képest a következő czélravezető intézmények: egy agár-iskola, melyre a megkivántató telket és épületet én bármelyik jószágomból ingyen átengedem (hosszas éljen!) a holott az agarak hozzá értő oktatók által kellőleg neveltessenek; továbbá alapíttassék egy nyomtatott organum, egy agarászati lap, mely a tudományok ezen ágazatában tett haladásokat és fölfedezéseket ismertesse, egyszersmind a társulat érdekeit a közönség előtt képviselje. (Gyér helyeslés. Minek az?) Hirdettessenek jutalmak az agarászatról irandó legjobb könyvekre. (Zúgás; egy hang: hisz így nem az agarak, hanem a firkászok kedveért egyesültünk!) Végül tartassék minden évben egyszer közgyűlés, és legalább egyszer versenyfuttatás, mely alkalommal a győztes agár arany billikomot fog nyerni. A mi ki nem telik a társaság pénztárából, azt a hiányt én magam fedezem.»

János úr a társaság éljenzése között ült vissza helyére.

Mint szokás és rendes dolog, rögtön oppositio is támadt ellene, az eredeti ficzkók protestáltak mindennemű fizetés ellen, mint a melyben nagy romlás magvát sejtik; néhány közbirtokos orrolni kezdé, hogy miért tartassék gyűlés és iskola Kárpáthy jószágán, miért nem az övén? nagy ellenszenvre talált minden nyomtatandó betű, s ámbár utoljára János úr mindent a maga költségére vállalt is, indítványának e részét nem vihette keresztül, mert Szépkiesdy gróf utoljára beszédébe vágott.

– Hagyja el méltóságod azt az egész irodalmi pereputtyot, elég nyomorúság a hazára nézve, hogy a politikai világba is befúrták magukat; ne hagyjuk őket még az agarászatban is grasszálni; minden haszontalanság tőlük ered, nekik köszönhetjük, hogy egészen kiforgatják a magyar jellemet ősi sajátságaiból s megrontják nyelvünket, hogy utoljára magunk magunkat sem értjük, mert ha nem tekinteném azt, hogy méltóságos barátom Szentirmay Rudolf úr is megalázza magát könyveket és hirlapokat irni, őt is pedig csak jelenlevő gyönyörű neje iránti hódolatból kímélem, azt mondanám, hogy utálom és gyűlölöm az egész éhenkórász fajt, s nem tartom érdemesnek rá, hogy agarainkkal egyérdekűvé tegyük.

Flóra egészen elpirulva a haragtól, fordult el a beszélőtől, legyezőjével takarva el lángra hevült arczát s szeretetreméltó ingerültséggel súgá Fannynak:

– Volna csak itt Rudolf, majd megfelelne az neked.

Kárpáthy János kevéssé rejtett bosszúsággal vonta hátra magát, midőn a társaság nagy része éljent kiáltott a jeles hazafi beszédére.

A jeles hazafiaknak az a kitünő szabadalmuk van, hogy akármit mondanak, az mind jeles és derék dolognak tartatik.

A vita azonban nagyon ingerültté válhatott volna, ha e közben Horhi Miska kedvencz agara holmi illetlen vonatkozásokkal meg nem bántja János úr kedves agarát, mire a felgyulladt pártszenvedély miatt az utóbb érintett agár annyira megfeledkezék a vendégi jogokról, hogy ellenfelének nyakán megragadná a bőrt és leteperné a földre; erre a többi pártfelek is, agár-guelphek és ghibellinek egyszerre egymásnak rohantak, s a tanácskozók lábai közé keveredének, míg a peczérek beavatkozása el nem csillapítá az ingerült vitát.

Volt azonban kaczaj, szitkozódás és menykőemlegetés; e heveskedése az érdeklett feleknek könnyen megzavarhatta volna a gyűlés tekintélyét, ha Gergely gróf azon komolysággal és lélekjelenléttel, melyet semmi körülményben el nem vesztett, meg nem dorgálja a még folyvást egymásra morgó és csaholó pártokat.

– Uraim! önöknek odakinn szabad marakodniok, idebenn csak nekünk.

E rendreigazítás ismét jó kedélyre hangolá a társulatot, az agár-hallgatóság kiveretett a teremből s a társulat a kérdéses pontok kihagyásával elfogadá az indítványt. János úr általános felkiáltással megválasztatott elnöknek, a nagy hazafi alelnöknek; választatott egyleti jegyző, aljegyző, fiskális és orvos, hatvan választmányi tag és tizenkét tagú bizottmány s mindez annak rendi szerint protokolláltaték.

Az alapkő le volt téve, a nagy és nevezetes társulat megalakult s nekünk nincsen egyéb hátra, mint azon őszinte óhajtásunkat csatolni e fölötti örömünkhez, vajha mindezen igen tisztelt hazafiak más közérdekű ügyekben is hasonló buzgóságot fejtsenek ki s azzal mi is csatlakozhatunk azon számtalan éljenekhez, melyekkel a társulat tagjai egymást kölcsönösen és méltán megtisztelik.

A gyűlésteremből megválva, a nagy társalgási teremben gyűltek össze a vendégek; a viták és tanácskozások délutáni négy óráig tartottak, s Málnay George, kivel csak találkozott, mindenkinek elmondá, hogy ő meg nem foghatja, hogy csepp étvágya sincs.

Karöltve sétált együtt a két szép delnő; mindenki, a ki látta így őket, megvallá, hogy nehéz volna választani, melyik szebb közülök?

Az asszonyságok, a szigorú úrnők szivességgel, bókokkal halmozák a háziasszonyt, a szegény polgárleányt, a ki ez órában érezé legjobban, minő Istentől adott ajándék rá nézve e nemes barátnő, ki őt nimbusával körül fogja, ki – hogy az igazi szót alkalmazzuk, – divatba hozta a salonokban az irántai nyájasságot.

Az elegans ifjak, a salonok arszlánjai, mint bolygó csillagok rajzották körül a társaság e két napját; maga Szépkiesdy gróf úr is őket látszott keresni szemeivel, s bár jól látta, hogy Flóra mindig bosszúsan elfordítja tőle arczát, ez csak annál erősebb ok volt az obligát ostromlásra.

– Tudja-e ön azt, gróf, szólt Flóra az útjokat álló nagy férfiunak, hogy én önre haragszom? igen komolyan haragszom.

– Annak csak örülni tudok, felelt a nagy ember, öntudattól sugárzó arczával, mert a kire az asszonyok haragusznak, az bizonyos lehet arról, hogy szeretni fogják.

– Nagyon helytelen fogalmai vannak önnek az asszonyok haragtartása felől; ha mi ön ellen egyesülünk, mi megbuktathatjuk önt s ön elveszti népszerűségét az egész országban.

Ez egy jó naiv tréfa volt, mely nem rosszul hangzott egy olyan kis eleven, mosolygó hölgy rózsaajkairól, mint Flóra, s erre bármelyikünk is azzal felelne, hogy megadná magát, s kézcsókolva kérné irgalmas felfüggesztését az ellenségeskedéseknek; ámde a nagy férfiu jobbnak látta erre mindjárt buzogánynyal felelni. Olyan képpel és állással, mintha a zöld asztalnál ülne, viszonzá, elébb végig gondolva a frázist, melyet mondani fog:

– Asszonyom! Próbálták ezt már velem mások is. Én asszonyokkal szerelmeskedni szoktam, őket meghódítom, de velök nem harczolok és tőlök nem félek.

Ily mondások után szokása volt a nagy férfiunak megfordulni, és tova menni, mintha nem hinné képesnek ellenfelét, hogy még furcsábbat tudjon mondani. Egy pár buzgó bámulója a derék hazafinak hirtelen plajbászszal tárczájába jegyzé e felejthetetlen mondatot.

Fanny egészen el volt bámulva, Flóra pedig nevetett.

– Ettől örök időkre meg vagyunk szabadulva. Olyan gyöngéjét találtam érinteni, a mit soha meg nem bocsát. Neki a népszerűség az arany bornyúja s a ki azt meri állítani, hogy ebben megingatja, az mindennemű jó indulata ellen biztosítva van.

Nemsokára ebédre csengettek; a társaság nagy zajjal és kedvvel elfoglalá az asztalokat, miknek leirásától lelkiismeretesen megtartóztatom magamat, először és másodszor azért, mert az ilyenek csak természetben mulattatók, leirva pedig véghetetlenül unalmasak. Gazdagság, pompa, fény, pazarlás volt a mennyi csak kellett, s a mennyi a Nábob hírének megfelelt, a magyar konyhától kezdve a franczia szakácsművészet minden mesterséges teremtményeig kapható és élvezhető volt minden, s borokban nem volt mód választani. Az ebéd vége egész a késő éjszakába nyúlt be, a midőn már nagyon hangos kezdett lenni a társaság; a nagy hazafi elővette szokott sikamlós, kétértelmű anekdotáit, nem igen törődve vele, hogy nők is vannak jelen, mondani szoká: castis sunt omnia casta, a tisztáknak minden tiszta, s a ki már tudja, hogy miért kell elpirulni, azon úgy sincs mit elrontani többé. A hölgyek pedig úgy tettek, mintha oda sem hallgatnának, szomszédjaikkal kezdve beszédet s nem törődtek vele, hogy az eredeti ficzkók, a nagy hazafi obligát közönsége, a frázisok claqueurjei, min kaczagnak olyan gégeszakadtából.

Azonban mindenki lehetőleg jól iparkodott magát érezni.

Ki volt boldogabb, mint a Nábob?

Eszébe jutott, hogy alig egy év előtt itt, azon a helyen, melyen most ül, minő iszonyú jelenet érte őt és látta most maga mellett ülni a szép, a bájoló nőt és víg, eleven társaságot, mosolygó, derült arczokat körül.

Majd megzendült az előszobában Bihari hegedűje, vígan, szomorúan; egy-egy eredeti fiú felrugta a széket s kiment a czigányok közé s tánczolt egymagának; benn az alatt a szózatosabb hazafiak ittak sorba minden vendég egészségeért, kiváltképen a háziúrért és háziasszonyért, s azután mindenféle abstract tárgyakért, egyesületekért, vármegyékért, collegiumokért, ennek meg amannak a korszerű eszmének szerencsés sikerüléseért. Gróf Szépkiesdy tartott egy hosszú beszédet, melyben igen szépen bele volt szőve minden megéljenezett frázis, a mi egy esztendő alatt a zöld asztaloknál elmondatott; voltak, a kik már ezt a beszédet negyedszer hallották, egyszer az országgyűlésen, másodszor egy főispáni beigtatáson, harmadszor egy megyegyűlésen, és most az agarász-társulat keresztelőjén, a mi azonban senkit sem akadályozott abban, hogy rettenetes éljeneket ne kiáltson rá; a jó annál jobb, mentül többször hallja az ember. Maga János úr is kifogyhatatlan volt a toasztivásokban, s ha e részben egy igen tisztelt dámának, gróf Keresztynének nem kellene adnunk az elsőbbséget, azt mondanók, hogy mind élczes mondatokban, mind poharak ürítésében ő volt a társaság hőse. Azért azonban minden esetre kiválólag meg kell őt dicsérnünk, hogy annyi ivó között neki jutott legelébb eszébe, miszerint két jelen nem levő férfiuért poharat emeljen, kiknek egyike István gróf, másika Rudolf, s elmagasztalván mindakettőnek érdemeit, rájok köszönté a poharat, mi által oly lelkesülést idézett elő, hogy még a hölgyek is poharat ragadtak s koczintottak vele.

A sugárzó öröm e pillanatában egy szolga lépett oda Szentirmaynéhoz, s egy levelet adott, melyet gyors futár hozott Szentirmáról.

Flóra repeső szívvel ismeré meg a boritékon férje kézirását, azonkívül is szokás volt még azon időkből a levelek boritékára is kiirni a czím alá: «kedves nőmnek, legnagyobb szeretettel», hogy még a posta is gyöngédebb kezekkel nyúljon hozzá. Tehát ő irja azt! Pestről irta. Szentirmayné engedelmet kért, hogy félrevonulhasson, a levelet elolvasandó. Felkelése jel és felszabadítás volt az egész társaságnak az asztal elhagyására, az amalgamisált tömeg szétoszlott a többi termekbe. Flóra és Fanny észrevétlenül félrelopták magukat hálószobájokba, ott egész nyugalommal elolvasandók a kedves levelet. Azt persze Fannynak is meg kelle tudni, hogy mi van bele irva?

Felszakítá a hölgy örömtől remegő kézzel a pecsétet, miután elébb szivéhez szorítá a levelet, s e néhány sort olvasák belőle:

«Holnap Kárpátfalván leszek. Ott találkozunk. Rudolf. 1000.»

Ez az ezer azt jelenti, hogy «ezer csók».

Milyen öröme volt a kedves nőnek, össze-vissza csókolá a helyet, hova a férj neve volt irva, mintha legalább is 100-at előlegezni akarna e küldeményből s azután elrejté keblébe, mintha a többi 900-at még későbbre kivánná eltenni, azután ismét elővette és elolvasá, mintha nem emlékeznék egészen a levél tartalmára, s újra el kellene azt olvasnia, hogy tökéletesen megértse és azután újra meg újra összecsókolá azt, úgy hogy utóbb maga sem tudta már, mennyi hiányzik belőle?

És Fanny is teljesen osztá barátnéja örömét, az öröm oly ragadós. Holnap megérkezik Rudolf, milyen jó kedve lesz azontúl Flórának! Látni fogja a legnagyobb boldogságot, a mit szerető szív képzelhet és nem fogja azt irigyelni, nem! örülni fog más örömének, legjobb barátnéja boldogságának, ki birja, magáénak mondhatja azt a férfit, a kiről mindenki annyi jót, annyi szépet beszél és az holnap ide fog jönni, s hogy addig is nejének örömet szerezzen, megirja jövetele napját. Nem jön ólálkodva, meglepve, mint a ki féltékeny, hanem előre tudatja jöttét, mint a ki bizonyos róla, hogy nagyon, nagyon szerettetik. Oh e boldogságot látni mily öröm lesz!

A két hölgy örömsugárzó arczczal tért vissza a társaság közé, mely éjfélig együtt mulatott, azután mindenki szobáiba távozék. János úr zeneszóval kiséré vendégeit nyugalomra, azután valami altató symphonia zengése mellett hordá ablakról ablakra a czigányokat. Azután az utolsó hang is elhalt és azután aludt mindenki és álmodott szép dolgokat. Rókákról az agarászok, gyűlésekről a szónokok, pástétomokról Málnay úr, férjét ölelte álmában a szűz keblű delnő és Fanny álmodott arról a szép mosolygó arczról, kiről annyit gondolkozott, s ki oly szeliden tekinte rá, beszédes kék szemeivel s oly csodás, oly édes hangon tudott beszélni hozzá. Hiszen álmodni mindent szabad!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tehát holnap!

XXI. A VADÁSZ.

Másnap korán reggel vadászkürtök ébreszték a vendégeket; sokan, kik a vadászatról gondolkozva aludtak el, kik a vadászatról álmodtak is, egyszerre talpra ugrottak az édes hangokra; mások, kik szerettek volna megalkudni magukkal még egy félórácskában s csak egy kicsi kis álmocskát ajándékoztak volna még örömest nehéz szempilláiknak, e föltételökben erősen akadályozva voltak a nőttön növekedő zsibaj által, mely a Kárpáthy-kastélyt egyszerre fölveré, jövő-menő léptek, ismerős hangok kiáltozása a tornáczokon, az udvaron csaholó ebek, ostorkongatások, nyerítő paripák fölverték volna még a hét alvót is édes nyugalmából. Ki várhatna a vadász emberektől discretiót, kiméletet? A legfinomabb salonember is, mikor vadászni készül, más csizmát húz, más sipkát tesz s azzal azt hiszi, hogy ez már most őt feljogosítja iszonyúan kopogni, mikor megy és egészen más hangon beszélni, mint egyébkor. Sőt még ez sem volt elég, hanem ha valaki még ki nem nyitotta az ajtaját, azt felénekelték s nehogy történetesen valamely mélyen alvó még erre se ébredjen fel, kisütögettek egynéhány puskát az udvaron.

A vadászat szenvedélye különben ragadós; én még nem ismertem embert, a kinek e mulatsághoz ellenszenve lett volna s közös ez a gyermekekkel, úgy mint a vénekkel s a nőkkel, mint a férfiakkal.

Hajnal alig hasadt még, midőn a felöltözött vendégek kijöttek a tornáczokra, megmutatni magukat és megnézni az időt.

Az eredeti ficzkók lobogós ingujjakkal, pitykés mellénynyel, darutollas kucsmával voltak neki készülve a vadászatnak; feszes dolmányokban, pörge kalappal az elegans ifjuk, csak a bohó Gergely gróf volt angolnak öltözve piros kurtafarkú frakkban s nagyon kért minden embert, hogy magyarázzák meg a kutyáiknak, hogy nem ő a róka.

A delnők többnyire mind vadászköntösökben voltak; pompásan illett az amazoni termetekre e testhez simuló viselet, hosszú uszályával, melyet kézbe kellett emelni, hogy a sarkantyús vitézek rá ne gázoljanak.

S ki lett volna most is szebb, mint a mi két kedvencz hölgyünk? Flóra szép akart lenni, igen szép, – mert Rudolfot várta. Hajfürtei fonadékát ügyesen választá arczához, finom lengeteg termetét gyönge zöldet játszó halavány veres tafota spenczer szorítá, elől nyitva, csipkefodrozattal, a hasonszínű uszály balfelől smaragd kapocscsal volt felakasztva, láttatni engedve a fehér viganó legalsó hímzetét; araszszal átérhető derekát fehér, aranynyal áttört, keleti shawl ölelé, pálmákkal himzett végeit ölébe hullatva; fején gömbölyű ezüst fényes kalapka volt, lengő marabut-tollakkal; keblén elől három rubingomb tartá össze a sűrű csipkefodrozatot. Mi jogon meri azt valaki megszámlálni: egy, kettő, három? pedig a ki csak látja, mindenki megszámlálja: egy, kettő, három.

Fanny egyszerűen volt öltözve. Habos fekete selyem volt uszálya és dolmánya, mely nyakig fedé termetét, csak a szép karcsú nyak volt piros szalaggal átkötve, mely vékony csipke-bodrot szoríta s elől egyszerű gyémánt csattal volt megtűzve; fejét fényes fekete kalap födé, mely alól két hosszú tömött rendben omlottak alá éjfekete hajfürtei félig eltakarva a kalapra kötött fátyol által.

Mennyi új bájt, eddig ismeretlen varázst ad egy ily lovagviselet a hölgyeknek, a ki eddig csak szerelmes volt beléjök, most megőrülhet miattok!

Azonban megszólalt a csengetyű. Reggelire hivattak a vendégek. Korhely-leves, villás étkek s megfelelő szeszes kortyok vártak rájok a teremben; senkisem kényeskedett most, hiszen vadászok voltak mind. A kedves szép hölgyek sem tagadhaták meg bámulóiktól azt az élvezetet, hogy rózsa ajkaikat néhány csepp rostopsinnal vagy harminczéves silvoriummal meg ne nedvesítsék; ma minden szabad. Ma erős szivűnek kell lenni. Mindenki más hangon beszél, még az éltesebb nők is kocsin fogják kisérni a vadászatokat; a főispánné asszonyság is elmegy, pedig előre tudja, hogy igen sokszor el fog ájulni, mert őt minden rendkívül alterálni fogja; bárcsak valaki leesnék a lóról, hogy ő megmutathatná, milyen szépen el tud ájulni olyankor.

Azonban senki sem esett le a lóról.

Gyönyörű nyári reggel volt, midőn a pompás menet kivonult a kárpátfalvi kastély udvarából; elől a delnők, a karcsú, lengeteg amazonok, lejtő paripákon, körülrobogva délczeg ifjaktól, kik lovaikat tánczoltatva szökeltek választottjaik mellett; hátrább a sallangos eredeti ficzkók jöttek mokány lovaikon, végül a hintókban ülő éltes urak és hölgyek; maga János úr is nyeregbe ült s megmutatá, hogy ő sem utolsó a lovaglásban s valahányszor nejére tekintett, húsz évvel látszott fiatalabbnak; arcza ragyogott azon gondolattól, hogy ez a szép asszony az ő felesége.

A bohó Gergely gróf e közben mindenféle ügyetlen lovasokat produkált, pedig ő maga a leggyakorlottabbak egyike volt; mint lovagolnak a vasárnapi boltos legények a Práteren? szétvetett lábakkal, élethű kifejezésével azon aggodalomnak, mintha egy szál deszkán kellene balanceirozniok mélységes tengerek fölött; azután hogy lovagol a porosz paraszt? hanyattvetve magát a nyeregben, térdeit felhúzva s mind a két kezében lóbálva a felemelt kantárt. Mutogatta lord Ychswichset, mint kapaszkodik a nyeregbe, mikor a lova felrug és a lova nyakába, mikor az ágaskodik. Azután a debreczeni civist, hogy lötyögteti magát a lovon a talyiga előtt; végül a zsidó kupeczet, a kit a vásáron elkap a próbálgatott ló s beleviszi a ménes közé, ez alkalommal emberfullasztó kaczajt támaszta Gergely, az eredeti fiuk közé tévedve lovával s majd leverte Horhi Miskát a nyergéből. Szidták az ánglus születésit!

Három jutalom volt kitűzve a három legjobb agárra. Első egy arany billikom a már említett felirattal, másik egy ezüst vadászkürt, harmadik egy szép medvebőr. Ezt az utolsót alkalmasint legjobban meg fogja köszönni a diadalmas agár.

A versenyfeleket párosával összefűzve vezetik pórázon a peczérek, a kedvencz agarakat kiki szekéren hozatja, féltve, nehogy megrugja valami ló.

Lőfegyver természetesen egy sincs a társaságnál. Ilyesmit agarászatra nem szokás vinni.

A mint az egész vidám társaság a hosszú olasz jegenyesétányon végig vonul, a sétány tulsó oldalán egy szemközt jövő lovagot látnak bekanyarodni.

Már messziről megismeri mindenki lovaglása módjáról, s mint a futó tűz terjed el egyszerre az egész társaságban: ah valahára mégis eljött!

Ki jött el? Hát ki más, mint a legdaliásabb lovas, a legmerészebb udvarló, kinek egy percz jönni, látni és győzni: – Kiss Miska.

A pünkösdi király.

Egy percz alatt a társasághoz ér, siet magát rögtön kimenteni a hölgyek előtt, hogy eddig elmaradt; apró czélzásokból engedi gyanítani, hogy komoly ügyei voltak, hihetőleg párbaj, azután a férfiak előtt menti ki késedelmét; lehet sejteni az okát, gyöngéd ügyek, hihetőleg légyott.

A mióta nem láttuk, meglehetős gömbölyűséget vettek fel arczvonásai, mint olyan emberéi, ki soha sem testi, sem lelki bajokkal nem vesződik, kinek a feje sem fáj soha, a szive még kevésbbé.

Miután egy percz alatt a társaság valamennyi tagját sorban köszöntötte, még az agarakat is néven szólongatva, itt kezet csókolva, amott kezet szorítva, végre visszakerül az egymás mellett lovagló két hölgyhöz, s különös ügyességgel sikerül neki mind azokat, a kik őket környezik, úgy félretánczoltatni, hogy közvetlenül Kárpáthyné mellé juthasson, kit azonnal elkezd minden tétovázás nélkül istenasszonynak és lovon ülő angyalnak nevezni.

Szerencsétlenségére Fanny őt félreérti, s mindazt, a mit neki beszélni szokott, kapitális bohóságoknak tartja s érdemeiken felül nagyokat nevet rajtok.

– János úr, János úr, szólt hegyesen, élesen Marion kisasszony a hintaja mellett lovagló Kárpáthyhoz, ha én önnek volnék, nem tartanék olyan házi barátot, a ki ellenállhatatlanság hírével bir.

– Nem vagyok féltékeny, nagyságos kisasszony. Ez az egyik kerék hiányzik az organismusomból; bizonyosan kivette belőlem valaki, hahaha!

– Akkor meg ha önnek volnék, nem jönnék parforce vadászatra, attól tartván, hogy agaraim Acteonnak nézhetnek.

– Adtam volna talán rá okot, hogy nagyságod úgy viselje magát irányomban, mint Diána?

Marion kisasszony ajkpittyesztve fordítá el fejét. Ez az ember olyan ostoba, hogy semmit sem akar elérteni, a mivel valaki bosszantani kivánja.

Fanny jókedvűen kaczag a pünkösdi király beszédein. Ha tudná, hogy ezt udvarlásnak nevezik, nem kaczagna. De hiszen mellette lovagló barátnéja épen olyan jó kedvvel társalg Gergely gróffal és ma mulatság napja van, kissé hangosabb lehet a jó kedv, mint egyébkor.