Part 6

– Nem. Magyarok vagyunk.

– Annál szebb. Ez ritkaság. – Kétszáz louisdor a partie.

Metell tudta azt úgy is.

– Az nekem nagyon magas tét, mondá húzódozva.

A győzelmes viador végig nézett rajta, szánalomhoz hajazó kifejezéssel s aztán azt mondá:

– No hát legyen huszonöt louisdor. Én úgy is játszom. Csak azért, hogy a trofeumaim között egy ázsiainak az exuviái is legyenek.

Metell sem az «ázsiai» illetékesség, sem az exuviák előleges igénybevétele ellen nem tett kifogást, hanem szétnézett dákó után.

– Szolgálok az enyimmel, mondá Severland lord, megkrétázva a lökbotja hegyét, – ne legyen az a hit, hogy a botom meg van babonázva. Egyszer az egyikünk lökjön vele, másszor a másik.

– Ki kezdje? kérdezé Metell.

– Mindig az, a ki provokálva van!

– Szeretem az igazságot. Vessünk fel pénzt?

– No hát vessünk. Mi az ön jelszava?

– Császár.

A felvetett pénz az arczképpel fordult felfelé az asztalon. A mylord átnyújtá Metellnek a dákót.

Metell aztán le sem tette azt a kezéből, a mig a partiet végig ki nem csinálta.

– Bravo Ázsia! mondá a lord. Ez emberül volt végezve. Engem lökéshez sem hagyott ön jutni. – Hanem hát folytassuk. Dupla, vagy semmi!

Metell elfogadta a felhivást s megkezdte a második játékot. Be is végezte, a nélkül, hogy az ellenfelének egyéb dolga lett volna, mint számlálni a lökéseket.

– Hisz ez egy vadembertől egészen jó! mondá a mylord. Duplázzuk meg még egyszer a tétet.

Már ekkor kezdtek Metellnek szövetségesei támadni. A legyőzött nemesek oda álltak a háta mögé és lesték minden lökését.

Ezúttal sem hibázott el egyetlenegy lapdát is. A leglehetetlenebb állásokkal is kiczirkalmazta az összekoczczantót. A harmadik játék is az övé volt.

A mylord most már csak a jelszót ismételte.

– Dupla, vagy semmi. A tétel kétszáz arany volt már.

A közönség egész érdeklődése Metell játéka körül összpontosult.

A negyedik játékot is megnyerte – felváltás nélkül.

Ekkor már négyszáz louisdor volt a pénztárban.

A mylord azt is megduplázta.

Mikor Metell az ötödik játékot is megnyerte, a nélkül, hogy a dákót csak egyszer is visszaadta volna a gazdájának, a néző közönség frenetikus tapsban tört ki e diadal fölött. Borussia, Scandinavia, Hibernia saját kudarczaikért visszaadott megtorlást láttak ez ordáliában.

Ámde Nagy-Britannia nem szokta magát megadni a veszteség után.

– Dupla, vagy semmi! hangzott a mylord szava újra.

Nyolczszáz louisdorra ment föl a tétösszeg.

Kezdettől végig ünnepélyes csend volt a játék alatt. Ez már a hatodik játék volt. – Példátlan eset, hogy valaki hat játék carambolt megnyerjen egymás után, a nélkül, hogy a játszótársát egyetlenegyszer is lökéshez juttassa.

Mikor ez is megtörtént, a néző közönség varázslatnak kezdte hinni a dolgot. – Ez nem mester, ez professor! Még a professorok között is a dékán!

– Dupla, vagy semmi! ismétlé lord Severland.

Metell egy szó nélkül hozzá kezdett a játékhoz. Egy apródnak öltözött pinczérnő egy pohár jeges barbarasseal kinálta meg; abból egyet szürcsölt s nyugodtan fogott a munkájához. – Csupa mesterlökés volt, a mit csinált.

A hetedik játékot is megnyerte.

Már ekkor a pénztárban háromezerkétszáz louisdor volt felhalmozva.

Ekkor kezdett a néző közönség szétszállingózni Metell légköréből. – Ez nem hogy mester, nem hogy professor: hanem «kozák» (gréque). Ettől jó lesz távol maradni.

Most már mindenki azt képzelte, hogy érti már, miért mondta ez az idegen a győzelmében telhetetlen mylordnak az első megkinálásra azt, hogy neki a kétszáz louisdornyi tét nagyon magas! Ez játékos-psychologia. Ha az első összemérkőzésnél a mylord azt látja, hogy fenhatós ellenféllel került össze, megköszöni a mulatságot, s abbahagyja a játékot, kétszáz louisdor veszteséggel. Így pedig bele lett sodorva, a játékos-agyafurtságnál fogva, mely a szerencse erőszakolásában bízik, hogy mindig duplázza a tételt, mindig mélyebben gázoljon bele a koczkáztatásba; ez kiszámítás volt. Az idegen egy professionatus játékos. Jó lesz tőle távol maradni.

– Dupla, vagy semmi! ismétlé hidegvérrel az angol.

Egész halommal állt már az arany a pénztárban. Metell előbb egy pohár forró punchot hozatott magának, s tűrte egész fásult egykedvűséggel a közönségnek a szemszúrását azalatt, a míg azt kanalankint felszürcsölte.

A szép éjpillangók, a játékbarlangok ragyogó szépségei ezalatt ott sertepertéltek el mellette, – egy ilyen nagy nyereségben levő játékos egyszerre érdekessé kezd válni. Némelyik csaknem az ölébe ült, olyan közel törleszkedett hozzá. Egy delnő, a kinek akkora kalapja volt, hogy mikor föléje hajolt, mind a kettőjük fejét eltüntette az ernyője alatt, azt sugá a fülébe, hogy a «a hetedik játék után joga van önnek visszahuzódni».

Háromezerkétszáz louisdorral érdemes is lett volna.

Lettek volna, a kik azt vele igen kellemes társaságban megoszszák.

Metell fölállt a punch mellől s jelezé, hogy kész folytatni a játékot.

Mindig «victor prœcedit» (a győztes kezdi).

Csak úgy ment a nyolczadik játék is, mint az eddigiek. Metell a legcsodálatraméltóbb geometriai feladatokat hajtotta végre a tekeasztalon. Játéka művészet volt már és remeklés.

Egész a legutolsó lökésig mind valamennyit mesterileg eltalálta.

Csak az utolsó taszítás volt még hátra, s ennél következőleg álltak a lapdák.

Mind a három egy vonalban a tekeasztal közepén. – A közbeeső, a fehér, a Metell lapdája; innen rajta a kék lapda, túl a veres.

A körülállók lélekzetüket visszatartva lesték, hogy mi lesz ebből. Senki se hallatott még csak egy sziszszenést sem.

Hatezernégyszáz louisdor függött ezen az egy lökésen.

Tanult játékosok tudják jól, hogy az ilyen configuratióban levő tekelapdáknál háromféle kisérletet lehet tenni, hogy a közbülső lapda a két szélsőt megérintse.

Az első a jól kiszámított visszalökés (rekuzé), a fehér megüti a verest, attól visszalöketik s ráfut a háta mögött levő kékre. Ennek a sikere egy harmadperczre kiszámított gyorsaságtól függ.

A második a quart. Borotva-élnyi élességgel eltalálni a fehérrel a veres lapda oldalát s akkor negyedik szegletélre visszakerülni a kék lapdához. Ehhez igen jó szemmérték kell.

A harmadik pedig a terz. Ez a legnehezebb; de nemsikerülés esetén, ha a lökés elég erővel volt intézve, még egy visszatérő quintben eredményt igér.

Senkinek sem volt kétsége az iránt, hogy oly remekjátékosnak, mint ez az idegen, akár az első, akár a második módszer a legbiztosabban sikerülni fog.

Százhuszonnyolczezer frank ez az egy lökés!

Metell sokáig látszott magában tanakodni, mintha válogatna, egyszer már a dákó hegyét neki is mérte a fehér lapda aljának, a mi a rekuzé lökése; de aztán csak megváltoztatta a szándékát, s a két biztosabb mód helyett választotta a legnehezebbet, a terzlökést. A körülállók boszúsan csettentettek a nyelvükkel. Ez valóságos feladása a játéknak. A lapda terzre is elkerülte a kék lapdát, meg quintre is. A dákó a mylord kezébe került, a ki aztán szintén nem tette le azt addig a kezéből, a míg mind a harminczkét lapdát meg nem csinálta. A nyolczadik játék el lett vesztve. – Ó-Anglia győzött.

– No uram! ön most Anglia leggazdagabb lordjának ajándékozott százhuszonnyolczezer frankot! suttogá Metell fülébe az a nagykalapos delnő.

Metell vállat vont, mint a kinek hatezernégyszáz louisdor nem is pénz.

Arról pedig mindenki meg volt győződve, hogy az idegen champion szándékosan adta föl a nyert játékot; és mégis oly gavalléros módon, hogy ellenfele nem érezhette magát ez által megsértve.

Ez nemcsak mester, nemcsak professor, hanem gavallér!

A mylord azonban ledobta a queut a tekeasztalra s oda lépett Metellhez:

– Uram!

– Mylord!

– Tud ön l’hombret játszani?

– Játszottam már.

– Azt kérdeztem, hogy «tud»-e ön játszani l’hombret.

– Tudok.

– Akkor szívesen látom önt holnaptól kezdve nálam, minden nap éjfélután egy órakor.

S azzal a kezébe nyomta a névjegyét, czímével és hotele körülirásával ellátva.

A L’HOMBRE.

A l’hombre urak játéka, még pedig nagy uraké.

A sakkjátékhoz is éles ész kell, de mégis sakkjátékos lehet akárki, ázsiai, afrikai nevelés mellett is, de hogy l’hombret játszszék valaki, ahhoz európai műveltség kell.

A l’hombre valamennyi más kártyajátéknak a furfangjait egyesíti magában.

A l’hombre-játszónak egy mathematikus mnemotechnikájával kell birni, a mellett egy hadvezér tervalkotó tehetségével, széles látkörrel, minő egy diplomatáé, lavateri physionomia-ismerettel, és azután – megfelelő protectióval «Szerencse» istenasszony részéről.

De még ez sem elég.

Bírhat valaki minden tehetségével a festőnek, a zenésznek, azért mégsem lesz belőle «művész», ha hiányzik nála a «szikra». Ilyen a l’hombre-játékosnál a játékérzék. Némely ember egész életén át játszott, szenvedélye volt, a nélkül, hogy játékérzéke lett volna. Ez az ihlet, a mit a múzsa választottjának homlokára lehell, csak olyan, mint a másik kilenczé. – A tizedik múzsa: a «Fortuna». – A többi kilencz mind aggszűz maradt, – no, férjhez ugyan ez se ment, de kérője mindig van sok, kérők, a kik nem ijednek vissza attól, a mit ez a hölgy világosan a kezében hord s a mitől minden becsületes férfinak illik idegenkedni, sőt kérve kérik tőle a szarvat: (a bőségszarvat).

De még ez sem elég.

A l’hombre-játékosnak psychologiával is kell bírni.

Mert nem elég jó játékosnak, nem elég szerencsésnek lenni, hanem az a feladat, kitalálni, hogy mikor, és kinél érvényesüljön a tudomány és a szerencse? – számítani az indulatokkal, a szenvedélyekkel, a temperamentumokkal, a nemzeti sajátságokkal, – a külesemények befolyásával, a szerencsés szerelem, az elkeseredés, megcsalatás, a nagy öröm, a heves indulat mind igen nagy tényező a l’hombre-asztalnál.

A ki a l’hombrenak szentelte az életét, az épen oly nagy és minden erőt igénybevevő feladatot vállalt magára, mint a ki azt tette fel, hogy egész életén át a vámpolitikát fogja tanulmányozni, vagy a jogcodificálásba merül bele. Azzal az apparátussal, a mely az embert jó l’hombre-játékossá teszi, bátran miniszterré lehet akárki. Lesz is akárhány.

De még mindez nem elég.

Még egy fődolog van hátra.

A «zóna».

Tudjuk, hogy a szeszélyes istenasszony a földgömböt gurigázza a lába alatt. Ezen vannak a zónák. Az egyik zóna alatt teremnek csak a garasok, a másik alatt a tallérok, aztán az aranyak, de a legfelső alatt a százezrek. Ide bejutni, ebbe a zónába, ez a mesterség, ez a polaris expeditio. Azt nagy jégtengerek veszik körül!

Mert mit ért Orpheusnak, hogy olyan jó muzsikus volt, mint Paganini, ha csak a vadállatokat gyűjtötte össze publikumnak, a kik nem fizetnek belépti díjat. Sőt még Plutó is csak aprópénzzel fizette ki. Nem elég a nagy talentum, a terrenum a fődolog. A genienek zóna kell.

Csakhogy ebbe a legfelső zónába nagyon nehéz eljutni.

Mivelhogy a l’hombre fenséges művészetének nemcsak olyan emberek szentelik az életüket, a kik valaha miniszterré lehetésről álmodoznak, hanem olyanok is, a kiknek egyenes életfeladatuk ebből az egy tudományból megélni.

Azért ezen zónának a lakói nagyon válogatók és kizárólagosak.

Mivelhogy az igazi gentlemant az utánzottól olyan nehéz mai nap megkülönböztetni, mint az aranyat a similortól.

Az, hogy valaki tylburin jár, s szerecsen inast tart, nem bizonyít semmit; az érdemrendek, a szalag a gomblyukban tréfadolog, még az ajánlólevelek sem érnek semmit, azok mellett lehet valaki világcsaló, kalandor, professionátus kártyás. Az ilyen professorokra vigyázni kell, hogy valamikép a high life szentélyeibe be ne vehessék magukat.

Jó szerencse, hogy e kizárólagos körök bennszülötteinek van valami ösztönszerű tapintata, a mivel a jött-ment kalandort, a maguk fajtája közül ki tudja ismerni, épen mint az omagua indiánok kiismerik a közéjük lopózott cheeppewas indiánt – a szagáról. – Van valami neme az impertinentiával párosult modestiának (furcsa hybridum), a mibe bele kellett élni az embernek magát, hogy autochtonnak lássék. A ki ezt otthon az apai kastélyban meg nem tanulta, ha utánozni akarja, elárulja magát. Hiába nevezteti magát az inasával grófnak, hiába udvarol a kis tánczosnőnek, hiába tart versenyparipákat, hiába osztogat louisdorokat borravalónak, azok odafenn megérzik rajta, hogy nem közéjük való. A kávéházban, a turfon, a bettinghousban, ott szóba állnak vele, tartják a tételeit, játszanak vele makaot, carambolt, ahhoz minden idegen hozzáférhet, a nyilvános játéktermekben nincs rangkülönbség, senki sem restelli, ha olyan pénzt nyert el, a mit valaki a közpénztárból suvasztott el, vagy a párisi kloakák bérletéből kapart jelő. – Gazember volt-e a játék előtt, öngyilkos lesz-e a játék után az ismeretlen partner? senki sem kérdezi. Ha incorrectnek találta a játékát, fölkel és ott hagyja, még jó éjszakát se kell hogy kivánjon neki. Hanem, hogy valaki az igazi high lifeból azt mondja valakinek az ismeretlenek közül: «uram, ha tud ön l’hombret játszani, lépjen be ezzel a névjegyemmel a rue de Rivolii palotába», ehhez kell, hogy megérezzék rajta az, a miről az omagua indiánok megismerik egymást.

Ez az elővigyázat annyival inkább parancsolva volt ezekben az időkben, mert Páris a kerek világ minden kalandorainak gyűlhelye volt ekkor, tele idegenekkel, a kik nemcsak Párisra, de egymásra nézve is idegenek. A számüzetésből visszatóduló franczia arisztokráczia maga is annyi nagyhangzású czímet hozott egyszerre forgalomba, hogy az ember szinte szégyenlette magát, ha a neve előtt nem volt valami gróf, vagy marquis, ellenben az igazi herczegek sem átalltak minden lépten-nyomon olyan vállalatokba kezdeni, a mik nagyon közel rokonok a szédelgéshez. Alchymia, perpetuum mobile, repülő léggömb, bölcsek köve, jövendőmondás s más efféle világbolondítás egyenesen a legfelsőbb aristocratia légkörében nyerte származását, úgy hogy az igazi úrnak még a saját osztálya iránt is nagyon óvakodónak kellett lenni.

Ezt a bűvkört törte keresztül Metell. Megtalálta a Behring-szorost a legfelsőbb jégzónába.

Az, a mit a carambol-partienál tett, az az omaguának az illata a maga őserdejében. Azt csak igazi vegyületlen kék vér teszi meg, hogy egy egész tőkepénzt, a mi már a kalapjába be van seperve, s a mit egész korrekt módon tett tulajdonává, minden segítsége nélkül a vak szerencsének – nem utána járva, de felhivatva, hogy ezt visszaöntse megint az asztalra, még pedig oly modorban, mely az ellenfél büszkeségét meg nem sérti; ez egy olyan vonás, mely a nemes ember alakját kiegészíti, s grand seigneur-ré üti.

Ez nem tartja azt a tele kalap aranyat elég egyenértéknek azért, hogy aztán a másik perczben az egész társaság háttal forduljon felé és azontúl minden ember elnézzen a feje fölött, a kivel összetalálkozik. Ez tudatni akarja, hogy ő igazi úr!

És czélt ért vele. Meghivták a rue de Rivoli-i palotába s azontúl otthon volt benne.

Itt volt az aristokrata körök zárt játékklubbja.

A Palais Royalban szoktak játszani mulatságból, a rue de Rivoliban a játék volt a czél. Itt nem voltak se kaczér világszépségek, se frissitőt körülhordó női apródok, se római canephorák, ide nem volt másnak bejárása, csak férfinak, s nem míveltek mást, mint a játékot, nagy pénzben.

Metell nem tünt fel különös szerencséje által, hol nyert, hol vesztett; s azt tartották felőle, hogy igen szépen játszik.

Gyakran játszott magánál gyöngébb játékosokkal, s nem mérgelődött rajta, ha azok megverték. Ilyenformán a rokonszenvek kezdtek feléje hajolni. A kisebb erők csoportot képeztek a nagyobb körül, a kik előharczosuknak kezdték tekinteni. – Volt ott egy orosz herczeg, a nevét nem jegyezte fel a krónikánk, a ki impertinens szerencsével játszott s nem is restelte, hogy érzik a præpotentiáját.

Ez addig tartott, míg Metell össze nem akadt vele, azontúl vége volt a prestigenek. A magas klub egész érdekkel kisérte azt a tusát, mely elvégre e két erős champion között kifejlődött. Remek tornák folytak le a zöld asztalnál, a miknek a vége az lett, hogy az orosz herczegnek nagyon rossz kedve volt.

Mi volt Metellnek a nyeresége? azt nem lehetett tudni, mert ebben a klubban nem raktak készpénzt az asztalra. Egy névjegy hátára irta fel mindenki az összeget, a mivel veszteségben maradt, s azt másnap délig beváltatá. A veszteségét igazi gentleman nem szokta elpanaszolni; arról pedig, hogy mennyit nyert, még a nem gentleman sem örömest beszél. – Az orosz sokkal gazdagabb volt, mintsem megszokott fényüző életmódján a kártyaveszteség valami változtatást tett volna, – és épen úgy nem lehetett másfelől Metell szokásain észrevenni, hogy kedvezett neki a szerencse. Visszahuzódva élt, bár a kényelmet és jó izlést nem tagadta meg magától. A hol kellett, adakozó és bőkezű is volt; résztvett a mulatságokban, azt kereste a mi jó és drága, de a mi a legdrágább, azt kikerülte, az asszonyt.

Pedig az a lélektani tapasztalás régóta meg van állapítva, hogy az a négy hölgy (a kártyában) mindig az ötödik számára keres. Tiszta hazugság az, hogy «a ki az egyikben szerencsés, az a másikban szerencsétlen», – a ki a játékban szerencsés, akad szerencséje annak a szerelemben is.

Metellnek nem volt ez a szenvedélye. Pedig ezek ikrek! Sok elhihetetlen történik az életben. Azoknak a sorába tartozik az a csodaeset, hogy egy fiatal, életteljes, keleti véralkatú dalia felkerüljön (mondjuk, hogy) Babylonba; a hol a Mylitta-cultus templomaiban áldozik a világ minden népe, azokat mind sorra járja, s úgy jöjjön ki belőlük, mint József Potifárnétól, – annyival jobban még, hogy a köpenyegét sem hagyja ott.

– Kőből vagy te? kérdezék tőle gyakran gentleman czimborái.

– Nem én. Csakhogy én még nem találtam asszonyt, a ki nekem igazán megtetszett volna.

Ez is valami új! Egy férfi, a ki drágára tartja magát.

Futnak utána, kerítgetik, csábbal körülhálózzák, – de nem hagyja magát elfogni.

Talán valami ábrándos szerelem tartja igézete alatt? Talán hűséget esküdött valakinek s azt megtartja? – Vagy talán olyan titokban tudja vinni a dolgát, hogy senki se jöhet rá?

Találgathatták azt Arra, hogy miért rakja félre a szerencsejátékban nyert pénzt egy úri légkörben növekedett fiatal gavallér, soha sem jött rá magától senki.

… És hátha egyszer csakugyan rá talál arra az asszonyra, a ki igazán megnyeri a tetszését?

Megválik, mi lesz belőle?

LADY ADAMINA.

A rivoli-utczai l’hombreclub, az csak a «hivatal» volt: bizonyos órákban, beavatott habituék számára nyitva; ott nem volt hölgytársaság, ott szódavizen kívül egyebet nem ittak. Ez a komoly hivatás palotája volt, épen mint a börze. A l’hombre és a börzejáték között külömben is sok hasonlatosság van. A börze ebben az időben szintén a Palais Royalban volt, egyenesen a tatár táborba lehetett belőle kilépni. Az igazi mulatság mégis csak itt volt virágjában. Ez volt a Mohamed paradicsoma. Ugyanazok az alakok, a kik a l’hombrenél, meg a börzecoulisseoknál végezték a nehéz munkát, egyenesen oda siettek a Palais Royal játéktermeibe, azt a munkát, gyönyörre felmagasztosítva folytatni. Itt mindjárt talált az ember vesztesége esetén feledtető vigasztalást, s a nyeresége számára kellemetes elhelyezési módot.

Metell is mindennapos látogatója volt a tatár tábor gyönyörbarlangjainak. De csak ízlelgetni látszott a poharat.

Úgy tudott járni a veszedelmes tündérraj közepett, mint a szakértő méhész a méhei közt: egy sem csípte meg. S ennek a tündérméhnek a csípése veszedelmes.

Leghirhedettebb alakja volt a tatár tábornak a restauratió első éveiben a rejtélyes lady Adamina, teljes czime szerint lady Adamina Sidney-Abba. Összetett név: egy angolból, meg egy keletindiaiból. Némelyek szerint leánya egy keletindiai nábob családdal összeházasodott angol lordnak, mások szerint özvegye. Fényüzése után hozzávetve akármelyik lehet. Fogatai feltünők, lovagláshoz angol és arab paripákat tart. Mikor angol ménen lovagol, női nyeregben, akkor fátyol takarja az arczát, mikor meg arab paripát ül meg, akkor keleties öltözetet visel, a turbán paradicsom-madara csak árnyékozza, de nem takarja arczát; olyankor ez arcz a maláji faj epedő olajbarna szinét mutatja; a sétányon, a nappali toilettehez ki van festve liliom- és rózsa-szinre; este szinházban néha a sötét ruhához márványfehér arczot visel, máskor meg tiszta fehér ruhához, fehér csipkefátyolhoz meghagyja a természetes barna arczszínét. Mindegyikkel elveszi az embereknek az eszét.

Pedig nincs neki semmi szüksége az imádóinak az eszére, a magáéval sem tud hová lenni; minden bolondságot, a mi a közönség izgalmára szolgál, ő talál ki, s mire a többiek utána csinálják, akkorra ő másikat indít meg.

Maga talál ki exoticus divatokat, mikben első nap kinevetik, de második nap már megtapsolják. Látni a fején Stuart-főkötőt, lófarkas sisakot, turbánt, prémes kucsmát, orosz gyöngyös pártát, s mind jól illik neki. De legjobban meglepő akkor, mikor semmit se tesz fel a fejére, hanem férfiasan felborzolja a haját, s magas kravátlit köt. Ilyenkor tökéletes lord Byron-arcza van, a kihez külömben is meglepő hasonlatossággal bir.

Hanem a termet, az arczvonások tökélye, a feltünő megjelenés, a pazar pompa még mind nem igazolná a varázst, a mit lady Adamina az egész tatár tábor férfi-közönségére gyakorol, hanem ezek a szemek! Egyetlen fekete gyémánt van a világon (az is Párisban van), de annak a tüze nem szokatlanabb, mint ezeké a szemeké. S hogy tud velük játszani! Minden tudományát az asszonyi varázsnak könyvnélkül tudják ezek. Meggyujtanak és megfagyasztanak. Villámaikkal a szívig tudnak lőni; a ki a sugáraik közé tévedt, mintha a pókhálóba keveredett volna, ki nem szabadúl többé. S mikor ezzel a lankatag epedéssel árasztanak egész delejfolyamot, az képes egy szentet a lábáról elejteni.

S lady Adamina bőven használja a varázs hatalmát. Nem titkolja, hogy hódító hadjáratot visel az egész férfinem ellen. Nincs olyan rétege a társaságnak, a mit felzavaratlanul hagyna. A herczegektől a diákokig mindenütt keresi a maga őrültjeit. S minden izléshez tudja alkalmazni magát. Tud ábrándozó lenni, mikor olyan bolondja van, kinek ez tetszik, s aztán megint szilaj bordalokat énekelni s carmagnolet tánczolni, mikor másforma bolondok közé kerül.

S a kit egyszer hálójába keríthetett, azt azután tökéletesen ruinálja. Egy fiatal elsassi diák főbe lőtte magát miatta. Egy porosz báró elvált érte feleségétől. Egy orosz herczeg rá költötte a fél vagyonát. S a varázsló szépség az egyiket kifosztogatja, a másikra elpazarolja, de boldoggá nem teszi egyiket sem. Még azzal senki sem dicsekedhetik, hogy meghódította volna. Tudja magát mindenképen védelmezni. Annyira mindenképen, hogy egy westfáliai gróf, a ki megunta a tréfát s komolyan vette az ostromot, egy ökölcsapást kapott tőle, hogy két hétig viselhette a szeme alatt a nefelejtset.

Azt mondják, hogy nincsen szive.

A mesebeli ördög, mikor asszonyi alakot vesz föl.

Telhetetlenebb hódító Attilánál.

Vagy talán az van vele, a mi már annyiszor megtörtént, hogy még nem jött elő az a férfi, a ki megtalálja a szívéhez való kulcsot? Pedig mindenik azt hiszi, hogy hátha ő nála van.

Ahhoz is nagy bolondság kell, hogy valaki a lutriba rakja be a pénzét, abban a hitben, hogy hátha az ő száma jön ki; de még nagyobb bolondság kell ahhoz, hogy valaki egy szép asszony lelkére bizza a lelkét, azt képzelve, hogy hátha az övét tartja meg.

Lady Adamina mindennapos látogatója volt a rouge et noir banknak s maga is résztvett a játékban. Az arczán soha sem lehetett észrevenni a változást, akár nyert, akár vesztett.

Itt találkozott vele legelőszőr Metell.

Muszka barátja mutatta be neki. Ezt találta a bosszuállás legsikeresebb nemének a klubban szenvedett veszteségeiért.

– Melyik szinre szokott ön tenni? kérdezé lady Adamina.

– Én mindig a veresre.

– Akkor én a feketére teszek.

Azzal odatolták az aranyaikat a játékasztalra.

– Néze ön, milyen jó gondolat ez, mondá lady Adamina, odamutatva egy ékszerkereskedő kirakatára.

A játékterem két oldalán egyúttal apró boltocskák voltak, a mikben ékszereket, ritkaságokat, csemegéket és virágokat árultak. A szerencse kegyenczei mindjárt közel találhatták, a mit vásároljanak és azt is, a kinek azt elajándékozzák.

Az a jó gondolat, a mi lady Adaminának a tetszését úgy megnyerte, egy eleven szegfűcsokor volt, a minek a tartóját egy kigyó képezte: remeke az ötvösművészetnek; az egész smaragdokból összeállítva, a két szeme rózsaszinű gyémánt.