Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

V. KÖTET

EGY MAGYAR NÁBOB. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

EGY MAGYAR NÁBOB

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

XIV. VÁRATLAN FORDULAT.

Egy hónap multán ismét Pozsonyban találjuk Kárpáthy Jánost, most már haragszik érte, ha Jancsi úrnak szólítják.

Mind kívül, mind belül nagy változásokon ment át a Nábob; termete annyira megcsappant ez idő alatt, hogy előbbi öltönyeit nem viselheti a nagy bőség miatt, arczáról elmult a lázas vörösség, szemei körül a mámoros pöffedés; az emberekkel komolyan beszél, közügyek, nemzeti vállalatok után tudakozódik, jószágaira tanult, becsületes tisztviselőket keres, a dorbézoló mulatságokat kerüli, az országgyűlésen okos, értelmes beszédeket tart: senki sem tudta elképzelni, mi lelhette őt egyszerre?

Egy kedves embere van, Kiss Miska, ezzel jár minden nyilvános helyre; sokszor találkoznak Abellinoval, s ilyenkor a Nábob és a pünkösdi király egymásra néznek, elmosolyodnak, összesúgnak, valami tervök lehet Abellino ellen, valami mulatságos, dicsőséges tromf a koporsó-küldésre; még most a fiatal rouék az ő rovására nevetnek, bár az öregek nem mindenütt találják is mulatságosnak az unokaöccs ötletét, de majd mindjárt nevetni fog minden ember Abellinón, ifja, véne kaczagva fog rámutatni, mert számára olyan szerep készül a saját maga szerzette vaudevilleban, mely nagy mértékben képes leend a közönség jó kedvét fölgerjeszteni.

Abellino két heti távollét után kétszeres hévvel látott félbenmaradt terve után. Értjük alatta a szép polgárleány ellen intézett hajszát.

A meghiusult kisérletek csak növelték az ingert s minthogy a czél megközelítése nehézségekkel járt, elnyerése sokkal becsesebbnek látszott. Végre az őrjöngésig szerelmes kezdett lenni a leányba; nem a fogadás, nem a hiúság, nem a kérkedés ösztönzé csupán, hogy őt elcsábítsa, hanem a legmakacsabb szenvedély, mely játszószerül hivatott fel s azalatt egészen urává tette magát. Érzé, hogy ha utána vész is, ha vagyona, jövője, semmivé lesz miatta, birnia kell e hölgyet, s tán boldogítni? oh nem, ez nem szokásunk, hanem megittasodni szerelmétől s azután látni őt elhervadni és mondhatni: én hervasztottam el!

Ha lelke üdvét kellett volna cserébe adni e gondolatért, odavetette volna!

* * *

Boltay mester épen kinn állt a kapujában s hátratett kezében épen úgy tartott egy kurta botot, mint a ki valami kutyára les, hogy azt meghajítsa.

A jámbor férfiunak nagyon meggyűlt a fejfájása, a mióta Fanny ügyébe avatta magát. A patvarba! szép provincziát választott magának. Egy filiszter, a ki leányt őriz! Lehet-e ennél nevetségesebb figurát képzelni? Mindig azt hiszi, hogy rászedik, és épen akkor szedik rá, mikor nem hiszi; sem éjjele, sem nappala, felébred minden zörgésre; ha éjjel megmozdul az ablakredőny, már azt hiszi, a szerelmes csábító mászik be rajta, pedig az ugyanakkor kényelmesen sétál ki s be az ajtón, mely aranyai előtt megnyílik; minden virágbokrétát kifürkész: nem lopnak-e abban áruló jelt házába? s ugyanakkor saját kaputja zsebében viszi haza a szerelmes-levelet; minden cselédje áruló, fű, fa ellene esküdött, mindig néz és soha sem lát; oh ezek a legmulatságosabb gúnytárgyai a divat-költészetnek, ha olvassátok a vidám Boccaccio Decameroneját, Lafontaine novelláit, akár de Kock Pált, számtalan ily mulatságos alakokkal fogtok találkozhatni, megcsalt, rászedett férjekkel, bolonddá tett apákkal és gyámapákkal, kik őrt állanak az ajtó előtt, míg őrizetök tárgya kedvesével ott benn mulat, kik árnyék után futnak, míg a szerencsés kéjelgő furfangos terveinek kettős sikere van: őket meglophatni és kinevethetni; s egyuttal megtanulhatjátok azon általános előszeretetből, melylyel hasonló mulatságos olvasmányok fogadtatnak, hogy a költő sokkal háládatosabb szerepet választa magának, ha a könnyelműség és az édes bűnök kerítőjévé szegődött, mintha hosszú pofát ölt, hogy morált prédikáljon s a társadalom fenéit gyógyítgassa.

Boltay mesternek volt egy kis falusi jószága valahol a hegyek között; az első ijedtségben oda vivé el Fannyt s nagynénjével együtt ott rejté el.

Ér is az valamit.

Argusnak száz szeme volt, Danaë sziklatoronyba volt zárva; azért a korhelység gavallér istene, Jupiter, mégis meglopta az őrizőket s ha egyszer e nemes utánzói a görög isteneknek kitűzének egy nőt áldozatul, hiába töröd rajta a fejedet édes poétám, miként szabadítsd azt meg? hiába adsz neki aczélból jellemet, gyémántból erényt, valótlanságokat fogsz mondani és nem segítesz rajta. Lődd le, vágd le, akaszd fel, pusztítsd el a csábítót, mert meg nem menekülsz tőle különben.

Már az első hétben megtudta Abellino, hogy hová rejték előle a leányt s néhány nap mulva már egy a házhoz tartozó cselédet kapott rajta Teréz, a mint bizonyos gyanús külsejű levelet akart Fanny olvasókönyvébe lopni. Azt a cselédet rögtön elkergette Boltay mester. De azután minden nap új meg új hírre virradt; divatos urak jártak vadászni falusi laka körül, s ezerféle furfangot gondoltak ki, hogy oda bejuthassanak; majd átöltözött úri inasok ajánlkoztak egyszerű képpel kertésznek, majorosnak, de szerencsére Teréz kiismerte ravasz képeiket s odacsukta az ajtóhoz sarkaikat; vén czigányasszonyok lopóztak az udvarra, ha észre nem vették, s mulatságképen kiveték a kártyán a tapasztalatlan leánynak, hogy belé egy rettentő nagy úr szerelmes, a ki őt el is fogja venni.

Boltay mester ilyen dolgokat hallva naponkint, dühös kezde lenni, mint kánikulában a bivaly. Dúlt, fúlt, szörnyű dologra készült, leüti a derekát, a kit megkap! igen, de nem lehet senkit megkapni. Az ellenség könnyű, mozgékony, tapasztalt, furfangos lény, ki nem fogy ki a leleményességből, kinek nincs egyéb dolga, mint az ő rászedésén törni a fejét, míg ő ostoba legényével, Sándorral együtt buta, mozdulatlan állat, kik szarvakat növesztenek, hogy öklelhessenek velök. Oh a szarvak nagyra fognak nőni; ha egyéb ok nem volna is, mely Kárpáthyt tervében kitartásra ösztönözze, magában elég leend az, hogy e parasztbüszke kézművesnek, ki elég szemtelen volt golyót cserélni vele, mely miatt ő most is nagyot hall, legérzékenyebb részére, épen a szíve kellő közepére gázolhasson. Ez jobban fog a ficzkónak fájni, mintha odalőtt volna; azt mondhatni neki: nyomorult deszkafaragó! ime, a kit te bálványképül tartogattál magadnak, nekem mosolyköteles rabnőm, ki téged meg sem lát, midőn előtte térdelsz, midőn az idvességet igéred neki, nekem lábaimhoz borul s kezemet csókolja, hogy emeljem őt keblemre, s engedjem elkárhozni ott! Jó lesz neked akkor, majd ha ráuntam én.

Nem ez-e az élet?

Boltay mester tehát nagy mogorván állt künn az ajtóban, midőn díszes úri hintó áll meg háza előtt, melyből éltes magyar urat segít leszállani a hajdú.

Az öreg úr nyájasan közelít Boltay mester felé, s hajdújának intve, hogy maradjon hátra, megszólítja a kézművest.

– Ez itt Boltay mester háza, uram?

A megszólított annyira el volt gondolkozva, hogy felelet helyett csak a fejével bólintott.

– Tán épen magával az érdemes mesterrel vagyok szerencsés szólhatni?

Boltay mester még nem jött egészen helyre gondolataiból s abban a képzeletben volt, hogy ez az úr most őt birkózni hívja.

– Igenis, én vagyok az, nem tagadom.

Az éltes úr mosolygott, karját a mesterébe ölté s kitünő szívességgel szólítá fel, hogy menjen be vele a házba, mert hosszú beszédök leend egymással.

A mester engedett a szónak, bevitte az urat legbelső szobájába, leültette, s maga eléje állt, hogy már most beszéljen.

– Legelőbb is, kezdé az éltes úr, furcsa mosolygással tekintve a mesterre, legelőbb is essünk át azon, hogy magamat bemutassam. Azon kell kezdenem, hogy egy ön előtt nem egészen jó hangzású nevet mondjak ki: én vagyok Kárpáthy János… Csak tessék bátran fenhangon elmondani azt a szedtevettét, a mi már szájára akadt. Tudom én azt, hogy az nem engem illet, hanem az unokaöcsémet, a kit Bélának hívnak s a ki magát, a bolond, Abellinonak keresztelte el. Önnek méltó oka van őt szidalmazni, mert szerencsétlenséget hozott önnek házába.

– Még nem hozott, uram, szólt Boltay, s hiszem Istenemet, hogy nem is fog hozni.

– Én is azt kivánom, de hiába, az ördög nem alszik, kivált ha szép leányról van szó. Az én öcsém azon dicséretes szándékot hordozza magában, hogy az ön gyámleányát elcsábítsa.

– Tudom, uram, de én is vigyázok.

– Ön, jó uram, felét sem ismeri azon ravasz módszereknek, mikkel e nagy világban kitanult derék ifjak hasonló vállalatokhoz fognak.

– Megálljon ön uram, egyet tudok: azt, hogy ez a leány ön úröcscse miatt zárdai életre van kárhoztatva és soha nálam nélkül egy lépést az utczára nem teend, és ha végre megsokallom az üldöztetést, itt hagyom gyáramat, elmegyek másik világrészbe, elhagyom hazámat, a mit úgy szeretek, a mit jobban szeretek, mint sokan, a kik haza atyjainak nevezik magukat, de addig uram… addig… meg ne kapjak itt a közelemben egyet azok közül a hímes pillangók közül, mert én nemes ember nem vagyok, én párbajt nem fogok víni, hanem összetöröm, a ki utamba áll, összetöröm, mint egy rossz üveget; mondja meg ön drága úröcscsének.

– Megbocsásson jó barátom, én nem szoktam unokaöcsémnek izeneteket hordani, nem is csupa pletykázás végett jöttem én ide, hanem erre engem jól kigondolt, kiszámított terv vezérelt. Én jobban gyűlölöm ezt az embert, mint ön. Nem szükség önnek tagadólag rázni a fejét, mert úgy van. Bizonyára ön itt lakhatott volna holtig és én nem háborgattam volna önt, ha eme kellemetlen viszony kapcsolatba nem hozza önnek viszonyait Abellinoéval, a ki nekem halálos ellenségem, – én is az vagyok neki. Ez atyafiságos viszonyt könnyen megértheti ön, ha megtudja, hogy ő apja szép vagyonát eltékozolva, most már az én bőrömre is szedett föl egy pár milliót párisi üzértől. Így én neki láb alatt vagyok, ő pedig nekem a nyakamon van.

Ő azt akarja, hogy meghaljak, én pedig nem egyezem bele: lássa, ez elégséges ok arra, hogy halálos ellenségek legyünk, s minthogy nekem valószinűleg rövidebb útam van a halálig, mint neki, a küzdés nagyon egyenlőtlen fegyverekkel történik. Ő nekem a minap nevemnapjára egy koporsót küldött ajándékba, azon óhajtással, hogy használjam azt minél elébb. Most közelget az ő nevenapja, én pedig egy koldusbotot fogok neki ajándékba küldeni, s kivánom, hogy használja azt sokáig.

– Jól van uram, ez az ön dolga, nem az enyim, én asztalosmester vagyok, nem fábrikálok botokat, ha koldusbotot akar ajándékozni, itt lakik a szomszédban az esztergályos.

– Boltay mester, ne legyen ön türelmetlen; az a bot csak emblema. Nekem, mint mondám, egy tervem van, melyet önnek meg kell ismerni. Jobb lesz, ha leül mellém és megérti végig; így ni. Én azt akarom, hogy Abellino hiába várjon halálom órájára és ha én meghaltam, ne ő rá szálljanak vagyonaim, hanem valaki másra. Érti ön?

– Hogyne érteném. Tagadja ki!

– Semmit sem ért ön. A jószág ősi, azt senkire hagyni nem lehet, mert az a törvényes örökösre marad, és eddigelé ő a törvényes örökös. Szép örökség! megérdemli, hogy róla beszéljünk. Évi jövedelme fölmegy másfél millióra.

– Másfél millió! kiálta fel elszörnyedve a kézműves, s rábámult a főúrra, mintha alig hihetné, hogy ez ember legyen az, kinek másfél millió évi jövedelme van.

– Úgy van, másfél millió vár arra, a ki engem örökölni fog és engem még a föld alatt is üldözni fogna azon gondolat, hogy őseim vagyonát, melyért nálamnál jobb elődeim vére hullott, egy méltatlan utód szórja a szelekbe, oszsza darabokra, juttassa idegenek, tőzsérek, uzsorások kezeibe és épen ugyanaz, a ki halálom fölött nem sírni, hanem tombolni fog! Én meg akarom őt fosztani ettől az örömtől.

– Én adjak tanácsot, uram?

– Nem szükség. Ön csak hallgassa, a mit én beszélek.

– Másfél millió! sóhajta fel a kézműves, alig hallva, a mit a főúr azután mondott. Nem a vágy, nem a kivánás sóhaja volt az, hanem a rémületé, az elszörnyedésé! Ha ez elképzelhetlen összeg azon ember kezére jut, mennyi rosszat lesz hatalma elkövetni! ily lesujtó mennyiségű kincs ellenében mit nyomhat az erény, a szegény ember akarata, becsületessége? hisz a kinek sok pénze van, az mindent megvehet, az előtt semmi sincs lehetetlen! Ezért sóhajta a kézműves oly önkénytelen: másfél millió forint!

Kárpáthy megfogá a kézműves karját, hogy jobban ráfigyeljen.

– Egy mód van, mely Abellino számadásain veres keresztet fog végig húzni, mert én őt a vérig, a szívig akarom sérteni, a hogy bántott ő engemet, és ez nem lesz egyéb, mint hogy én megházasodom…

Itt megállt Kárpáthy beszédében s hátraveté a karszékben magát, mintha várná, hogy mit fog reá mondani a kézműves? Az csak fejével bólintott rá, mintha tökéletesen értené a dolgot.

– Ha énnekem gyermekem talál születni… folytatá Kárpáthy, halk elnyomott hangon, s azzal egyszerre kitörő vidámsággal csapott az asztalra; hah! ennél a gondolatnál újra kezdek élni! Én nem vagyok bigott ember uram, de midőn halálos ágyamon feküdtem, égből megjelent tünemény adta nekem e biztatást és hogy visszatértem, emberek csodájára a halál országából, midőn már mindenki hitte halálomat, és magamhoz tértem, erőt, kedvet kaptam az élethez, bizonyítja, hogy nem volt e jelenés hiú álom. Meg fogok házasodni, és most hallja ön, a mi e részben önt érdekli.

A kézműves agyában merő zavar volt, ennyi szokatlan fogalom és sejtés következtére.

– Önnek fiatal gyámleánya van, kit Abellino üldöz, kire kortársai fogadásokat tesznek, mint lóversenyeken szoktak, hogy ki nyeri el hamarább? ki ellen finom összeesküvések vannak forralva, láthatlan tőrök kivetve minden lépten-nyomon. Én meg akarom hiúsítani e léha üldözést, oly menhelyt akarok neki adni, a hol őt Abellino öcsém, bárha nyitott ajtó ablak várna is reá, nem fogja felkeresni, s ez az én házam.

– Hogyan, uram!

– Én nőül kérem öntől gyámleányát.

– Mit?

– Törvényes hitestársamul. Engem hosszú éveken át «jó bolond» czímmel ismert a világ, a még hátralevő napokat szeretném arra fordítani, hogy a bolond czímet kiköszörüljem nevemből.

Boltay mester lassan felállt az asztaltól.

– Uram, nagyságod ajánlata engem megtisztel és meglep; ön másfél millió évi jövedelem ura, ön megérthetlen gazdagságú úr, ön a bibliai Nábob. De én tudom, uram, hogy a gazdagság nem boldogság. Én ismertem egy szegény leányt, kit szülei az idén gazdag úrhoz adtak nőül, s tegnap a Dunából vonták ki mint öngyilkost, és gyámleányomat boldoggá akarom tenni, de kincsért, gazdagságért el nem adom.

Kárpáthy ülve maradt, s nyájasan fogá meg a kézműves kezét.

– Üljön vissza helyére, derék Boltay mester. A mint ön arczát megláttam, már készen voltam ezen feleletére. Ön bizonyosan boldog, nyugodalmas sorsot készíte előre gyámleánya számára, s az dicséretes öntől. Ön rá akarja hagyni nem megvetendő birtokát, üzletét, tán egy derék, becsületes, munkatudó, józan fiatal embert is szemelt ki számára, kinek karján az élet csendes ösvényén végig vándoroljon; de a sors nincs többé az ön hatalmában. A leány szerencsétlen családból eredett, véribe van oltva születése óta a könnyelműség; nevelése nagyravágyás, élvhajhászat, fényleni törekvés iskolájában történt, a szigorúbb évek csak elnyomák, de el nem feledteték vele az emléket, az indulatokat, miket magával hozott. A bűnt ünnepelve, a szigorúságot kinevetve látta; ez rossz tapasztalás, uram, s nagyon erős szív kell hozzá, hogy az édesre valaki azt mondja, hogy ez a keserű és a keserűre, hogy ez az édes. Talán meglehet, hogy ha ön gyenge gyermekségétől fogva szigorú elveiben nevelheté a gyermeket, akkor jót állhatna erényei, szegény sorsával elégültsége felől; de hisz ön oly korban vette őt gyámsága alá, midőn a szív már ismer! s nincs a világnak oly bűvésze, a ki őt ez ismerettől többé megfoszthassa. A leány lelkében már gyökeret vert a nagyravágyás, a fényleni, kitünni törekvés. Nem vette ön észre, mint hidegült el egyszerre a választott szegény ifju iránt, a mint e gondolatot fejébe vette, hogy ő világtól irigyelt, ünnepelt szépség lehet; eleinte azt hivé, hogy ezt önmaga, művészete által fogja elérni, most már alkalmasint nem hiszi, mert valaki tudtára adta, hogy hangja alig tartozik a tűrhetőbbek közé, de az ösztön ott maradt lelkében, fényleni, pompa, kényelem közt élni. Még most visszaborzad az úttól, melyen azt el lehet érni, de majd eljönnek az unalom, a szenvedély, a vér követelései, néha az elkeseredés, egy önfeledő pillanat, melyben a szív rossz tanácsadóira hallgat, s ki fog akkor egy leányt megőrizhetni az eséstől, a ki maga is akarja, hogy elessék?

– Nem hiszem, uram, nem hiszek semmit, a mit ön mondott. Érzem, hogy igazat mondott, de mégis tagadom. Való! úgy van az általánosan, a hogy ön mondá, de az én védenczem kivétel leend.

– Nem vitatkozom. Ön tudni fogja, hogy védenczének legtöbben sietnek alkalmat nyujtani a bukásra, mert szépségének híre a legmagasabb körökig felhatott és egyuttal erényeié. A patvarba! az erény a legingerlőbb csalétek! soha se beszéljetek egy leány erényeiről, ha azt nem akarjátok, hogy a tolvajok fölkeressék és ellopják azt tőle. Ime, én nem kivánom, hogy gyámleányát akarata ellen hozzám nőül adja, sem hogy biztassa rá, csupán egyszerűen adja tudtára ajánlatomat így: egy gazdag főúr kér tégedet nőül; a kérő nem fiatal, nem szép, nem szeretetreméltó, bátran lehetne nagyapád, azonban iránta semmi egyéb kötelességet nem vállalsz magadra, mint hogy nejévé esküszöl, és őt tisztelni fogod. Ha kivánod, két külön vármegyében lakhattok egymástól, s egyébkor akár ne is lássad, mint mikor te keresed őt fel. Hiszed-e, hogy az úri név fénye, a gazdagság hatalma boldogítni fog? Akarod-e ez ajánlatot elfogadni? Ha a leány azt mondja rá: «nem!» úgy én megnyugszom válaszában, elhallgatunk e dologról, én nem fogok vele többet alkalmatlankodni. Ennyit megtenni önnek gyámapai kötelessége. A válaszadásra egy heti határidőt hagyok. Egy hét mulva ezt a bizalmas emberemet, ki itt a hintó mellett ácsorog, fogom ide küldeni, mert a netaláni kosarat mégsem szeretném magam hazavinni, azon kérdéssel, hogy ezen brilliant gyűrűmet nem feledtem-e itten? Ha a válasz tagadó, akkor ön visszaküldi tőle a gyűrűt, ha pedig ajánlatom elfogadtatik, akkor azt válaszolja, hogy jőjjek érte magam.

Ezzel fölkelt a főúr, s barátságosan megszorítván Boltay mester kezét, ott hagyá őt összevissza zavart gondolatai martalékául.

Boltay nyugtalanul kezde el alá s fel járkálni. Mit cselekedjék? Érzé magában, hogy Kárpáthy igazat mondott. A leány a csábító képnek nem fog ellentállhatni, és az ajánlatot bizonyosan elfogadja. És nem leend boldog. Mi által lenne az? Ha férje sokáig él, s ő hű marad, szomorú hervadás fogja megölni; azon körben, melybe csak a vak szerencse emelte, le fogják nézni, megvetik, mint kinek szépségén kívül semmi érdeme; ha elfogadja azt a hódolatot, a mivel a szépségének áldoznak, mennyit veszít? lelke öntudatát adja érte, a gazdagság nem fogja kárpótolni azt, meg fogja bánni, hogy eladta azt, mit újra megvenni nem lehet, élte nyugodalmát; pedig el fogja adni, ha az ajánlatot megtudja; – egy gyermek lelke még elkábul ennyi fény előtt és azután az ajánlat tiszteletreméltó, egyike a leggazdagabb főuraknak kinál meg egy szegény családhagyott polgárleányt ősi nagy nevével: ki nem tartaná azt szerencséjének? Bizonyára a világ őrültnek fogná mondani, a ki ezt visszautasítaná.

Már azon gondolatra kezde jőni, hogy eltitkolja azt egészen a leány elől. De nem, az méltatlan dolog volna, hazudni emberséges ember nem szokott.

Hirtelen jó gondolata jött. Úgy van, ez elejét veszi a bajnak. Sietett Sándort felkeresni.

A derék ifju épen remekét végzé be, egy pompás iróasztalt, gyönyörű faragványokkal, meglelhetlen rejtek fiókokkal. Egészen el volt művébe merülve.

– Sándor, szólítá meg az ifjut a mester, remeked valóban remek.

– Büszke vagyok rá. Éjjel-nappal erről gondolkozom.

– Éjjel-nappal? És semmiről sem gondolkozol másról?

– Én? Miről gondolkoznám?

– No teszem fel arról, hogy holnapután már mester leendesz.

– Arról bizonyos vagyok.

– Hát ahhoz mit szólsz, hogy ha én neked egész üzletemet át akarnám adni?

– Ah uram, ez tréfa. Miért adná ön azt át nekem?

– Mert látod, én már meguntam a bajlódást, s szeretném fiatalabb vállakra rakni a gondokat. Te viszed helyettem a munkát és azután a jövedelemben osztozunk. Látod, ilyen ravasz vagyok én. Fáradság nélkül akarok jutni a jövedelemhez.

– Azt tehetem, mint eddig, azért nem szükség osztoznunk.

– De ha én úgy akarom. Látod, nekem nincs fiam és te egészen oly fiu vagy, mint a milyet szeretnék, ha volna nekem.

Sándor szeliden vonta ajkaihoz az öreg kezét, melyet az fejére tett, mintegy áldásképen.

– És aztán, folytatá a mester, milyen derék lesz, ha te asszonyt hozasz a házhoz és én nekem gyönyörűségem lesz házi boldogságban, a milyen soha sem volt.

Sándor felsóhajtott.

– Sokáig kellene még akkor élnünk, jó uram, hogy azt megérjük.

– Eredj no, mit beszélsz, csak nem akarsz nőtlen maradni örökké? Ugyan ne csinálj olyan szent pofákat! Én előttem akarsz titkolózni? én előttem, a ki keresztül látok rajtad, mint egy pohár vizen? Hiszen azt is tudom, hogy kit szeretsz? No kimondjam? Ne légy hát olyan gyáva. Mit sóhajtozol esztendő számra? Neki kell rukkolni egyenesen! Megmondani a leánynak, hallod-e szívem, én szeretlek, el tudlak tartani, ha hozzám jösz, semmiben sem lesz fogyatkozásod. No! vagy jobban szereted, ha én kérem meg helyetted? Én azt sem bánom, leszek szivesen násznagyod, még ma megkérem a leányt neked s holnap fogadom, olyan kézfogót csapunk, hogy még az angyalok is tánczolnak örömükben.

Mint látjuk, Boltay mester kérdezett és felelt is magának. Sándor nem szólt egy szót is, lesüté szemeit, elhalványult, némán megszorítá Boltay mester kezét, azután kifordult a szobából; ki tudja, mi baja lehetett?

Boltay mester csak víg képet csinált ez ideig, de midőn a fiu elment, két könycsepp esett ki a szeméből. Ő is sejté, ő is félt a gondolattól, hogy Sándor reménytelenül szeret.

És mégis ezt tartá mentő gondolat gyanánt.

Kárpáthy ajánlatát el nem hallgathatja Fanny előtt, de mégis, ha egy megelőző kérő ajánlatára a leány igent mondana, akkor, ugy-e bár, nem volna szükség im e másodikkal megismertetni?

Tehát előbb meg fogja Fanny kezét Sándor számára kérni, hátha a leány mégis érez iránta valamit? Ha visszautasítja, mondhatja azt, hogy nem érez semmit az ifju iránt, de akkor a második ajánlatra mit fog mondhatni? lehet-e szerelmes egy hatvankilencz éves aggastyánba, midőn a deli ifju iránt szíve hidegségével védi magát?

A terv jól volt fogalmazva.

Boltay még az nap kiszekerezett falusi tanyájára, mely egy kellemes kis völgyben fekvék a Kárpátok között, védenczét felkeresendő.

A falusi élet gondjai és élvei egészséges tápot nyújtottak Fanny kedélyének; erdő, mező látása, az együgyű paraszt emberek beszéde, a rendes és mégis változatos foglalkozás enyhébb, tisztultabb gondolatokra szoktaták lelkét: a hiúság, nagyravágyás, divatszenvedély, ezek a műveltség fattyai, elvesznek, eltörpülnek a szent természet ölében.

Fanny messziről eléje futott Boltay mester szekerének s lehúzva őt kocsijáról, vidám, nevető, gyermeteg tréfával hordta körül gazdaságán, kertjén, udvarán, szérűin, pirospozsgás jó kedvvel mutogatva neki sorra, hogy felszóratta a gabonát a szérűkön, be is mérte, rovást vágva róla, mekkorát nőttek a nemes oltványok a faiskolában, hány rajt eresztettek a méhek, befőzött gyümölcsei hogy állnak szép rendben az éléstárba téve, milyen szép len termett, hogyan fonatja ezt a télen gyolcsnak, sávolyos abrosznak!

Boltay megcsipkedé a leányka arczát, mely oly kemény volt, hogy alig foghatta meg. Látszik, hogy most kevesebbet szokott ábrándozni.

– Milyen jó gazdasszony vált belőle. Nézze meg az ember, hiszen te mindenhez értesz már a világon. Dejszen téged már férjhez lehet adni.

– Férjhez ám, nevete Fanny, pajkosan kapaszkodva Boltay mester nyakába, s megcsókolva gömbölyű piros ajkaival annak borostás orczáját; vegyen el Boltay bácsi, magához mindjárt hozzá megyek.