Part 10

– Irjuk utána: báró Málnay George (nem György) – kellemetes ember.

– Itt van egy kedves bohó, gróf Erdey Gergely. A legkellemesebb fiu valamennyi között, ki tréfás ötleteivel az egész társaságot mulattatni birja. Producálja a világ minden nemzeteit ellesett alaktalanságaikkal, a kalapja föltevésével angolt, spanyolt, francziát és zsidót állít elő. A legkevésbbé veszélyes ember, épen azért, mert olyan bohó, épen azért, minthogy oly szeretetreméltó, nem lehet félteni senkit, hogy beleszeret. Képtelen volna egy tapasztalatlan tizenhat éves lánykát elcsábítani; minden nagyravágyását abban látszik helyezni, hogy másokat megnevettessen. Mondhatni, olyan ártatlan, mint egy gyermek, úgy hogy bátran el lehetne küldeni fiatal lányokkal bálba, mint garde de dames-ot, senki sem szólná meg őket érte. A nevetők mindig az ő részén vannak.

– Gróf Erdey Gergely, jegyzé Fanny. Kedves bohó.

– Menjünk tovább: gróf Louis Karvay. Nem is lehet őt képzelni máskép, mint így megfordított névvel: Louis Karvay. Tökéletes világfi Talleyrand korából. Mindenkire figyelmez és követeli, hogy mindenki figyelmezzen rá, kérdést csak azért intéz hozzád, hogy lássa, mennyire nem tudsz neki megfelelni; valóságos kisértet, melyről soha sem tudhatod, hogy mivel bántod meg. És azután elharagszik esztendőkig és nem mondja meg, hogy miért: egy levélboríték, melyen Louis helyett Lajosnak van fordítva, elég rá, hogy elduzzogjon érte holtig; ha valaki jön hozzád, midőn ő nálad van s azon valaki nálánál rangra alábbvaló és te azon hibát találod elkövetni, hogy az etiquette szabályai ellen felkelsz helyedről, midőn csak meg kellene magadat hajtanod, vagy épen eléje mégy, Louis megharagszik és azt mondja, hogy őt megbántottad. Az asztalnál kit ültess mellé és vele átellenbe? ez meg épen kétségbe ejt, mert meglehet, hogy valami ismeretlen oknál fogva valamelyikre haragszik s akkor azt hiszi, hogy kiszámított álnokságból ültetted mellé és férjednek ellensége lesz. Utasítást pedig senkinek sem ad a felől, hogy neki mi tetszik és mi nem? Hanem tessék azon másoknak törni a fejöket, hogy az ő agyafúrt szeszélyeinek titkaiba behatoljanak.

– Ennek a neve után irjuk azt, hogy tüskés gentleman. (Megint non sens.)

– Most jön gróf Sárosdy főispán. Derék, jó érzelmű ember, de rettenetes aristocrata. Parasztokkal, szegény emberekkel örömest tesz jót, de azt nem kivánhatják tőle, hogy őt embereknek ismerje el. Jobbágyainak bizonyosan legjobb dolguk van az egész Magyarországon, de nem nemes embert még csak irnokai közt sem szível. Ez egy kissé feszesen fogja magát irányodban viselni, de szerencsére szíve jó s a jó szívhez vannak kulcsaink. És nem volna utolsó vállalat őt szabadelvűbb eszmék számára meghódítani s úgy hiszem, hogy ha mi szövetkezünk ellene, a diadal annyi, mint bizonyos.

Itt egy kissé meg kelle állapodni azon vitakérdés felett, hogy melyike a két hölgynek bir nagyobb előnyökkel és hatalommal e győzelemre? s miután mindakettő a másikra iparkodott hárítani az elsőbbséget, a kérdés eldöntetlen maradt.

És azután még egy csomó nagyságos és méltóságos úr következett, kik kisebb, nagyobb mértékben szintén igénybe vették Szentirmayné figyelmét, különben nagyobbrészint olyan emberek, a kiket egyszer látunk s azután elfelejtünk, mint valami vasuti útitársat.

Most jöttek a tekintetes és tiszteletes urak, természetesen ezek már mind meglett férfiak, mert azon időkben nem igen osztogatták fiatal embereknek a tekintetes czímet.

Oh ezek a tekintetes urak mindig a legkönnyebben bánható osztálya voltak a társadalomnak; a tekintetes urak soha sem szokták azon törni fejeiket, hogy mikor haragudjanak meg valamely etiquette-szabály elmulasztása miatt? Derék, becsületes emberek, a kik mindenkit meghallgatnak, mindenkinek igazat adnak, senki czímét el nem feledik és a magukéval meg vannak elégedve, a tréfát felveszik s örömest visszaadják, nem csinálnak komoly képet, a hol mindenki vigad s nem nevetkéreznek, a hol más figyelmez. Kiken harmincz esztendő óta köszörüli a napi és heti sajtó fegyvereit, tarkabarka képeket festve a tekintetes világ conservativismusa, csökönössége, nagy pipájú, kevés dohányú volta felől, kiket csak egy regényíró is munkájából ki nem felejt, ha azt akarja, hogy abban magyar elem és nevetni való legyen és a mi a legsajátságosabb, ezek a bohó táblabirák, ezek a tekintetes urak maguk azok, a kik e könyveket vásárolják és olvassák, mert ha ők nem vennék, nem tudom, hogy kinek a számára gyakorolná a betüvetés nemes foglalatosságát a magyar Helicon?

– Most jön a sor az eredeti fiukra.

– Oh már ezeket jobban ismerem náladnál. Többet tudok róluk, mint kellene.

– Végül a finom gavallérok. Ezeket is ismerheted.

Kárpáthyné nem állhatá meg, hogy ne ásítson.

– Felelet volt ez arra, a mit mondtam? kérdé Szentirmayné nevetve.

– Csak visszaemlékezés a mulatságosan eltöltött órákra.

– E szavakkal be van rekesztve a szemle a férfiak fölött.

Fannyt egyszerre valami komolyság lepte meg. Eléje tünt ideáljának képe újra. Tehát ő nincs sehol? tehát őt nem fogja soha látni az életben többé? Vagy tán ő is ott van e névsorozatban, hisz Pozsonyban többször látta őt Kárpáthy Jánossal karöltve sétálni, tehát ismerősök s talán csak Flóra nem vette észre őt, vagy azok közé számítá, a kikben sem jó, sem rossz tulajdon nincs, a miért megemlékezzék róluk. Az nem lehet; e nemes arcznak nemes szívet kell képviselni, e tiszta szép szemekben csak tiszta szép lélek lakhatik, hisz minden vonás férfi-erényt, magas, fenkölt szellemet árul el.

Félig habozva, félig tréfásan kérdezé Flórától:

– És – nem hagytál ki senkit?

– De igen! szólt Flóra nevetve, s gyermeteg játszisággal ragadta fel az asztalról a hosszú iratot s a pamlagvánkosra vetve magát, maga elé tartá azt kiterjesztve s onnan kandikálva elő mosolygó arczával, mint egy leskelődő amourette. – Kihagytam egy nevet. Pedig nagyon érdekes név. Nem találod ki?

– Nem én! szólt Fanny egészen elhalaványodva.

– Ah, be bohó vagy te! Ez egy igen jeles, szép, nemes lelkű fiatal ember. Legalább én legszebbnek tartom őt az egész világon s nem ismerek férfit, ki vele nemes lélekben, szeretetreméltóságban versenyezhetne. Valahányszor arczát látom, a lelkét is látom magam előtt s imádom mindakettőt. Még sem ismersz rá?

Fanny fejét rázta. De igen. Ráismert ő valakire. Csakhogy ez az ő névtelen ideálja volt, kit ő szinte legszebbnek, legnemesebbnek tartott minden férfiak között s arra gondolt e perczben.

– Tehát igazán azt kivánod, hogy megnevezzem őt előtted? kérdé tréfás bosszúsággal Flóra.

– Igen, igen, suttogá Fanny s iparkodott bele nézni az iratba, melyet barátnéja kötekedve vont el szemei elől s nagy komolysággal olvasá belőle.

– E jeles, szeretetreméltó férfiu, gróf Szentirmay Rudolf.

– Ah, sóhajtá Fanny, lángra gyúlt arczczal. Most értette át a tréfát s elszégyenlé magát, hogy oly együgyű volt magától ki nem találni, hogy más név nem maradhatott ki onnan az övénél, melyről még nem szóltak.

Flóra azt hivé, hogy e tréfa után át kell ölelni barátnéját és őt megcsókolni; az ideál ismét eltünt a szívből, Fanny lemondott azon reményről, hogy őt valaha lássa s iparkodott barátnéja jókedvét osztani s maga is kaczagott szórakozottságán.

– Most szóljuk meg a hölgyeket.

– Jó lesz, szóljuk meg a hölgyeket.

– Ugyis csak kölcsönbe esik.

– Persze, aztán mi csak igazat mondunk róluk.

– És az nem emberszólás és mi csak egymás előtt beszélünk, nem adjuk tovább, a mit hallunk.

– Annyi, mintha nem is szólnánk, csak gondolkodnánk. No, lesz most mindjárt csuklás az országban…[6]

Galambcsipések!

– Legfelül áll az aristocrata főispánné neve. Nem tudom micsoda előszeretetből irta ide a magasra a jó szomszéd? Talán inkább előfélelemből. Ez egy elégületlen, elkényeztetett dáma, a kinek annyi elájulni, mint más embernek egyet sóhajtani. Mintha izzó parázsra tennék, a ki előtte áll, mert bizonyos lehet róla, hogy a mit tesz, mond, még a mit gondol is, az neki mind nem tetszik. Lássa meg, hogy valaki keresztbe tette a lábát, elájul; ha egy macska téved a szobába, görcsöket kap; ha a kés a villára van téve, le nem ül az asztalhoz; ha künn a kertben rózsák vannak, kettős ablakon keresztül megérzi a szagát és elájul, úgy hogy abban a szobában nem lehet virágot tartani, a hol ő van. A vajas szarvastól iszonyodik, fél tőle, mint valami öklelő vadállattól s ha meglát egy férfit, a kinek jobb felől van elválasztva a haja, kétségbe esik. Ahoz az asztalhoz, melynél ő ül, ne ültess senkit, a kinek kék ruhája van, mert az rettenetes szín előtte, görcsöket kap, ha látja; senkije felől ne tudakozódjál, mert akárkit kérdeztél tőle, elájul. Az ő rá mind rettenetesen hat, általában iparkodjál semmit sem beszélni előtte, mert őt a legcsekélyebb dolog is alterálja. Vigyázz a mellett, nehogy a jó szomszéd minden elájulásnál sajtár vízzel támogassa fel, hanem tarts hozzá közel valami üveget, akár van benne valami, akár nincs, ettől felocsudik.

– Ezt jól megismertük. A neve után: repülő só.

– Ah, itt jön gróf Keresztyné. Ez jeles asszonyság. Magas, vaskos, férfias alak, széles vastag szemöldökkel; soha sem beszél alantabb hangon, mintha egy zászlóaljat vezényelne; «mit? micsoda? ha? hogyan?» így beszél örökké a legmélyebb hangon más szavába, hogy holmi gyönge szívű embert százszor belezavar a beszédjébe s mikor elkezd nevetni, szinte reng bele a ház. Megregulázza az egész társaságot s ha valakire megharagszik, annak jobb lett volna vakon születni; ezeket az apró fiatal embereket már előre leli a hideg, mikor meglátják; mert úgy rájok ijesztget, mint akármely professzor és a mellett folyvást beszél diákul, ismeri a törvény-könyveket, kidisputálja a legkörmösebb prókátort, iszik hatalmasan és gyönyörűen dohányzik; a lovakat ugyan nem hajtja, de megesik rajta, hogy ha a kocsis rosszul hajt, kiveszi kezéből az ostort s a nyelével jót rak a hátára. Különben a legjobb szívű teremtés a világon, a minőt csak kivánni lehet s igen könnyű kegyébe jutni. Csókolj neki kezet s nevezd asszonynénémnek, azontúl aztán ne félj tőle s csak te magad ne adj ellenkezőre okot, szeretni fog és kardot ránt melletted s ha valahol hátad mögött az ő jelenlétében mások rágalmazni találnak, olyan lármát csinál érted, hogy mind szétszaladnak.

Fannynak előre is nagyon megtetszett ez asszonyság. Mégis milyen jó ez a kis emberszólás, e nélkül nagyon félt volna a harczias külsejű delnőtől.

– Ennek a neve után nem irunk semmit, könnyű lesz ráismerni.

– Tovább lássuk nagyságos Körtvényiné asszonyságot. Ennek egy gyöngéjét ismerem: van egy kedves fiacskája, mintegy húsz-huszonegy éves gyermekcse lehet a lelkem. Anyja mindig ő róla beszél. Tiszteletreméltó szenvedély. Dezsőnek hívják a parányit, tudakozódjál felőle. Véghetetlenül sokat fog róla beszélni s ha azt mind végig hallgatod, téged tartand a legderekabb hölgynek az országban. Azt persze nem szükség tudnod, hogy Dezsőcske egy iszonyú haszontalan fiu a földön.

– Ah te Flóra, milyen ravasz vagy te!

– Ugy-e, hogy elrontalak!

– Azt ugyan jól teszed. Csak én tudnék úgy az emberekre figyelmezni, de én le nem tudnék egy embert irni, hogy milyen?

– Vénülj csak meg, mint én.

Ezen természetesen nagyon sokat kellett nevetni.

– No hát kedves anyókám, jó öregem, kit ismerjünk még meg?

– Itt van még Szépkiesdyné neve. Csendes, hallgatag asszonyság, a kit semmivel sem lehet megbántani, férje hozzá szoktatta már, hogy semmi se fájjon neki, de viszont örömet sem lehet neki okozni, az egész arcz, egész alak egy vágyat, egy óhajtást látszik kifejezni, azt, hogy mennyire szeretne a föld alatt lenni.

– Szegény asszony!

– S még az a kín járul hozzá, hogy minden csinos arczú nőnek tudnia kell azt, miszerint ő neki önkénytelen fájdalmat fog okozni, mert férje az ő jelenlétében is udvarol mindenkinek. Valaha nagy szépségnek tartották s tíz év alatt egészen megvénült a bánat és gond miatt.

– Szegény asszony! sóhajta Fanny. (Tehát vannak, kiket még ő is sajnálhat.)

– Bemutatom még Málnay George nejét. Őrizkedjél tőle. Örökké hizeleg, csak azért, hogy valami titkot, valami gondatlanul kiejtett szót ellessen tőled. Valóságos Mephisto női alakban. Mindenkinek ellensége, a kit csak ismer, de ha összejön vele, öleli, csókolja, azt hinnéd szerelmes bele; hiába való dolog vele nyiltan összeveszni, holnap már megint úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, ölel, csókol és el van ragadtatva. Legjobb, ha fel sem veszed. Egyenesen hideg, visszautasító arczczal fogadd. Ezért, hátad mögött, gorombának, neveletlennek fog mondani, hanem ez a legszelidebb rágalom, a mit tőle várni lehet.

Fanny háládatosan szorítá meg Szentirmayné kezét. Nélküle mennyit kellett volna botlania! mennyit okulni saját kárán! vagy tán szenvedni és még sem okulni, mert hiszen ő nem tudott figyelni, nem embereket kiismerni. Lelke nagyon kevés önállósághoz volt szokva.

– Van még valaki említésre méltó a sok között?

– Marion kisasszony.

– Valóban?

– Olyan, a milyennek láttad. Mindig olyan. Ez természet nála és nem szokás.

– Hát még ki?

– Még egy árulkodó, mindenkit megszóló, rágalmazó asszony van itt a többi között, a ki gonosz fölfedezéseket tesz az emberek legtitkosabb hibáiban, de a kitől azért nem kell félned, mert tégedet igazán szeret s téged soha elárulni, rágalmazni, bántani nem fog. Hát ezt kitalálod-e?

Fanny félig nevetve, félig sírva borult barátnője keblére, őt összeölelve, csókolva és azután még sokáig nevettek, vigadtak a fölött, hogy ők most hogy megszólták a világot.

XX. AZ ÜNNEPÉLY.

Egyik hintó a másik után gördült a kárpátfalvi kastély udvarára, mindenféle fajai és nemei a négykerekű állatoknak voltak e napon láthatók a népes kastély kapuin belől: gömbölyű sárga mázú hintók, magas peczkes rugókra helyezve, miket bűnei bűnhődéseül vett magának valami tekintetes úr; széles, üveges, salugáderos batárdok, ki tudná, hány emberre és lóra számítva, hátul két álló bakkal és kettős fogantyúkkal, oldalt egymás vállára boruló kettős czímerekkel, minden ezüst rajtok, a mi másutt csak réz. Ezek a nagyságos és méltóságos urak földi mozdonyai. Amott látni egy nagyon megviselt hintót, melyet rögtön megleptek a verebek, az egész úton elhullatott kalács és kugloff morzsák miatt, ezen valamelyik esperes úr jött élete párjával. Amott egy szerény cséza, paraszt tengelyre kötött hintóczím. Furcsa angol járművek, mik köznapi embert zavarba hoznának, miután az egészen csak két ülés van, egyik a kocsis, másik az inas ülése, már most melyik illeti meg magát az urat?

Lehete látni ezek között czifra parasztszekereket, miken sallangos, csengős öt lóval jöttek az eredeti ficzkók, kivarrott szűrben, subában, sőt egy rettentő társzekeret is, melyen Horhi Miska utazott ide nyolcz ökörrel és hat agárral, hat czigány ott ült a szekéroldalon, s végig muzsikálta valamennyi falun.

Maguk a vendégek már azalatt keresztülmentek azon a chemiai procedurán, miszerint a hölgyek és férfiak különváltak, azonban még nincsenek abba a kényelembe helyezve, hogy egymással mind megismerkedtek volna s csak úgy meredeznek egymásra, mikor két ismeretlen találkozik. Az különös, hogy nagy társaságban az ember úgy szokott haragudni arra, a kit nem ismer. Természetesen nem hölgyeket értünk. Mennyivel szerencsésebb mindenkinél maga a háziasszony, ő már mindenkit ismer, tudja jól hibáit, erényeit, gyönge és erős oldalait vendégeinek s magát azokhoz alkalmazva viseli. Szépkiesdy grófot, mint legtiszteletreméltóbb hazafit, a legkomolyabb tisztelettel fogadja s biztosítja róla, hogy mint nagy szónokot, mint nemeslelkű férfiút régóta tanulta bámulni. A gróf szitkozódik magában, hogy megint akadt valakire, a ki őt óriásnak nézi. Gróf Erdey Gergelynek már messziről nyújtja mosolygó üdvözletét, mit ez azzal hálál meg, hogy egyik kezében a kalapjával, másikban a parókájával köszön neki, a mi óriási kaczajt idéz elő a vendégsereg között. A bohó fiu leborotváltatta mind a haját, hogy erősebben nőjön, s most kopasz fejével rémíti a gyengeszívűeket. Gróf Sárosdy főispán és neje előtt alázatoshallgatagon hajtja meg magát az ifju háziasszony, mi az aristocrata hazafinak nagyon megtetszik benne. Elismeri, hogy a polgár leányok sem rút asszonyok, ha egyszer nemesi családba emeltetnek fel; azután cselédjeit sürgeti Fanny, hogy úntalan a nagyságos asszony körül legyenek s kivánalmait teljesítsék, a mi viszont az ő tetszését nyeri meg, mert hozott bár magával két szobalányt, de az neki soha sem elég. Gróf Keresztyné megérkeztére őszinte örömmel fut eléje Fanny s mielőtt azt meggátolhatná, megcsókolja kezét, a mivel azt nyeri, hogy a harczias asszonyság elébb megfogja két vaskos markával s eltartja magától messze, sűrű fekete szemöldeit leránczolva, mintha keresztül akarna rajta nézni, azután oda ragadja magához s megveregeti nagy tenyerével, mély gordonka-hangon mondván: «tetszünk egymásnak édes öcsém, tetszünk egymásnak».

Kárpáthyné tehát az első órában megnyert, meghódított mindenkit. – A férfiakat szépsége, a hölgyeket eszes magaviselete nyerte meg, csak a villás-reggeli hiányzott még, hogy mindenki elragadtatva legyen, mind a pompa és ízlet, mind az ügyes elrendezés fölött, senki sem érzé magát feszesen, senkinek sem volt oka neheztelésre; Louis Kart vay két fiatal hölgy mellé jutott, a hol teljes pályatere nyilt Talleyrand korából való udvaronczi tehetségeit legnagyobb ragyogásukban kitüntethetni. A kortyondi fraterek külön szobába, külön asztalhoz jutottak, mely felett kimondhatatlanul meg voltak elégedve s általában azt imádták legjobban a házi asszonyban, hogy olyan keveset háborgatja őket. Málnay George pedig magához sem térhetett a sok kinálás miatt, s az egész reggeli alatt esküdött égre-földre, hogy ő ma képtelen lesz ebédelni s szerette volna látni azt az embert, a ki még egy falatot képes volna valamiből enni, habár csupán ambrosia lenne is; s a mellett akármi került az asztalra: «de már abból eszünk». Végül minden pástétom és sütemény után, miken az érdemes úr keresztül késvillázta magát, az esperes úr személyes meglepetésére, kinek e gyöngeségét a tisztelendő asszonytól tudakolta meg Fanny, került az asztalra – sült burgonya Az egész társaság kaczagott, mert mindenki tudta, hogy azt az esperes úr nagyon szereti. – «Mi az? kiálta Málnay, krumpli? – De már abból eszünk».

Ilyen módon jó hangulatba hozva, fölkelt a társaság, a terembe átvonulandó, a gyűlés, a tanácskozmányok megkezdésére. És ez valóban nem rossz gondolat a terített asztaltól járulni a zöld asztalhoz, igy az ember sokkal könnyebben beszél és könnyebben hallgat.

A Kárpáthy-család nagy ősi terme volt felnyitva e czélra, a hosszú karzatos terem, mely az insurrectió óta most először tárult fel emberi szemek előtt, körül nagy ősi képek, csoportba rakott csodás fegyverek, zászlók és más diadaljelek, miket nagyban megbámult egy pár falusi fiatal ember, a kinek még nem volt annyi esze, hogy inkább a karzatot elfoglaló szép hölgyeket bámulta volna; pedig bizony lett volna ott mit bámulni, annyi szépség, annyi báj közepett egymás mellett a vidék legszebb két ifju delnője: Kárpáthyné és Szentirmayné; ha török poéta volnék, azt mondanám: két gyémánt egy rózsakehelyben. Úgy, hogy épen nem lehet rossz néven vennünk Gergely gróftól, hogy ő, mielőtt valaki egyet szólt volna, mindenek előtt indítványozá, hogy ő a gyűlés részéről hódolatnyilatkozatot kiván szavaztatni a jelenlevő szépségek tiszteletére, a mi annál jelesebben ütött ki, mert azt a társaság egyhangúlag megszavazta, s e határozat legeslegvégül, minden paragraphus és statutum elejébe jegyzőkönyvileg beigtattatott.

Csak ezután került a sor a tárgy meritumára, az agarakra, melyek hogy maguk is nagy számmal voltak jelen a gyűlésteremben, azt úgy vélem, senki sem fogja különösnek találni, a ki a nihil de nobis sine nobis (semmit rólunk nélkülünk) alapelvét tiszteletben kivánja tartani. Az ő bőrükről volt szó, illendő, hogy hallgathassák ők is és nyilatkozhassanak.

Milyen nagy előnyt ád egy gyűlésnek, ha hölgyek is vannak jelen, azt úgy hiszem, a még most élő nemzedék előtt nem szükség fejtegetnünk. Egészen más ízt, más fényt ad ez a komoly férfiak tanácskozmányainak; mindenki iparkodik több szépet és okosat mondani, mert szép szemek néznek reá, s ugyanezen szép szemek jótékony befolyása alatt hallgatni kényszerül a durvább szenvedély, s az unalomgerjesztési törekvés.

A gyűlés komoly bevezetésen kezdődött. Kárpáthy János, mint elnök, megnyitó beszéde által roppant hatást gerjesztett; különösen ezen pontok általános tetszésben részesültek:

«– Van e nemesebb és férfiakhoz illőbb foglalkozás az agarászatnál, mely kebleinket nemes önbizalommal tölti el, mely nagyratörekvő, buzdító hatással van szellemünkre s bennünket a haladás korszerű eszméire tanít? (Helyes! éljen!) Uraim, nagyságos, méltóságos, tisztelendő és tekintetes urak, az eszme megfontolást érdemel (halljuk! halljuk!), van-e valaki közöttünk, a kinek agara ne volna? (nincs! senki!) ismerünk-e csak egy nevezetesebb magyar házat, melyben e nemes állatok (hang a karzatról: «személyek!» – Marion kisasszony hangja). Köszönöm alássan a helyreigazítást; – ez állati személyek meghonosulva ne volnának? És ime, eddigelé senkinek sem jutott eszébe, hogy annyi millió és millió főre terjedő osztálynak érdekeit felkarolja, egy oly osztálynak, mely velünk egy szobában hál, velünk egy asztalnál eszik, mely unalmas óráinkban velünk barátságosan együtt ásítozik. (Ennél a szónál az érdekelt osztály két jelenlévő tagja el kezde egymásra morogni és csaholni; Gergely gróf hangja az asztal mellől: «a hallgatóság csendre intetik, az ilyen nyilatkozatok kikéretnek».) Uraim! nagyságos, méltóságos, tisztelendő és tekintetes urak, korunk a haladás kora. Mindenféle egyletek keletkeznek részint a hazában, részint másutt: vannak, kik a kisdedek megóvását vevék feladatul, ismét, a kik könyveket terjesztenek, vannak, melyek betegek ápolásával foglalkoznak és mások, melyek a juhokat vevék pártfogásuk alá, sőt olyanok is vannak, melyek a selyembogarak tenyésztését óhajtják és én mindezeket nagyon helyeslem s magam is részvevő vagyok valamennyiben, meg nem vonnám csekély tehetségeimet sem a kisdedektől, sem a tudósoktól, sem a juhoktól, sem a betegektől, sőt még ama kukaczoktól sem, melyek a selymet fújják, kiket pedig utálok; de kérdem egyszersmind, kérdem és újra kérdem: mi ok tarthatna engemet vissza attól, hogy midőn mindezen osztályai számára az emberi és nem-emberi társaságoknak vannak pártfogó egyesületek, én egy oly állati személyzet pártfogására indítványt ne emeljek, mely maga felülmulja számra mindazon élő elemeket, kiket az országban kisdedekben, tudósokban, juhokban és selyembogarakban birunk, mert maguk az agarak bizonyára nagyobb számmal vannak, hogysem valamennyi kisdedei, tudósai és egyéb gondviselésre szorult egyéniségei az országnak. Mi ok tarthatna engemet ettől vissza?»

Miután ilyen okot senki sem birt felfedezni, folytatá a Nábob:

«– Úgy hiszem uraim, nem szükség önök előtt említenem, s hiszem is, hogy mindenkinek van szive, s átlátandja, miszerint az általunk tárgyalt állatosztály hűsége, ragaszkodása mindent felülmul, a mi e tekintetben várható. Avagy tud-e rá valaki esetet, hogy egy agár régi gazdáját hűtlenül elhagyta, megcsalta, meglopta volna? Ismeretes-e az agarak között az árulás szörnyű bűne, van-e rá példa, hogy mint a bosszúálló macska, álmában megfojtotta volna egy agár az urát? Ellenkezőleg, nem psychologiai igazság-e az, hogy bármily keményen megfenyítse is törvényes ura az agarat, ha azon pillanatban egy idegen ember urát megtalálná támadni, a még súlyos korbácsütésektől jajveszékelő agár nem az idegennek, hanem urának fogná pártját? Sőt ellenkezőleg, ki ne tudná azt a praktikus életből, ha valaki egy agarat elad, bárha új gazdája tejben-vajban füröszti is, nem találja kedvét, hanem visszaszökik a régi gazdájához, bár ha mérföldek is volnának közben? Kivel ne történt volna közülünk ily érzékeny eset?»