Part 5

Mikor felébredt, már fényes reggel volt; a nap besütött az ablakán. Axamita ott várt reá, hogy felöltöztesse. Milióra nevetett rajta, hogy ő nála most a szobaleányi szolgálatot egy granátos őrmester teljesíti, egész uniformisban. Jó kedvre ébredt, úgy mondják, hogy «jobb lábbal kelt fel az ágyból». A reggelije is készen várt rá: kávé kecsketejjel. Azt jó étvágygyal elköltötte; Axamita megfésülte és befonta a haját (az őrmester ehhez is ért). Azután megmutatta neki a fali szekrény kincseit: a sok olvasnivaló könyvet, a miket Metell válogatott ki a számára. Sok mulatságot igérő czimek. Robinzon Cruzoe története, Telemach, Gulliver utazásai, Klimius Miklós, Bertuch képes könyve. Milióra még eddig nem olvasott egyebet, mint a Hübnert és a «Martyrok oszlopát». Ezek itt bizonyosan mulatságosabbak lesznek. «Én majd fenhangon olvasom, te meg hallgatod, Axamita, ugy-e? Aztán majd együtt nevetünk rajtuk.» Miliórának az a képzelete volt a történetes könyvekről, hogy azoknak a meséin okvetlenül nevetni kell. S nevetni sokkal jobban esik az embernek másodmagával, mint egymagában. «Igen, mondá Axamita, de majd csak estenden, lefekvés előtt; nappal az embernek egyéb dolga van, mint könyvet olvasni.» «Hát ugyan mi dolga van az embernek?» «Azt majd mindjárt megmondom. Én főzöm az ebédet.» «Hát én mit csinálok?» «A kisasszony meg zongorázik.» «Min zongorázom»? «Jőjjön csak le az alsó szobába, ott van a fortepianó.» «Tudod te, hogy mi az a fortepianó?» «Ohó! Hányszor háltam benne!» (Biz azt a katona urak szokták ilyesmire használni, mikor holmi elhagyott kastélyokba bekvártélyozzák magukat, igen jó nyoszolya lehet!)

Milióra örvendve csapta össze a kezeit, mikor Axamitával leballagva az alsó szobába, abban a zongorát megpillantá, a hangjegy-halmazzal. Mindjárt le is ült eléje s elkezdett rajta játszani, ez volt a kedvencz mulatsága.

– Mégis jó ember ez az én bátyám, úgy-e? szólt egyszer aztán Axamitához.

– Mégis jó hely ez itten úgy-e? viszonzá rá Axamita.

– De hát délután mivel töltjük az időt? Mit csinál itt az «ember?»

– Azt is megmondom. Nekem van egy veteményes kertem, abban kapálok, öntözök, ültetek, a kisasszony pedig a virágos kertjét gondozza.

– Hát van itten virágos kert is?

– Menjünk oda, majd meglássa.

Axamita levezette a kisasszonyt a hátsó ajtón át a kis rejtett zugba, a hol a régi olajfa állt. Milióra csak elbámult, mikor az ajtón belépett, tele volt az a kert mindenféle szép virággal. Hogy kerültek azok oda? Azt Axamita tudja, aztán meg azok az emberek, a kik csak éjjel látnak, a kiknek a császár szabadalmat adott, hogy a mit kinn az ég alatt találnak, a mit megkivánnak, magukkal vihessék. Lesz itt új virág mindig. Azok elhozzák éjjel a Puntához. S reggelre Axamita elülteti a kis kertben, úgy lesz az, mint a tündérmesében.

Most már teljesen boldognak érezte magát Milióra. Egyik virágtól a másikhoz futott, fogta az öntöző kannát, sorba megöntözte; bele is melegedett, a kendőjét feldobta az olajfára, az arcza egészen nekipirult. Azután letekintett a tenger felé nyiló résen abba a mélységbe, mely meredeken hanyatlik alá a hegy lábáig.

– Itt csak nem jöhetne fel ember!

Meg-meg fölnézett az égre.

Ez a kis kertecske úgy függ az ég és a föld között.

– No én megyek a konyhába ebédet főzni, mondá Axamita.

– Ebéd után pedig majd megint mesélni fogsz nekem olyan szépet, mint tegnap?

– Hát szép volt az a mese?

– Nagyon szép volt a Marguerita meséje. Azt még többször is el kell mondanod, hogy jól eszemben maradjon.

Már nem találta rettenetesnek. Egészen gyermek volt még. Ugyan az a rémrege este megrikatta, nappal megnevetteté. A sötétben a fejére húzta a takaróját, hogy meg ne kisértse valami olyan arcz nélküli rém, nappal pedig kiváncsian kukucsált keresztül a kerítésfal résein Rovina felé, hogy nem láthatna-e meg egyet ezek közül az Isten csoda-állatjai közül.

– Délután tudod mit mesélsz el nekem, Axamita? Említetted tegnap, hogy te voltál a «tatár táborban» is.

– Nos aztán? szólt Axamita nagy nyersen.

– Hát elmondod nekem, hogy milyen az a tatár tábor?

– De már azt nem mondom el!

– Miért nem mondod?

– Mert nem tudom.

– Nem tudod elmondani azt, a mit a két szemeddel láttál?

– Nem hát! Hiányzanak nálam a szavak hozzá. Ott voltam, emlékezem reá, most is előttem áll, mégsem tudom elmondani.

– Olyan gyönyörű, vagy olyan rettenetes?

– Olyan gyönyörű és olyan rettenetes együtt.

– Csak azt mondd meg hát, hogy hol van az a tatár tábor? Melyik világ végén?

– Ez bizony egyik világ végén sincsen, hanem ott van a világ közepén. A tatár tábor Párisban van.

– Eredj! szólt felkaczagva Milióra s a hátára ütött Axamitának. Te engem gyöngén bolonddá tartasz.

Axamita vállat vont, s a szájába dugta a pipáját, aztán ment a konyha után látni.

Milióra még azután is nevetett. Micsoda bolond ötlet, azt mondani, hogy Párisban van a tatár tábor!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pedig hát ott volt.

A világváros legfényesebb részét foglalta el, a Palais Royalnak az udvarát.

Csaknem ötven esztendeig látta a félvilág a «tatár tábort» egy fabódékból, deszkasátorokból, emeletre tákolt gerendatornáczokból egymás hegyire-hátára halmozott tömkeleget a Palais Royal udvarán garázdálkodni.

Annak a Palais Royalnak az udvarán, mely királyok s azok fölött uralkodó miniszterek és kegyencznők számára épült, túlhalmozva a művészet minden kincseivel; melynek termeit, folyosóit, diszlépcsőit és titkos feljáróit nagy történelmi események, kéj, pompa, olympi istenmámor jelenetei tették emlékezetessé; mely milliókat nyelt el s milliárdokat okádott ki (a Missisippi aranynyá vált hullámaiban) s aztán megint népeket nyelt el és vértengert okádott ki (innen indult ki a forradalom); hát ennek a dicsőségtől eltelt palotahalmaznak, a praktikus utókor, hogy hasznát is vegye, deszkasátortömeget ragasztott a fényes corridorjaihoz, s ott volt a világ zsibvásárja félszázadon keresztül.

Ennek a gúnyneve volt a «champ des Tartares.»

Azonban, a mire a franczia ráteszi a kezét, még ha szemét is, virággá változik. Az a deszka Babel úgy fel volt cziczomázva ékítményekkel, úgy befestve tarka fénymázzal, úgy tele aggatva drága függönyökkel, elrejtve virágok, felfutó folyondárok közé, hogy azt senki sem vehette észre, hogy fából van. Az óriási bazár árutornáczai közepett egy circus is volt, legalább annak hívták, de nem volt az lovak számára készült porond, hanem a válogatott emberi bolondságok szinpada. Az is csupa deszkából volt, de úgy felczifrázva, szőnyegezve, kivül-belül befestve, megaranyozva, délvirágok csoportjaival körülvéve, hogy a ki meglátta, azt hitte, ez a Nagymogul kioskja.

A két sor árubódé s az emeletes facsarnok az ezeregy éjszaka legvakmerőbb tündérmeséjén is túltett változatos pompapazarlással; itt volt felhalmozva, a mit izlés, művészet, bizarr szeszély, emberi érzékek felmagasztosítása végett előteremt: aranymives boltok ékszerhalmazai, keleti szőnyegek, divatöltönyök, pipere, művirág, toll, drágaprém, festmények, szobrászati művek, eleven madarak tárlata, velenczei kristályok, órák egész raktár számra, félbeszakítva egy-egy kávéháztól, melynek falai csupa tükörből vannak, egy-egy étteremtől, melynek bejáratánál ki vannak rakva a ritka vadak, halak, délgyümölcsök a mik odabenn az asztalra kerülnek, süteményes boltoktól, és könyvárus-kirakatoktól. Minden ragyog, illatoz, mosolyog, csábít. De leginkább az, a mi eleven. A lepkeraja az asszonyi szépségnek. Azok a szép nők, a kik azt kiálták a bevonuló szövetségesek elé palotáik erkélyéről: «vivent nos amis, les ennemis!» (Éljenek a mi barátaink, az ellenségek) s a mely nap meghódította a muszka, angol és német Párist, másnap meghódították ők mind a hármat. A világ legkönnyelmübb népe, gond nélkül, fájdalom nélkül, lelkiismeret nélkül. A vétkezés remekművészei. A mint a szövetséges seregekkel együtt beözönlött a világ fővárosába a barbárok minden nemzetének idegen csoportja, ők felvették valamennyinek a viseletét. Máskor Páris adta a divatot az egész világnak, most Páris vette át az egész világ divatját. Nehány évig egy folytonos maskara-bál volt itt az élet, s a szép hölgyeknek minden bolondság jól illett. Nem volt olyan elhihetetlen, szörnyeteg csodachimærája a pipere-cultusnak (mert ez több volt már mint divat, ez vallás volt!), a mit a «boule rouge» kecsei elragadóvá ne tettek volna. Ott rajzottak egész nap a babyloni népcsődületben. Délig a tatár tábor sétányain, délben az éttermek asztalainál, este a szinházaiban (volt több is a Palais Royalban), éjjel a kivilágított barlangokban, miknek punchterem, játékház volt a neve.

Különös zagyvaléka volt a kiáltó ellentéteknek ez években a világváros. Egy nagy nemzet, mely eddig a félvilágnak osztott parancsokat, mely trónokat alakított s azokba a saját fiait ültette idegen országokban, mely adófizetőjévé tette egész Európát, s aztán a műizlésével, a divatjával, a művészetével még egyszer meghódította, még egyszer adófizetőjévé tette; most letiporva, meghódítva, megkötözve a hyperboræok minden szegletesfejű népei által, türnie kellett azoknak az uralmát, dölyfét, üldözését és nevetni hozzá.

A házakban gyász, az utczákon tivornya. Minden családnak volt, a kit megsirasson: a jó hazafiak zárt ajtók mögött, leeresztett ablakfüggönyök alól lestek ki az utczára, s kinn a boulevardon ölelkezve járt a hazatért royalisták serege a diadalmas idegennel, a ki nemzetét leverte.

A piaczok, az utczák szegleteiről vakarták a régi neveket, a mik diadalmas időkre emlékeztettek. A Vendôme-oszlopra húzták fel nagy mesterséggel a világhódító óriás szobra helyébe az ólom liliomot; kevesebb gonddal csomagolták a rokkantak esplanadeján a Szent-Márk szárnyas oroszlánját, hogy visszavigyék, a honnan ide került, Velenczébe. Annak a helyébe is egy liliombokor jött ólomból. A nagy diadalivet bedeszkázták; Desaix gyönyörű érczszobrának burkolatot csináltak. Egészen mezítelen volt az ércz-alak; s a bronczcsábító ellen védeni kellett a similor erényt.

Az új franczia király jó, becsületes ember volt, verseket is irt, azok is becsületes versek voltak. Ha mások jobb verseket nem irtak volna, mint ő, poétának is megjárta volna. Épen úgy, mint a hogy Francziaország királyának is megjárta volna, ha nem épen Napoleon császár után érkezett volna meg. De mindannak daczára, hogy olyan kedves ember volt, neki is voltak ellenségei. Majd egy szabólegény állt elő, azt állítva, hogy ő XVI. Lajosnak a fia, az igazi trónörökös, majd meg egy faczipőkészítőnek a fia hozta a bizonyítványait, hogy ő az igazi dauphin, őtet illeti meg a királyi trón; utóljára egy faóra-készítő állt elő a világot felvilágosítani, hogy ő az igazi, valóságos XVII. Lajos, Mária Antoinette kedvencz «Louis Charles»-a. Szegény XVIII. Lajos azt sem tudta, melyik ellen védelmezze biczegő trónját. A visszatódult emigrans sereg, a hajdani marquisk és vicomtok mind azt követelték, hogy a dominiumaikat, a miket a forradalom elkobzott, adják vissza nekik, s a püspökök, az apátok, hogy a templomaikat, kolostoraikat, a mikből a respublika pantheont, szinházat, kaszárnyát csinált, megint alakítsák vissza. A mi mind lehetetlen volt. Olyan okos ember lett volna elég, a ki parancsolni tudjon, de olyan bolond nem akadt, ki engedelmeskedjék. Páris még mindig az idegen invasióé volt. Ha ezelőtt fegyverrel a kezében özönlötte el a világvárost az idegen sokaság, most pénzzel a zsebében rohanta meg. Rendet nem lehetett tartani, mert az ember nem tudhatta, hogy az a garázdálkodó maskara, a kit utczai verekedésért befognak, nem valami muszka herczeg-e? s az a veszedelmesen kihivó magaviseletű hölgy, a ki fényes nappal nyilvános botrányt csinál, nem valami hatalmas angol mylordnak a myladyje-e?

Valamint, megfordítva, arról sem lehetett bizonyos a rendőr, (ha egyátalában kiváncsi akart lenni ilyen aprólékosságokra) hogy az a nagy applombbal terjeszkedő hatalmas muszka herczegforma úr, azzal a sok érdemrenddel, nem a legközönségesebb zsebmetsző czég tagja-e? s az az úrhölgy, a ki négy lovas hintón hajtatott idáig, szerecsen inas hordja utána a persa shawlját, nyaklánczán, övcsatján borsónyi gyémántok, nem valami kalandornő-e? s hogy valóságos gyémántok-e azok, s igazi fekete-e az a szerecsen? Azt pedig épen hiába való fáradság lett volna kitanulás alá venni, hogy ebből a hemzsegő tarka-barka hangyabolyból ki minő nemzethez tartozik? mert a ki itt azt a hosszú lengyel krakoviánkát viseli, az nem lengyel, hanem börze-agioteur; azok a hosszú sarkantyúk, a mik a kozák pantallon alól kimerednek, s a hölgyek uszályát fenyegetik, hozzájuk a zsinóros mellény, a kifent bajusz, azok nem valami magyar urat jelentenek, az a boltos legények divata; a Stuart Mária főkötőt meg épen nem az angol myladyk viselik, hanem a breda-utczai lorettek. Azok a mult századbeli alakok pedig, a kik pötyögős culotteban, puderezett máslis hajjal, keresztbe dugott karddal őgyelegnek előre-hátra, épen úgy lehetnek hazatért emigránsok, kik mindenhez hívek maradtak, még a parókáikhoz is, mint próbára siető szinészek, vagy a Ranelaghból hazatérő maskarák.

Hozzá van szokva a világ minden bizarr, rendkivüli viselethez; senki semmiben sem ütközik meg, s a tarkabarka zagyvalékot csak a társalgási modor teszi egyformává: illem, tisztesség, udvariasság mind a száműzött fogalmak közé tartozik. Nem a régi franczia nép ez, de nem is a mostani. Az egész világ bolondjainak a gyűlhelye van itt, a kik találkozót adtak egymásnak a föld minden részéből, egy helyen, a hol minden szabad. Dévaj kaczagás, arczátlan megszólítások, czéda mozdulatok, leplezetlen hivogatás, kótyavetyén osztott kegyek, inyencz élvvadászat lót-fut, kergeti egymást, leskelődik áldozatára, kérkedik, ha megtalálta, árulja a becsületét s dicsekedik szemérme veszteségével.

Egy szakadatlan zsibvására ez a kéjnek, a gyönyörnek. Az egyik azért jön ide, hogy mire vesztegesse a pénzét, a másik, hogy mijét adja el érte? S megvehető minden! Egymás mellett árulják a boltokban a hamis gyémántot, meg az igazi gyémántot, s mind a kettő megvehető azokkal együtt, a kik azt viselik, külömbözik csak az áruk.

S ha egy-egy büszke hölgy-alak megy végig néha a tarka pillangóraj között, herczegnői tekintettel, állig begombolt egyszerű, de drága nehéz bársony köntösben, a ki elnéz az emberek feje fölött, s istennői fenséggel ignorálja a fényes csőcselék hódolatát, az a legveszedelmesebb valamennyi között. Az is megvehető, csak az ára igen nagy.

Azok az arczképek, ott végig egy hosszú tornáczban, a legszabadelvűbb öltözethiánynyal, mind megvehetők, az eredetijeikkel együtt.

S mikor néha a czifra sokaságon egy fekete ruhás szerény alak furakodik keresztül, hogy a főlépcsőkhöz juthasson, mely a «monsieur» (Artois herczeg) lakásához vezet, hóna alatt a bőrtárczával, melyben a legujabb sürgönyök vannak, az is megvehető sürgönyöstül együtt.

Mert a tatár tábor egyuttal arra is szolgál, a mire most a hirlapirodalom, a hirek elterjesztésére. Itt tudni meg mindent legelőször, a mi a nagyvilágban történik, és azt is, a mi nem történik. Itt van a pletykavásár. A publikum maga a reporter. Gyorsabb ez, mint a gőzsajtó. Délben (csillagászi időszámítás szerint) a börze-agiotage ideje van, a ki a börzéről jön, ide siet, itt folytatja. Minden ember járja az aranyborjú körtánczát. Egy órával később egész pompájában van a tatár tábor, akkor jelenik meg az elegáns világ, pazar ragyogását bemutatni; a galleriák akkor essbouquettól és eau de mille fleurtől illatoznak; két órakor jön az emigráns aristocratia, akkor a csarnokok illata átváltozik pézsmává; három órakor megnyilnak a restaurateurok pincze-ablakai: a kápri- és szerecsendiómártás szaga csalogatja a közönséget a gourmand asztalhoz; ekkor egy kicsit megritkul a népcsődület, sokat elnyelnek az éttermek, de még maradnak elegen, a kik nem szoktak ebédelni, vagy még nem kaptak valakit, a ki megebédeltesse őket; azoknak a mulattatására előjönnek az utczai énekesek, muzsikusok, a vándor csemegeárulók, akkor a félzsoldon levő katonatiszteké, meg a Kairó-utczai kisasszonyoké a világ, s kezd úrrá lenni a csarnokok légkörében az ánizs, eltaposott narancshéj bűzével vegyítve; este felé aztán, mikor meggyujtják az ezernyi argand-lámpákat, chevreux-gyertyákat, akkor összekeveredik a nappali raj azzal a másikkal, a melyiknek mind az arcza, mind a toiletteje éjszakai világítást kiván, s akkor aztán parfume, ételszag, dohányfüst, aroma, elöntözött bor-, pálinka-gőz összeelegyül a forró emberi lélekzettel s a gyertyák bűzével, úgy, hogy otthon találja benne magát minden ember. Hét óra felé aztán, mintha kisepernék, úgy kitisztul minden, de még akkor is ott helyben marad, a mi eltünt, a szinházba zsufolta össze magát. A Palais Royalnak két nagy szinháza van, s azon kívül számbavehetetlen spektákulum barlangja, minden zaj, minden nép azokba költözött. Ott folytatják a nagy zsibvásárt zene és énekszó mellett. Éjfél felé kibocsátják megint a rajaikat a komédiatemplomok s tódul elő kaczagva, dalolva, kiabálva az egész Babylon, s a mint jön, úgy el is vész a punchtermekben, a miknek kivilágított ablakain láthatók a szilaj taglejtések, a tánczmozdulatok, a walzer hangjai mellett, míg egy-egy ajtónyitásnál végig lehet látni egy-egy fénytől ragyogó termen, melynek csupa tükörfalai sokszorozzák a drága Carcel-lámpák, a sinumbrák fényét. Azok ott játéktermek; tömve mindig; a legszebb hölgyeket ott látni, a legfényesebb toilettekben, és azok nélkül is, ott pezsgőt is adnak a játszóknak ingyen. Ezek a harmoniabarlangok igen szép haszonbért fizetnek a kormánynak, s szabadalmuk van rabolni trente et quaranteal, biribivel és roulettel. De csak éjféltől három óráig, nyitott ajtóknál, azontúl zárt ajtók mellett. Ez a napirend a tatár táborban, így vázlatosan ismertetve. Vannak idegenek, a kik a Palais Royal tatár táborán kivül nem láttak Párisból egyebet; idejöttek s addig ki sem mozdultak innen, a míg mindent meg nem tudtak, a mit megtudni érdemes volt.

Csak késő éjjel három óra után, mikor a Palais Royal óriási kertjének hársfái töltik el fölséges mézillatukkal a salakjaitól megszabadult levegőt, akkor látni ott a lámpák világánál egyes köpenybe, talmába burkolt csoportokat, a kik egymást csöndesen köszöntik, halkan beszélgetnek. Ezek azok a férfiak, a kik megmaradtak francziáknak és becsületes embereknek, a nélkül, hogy száműzetésbe keveredtek volna.

Mondják, hogy néha maga Artois herczeg is lejön egy melléklépcsőn fényes palotájából, ilyen késő ejjeli órában, a gyéren látogatott kert fasorai alá, friss levegőt, hársillatot belélekzeni, és talán még más egyebet is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogy mindezeket Axamita őrmester leányasszony, daczára annak, hogy szemeivel látta, mégis, hogy nem tudta elmondani Milióra kisasszonynak? azt már körülbelől lehet gyanítani.

Valamint az iránt is lehet némely fogalmat elvonni, hogy miért nem hozta a hugát ide magával Metell?

Hanem, hogy őt magát mi hozta hát ide? ez még mindig olyan kérdés, a mi komoly válaszra vár.

A CARAMBOL-PARTIEK.

Ott járt már napok óta Metell a Palais Royal hirhedett tornáczaiban s ő is azok közé tartozott, a kik éjjelre is ott maradnak. Megtartotta nemzeti viseletét s az előny volt ránézve. Ez első tekintetre megvallja az idegent, míg ha incroyablenak öltözik, az lerí róla, s elárulja, hogy messzeföldről jött.

Semmit sem csinált még, semmibe sem vágott bele, nézelődött. Tanulmányozta a szerepet.

Nem árult el kiváncsiságot, érzéketlen maradt a festett és kifestett szépségek kecsei iránt, nem barátkozott senkivel, a ki belekötött, eljárt mindenüvé, a hova mások járnak; őrizkedett a szinházban észrevétetni, hogy értett a darabból valamit, a balletban ő is a szinpadnak szegezte a kukucskáját (Gucker), de tovább nem vitte a studiumot; de Vitry restaurateur-jében ebédelt, a hol ötven franc a teríték ára, de bort nem ivott; a képek közül a hirhedett paripák aczélmetszeteit nézegette s esténkint ellátogatott a játéktermekbe; egy-egy louisdort feltett a rouge et noirra, ha elvesztette, ha megnyerte, abbahagyta; nem űzte tovább. Nép volt a játékasztalok körül tömérdek. Közönséges szerencsevadászok. Olyan spelunkákba is betévedt, a hol szakértő játékosok űzik a mesterségüket fáraóval, makaóval. Vannak közöttük, a kik ahhoz is értenek, hogyan kell a balszerencsét megjavítani? Hogy kémnek ne tartsák, egy pár játékra meghagyta magát fogni, de vigyázott magára, nem hagyta magát tűzbe vinni. Ezek mind közönséges rablók és olyan áldozatok, a kik, ha sokat vesztettek, bele ugranak a Szajnába.

Azokon ugyan nincs mit sajnálni, a kik azért, mert elhagyták nyerni a pénzüket, beleugranak a vizbe; mert azért mentek oda, hogy a másiknak a pénzét elnyerjék s abban az esetben ők is épen olyan hidegvérrel nézték volna el, hogy hogyan öli bele magát a vizbe az a másik. Olyan ez mint az amerikai párbaj, a hol, lelke szerint, mind a két fél gyilkos.

Az igazi előkelő úri világ nem itt volt.

A dandyk, az incroyableok egy caffée chantant-ban gyülekeztek össze, a hová két louisdor belépti dij mellett lehetett bejutni. Ott hires művésznők produkálták magukat, ezért a magas entrée.

Ebben a kávéházban a pinczérek és marqueurök mind válogatott szép hölgyek voltak, XIV. Lajos korabeli apródoknak öltözve s azok között valódi királynénak tünhetett fel a hódító szépségű Corysande, a kinek, hogy nagyobb legyen az illusio, támlásszékül a westfáli királynak a hajdani trónusa szolgált, a honnan a kávéhoz a czukrot osztogatta.

Hanem ez csak a külszin volt. Míg a productióhoz való tribune hátul volt, s ott, a ki az ál-Catalanit akarta hallgatni, szürcsölhette a kávéját, találgathatta a czukorbonbonokra irt verses charádákat, csinálhatott szerelmi cselszövényeket a madameokkal és myladykkal, addig a főérdek a négy tekéző-asztal körül tömörült össze.

Ez, mint mindenki tudja, szép férfias és ártatlan mulatság. Azért néha nők is gyakorolják, és olyan emberek is, a kik nem ártatlanok.

Mind a négy tekeasztalon hiányoznak a lyukak, a mikbe a lapdák szoktak hullani, ezeken csak carambolpartiekat játszanak. A legérdekesebb neme a tekejátéknak, valódi tudomány.

Itt már nem a vakszerencse dolgozik, a hogy a kártyában, hanem ész és testi ügyesség együtt a szerencsével.

Rendesen mind a négy tekeasztal el van foglalva, de aztán lassankint egy körül csoportosulnak a nézők, azok között szép hölgyek is, a legfényüzőbb toilletekben. Annál az asztalnál bizonyosan a játékosok tornája folyik. Vannak, a kik ebben a tudományban mesterek, de vannak olyanok is, a kik már professorok!

Nincs a kártyának az a neme, a minek olyan szenvedélyes áldozói legyenek, mint a minők voltak ez időben a carambol-partie sectariusai.

Mintha az elmult két évtizednek óriási népharczai mind erre a kis négyszögletű zöld térre szorultak volna össze, úgy keresték a találkozót egymással Nagy-Britannia, Gallia, Borussia, Scythia (azaz Oroszország), még az Oceánon túli nagy keletkező ország képviselői is, s küzdöttek a «zászlóik» becsületéért, dákóval és csontgolyókkal. Itt volt az igazi Marengo, itt Austerlitz, itt a Borodino!

A francziák azonban itt is győzelmesek maradtak volna az egész világ fölött, ha az angoloknak e téren is nem lett volna egy Wellingtonjuk. Egy lord Severland. A tekézők nagymestere. A kinek dákóhegye előtt reszketett Borussia, meghajolt Hibernia, adófizetővé lett Scandinavia!

Ott dönti őket halomra a vitézi tornában győzhetlen fegyverével, keskeny karimájú à la Welling-tonját előre bodorított félwuklijára billentve, s felmeredő inggallérjai közül lenézve az egész világot. Most épen Amerikát kényszerítette capitulatióra, kinek szégyenét a malomkő terjedelmű Bolivár karimája sem képes eltakarni.

– Amerika is oda már! Európa rég meghódítva! Melyik világrész van még hátra?

A győzelmes viador meglátja a bámulók között Metellt, a kit nagyon is exoticus öltözete nem kevésbé tesz feltünővé, mint minden európaitól elütő arczjellege. A szeméből kiolvasta, hogy ő is ért ehhez a tudományhoz, és hogy vágya volna a megmérkőzéshez. Elárulja ez magát.

– Uram! szólt, lökbotjával a tekeasztalra mutatva, Metellhez. Nem tetszik pour l’honneur du drapeau? Oroszok vagyunk?