Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

ROUSSEAU

EGY MAGÁNOS SÉTÁLÓ ÁLMODOZÁSAI

FORDÍTOTTA RÁCZ LAJOS

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

ROUSSEAU

EGY MAGÁNOS SÉTÁLÓ ÁLMODOZÁSAI

FORDÍTOTTA

RÁCZ LAJOS

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

BEVEZETÉS.

Rousseau, aki különben is neuropathikus természet volt, életének utolsó 12 esztendejében elmezavarban, kombinatórikus üldözési mániában (paranoia) szenvedett. Már _Vallomásai_ (1765–1770) egy elmebeteg védőirata; az a meggyőződés uralkodik bennük, hogy régi barátai, akik ellenségeivé váltak, élükön Grimm-mel, Diderot-val és D’Epinaynéval, nagy összeesküvést szőttek az ő tönkretételére, nevének megbecstelenítésére, ő magának utálatos gonosztevő gyanánt való feltüntetésére. E meggyőződésében – amiben sok volt az igazság, ha az összeesküvés nem volt is Rousseau összes ismerőseire, egész Franciaországra kiterjedő, mint ő hitte – nagyon megerősítette őt a gyűlölködő Voltaire-nek 1764 december 27-én _Sentiments des citoyens_ cím alatt Genfben (természetesen névtelenül) kiadott nyolc lapnyi röpirata, amely a legkíméletlenebb támadásokat intézi Rousseau ellen, a leggyűlölködőbb rágalmakat szórja reá s föltárja életének nagy sebét, súlyos bűnét: gyermekeinek kitételét, illetőleg lelencházba küldését. E támadás mélyen megsebezte Rousseaut; ettől fogva a megbecstelenítés kisértete állandóan ott lebeg fölötte és évről-évre mindjobban elrabolta lelki nyugalmát. Fokozta izgalmát a neuchâteli papságtól felizgatott môtiersi lakosság forrongása, ellene irányuló támadása, ami miatt Môtiers-t, ahol az _Emil_ elítéltetése és Franciaországból való menekülése után három eléggé nyugalmas esztendőt (1762–1765) töltött, szeptember 8-án ott kellett hagynia. Innen a Szentpéter-szigetére költözött, majd miután a berni kormány innen kitiltotta, Hume hívására 1766 januárius első napjaiban Angolországba utazott. De Hume hideg, nem mindig eléggé gyöngéd és tapintatos magatartása angolországi tartózkodását is csakhamar megkeserítette. Beteges elméje mindazt a kellemetlenséget, ami vele Angliában történt, egy mélyen átgondolt tervből, ellene irányuló összeesküvésből vezette le s ezt 1766 július 10-én meg is írta Humenak. E levelében jelentkezik először világosan a paranoia, az elmebetegség félreismerhetetlen nyoma. Izgalma, ha egyidőre lecsillapul is, a legkisebb ok, a legcsekélyebb gyanú elegendő arra, hogy újra feltámadjon. A következő tíz év alatt így váltogatja egymást izgatottság és nyugalom, hullámhegy és hullámvölgy az életében. Az aggodalom, az ellenségei összeesküvésétől való félelem űzi el Angolországból (1767 május elején), Normandiából (1768 június közepén), majd Dél-Franciaországból. 1770 június közepén Párizsban terem, hogy itt annál könnyebben szembeszállhasson ellenségei üzelmeivel. De csakhamar kénytelen belátni, hogy sorsától nem szabadulhat; reményeiben csalódva, kortársai iránti bizalmát elveszítve, lassankint mindjobban visszavonul az emberektől, egyik köteléket a másik után tépi széjjel, míg végre egyedül állt az emberi nemmel szemben. Elborult lelki világáról _Dialogusai_ (Rousseau juge de Jean-Jacques, 1775–1776) nyújtanak felvilágosítást, amelyekben mindenütt ellenségeivel, az ellene szőtt összeesküvéssel foglalkozik, ennek okát igyekszik kideríteni s magát a vádak alól tisztázni. Minden okoskodása, éles elmével vezetett vizsgálódása e rögeszme körül forog. Az kétségtelen, hogy panaszai nem teljesen légből kapottak; az a gondolat, mely az egész balhiedelem középpontjául szolgál, hogy Grimm és Diderot ellenségeskedése a forrása jelleme sok tekintetben kedvezőtlen megítélésének, egészen helyes nyomokon jár s ama férfiak nagyrésze, akiket üldözőinek tekint (D’Alembert, Voltaire, Holbach, Hume, Choiseul), tényleg rosszindulattal viseltetett iránta s nem egy ama tények közül, amelyekre fejtegetéseit alapítja, történetileg igazolt.

Dialogusai tetőpontján mutatják elmezavarát. Izgalma a Notre-Dame-ban lefolyt jelenet után (1776 február 24.), midőn a Dialogusokat a főoltárra – mintegy a Gondviselés oltalma alá – akarta helyezni, de a vasrácsozatot zárva találta, ami úgy lesújtotta, hogy egész nap mint egy őrült járt-kelt, bolyongott az utcákon, csillapulni kezd, a válság alább hagy s lassan-lassan megnyugvásnak enged helyet. Persze ez a nyugalom inkább a kimerülés kifejezése volt: az ellenállási erő elfogyasztódott s az ellankadt lélek a lemondást, megnyugvást úgy tünteti föl, mint a megfontolás eredményét. Bár szellemi és testi erői egyaránt alászálltak, nem merül tétlenségbe, hanem a legtöbb délután nagy sétákat tesz Párizs környékén, részint botanizálva, részint emlékezései fonalát követve s a mult és jelen fölött elmélkedve. Reggelenkint aztán – hogy ez elmélkedések gyönyörűségeit ismételje és tartóssá tegye – leírta álmodozásait s így állt elő utolsó műve: _Rêveries du promeneur solitaire_. _Álmodozásai_ úgy tüntetik fel az üldözöttet, mint aki visszanyerte a dolgok világos látását, helyes megítélését, eljutott a megnyugvásra, lemond a küzdelemről, ellenkezésről, amelyet hiábavalónak ismer föl, tompa megadással meghajlik komor végzete előtt. Máskülönben oly komor lelke szelid melancholiában olvad föl. De azért baja, ha pillanatnyilag elmult is, nem tűnt el teljesen, időről-időre – ha kisebb mértékben is – látjuk annak egy-egy felvillanását, egy-egy erőszakos rohamát, ami mutatja, hogy állandóan ott leselkedik a küszöbön áldozatára, s csak egy nyílásra, hasadékra vár, hogy újra belépjen és áldozatára vesse magát. Az első és második _Álmodozás_ 1776 késő őszén, a hetedik 1777 június 28-ika után, a nyolcadik 1777 október havában, a kilencedik 1778 tavaszán, végül a tizedik 1778 virágvasárnapján (április 12.) keletkezett; ez utóbbi ezzel a híres s mindamellett oly egyszerű mondattal kezdődik, amelybe Rousseau az emlékezés minden költészetét bele tudta lehelni: «Ma, virágvasárnapján, épen ötven esztendeje annak, hogy Warensnéval megismerkedtem.»

Rousseau az _Álmodozásokban_ szabadon átengedi magát érzéseinek, élményeinek, visszaemlékezéseinek, ábrándozásainak; elemzi, boncolgatja, bírálja – olykor a legszigorúbb mérték alkalmazásával – saját lelkiállapotát, jellemét, vallásos, erkölcsi és bölcseleti elveit; látjuk, mily mélyre hatol az «Ismerd meg önmagadat!» elv alkalmazásában, mily erős harcot vív, hogy egyéniségét megvédelmezze, fentartsa, az erkölcsi szabadságot érvényesítse, kötelességét teljesítse. Gyakran visszatér gyermekéveire, fölidézi Warensnénak, majd a Szentpéter-szigetén töltött boldog napoknak, azután a menilmonti lejtőn bekövetkezett balesetnek, egyik-másik kirándulásán előfordult különféle élményeinek a képét; bőven ír botanikai kirándulásairól s otthon a növények praeparálásáról. _Álmodozás, séta, magány_ – ezekben találja lelkének boldogságát, ezek adják meg lelkének a régóta nélkülözött békét.

Valamennyi _Álmodozásán_ szelid fájdalom uralkodik, megható elégikus hang rezdül át, akár kedves jeleneteket idéz vissza a multból, akár sorsa fölött panaszkodik elégikusan. De néha napsugár tör át a borún, derű a nyomott hangulaton és a _Vallomások_ I. kötetének szeretetreméltó elbeszélője újra előbukkan. Az öregség ugyan kissé észrevehető nála, amennyiben nem egyszer korábbi műveiből vett gondolatokat és fordulatokat használ, de nagyjában és egészében a nyelv erőteljes harmóniája, ékesszólás, világosság és szemléletesség tekintetében az _Álmodozások_ kevéssé állanak egyéb művei mögött. Hogy deliriuma csak az ellene irányuló üldözés hamis megítélésére szorítkozott, hogy irodalmi tevékenysége nem szenvedett elmezavarától, annak _Lengyelország alkotmánya_ s _Növénytani levelei_ mellett _Álmodozásai_ is fényes tanubizonyságai. Ezek is igazolják, amit Levallois R. elmezavaráról állít, hogy az «semmi befolyást sem gyakorolt az író tehetségére: sem nem módosította, sem nem bénította meg a nagy prózaírónál a stílus koloritját, a dikció tisztaságát, a mondat harmoniáját, mozgását, konstrukcióját, a lendület erejét, a dedukció és összefüggés szilárdságát, a kitűnő szerkesztési képességet. Utolsó művei, épen azok, amelyeket e szörnyű belső izgatottság ideje alatt írt, a legkülönbek formára, a legkifogástalanabbak irodalmi szépség tekintetében.» Természetérzése, a természet iránt lángoló szeretete e művében is bájos, költői, az érzés hevétől olykor szinte az elragadtatásig fokozódó szinekben és hangokban nyer kifejezést; egész lelke, egész szíve ott él ezekben a rajongó megnyilatkozásokban. Ki ne érezné, hogy a természet varázsa, amely _Vallomásaiban_ és _Álmodozásaiban_ elénk lép, a saját belső énjének csodálatosan gazdag és zengő kiáradása!

Miért szakította a tizedik _Álmodozását_ hirtelen, szinte a mondat közepén, félbe? Miért nem folytatta azután álmodozásai írását? E kérdésekre feleletet adni nem tudunk. Igen valószinű, hogy a betegség, gyöngeség és anyagi bajok, a mindennapi kenyérért való aggodalom testileg-lelkileg egyaránt leverték, elvették kedvét és hangulatát az írástól. Már ekkor rohamosan közeledett életének alkonya… Az Ermenonvilleben töltött szép napok (hová 1778 május 20-án költözött ki) megaranyozták utolsó napjait s hat heti békés, derűs, verőfényes ujjáéledés után – amelyben még egyszer s utoljára ismét visszatért a régi Rousseau – július 2-án életének fáklyája kilobbant, a géniusz megtért oda, ahonnan eredetét vette, Istenéhez.

Az egyes _Álmodozások_ tartalma a következő: Az _első_ szól üldözőiről és kiállott szenvedéseiről, a _második_ a menilmonti lejtőn szenvedett balesetéről és annak következményeiről, a _harmadik_ gyermek- és ifjúkoráról, az _I. Értekezés_ után végrehajtott erkölcsi reformjáról, az ennek következtében rászakadt bajokról, a _negyedik_ a hazugságról, az _ötödik_ a Szentpéter szigetén való botanizálásáról és életmódjáról, a _hatodik_ a jótékonyságról és a nyomában járó lekötelezettségről, saját jelleméről és erényének alapjáról, a _hetedik_ a botanikáról és az e tudománynak köszönhető belső örömekről, a _nyolcadikban_ reflexiókat, elmélkedéseket találunk, a _kilencedik_ a gyermekkor-nyújtotta édes örömöket rajzolja, végül a _tizedik_ visszaemlékezés Warensné, a legjobb asszony jótéteményeire.

A _Les Rêveries du Promeneur Solitaire_ 1782-ben jelent meg először, a Dupeyrou kiadta _Collection complète des æuvres de J. J. Rousseau_ (Genève, 1782–1790) XX-ik kötetében. E szöveg alapján közli azt a _Bibliotheca Romanica_ (Strassburg, éd. J. H. Ed. Heitz) s ez utóbbinak szövege szolgált a jelen fordítás alapjául.

Első séta.

Egyedül vagyok hát itt a földön s nincs többé se testvérem, se felebarátom, se barátom, se egyéb társaságom magamon kívül. A legtársaságosabb lényt, aki a legjobban szerette az embereket, közmegegyezéssel számkivetették a földről. Furfangos gyűlöletük kisütötte, hogy micsoda gyötrelem lehetne érzékeny lelkem számára a legkegyetlenebb és erőszakosan mindama kötelékeket szétszakították, amelyek ő hozzájok fűztek. Még önmagok ellenére is szerettem volna az embereket. Ők csak úgy vonhatták ki magokat szeretetem elől, hogy megszűntek emberek lenni. Így hát most idegenekké, ismeretlenekké, szóval senkikké lettek számomra, mivel így akarták. De vajjon, elszakítva tőlük és mindentől, mi vagyok én magam? Ime, most ennek kutatása vár reám. Szerencsétlenségemre nem foghatok addig ebbe a vizsgálatba, míg egy pillantást nem vetek helyzetemre. Ezen a szemlélődésen szükségképen át kell haladnom, hogy tőlük önmagamhoz érkezzem.

Tizenöt, sőt több éve, hogy ebben a különös helyzetben vagyok, de még ma is álomnak tűnik fel előttem. Egyre azt képzelem, hogy talán valami emésztési baj gyötör, kellemetlen álmokkal küzködöm és hogy gyötrelmemtől erősen megkönnyebbülve fogok fölébredni, amikor majd újra barátaim társaságában leszek. Igen, kétségkívül, anélkül, hogy észrevettem volna, át kellett ugornom az ébrenlétből az alvás, vagy inkább az életből a halál állapotába. Kiragadva, nem tudom: hogyan, a dolgok rendes kerékvágásából, úgy rémlett, hogy megfoghatatlan káoszba zuhantam alá, ahol mitsem tudok észrevenni s minél inkább gondolkozom jelenlegi helyzetemen, annál kevésbbé birom megérteni, hol vagyok.

Eh, hogyan láthattam volna előre a végzetet, amely reám várt? Hogyan foghatnám azt még ma is föl, amikor annak zsákmánya vagyok? Föltehettem-e józan ésszel, hogy egyszer majd én, ugyanaz lévén, aki valék, ugyanaz, aki még most is vagyok, a legcsekélyebb kétség nélkül egy szörnyeteg, egy méregkeverő, egy gyilkos hírébe kerűlök s mint ilyennel bánnak majd velem; hogy az emberi nem borzadálya, a csőcselék játékszere leszek; hogy mindaz az üdvözlés, amellyel a járókelők engem fogadnak, csak abból fog állani, hogy leköpnek; hogy egy egész nemzedék közmegegyezéssel azzal fog mulatni, hogy engem élve eltemessen? Amikor ez a különös felfordulás bekövetkezett, eleinte – mivel készületlenül talált – egészen megzavarodtam tőle. Felindulásaim, méltatlankodásom oly őrjöngésbe ejtettek, amely csak több mint tíz év mulva birt lecsillapulni; és ezalatt az idő alatt tévedésből-tévedésbe, hibából-hibába, balgaságból-balgaságba esve, oktalanságaim által sorsom irányítóinak megannyi fegyvert szolgáltattam kezébe, amelyeket ők ügyesen felhasználtak, hogy azt visszavonhatatlanul szándékuk szerint irányítsák.

Jó darab ideig époly erőszakosan, mint hiába vergődtem. Ügyesség nélkül, ravaszság nélkül, alakoskodás nélkül, okosság nélkül őszinte, nyílt, türelmetlen, heveskedő kedéllyel lévén felruházva, vergődésemmel csak annál jobban belebonyolódtam a hálóba és szünetlenül újabb alkalmat nyújtottam nekik tőrbeejtésemre, amelyet ők nem mulasztottak el kizsákmányolni. Végre, mikor éreztem, hogy minden erőfeszítésem hiábavaló és hasztalanul gyötröm magamat, az egyedüli elhatározáshoz folyamodtam, amely még hátra volt számomra, hogy t. i. alávetem magam végzetemnek és nem rugdalózom többé a kényszer ellen. Ebben a megnyugtató gondolatban minden bajomért kárpótlást találtam ama békesség által, amelyet az szerzett s amelyet az époly kínos, mint eredménytelen ellenállás folytonos munkájával nem tudtam elérni.

Egy más dolog is hozzájárult ehhez a békességhez. Üldözőim, minden furfangosságuk mellett is, figyelmen kívül hagytak egyet, amit haragjok elfeledtetett velök, hogy t. i. annak hatásait annyira fokozzák, hogy fájdalmaimat szünet nélkül táplálhassák és megújíthassák, mivel egyre valami új támadást intéznek ellenem. Azáltal is markukban tarthattak volna, ha elég ügyesek arra, hogy a reménység egy sugarát fenntartsák számomra. Vagy még azáltal is játékszerükké tehettek volna, ha valami hamis csalétket tartanak elém s azután a csalódott várakozás révén egyre kiújuló gyötrelemmel sebzik meg szívemet. De ők előre kimerítették összes segédforrásaikat; mitsem hagyva számomra fenn, önmaguktól is mindent elraboltak. A rágalmazás, a sárbatiprás, a kinevetés, a gyalázat, amellyel elhalmoztak, époly kevéssé képes már fokozódni, mint enyhűlni; egyformán képtelenek vagyunk: ők annak súlyosbítására, én pedig arra, hogy kivonjam magamat alóla. Annyira siettek nyomorúságom kelyhét csordultig megtölteni, hogy az összes emberi hatalom, a pokol minden ravaszságától támogatva, sem bírna már semmit hozzáadni. Még a fizikai fájdalom is nemhogy növelné gyötrelmeimet, hanem csak eltérítene azoktól. Talán, ha sikoltásokra indítana, megkímélne a sóhajtozásoktól és testi keserveim eloltanák szívem keserveit.

Mitől félhetnék még részükről, miután mindent elvégeztek? Miután nem tehetik már rosszabbá állapotomat, semmi rémületet sem kelthetnek többé bennem. A nyugtalanság és ijedség oly bajok, amelyektől örökre megszabadítottak engemet; ez bizonyára megkönnyebbülés. A valódi bajok kevés hatást tesznek rám; könnyen elhatározom magam azokkal szemben, amelyeket érzek, de nem azokkal szemben, amelyektől tartok. Nekivadult képzeletem összezavarja, felforgatja, kiterjeszti és növeli őket. Várásuk százszor jobban gyötör, mint jelenlétök és a fenyegetés rettenetesebb reám, mint maga a csapás. Mihelyt lesujtanak, az esemény megfosztván azokat mindattól, amivel a képzelet felruházta, valódi értékökre szállítja le őket. Ilyenkor jóval csekélyebbeknek találom őket, mint ahogy előre képzeltem és még szenvedésem közben is némi enyhűlet érzése száll meg. Ebben az állapotban, midőn megszabadítva minden új félelemtől és fölmentve a nyugtalanságtól, semmi reménység sem csalogat, a puszta megszokás elegendő lesz arra, hogy napról-napra elviselhetőbbé tegyen rám nézve egy oly helyzetet, amelyet semmisem tehet már rosszabbá és amint az érzelem az időtartam folytán eltompul, nekik sincs több eszközük annak fölújítására. Ime, ily jót tettek üldözőim velem, midőn mértéktelenül kimerítették gyűlölködésük összes fegyvereit. Minden hatalmuktól megfosztották magokat fölöttem s ezentúl fittyet hányhatok nekik.

Még nincs két hónapja, hogy a teljes nyugalom visszaszállt szívembe. Régóta semmitől sem féltem többé; de még reméltem és ez a remény, most ápolva, majd megcsalatva, volt az oka annak, hogy ezer különféle szenvedély szünetlenül ostromolta szívemet. Egy époly szomorú, mint váratlan esemény végre kizárta szívemből a remény e vékony sugarát és feltárta előttem itt alant örökre, visszahozhatatlanul kiszabott végzetemet. Ettől kezdve minden fenntartás nélkül megnyugodtam sorsomban és újra megtaláltam a békét.

Mihelyt egész kiterjedésében gyanítani kezdtem a cselszövényt, örökre elvesztettem azt a reményt, hogy a nagy közönséget még életemben helyes útra térítem a magam dolgai felől, de még ez a nyomravezetés is, minthogy nem lehet kölcsönös, ezentúl egészen hiábavaló lenne rám nézve. Az emberek hasztalan akarnának hozzám visszatérni, nem találnának föl többé. Azzal a megvetéssel, amelyet bennem keltettek, érintkezésök élvezhetetlen, sőt terhes lenne rám nézve s százszor boldogabb vagyok magányomban, mint velök élve lehetnék. Szívemből a társaság minden édes érzéseit kitépték. Ezek nem csirázhatnak ki újra az én koromban; már fölötte késő. Akár jót, akár rosszat tesznek ezentúl velem, részükről minden közömbösen érint és bármit cselekedjenek, kortársaim örökre semmik maradnak számomra.

De számítottam még a jövőre és reméltem, hogy egy különb nemzedék, jobban megvizsgálva úgy az előbbi nemzedékek velem szemben hozott ítéletét, mint az irántam tanusított magaviseletét, könnyen föl fogja tudni fedezni azoknak mesterkedését, akik azt irányítják és végre olyannak fog látni, mint amilyen vagyok. Ez a reménység iratta velem _Dialogusaimat_ és sugallt ezer balga kísérletet, hogy azokat az utókorra eljuttassam. Ez a remény, bármily távoli volt is, ugyanabban az izgatottságban tartotta lelkemet, mint amikor még egy igazságos szívet kerestem a században és reménységeim, amelyeket hasztalan vetettem távolra, egyaránt játékszerévé tettek a mai embereknek. Elmondtam Dialogusaimban, mire alapítottam ezt a várakozásomat. Csalódtam. Szerencsére eléggé idejében megéreztem ezt arra, hogy utolsó órám előtt még teljes megnyugvást és föltétlen pihenési időt találjak. Ez az időköz abban az időben kezdődött, amelyről beszélek és okom van hinni, hogy többé nem szenved félbeszakítást.

Nagyon kevés nap múlik el, hogy újabb elmélkedések meg ne erősítenének abban, mennyire tévedtem, midőn a közönségnek helyes útra térésére számítottam, hacsak egy más korban is; mivelhogy engemet illetőleg oly kalauzok vezetik, akik szüntelenül újakkal cserélődnek fel ama testületekből, amelyek ellenszenvvel viseltetnek irántam. Az egyes emberek meghalnak, de a kollektiv testületek nem halnak meg. Ugyanazok a szenvedélyek itt tovább öröklődnek és lángoló gyűlöletük, mely halhatatlan, mint az a démon, amely azt sugallja, mindig egyforma erővel működik. Ha összes magánellenségeim halva lesznek, az orvosok, az oratóriánusok még élni fognak és ha majd csak ez a két testület marad üldözőmül, bizonyos lehetek felőle, hogy halálom után nem hagyják jobban békében az emlékemet, mint a hogy hagyták életemben személyemet. Az idők haladtával az orvosok, akiket valóban megsértettem talán, lecsillapodhatnának; de az oratóriánusok, akiket szerettem, akiket becsültem, akikbe teljes bizalmamat vetettem és akiket sohasem sértettem meg, az oratóriánusok, ez egyházi és félig szerzetesrendi férfiak, örökre engesztelhetetlenek lesznek, az ő saját méltánytalanságok alkotja szemökben bűnömet, amelyet önszeretetök sohasem fog nekem megbocsátani, a nagyközönség pedig, amelynek ingerültségét szünet nélkül gondosan táplálni és éleszteni fogják, nem fog náluknál előbb lecsillapodni.

Minden elvégeztetett számomra a földön. Sem jót, sem rosszat nem lehet itt többé velem cselekedni. Semmi remélni- vagy félnivaló sem marad többé számomra fenn e földön s én szegény, szerencsétlen, de Istenhez hasonlóan szenvedésmentes halandó, nyugodt vagyok az örvény mélyén.

Mindaz, ami külsőleges, idegen ezentúl rám nézve. Nincs többé e világon se felebarátom, se embertársam, nincsenek barátaim. Olyan vagyok a földön, mintha egy idegen bolygóról estem volna le, amelyen laktam. Ha fölismerek valamit magam körül, azok csupa elszomorító és szívettépő tárgyak szívem számára és nem vethetem szemeimet arra, ami érint és környez, anélkül, hogy bennök valami okot ne találnék a megvetésre, ami felháborít, vagy a fájdalomra, ami megszomorít. Távolítsuk el hát elmémből az összes kínos tárgyakat, amelyekkel époly fájdalmasan, mint hasztalanul foglalkoznám. Egyedül állván életem hátralevő részében, mivel csak magamban találom meg a vigasztalást, a reménységet és a békét, nem szabad és nem is akarok többé egyébbel, mint csupán magammal foglalkozni. Ebben az állapotban veszem újra elő annak a szigorú és őszinte vizsgálatnak a folytatását, amelyet hajdan _Vallomásaim_nak neveztem. Utolsó napjaimat annak szentelem, hogy tanulmányozom magamat és előre elkészítem a számadást, amelyet nem fogok késni magamról nyújtani. Adjuk át teljesen magunkat a saját lelkemmel való társalgás édességének, mivelhogy ez az egyetlen, amit az emberek nem vehetnek el tőlem. Ha belső állapotom fölött való elmélkedéssel sikerül azt jobban rendbe hoznom és a bajtól, ami még benne maradhat, megtisztítanom, elmélkedéseim nem fognak teljesen kárba veszni és habár semmi hasznomat sem vehetik már a földön, utolsó napjaimat nem vesztegettem el hiába. Naponkénti sétáim üres időit gyakran bájos szemlélődések töltötték ki és sajnálom, hogy azok kivesztek emlékezetemből. Írásban fogom megrögzíteni azokat, amelyek még ezután fölbukkannak; és valahányszor újra elolvasom, újra végigélvezem őket. El fogom feledni szerencsétlenségeimet, üldözőimet, gyalázataimat, ha arra az árra gondolok, amit szívem kiérdemelt.