Part 9

– De hátra volt nagybátyám fenyegetése. Ez a Damokles kardja fejem fölött.

– Kitaláltam a módját, hogyan kerüljem ki.

– Nem fogok én olyan országban játszani, a hol ő valaha megfordul. Eljövök Párisba, itt érvényesítem végzetes tudományomat. Ismeretlen emberek között, a kiknek az ellenfél vesztesége nem fáj, gazdag emberek között, a kiknek a saját veszteségük sem fáj.

– Ezért vettem fel egy ismeretlen nevet, a mely nincs benne a hetvennyolcz kötet arany könyvében a magyar és erdélyi udvari cancelláriának.

– De hátra volt a legnagyobb akadály. Mi történjék addig a hugommal, a míg én mindkettőnk számára az ősi birtokot visszaszerzem?

– Ott, a hazámban, senkire sem bizhatom, mert a ki rokonom, az a legnagyobb ellenségem. A kolostorba vissza nem vihetem, mert ott az a regula, hogy a ki azt egyszer elhagyta, azt oda többet vissza nem veszik. Hát magammal hozzam? ide Párisba – bolondoknak? Bevezessem a Champ des Tartares tündérvilágába, hogy kezdje el a világismeretet mindjárt a poklokon?

– S mikor nekem az egész eszemre, hidegvéremre, szemeimnek argus voltára oly nagy szükségem van, folyvást azzal a gonddal legyek elfoglalva, hogy miféle veszély érheti őt akkor, a mikor nem látom?

– Vagy ne törődjem vele? Keresse ő is a szerencséjét Babylon piaczán, a hogy én? Még rosszabbul, mint én?

– Valami terv támadt az agyamban.

– Az osztrák kormány épen akkor árvereztette azokat a várakat, a mik az ismét birtokába került dalmata tengerparton, a kincstárra nézve fölösleges terhet képeztek. Azok között van egy, a minek a régi neve «Frangipáni vára» Porto-Ré mellett. A franczia uralom alatt ezt a várat kórháznak használták egy rettenetes ragály betegei számára, a minek Marguerita a neve.

– S ön e ragály-kórházba dugta el nővérét! kiálta fel, helyéből felszökve lord Adam.

– Igen jó helyen hagytam ott. A kastélyt átkozott rossz híre megvédi minden rossz ember, de egyúttal minden jó ember közeledtétől is. Mintha bűvkörrel volna elvarázsolva.

Az a dæmon pedig, a ki a dalmát sziklapartok oduiban leskelődik áldozataira, ártatlan gyermeket meg nem támad soha. Hugomnak e menhelyen egyetlen nő áll szolgálatára, a ki nevezetes egy személy. Katonaruhában jár, mint granátos őrmester obsittal elbocsátva; valamennyi napoleoni hadjáratot mind végig szolgált, férfi szívű leány. A hugomat igen jó társaságban hagytam. De nem akarom őt e szomorú magányban ott felejteni, a honnan ő elő nem jön, a míg én érte nem megyek. Folytatom, a miért én ide jöttem, pénzt nyerek a számára. A mit nyertem, azt eldugom, megtakarítom. Mikor azzal az összeggel fogok birni, a mi elég, hogy zálogban hagyott uradalmunkat kiváltsam, akkor úgy itt hagyom Párist, a tatár táborral s l’hombre-clubbal együtt, mintha soha sem láttam volna, s azontúl a Babiagoriai Riparievich név ismét szétfoszlik a levegőben. Addig azonban az igazi nevemet föl nem vehetem, mert bizonyos vagyok felőle, hogy a mint nagybátyám megtudja tilalma megszegését, utánam jön, s a mit megmondott megteszi. Egy este az utczán fognak találni meglőve, s én még csak meg sem fogom mondani a gyilkosom nevét. És azután az a szegény leány várhat ott a porto-réi kastélyban, míg megvénül. – Ez az én rejtélyem. Elmondtam őszintén, igazán. Már most választhat ön, hogy mit tegyen velem.

Lord Adam azt tette, hogy odament hozzá és megölelte.

– Köszönöm. Minden jól van. Jó barátok maradunk. Arról, a mit én kikutattam, senki sem tud semmit. Arról, a mit te most elbeszéltél nekem, senki sem fog megtudni semmit. Hogy e felől tökéletesen nyugodt lehess, én úgy hagyom el Párist, hogy senkivel sem beszélek. Kisérj el Havreig, hogy ellenőrizhess. Hajóra ülök és elmegyek valamelyik Indiába. S ha valamikor még egyszer az életben összetalálkozunk, akkor te már nem vagy Riparievich Metell, hanem valaki más, a kit én soha se láttam, s a ki velem sohase beszélt. Kisérj el.

– Nem kisérlek sehová, mondá Metell. Nekem egy gentleman adott szava nagyobb bizonyságot ád, mint a saját öt érzékeim.

Megölelték, megcsókolták egymást, úgy váltak el.

A VIRÁG NAP NÉLKÜL.

Egy leány szive, a ki még nem tudja, hogy mi a szerelem.

Absolut ártatlanság csak egy ifjú leány lelkében található.

Olyan az, mint a csigák közt a «virgó». A pecten, a conus, a murex nem lát, szemei nincsenek, azért még sem téveszti el, hogy a kagylóját hófehérré idomítsa, mikor a többiek mind színesek, ragyogók, tarkák. Nem tudja, hogy ő «szűz»: – épen azért az.

Még álmai sincsenek. Az álom is megzavarja már az ártatlanságot. Az álmodott csók is folt a fehéren.

Milióra nyugodtan tűrve várt elátkozott magányában. Nem tudta még, hogy az magány.

Naptára nem volt, azt sem tudta, mennyi idő mult el azóta, hogy itt van. Az évszakok sem magyarázzák azt itt meg. A nyár melegét enyhíti a tengeri szellő, tél pedig nincs. Virág folyvást nyilik, ha egynek az évszaka elmult, jön a másik; gyümölcs is érik, felváltva egymást. A fák levelei örökzöldek, nem hullanak le őszszel, nem hajtanak újra tavaszszal. Csak egy fája van a vidéknek, mely számlálja az évszakokat, a fügefa. Juniusban megérleli az első gyümölcsét, aztán augusztusban a másodikat, a harmadik szedhető lesz szeptember vége felé, a negyediket novemberben adja, hanem akkor aztán azt mondja: elég volt, levetkőzik, eldobja leveleit és aludni megy.

Ebben az esztendőben még az sem történt meg.

A fügefa novemberben a helyett, hogy a leveleit elhulllassa, új sarjakat hajtott s januárban már tele volt új gyümölcscsel, a mik ugyan azért nagyon sokáig fognak megérni, de mégis azt hazudják, hogy nyár van.

– Nézd, szólt Milióra Axamitának, az idén a fügefa már ötödször hoz gyümölcsöt.

– Elég baj az, mondá rá a strázsamester leányasszony.

– Ugyan miért volna baj? hallod!

– Azért, hogy a mely esztendőben a füge ötödször is terem, abban az esztendőben éhhalál van az országban.

(Egészen helyes nézete volt Axamita leányasszonynak. Mikor a füge a dalmata parton ötödször is gyümölcsöt hoz, abban az esztendőben a Fruska Gorától és a Vellebittől fel egész a Krivánig és a Babia Goráig inség van az egész országban. S ezt a füge nem valami emberbaráti rokonszenvből teszi, hogy ötödször is gyümölcsözik, mintha ő akarná egyedül eltartani az egész éhező emberiséget, hanem ennek az az oka, hogy abban az esztendőben folyvást a sirocco uralkodott, és még egyetlen egyszer sem jelent meg az adriai tengerpartokon a hajósok réme, a bóra. A hajósok szidják, átkozzák a bórát, mert a hajóikat zátonyra kergeti, hanem ha az kimarad, az nagy veszedelem a szárazföldön élőknek. Ha egész éven át a sirocco járja a tengert, akkor a quarneroi partokon ugyan örök nyár van, de egyúttal odafent Magyarországon, Karinthiában és Ausztriában folyvást esik az eső. Ebben az évben oly nedves időjárás volt, a minőre emberek nem emlékeznek; tengerré vált minden folyam, árvíz borította el a lapályokat, vetések kirothadtak, egész országszerte nem volt ez évben aratás. Igaza volt hát a fügefának.)

Milióra nem akarta azt elhinni. A Frangipáni kastély ablakából bármerre tekint a szem, gabonával bevetett földet nem lát, ott csak falakkal védett szőlők vannak, egész hegyoldalak escarpokkal végig vonalazva, de barázda nincs.

– Hát mi hogyan fogunk akkor élni? Ezt kérdezé Axamitától.

– Bizony többször fogunk halat és ürühúst látni az asztalon, mint kenyeret. Az idén ez nagy ritkaság lesz.

– Hiszen város közelében lakunk, a hol pénzért mégis csak lehet kapni mindent. Ha az országban nem termett, elhozzák máshonnan. Fiumébe hajók járnak.

– Hiszen van, a míg van; de ha így tart a világ, majd elviszik az uskókok.

– Kik azok az uskókok?

– Azok csak az igazi Isten csodái. Minden uskókban hét ördög lakik, s száz uskók, ha összeszedkőzik, több egy hadseregnél.

– S hol laknak azok? A pokolban?

– Ott nem, bár ott volna a helyük; sőt sokkal közelebb laknak a mennyországhoz mint mi, a segnai hegyek között.

– Merre van az a Segna?

– Négy órai távolságra van gyalog ehhez a mi kastélyunkhoz, és a Maltempo csatornán, az ő evezős ladikjaikkal még közelebb. Innen, erről a tájról arra felé hajót nem igen látunk vitorlázni s ha onnan felülről jő erre felé valamiféle jármű, akkor minden ember, a ki a part közelében lakik, siet eltorlaszolni az ajtaját s a tornyokban félreverik a harangokat, azokon csak az uskókok jönnek. Az uskókok csak ötön szoktak vásárolni.

– Hogyan «ötön»?

– Az öt ujjukkal. Vassal és ólommal fizetnek.

– Furcsa emberek! Hát nincs nekik pénzük?

– Dehogy nincs! Valamennyi uskóknak teli van aggatva a dolmánya, a mellénye, a szeredása, azután meg sipkája köröskörül tallérokkal. Az az ő dicsekedésük. A mit készpénzben rabolnak, azzal teleaggatják a ruháikat; de fizetni csak a handzsárral, meg a pisztolylyal szoktak. Az asszonyaik, leányaik is épen olyanok, úgy felczifrázva, felpénzezve; csupa skarlátpiros ruhát visel valamennyi. Náluk nem dolgozik soha senki, csak esznek, isznak, mulatnak, s mikor kedvük szottyan, mennek rabolni, le a völgyekbe, be a városokba, s ki a tengerre.

– S senki sem tudja őket legyőzni?

– Próbálták azt: a mi császárunk, a török császár, a velenczei dóge; törődtek is az uskókok akár a «duzsdé»-val, a «fekete Arapinával». Rájuk sem hederítettek. Ha nagyon sokan jöttek ellenük, akkor otthagyták a városukat Segnát, s úgy eltűntek a sziklaörvények között, hogy senki sem talált rájuk. Mikor aztán a hatalmasok hadai hazamentek, s őrséget, kormányzóságot hagytak hátra, még új lakosokat is telepítettek a városba: éjjel előjöttek a barlangjaikból az uskókok, megrohanták a várost, leölték az őrséget, hivatalnokokat, az új lakosságot pedig megtartották rabszolgáiknak s aztán folytatták, a hol elhagyták.

Miliórának kezdettek tetszeni ezek az uskókok.

– Máskor meg azt próbálták meg ellenük, hogy felbíztatták a scogliók lakosait, hogy a maguk apró, lapos fenekű hajóikkal kezdjenek hadjáratot az uskókok ellen; annak meg az lett a vége, hogy az uskókok egy éjjel hajókra ültek, feleveztek Fiuméba, s ott az egész város láttára elfoglaltak nyolczvan kereskedő hajót, úgy vitték vontatva maguk után haza Segnába. Soha se ment utánuk a hajókért senki.

– Te! ezek derék ficzkók lehetnek.

– Mondhatom. A hozzájuk közel eső vidékeket, Licat és Carbairét csaknem egészen oda hagyta a lakosság a szomszédságuk miatt. Akkor a szigeteknek estek neki: azokat pusztították el. Száz meg száz nótájuk van hőstetteikről, a mik elhihetlenek; de mégis igazak. Egyszer Velencze egy három födeles gályát küldött ki ellenük, Veniero kapitány alatt. Az uskókok egy zivataros éjszakán csónakaikkal meglepték a gályát, lemészárolták a hajóskatonákat; a kapitányt hajójával együtt elvitték Segnába s ott aztán csaptak egy nagy dáridót, a hol a velenczei kapitánynak sorba kellett tánczolni az uskókok asszonyaival; mikor már nem birta tovább, akkor levágták a fejét, kitépték a szivét, azt megfőzték s aztán szétosztották: az volt a lakoma vége; minden tánczosnéjának jutott belőle egy darabka.

Milióra elbámult rajta, hogy az uskók asszonyok hogyan osztoztak meg egy férfi szivén. Mintha azt más asszonyok is nem tennék!

Ekkor hallott legelőször férfi-szivről beszélni.

– Sokan csak mesének tartják azt, hogy uskókok vannak a világon, folytatá Axamita. Néha tíz, néha húsz esztendeig, néha egy egész emberivadékon át nem hallani róluk semmit. Pedig ott vannak ők az ő sziklafészkeikben; csakhogy az egész környék retteg tőlük: szivesen megadja nekik a sarczot, s nem meri feladni senki. Az egyik lábukkal Törökországban állnak, a másikkal Dalmátiában. Ha a mi császárunk katonái szorongatják őket: akkor átugranak Boszniába; ha a török basa jön ellenük: akkor behúzzák magukat a magyar tengerpartra. Akkor aztán nem üldözhetik őket. Néha úgy összeveszítik a törököt, osztrákot, olaszt egymással, hogy egész háború lesz belőle. Ők maguk félre állnak lesbe s kirabolják mind a két hadakozó félnek az élelmi szállítmányait. Néha egyik hatalmas potentát akkora erővel tör rájuk, hogy szétmorzsolja őket: akkor azt hiszi mindenki, hogy ki vannak irtva. Tíz esztendő mulva megint csak itt vannak az uskókok. Nem nemzetség ez, a kit ki lehet irtani. «Uskók» annyit tesz, hogy «szökevény». A ki csak valahonnan más országból megszökik, görög, román, olasz, horvát, magyar, oláh, czigány: mind az ő számukat szaporítja. A nyelvük is olyan zagyvaléka valamennyi másnak; nem beszél azon más, csak ez az ezer ember odafenn. Aztán ezek soha sem házasodnak: a mely asszony megharagszik az urára, odaszökik az uskókokhoz, a mely leányt a faluból kisöprűznek, oda viszi hozzájuk a szalmakoszorúját, ott kap becsületet; czigányasszony, török rabszolganő magátul is jön elég. S ha nem jön, elhozzák. Kikutatják messze földön a legszebb lányokat; éjszaka meglepik, mikor vizért megy a kútra, mikor fürdik: elkapják, elviszik erővel, soha senki sem hallja a hírét többet. Talán maguk sem kivánkoznak többé vissza. Víg élet van az uskókok között; s délczeg daliák valamennyien!

Milióra keresztet vetett magára.

– De ide nem mernek jönni a Margueritától, úgy-e? kérdezé remegve Axamitától.

– Bizony nem mernek idejönni; mert semmit sem féltenek annyira, mint a szép pofájukat s semmitől sem félnek, csak a csumától s arról tudják, hogy itt lakik.

Axamita leányasszony rémlátó okoskodása sokkal alaposabb volt, mint igen sok conjecturalis politika. Az éhinség az év elején már a dalmata partokon is beköszöntött; a sík földön a Karston túl rég otthon lakott már, s azzal az egész partvidéken elkezdődtek a hagyományos rablójáratok. Egyik nap itt, másik nap amott rohanták meg a hegyekből alájövő fegyveres bandák eleintén a falvakat a völgyekben, aztán a városokat is a partvidéken. A harmadik stadium, mikor a tengeren kezdenek el rabolni. Majd az is bekövetkezik!

Katonaság kevés volt. A monarchia nagyban lefegyverzett. Csak a kikötőket tudták őrizni. A városoknak maguknak kellett gondoskodni a védelmükről, s czirkáló őrjáratokat tartani, a kik az éjjeli orvtámadásokat elhárítsák. Ezt tették Porto Ré-ban is.

Ennek aztán legelső sorban mindjárt a szegény rovinai lázárok adták meg az árát. Minthogy Porto Ré-ban egész éjjel czirkáltak a fegyveres őrjáratok, a Marguerita áldozatai el lettek zárva az egyetlen kereseti kútforrásuktól: a császár utólagos megfizetésére utalványozott ingyen elvevéstől. Nem lehetett többé lopni. Nem volt se hús, se kenyér.

Ennek a hiányát aztán másodsorban megérezték a Frangipáni vár lakói is. Nem volt többé, a ki az asztalukat ellássa az eddig megszokott tápszerekkel. Axamita leányasszony ugyan termesztett burgonyát, ezt a Francziaországból elhozott új növényt, s az igen jó volt kenyérpótléknak; de az is fogytán volt már, csak a tenger adott enni, halakat, meg csigabigát. Minden hétre hét bőjtnap esett. Néha egyéb sem volt ebédre, vacsorára, mint azok a hosszú rózsaszínű rákok, a scampik, a mik csak Fiume körül tenyésznek. Milióra ezzel is meg lett volna elégedve de a rovinai lázárok annál kevésbé. Ezek a tenger-adta vacsorához csak a kényszerűség nyomorában nyúlnak; mert nekik a hal és rák étele kiállhatlan kínokat okoz az egész bőrükben. Éjjel az üvöltésüktől nem lehet aludni. Csak egy orvossága volna a bajuknak: a kenyér. Azt meg hiába kérnek: nincs.

Attól lehet félni, hogy mire kitavaszodik, a rovinai nyomorultak koloniája az utolsó élő lényig kivesz! Félni? Hát félti ezeket valaki? Senki sem más, mint Milióra. Ki fogja akkor az ő menedékét védelmezni az egész világ ellen és a jó emberek ellen. Az olyan jó emberek ellen, mint az uskókok, a kik a szép leányokat elragadják, s aztán a szép leányok úgy megszeretik őket, hogy vissza nem kivánkoznak tőlük többé? Ilyen uskókok másutt is lakhatnak, nemcsak Segna vidékén.

Hírt nem lehetett a világból hallani sehonnan.

Metell bátyja itt is feledte talán már Miliórát.

Axamitának nagyon sok biztatásába került mindennap lebeszélni Miliórát, hogy fel ne üljön a kis halász csónakjukba, s el ne induljon a bátyját felkeresni a «tatár táborban» azzal a csónakkal.

DELI MARKÓ.

Január vége felé már annyira fokozódott az éhinség, hogy a rovinai nyomorultak éjjel a tövises acanthus leveleit ették meg, a mi a Frangipáni vár kerítése mellett termett. Milióra nem állhatta ki az állati üvöltésüket: olyan volt az, mint mikor az éhező kutya a bezárt ajtón kívül nyihog. Axamita egyszer azon vette magát észre, hogy az ő éléstára üres; krumplit, sárgarépát mind kihajigált a kerítésen Milióra a nyomorultaknak.

– De már most mi magunk mit eszünk?

– Tudod mit? monda Milióra. Neked van pénzed; Fiume nem messze, onnan hozatunk lisztet, vagy málét, aztán sütünk pogácsát.

Hiszen az igaz, hogy Axamitának volt pénze egész fazékkal: arany is volt közte; de hogy menjen el ez a pénz Fiuméba, s hogy jőjjön onnan liszt képében vissza? Ez volt a nagy kérdés.

– Van neked csónakod, Axamita. Azon te elmehetsz Fiuméba korán reggel s estére vissza is kerülhetsz.

– De addig a kisasszony egészen magára marad itt a várban.

– Hát nincs-e az a vár érczharanggal letakarva?

– Az megint igaz. De nem fog a kisasszony nagyon félni itt magában?

– Hiszen van zongorám: nem vagyok egyedül.

– De hát a kecskét ki feji meg, ha én nem leszek itt?

– Azt is megfejem én.

Axamita ráhagyta magát beszélni, hogy elvitorlázzon a halász csónakjával Fiuméba. Az «Ostro» kedvezett a menetnek, s a visszajövetnél majd segít az evezőlapát.

A strázsamester leányasszony tehát korán hajnalban útra kelt, a sok mindenféle pénzt a patrontásába töltve; a kardját is felkötötte s mellé a spanyolnád botot, a mi a hajdani osztrák-magyar hadseregnél az őrmesteri rang díszes jelvénye volt.

Szép derült idő volt, a minő idebenn Magyarországon csak ápril végén szokott lenni; Milióra egész nap a kertjében lehetett: a tavaszi virágok javában nyíltak már itt januárban, hogy a bóra egy álló esztendeig nem kefélte végig a vidéket, minden földfolt kizöldült. Délben megfejte Milióra a kecskét, s nem ebédelt egyebet, mint kávét. Estig csak eltelt az idő; de a mint lassan bealkonyodott, elővette a nyugtalanság: az egyedüllét szomorú érzete. Ha könyvet vett a kezébe, azt sem tudta, hogy mit olvas? ha zongorájához ült, azt sem tudta, hogy mit játszik?

Nem volt maradása a várban: lement a puntához; azt gondolta, hogy ha ott várja Axamitát, az hamarább megjön.

A nap lement már: az ég narancssárga volt, a tenger aczélkék. A portoréi sziklapartról egy hosszú, haránt felmeredő alkotvány nyúlt be a tenger fölé: ez a szomszéd tinhalász figyelő állványa, két egymás mellé leczövekelt árbocz, közben lépcsőfokokkal, a tetején pedig egy kis kathedrával. Innen lesi naphosszant a halász, hogy jön-e a tinhalak csapatja erre felé, hogy azután ha azok az elterjesztett hálóba bevetődnek, a kelepczét hirtelen rájuk zárhassa.

Milióra sokszor elnézte ezt a munkát onnan a punta verandájáról. Olyan közel volt ahoz a «tonnara», hogy át lehetett egymáshoz kiabálni.

Sokszor föllármázta ő a halászt, ha az elaludt odafenn a csillagvizsgálójában: «héj, Pablo apó! jönnek a tinhalak!»

Ebből egy kis ismeretség fejlődött ki.

Más halandó ember elfutott, ha Miliórát meglátta; nagy itt a babona: azt hitték, a Marguerita lelke kisért az elhagyott várban; az öreg Pablo nem félt már attól a rossz szellemtől, a ki az embereket csókolódzásért megkínozza: biztosítva volt már ez egy veszély ellen. Axamitával össze is jött többször a tengeren, mikor halásztak, attól megtudta, hogy az nem lélek, hanem élő teremtés, annak is igen jó lélek: még csak a panaszkodásával sem bánt senkit.

Ezen a napon még a tonnara is üres volt. Pablo apó pedig nem szokott máskor a leshelyéről hiányzani, csak hogyha nagy fogást tett s azt aztán a bárkáján beszállította Fiuméba.

De végtül végig, a mennyire a szem ellát, olyan üres volt a tenger, hogy egyetlen egy vitorla sem látszott rajta sehol, sem egy halászbárka, sem azok a dereglyék, a mik Fiuméból Veglia szigetére, vagy Buccariból a Scogliora szállítják a munkásokat, a kik reggel odamennek, este visszatérnek. Még a tenger is ki van halva.

Ha Milióra egész nap azzal nem lett volna elfoglalva, hogy a kert falai között pepecseljen, aztán meg folyvást a tengert nézze a puntáról, ha csak egy tekintetet vetett volna is a torony ablakából Porto-Ré felé: akkor észrevehette volna, hogy a város egész lakossága hogyan fut, menekül fel a Karst hegyei közé, apraja, nagyja, minden lábas jószágát maga előtt hajtva.

Estére nem maradt ember az egész városban. De élelmi szer sem maradt: eltakarítottak onnan mindent. Hanem a rovinoi lázárok, azok ott maradtak a kalyibáikban. Azok este felé kiültek a házaik tetejére s onnan hallatták azt a házi állatokéhoz hasonló üvöltést.

Végre egy fekete pont a tengeren! Valami csónak közelít Buccari felől. Ez bizonyosan Axamita.

Milióra le nem vette a szemét arról a közeledő járműről; az alkony pedig egyre növelte a homályt, mentül közelebb jött a csónak, annál kevésbé lehetett a benne ülő alakot kivenni. Egészen besötétült, mikorra a csónak a puntáig érkezett. Milióra kiállt a legszélső sziklára, mely a tengerbe kinyúlik s onnan integetett az érkező elé kendőjével. Halk evezőcsapásokkal egészen közelébe siklott a csónak. Akkor vette észre Milióra, hogy a benne ülő nem Axamita, hanem az öreg Pablo.

– Nos Pablo! Mi hír? Jó estét!

Az öreg halász behúzta az evezőlapátokat, s aztán kiugorva a partra, a lánczánál fogva kihúzta a bárkáját a szárazra, s ott azt fenékkel fölfelé fordítá.

– Oh hála a mi Asszonyunknak. Boldog jó estét, kisasszony. Engedd meg, hogy elrejthessem itt a kis bárkámat a szikla mögé, nehogy ezt is elégessék az istentelenek.

– Kicsodák?

– Hát nem tudod még? Nem mondta meg senki! Jaj de rosszak ezek az emberek! Pedig ők már mind elfutottak, fel a hegyekbe. Hát hiszen ott van már Fiuméban a Deli Marko!

– Ki az a Deli Marko?

– Azt sem tudod még? Hát a pokolból való uskókok vladikája. A mult éjjel lejött dereglyéken két század magával Segnából. Csak kétszázan voltak; de ördögök valamennyien. Álmában lepték meg a várost, a katonaságot, meg a rendőrséget leverték, megkötözték; a lakosságot kirabolták, mindent, a mi csak élelmi szer, összeszedtek, még a kereskedő hajókról is, a császári őrházakat lerombolták, s még az éjjel jönnek visszafelé egész zsákmánynyal s útba ejtik Buccarit és Porto-Rét. A lakosság mind elszaladt már előlük.

– Hát Axamita? kérdé Milióra, leginkább e miatt rettenve meg.

– Hát biz azt, kisasszony, magam szemeivel láttam, mikor a jámbor lélek ma reggel bevitorlázott a moloba; még ki sem szállhatott a csónakjából a mint a zsiványok a dereglyéikből rárohantak, megkötözték. Nekem az volt a szerencsém, hogy mögötte jöttem egy pár puskalövésnyire, s be volt húzva a vitorlám; aztán meg hal nem kell a rablóknak: azt otthon is kapnak eleget; nem tartották érdemesnek, hogy üldözzenek. De már akkor rajtam kívül nem is őgyelgett senki a Quarneroban. Buccariban tudtam meg menekülő hajósoktól, hogy mi történt Fiuméban az éjjel.

– Mit csináltak Axamitával?

– Én bizony tartok tőle, hogy felakasztották, vagy ha eleresztették is, levágták az orrát, meg a füleit; mert az a szokásuk ezeknek, ha egy katonaruhást megkaphatnak. Azt bizony hiába várod ma haza, jó kisasszonyom. Csak eredj haza a kastélyba s zárd magadra az ajtót, s ne gyujts világot az ablakodban; mert az éjjel még bizonyosan itt haladnak el az uskókok. A rettenetes uskókok, oh én szegény fejem, hová fussak el előlük?

– Hát én?

– Te könnyen dalolhatsz! Te tőled fél az egész világ, még az uskók ördögök is. Azt hiszik, te vagy a Marguerita. Te csak maradj a kastélyodban. Ne félj, oda nem törnek be. Téged meg a rovinoi lázárokat nem bánt semmi ördög. Jaj de boldogok azok a rovinoi nyomorultak ilyenkor. Csak felvehetném egynek a pofáját holnap reggelig: nem kellene az nekem tovább! Oh boldogságos Miasszonyunk Lorettoban! csak az uskókoktól szabadíts meg! Huszonnégy fontos gyertyát adok: csupa viaszkból. Becsületemre mondom. Semmi homok nem lesz benne.